2017. október 31., kedd

Nem csaptam nagy booktoberezést

Annyira, hogy októberben nem vettem könyvet. Egyet sem. A Könyvudvarban veszélybe került a nullás hónap, nagyon szorongattam Riikka Pulkkinen könyvét, amit könyvtári példányként olvastam, de meggyőztem magam, hogy azt a 790 Ft-ot a friss megjelenésekbe invesztálhatom, pedig Nita nagyon kedvesen bizonygatta, hogy szívesen kölcsönad, ha nincs nálam elég apró. 
Ennek megfelelően tegnap adtam le egy brutális könyvrendelést, úgyhogy lesz itt még ereszdelahajam.


Az olvasásokban nem nagyon szuperáltam, aminek az az egyik oka, hogy a 800 oldalas Abban a Házbant olvasom, ami nagyon tetszik, csak nincs rá elég időm. Az alábbiak közül a Horgonyhely és az Anyák napi kimenő volt a kiemelkedő, ha úgy tetszik, a havi kedvenc. A szingli fejvadász második részéről nem írok külön, akárcsak a Törzsről, mert verseskötetekről nem szoktam. A Merre jársz, Bojangles? sajnos nem tetszett - illetve, jó kis könyv, de az általa tálalt életfilozófiával képtelen vagyok elnéző lenni.

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 2. Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles? Moskát Anita: Horgonyhely Graham Swift: Anyák napi kimenő Jónás Tamás: Törzs

A többiek októbere:

2017. október 30., hétfő

Egy múló pillanat

"Író lett, és mivel író volt, vagy mert épp az tette íróvá, folyamatosan űzte a szavak állhatatlansága. A szó nem tárgy, nem. A tárgy nem szó. De a két dolog valahogy elválaszthatatlan. Minden csak a képzelet műve lenne? A szavak láthatatlan bőrként burkolják be a világot, így teszik valóságossá. Mégsem mondhatjuk, hogy a világ semmivé foszlana, nem lenne valóságos, ha megfosztanánk a szavaktól. Jó esetben úgy tűnt, a tárgyak áldásukat adják az őket megkülönböztető szavakra, a szavak pedig áldásukat adják mindenre."

Graham Swift: Anyák napi kimenő

Az ilyen kötetekre szokták azt mondani, hogy egy igazi kis gyöngyszem. Látszólag nem szól semmiről, valójában mindent magába foglal.
Az viszont tényleg igaz, hogy jóformán semmi nem történik benne; Jane, a szobalány a regényidő nagy részében szemérmetlenül heverészik az ágyon az anyák napi kimenőjén - csak hogy neki nincs édesanyja, mert árva, de a ház ura, egy angol úriember, a többi szolgálóval együtt neki is kimenőt adott. Meg fél shillinget. Jane azonban, miután Mr. Niven engedélyével a kettes számú kerékpáron kigördült az útra, a szomszéd birtok felé veszi az irányt, hogy találkozzon a titkos szeretőjével (és titkos barátjával), Mr. Paullal.

Habár Hemingwaytől még csak egy könyvet olvastam, Swift alkotói módszerét hasonlónak éreztem; a cél megtalálni a tökéletes mondatot, ami egyszerű, sallangmentes és kifejezi a lényeget. Az Anyák napi kimenő minden mondatán érződik a regény felette töltött órák száma, a hosszas csiszolgatás. Pontos, kimért, burkoltan mindent láttató - igazi angol mű. Vagy legalábbis olyan, amilyennek én szeretem tudni az angol műveket.
Senkit ne tévesszen meg a borító, a sablonos alapszituáció - a fiatal dandy és egy szobalány szerelmi viszonya -, ez nem a Downton Abbey vagy az Üvöltő szelek. Ez a kisregény egy ember életéről, a regényírásról, a fanyar humorról, a háború utáni társadalmi átrendeződésről-változásokról, az emberi kapcsolatokról, a nagy horderejű apróságokról, egy ló negyedik lábáról és két ezüstkeretes fényképről szól. Igen, ez mind belefér, mert Swift jó író.

(Én pedig el akarom olvasni az összes könyvét.)

Eredeti cím: Mothering Sunday
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve. 2017
Fordította: Merényi Ágnes
Ár: 3000 Ft


2017. október 28., szombat

Mitchell és a kérdőjelek

Tegnap éjszaka fedeztem fel, hogy újra kiadják a Szellemírókat - méghozzá a Cartaphilus, amely kiadó aktivitása az utóbbi időkben egy szobanövényével vetekszik, azt hittem, szép csendben eltűnt egy fekete lyukban (sajnos).
Mit jelent vajon ez a kiadás? A Felhőatlasz meglovagolásához túl kései - 2012-ben jelent meg -, kiadófeltámasztásnak nem elég bombasztikus. Nagyon szeretném, ha az életműkiadás vágyálom-verzió lenne az igaz. A kiadó honlapján az előrendelhető könyvek menüpontja üres, ami nem túl biztató.

A könyv a Moly szerint október 30-án jelenik meg, a Librinél november 3-ára van kiírva, az ára 3490 Ft lesz.



2017. október 25., szerda

A Hold legsötétebb oldala

Összefoglalós-kísérletezős-nem-emlékszem-már-a-részletekre rövidke post.

"A Hold ezer módját ismeri annak, hogy megölje az embert. Ez az első számú szabály, és ez szabályoz mindent. Megvan a módja annak, ahogy mozgunk, ahogy jeleket és jelzéseket olvasunk, ahogyan részt veszünk a kommunikációban és ahogyan kilépünk belőle, az öltözék adatai elemzésének, az embernek pedig ismernie kell mindegyiket, máskülönben az a parányi valami, amiről megfeledkezett, megfőzi, megfagyasztja, megfullasztja, vagy telenyomja sugárzással. Három teljes napot töltöttünk el a porral. Tizenöt fajtája van, és mindegyiknek ismerni kell a fizikai jellegzetességeit a morzsolódástól az elektrosztatikus jellemzőin át a tapadásáig. Mint ahogy Sherlock Holmes tanulja a szivarhamu ötven fajtáját."

Ian McDonald: Luna - Újhold

Tudjátok, m a közös a Holdban és Ausztráliában? Igen, itt is minden meg akar ölni.

Még nyaralás alatt (júliusban...) olvastam. Annak ellenére, hogy a szállás kertjében a kerítés mögött zúgott a forgalom, és hangos zene mellett ordítva ugráltak a medencébe, az első pár oldalon magába szippantott. Meg hát nem igazán lehet nyaralós könyvnek mondani, eléggé megdolgoztatja az agyat, ahogy leíró részek nélkül, egy tempós cselekményből próbálja az ember kimazsolázni az információt és átfogó képet alkotni erről a világról, de én szeretem az agyalós könyveket. Csak A dervisházat és a Botanica Venerist [nézzétek el nekem, hogy lerövidítem azt a hosszú címet]  olvastam McDonaldtól, de egy regény és egy novella elég volt, hogy megmutassa a szerző egyediségét, az eszméletlen fantáziáját. Ennek megfelelően az elvárásaim az egekben voltak, de a szerző gond nélkül megfelelt nekik, sőt.
Olvastam már olyan könyvet, amely idegen bolygón játszódik, de az emberidegen helyszín csak díszlet (macskakő a Verebecskében, baszki!). McDonald Holdja nem ilyen; az emberi test felépítésétől a társadalmi összetartó erőkig minden más és (szó szerint) halálosan idegen egy földi ember számára, így az olvasónak is. Kezdetben elég sűrűn kellett használnom (némi szitkozódással körítve, mert az imádott szerzőnek eléggé elszabadult a fantáziája) a kötet végén lévő szószedetet, brazil, japán, orosz, koreai szavak, kifejezések tarkítják a szöveget becézések, tisztségek, foglalkozások stb. megnevezésére, a szlengről és a vallási vonatkozásokról nem is beszélve. Nem leszek boldog, amikor a második kötet megjelenésekor újra meg kell tanulnom az összeset, a cselekmény felelevenítéséről nem is beszélve. Lehet, hogy vázlatot kellett volna írnom, mint anno A Jég Tűz Dala aktuális részének befejezésekor.
Tetszett, ahogy ezt az Újvilágot egy, jóformán untig ismert társadalmi berendezkedéssel (vagy mivel), az uralkodó családok által irányított hűbéri rendszerrel ötvözi. Ennek megfelelően van minden, amit ettől a formációtól elvárhatunk; klánok közötti folyamatos feszültség, intrikák, pletykák, családon belüli ellentétek, amelyek széthullással fenyegetnek, pedig az összetartásra nagyobb szükség van, mint bármikor. Sejthető, hogy a feszült helyzet előbb-utóbb forrásponthoz ér, és magával sodorja az emberek biztonságérzetét, ami a Holdon egyébként is törékeny. A befejezés teljesen rendben van, de nehéz egy bizonyos könyvsorozat után meglepődni rajta és a szívünkhöz kapdosni, sőt, kicsit olcsónak is hat, de nem lehet mindenben száz százalékosan újat mutatni.
Remélem, nem kell sokat várni a következő részre - na, tessék, én mennyivel sablonosabb vagyok.:)

Eredeti cím: Luna - New Moon
Sorozat: Luna 1.
Kiadó: Gabo SFF
Fordította: Tamás Gábor
Ár: 3990 Ft


2017. október 23., hétfő

(Teg)napi

A tegnapi, min. 10 km-esre tervezett futás 6 km-nél meghiúsult, miután tiszta erőből elkezdett zuhogni az eső. Tette mindezt azután, hogy elmúlt az egész oldalamat megbénító szúró érzés és kezdtem élvezni a futást.

A Magyar Posta jön nekem egy hajfestéssel, miután pénteken (négy napos csúszással a hivatalos szállítási idő után) cseszett becsengetni, hogy megjött a csomagom, helyette csak bedobott egy értesítőt - miközben egész nap otthon voltam.

Mégiscsak tűrhetetlen, hogy felnőtt létemre felkapnak a székről és elfenekelnek, mint egy hat évest, mert jégkrémet akartam ebédelni.

Azt már le se merem írni, hogy a futás következtében 41-esre nyúlt meg a lábfejem. Az a szerencse, hogy a 40-es cipőtáramat nem kell lecserélni, mert mind jó még rám.


2017. október 18., szerda

A futás öröme (igen, az)

Bármilyen hihetetlen, nem paradoxon. Én is nehezen hiszem el, de van ilyen.

Ha már Murakamiról gagyogtam az előző bejegyzésben és Heloise-t elfogta a lelkesedés:D, arra gondoltam, írok egy szösszenetet a mozgás okozta szellemi-lelki előnyökről - elsősorban a futásról, mert szerény tapasztalataim szerint minden mozgásforma másfajta örömet-önbizalmat ad, bár az intenzitásbeli hasonlóság talán halmazokba rendezheti őket. Emlékszem, milyen büszke voltam magamra, amikor először letekertem a Budapest-Szentendre távolságot oda-vissza, pedig bringás szempontból elég lassú voltam és két kiló mocsok volt rajtam (nem vicc, a fürdővíz szürke lett:D). Hasonlót érzek futás után, bár maga az élmény más és a seggem se fáj olyan irgalmatlanul.
Az izmozás megint más a maga lassú, döngő lépteket eredményező büszkeségével, ahogy nézed, hogy a bicepszed kirajzolódik terhelés közben. Ebben se döntök rekordot - főleg, hogy a terem hónapok óta nem látott - hiányzik, de per pillanat jobban vonz a friss levegő, mint a mindennel együtt három órás izzadás egy levegőtlen, tesztoszteronban fürdő konditeremben -, sőt, be kell látnom, akárhogy erőlködöm, nem vagyok az a kifejezetten izmos alkat, hanem az, aki... nos, igen, aki leginkább soványnak néz ki. Lehet, hogy ebben... hülye vagyok, nyilván szerepe van a futásnak, de a rendszeres súlyemelgetés mellett se emlékeztettem a testépítőkre (más kérdés, hogy nem is akarok).

Motivációs maszlag, hogy legyen kép
(Naná, hogy a Pinterestről)
Szóval, az a lényeg, hogy egyik általam űzött sportban se vagyok kimagasló - talán nem meglepetés, hogy a futásban sem. Sőt, kifejezetten lassan fejlődöm és elég nagy nehézségekkel kell-kellett szembenéznem. Újra kellett tanulnom lélegezni. Járni. Még jó, hogy írni nem kell futás közben, bassza meg. Irgalmatlanul visszaütött a rengeteg szar cipő, az, ha nem megfelelően ettem. Ha fejben nem készültem-készülök rá, hogy most futni fogok, ha nem tudtam bezárni egy dobozba a gondjaimat. Fura ez. Egyszerre kell figyelni és fejben üresnek lenni. 
Lehet, hogy én vagyok selejtes. Egyszer még a pasim is azt mondta, hogy hagyjam abba a futást. De rettenetesen, önsorsrontóan makacs vagyok (ezt is ő mondta), az a fajta hülye, aki nem hiszi el, ha valami nem megy. Olyan nincs, hogy annyi idióta képes futni, én meg nem! Ráadásul szartam a különféle edzéstervekre, és nulla előismerettel - a futók nézegetése nem ér -, a pasim régi terepcipőjében kezdtem neki.
Tényleg hülye vagyok, lássuk be.
De.
Hihetetlen önbizalmat és tartást ad, hogy képes voltam legyőzni magamat, a mérhetetlen lustaságomat. Ezt csinálom minden egyes nyavalyás futásnál. Nem az a lényeg, hogy mennyit vagy milyen gyorsan tudok futni, hanem az, hogy elmentem és mindent megtettem, ami tőlem telt. [Nem csak úgy tessék-lássék, hanem tényleg.] Nem szabad arra gondolni (legalábbis nekem), hogy mások mennyivel ügyesebbek, mert ezzel a felfogással mindenki lefeküdhet a földre sírni. Ha viszonyítgatni akarsz, inkább gondolj arra, hogy hányan vannak, akik életükben egyszer nem mozogtak normálisan. Hah, micsoda elégtétel, amikor vasárnap délután, a szitáló esőben mi hősiesen teperünk a Köves úton, és mindenki más bent döglik a tévé előtt. És utána milyen jó bezabálni a maradék brownie-t, mert megérdemeljük!
Úgyis csak kb. 10 lány olvas
(Innen.)
Ó, igen, a jutifalat, azt nem szabad kihagyni. Ha futok egy órát, mindent megérdemlek. Odáig vagyok magamtól. Ezt a bejegyzést azért tudom megírni, mert tegnap este elmentünk és elkapott a flow-élmény, a futás Nirvánája. Minden tökéletesen működik (majdnem). Nem fáj semmi. Nem fogy el a levegőm. Emelkedő esetén se. Nem érzem úgy, hogy meghalok (ez egy másik fajta Nirvána). Csak szép lazán, nyugodt, de félig figyelő elmével futok. Sokakat lehagyok. Más engem hagy le. Szőkébb a haja, hosszabb a lába. Gyönyörű a cipője (imádom a színes futócipőket). Ilyenkor próbálok arra gondolni, amit Murakami ír, hogy mindenki más szakaszban van. De leginkább arra gondolok, hogy én bezzeg nem csámpázok és biztos, hogy tovább bírom. (Aha.)
Vannak még olyan járulékos előnyök, mint az egészség, a szebb lábak, a boldog sejtek. Legalábbis kurvára remélem, hogy boldogok, miközben egészemben azt érzem, hogy szívatom magam. Úristen, azok a nyári melegek. Amikor este fél nyolckor is olyan volt kilépni az ajtón, mintha egy sárkány lehelne a világra.

Szóval, valami ilyesmi. Ha szeretnél a futás lelki oldaláról olvasni, ajánlom Murakami Haruki Miről beszélek, amikor futásról beszélek c. rövidke memoárját - akkor is, ha mint írót nem szereted őt. Közérthető, visszafogott, végtelenül szerény, mégis humoros ember. Nem a fitnesznáci típus, aki megmondja, mit csinálj és hogyan, és ha nem megy, egy senki vagy.
Ha pedig a fizikai hogyanról, edzéstervekről meg technikai részletekről szeretnél olvasni, előtted az internet végtelen könyvtára. Erről nem tudok vakerálni, mert minden egyén más és annyira introvertált vagyok, hogy egy pulzusmérő órától is fellép nálam a megfigyelői paradoxon. Csak annyi elvárásom van magammal szemben, hogy fussak egy huzamban egy órát - minden más az örömről szól.

Ui.: Szerintetek a lyukas felsőrészű cipő indokolja egy új megvételét? Meggypirosat szeretnék. Jó lenne a piros vagy a meleg árnyalatoknál maradnom, mert menne az új sapimhoz (amiben úgy nézek ki, mint egy muszlim hitre tért fehér lány - vagy mint egy falusi...). Vagy vehetek teal színűt, fantasztikusan rikítóak együtt.

Ha már csak 10 lány - átengedem nekik, engem egy liter szörp várjon
(Innen.)

2017. október 16., hétfő

Hogyan legyünk olyan sikeresek, mint Murakami?

"Nem dicsekvésből mondom (ugyan ki dicsekedne ilyesmivel?), de nem vagyok valami nagy észlény. Az a típus vagyok, aki csak azt képes világosan felfogni, amit a puszta testével, kézbe fogható anyagként tapasztalt. Lehet az bármi, csak akkor fogadom el, ha egyszer a saját szememmel láttam. Vagyis nem annyira intelligens, hanem inkább fizikális alapokon felépülő ember vagyok. Valami kis intelligenciám azért persze van. Azt hiszem, talán van. Mert ha egyáltalán nem lenne, akkor nem tudnék regényeket írni. Az viszont nem jellemző rám, hogy fejben tiszta elméleteket és logikát építsek föl. Az az eset se vagyok, akinek a spekulációk jelentik az előrevivő üzemanyagot. Hanem inkább az, aki fizikai terhelésnek veti alá magát, az izmait nyögésre (időnként segélykérő sikoltozásra) kényszeríti, így indul el a megértés útján, hogy végül minden a helyére kerüljön a fejében. Mondani sem kell, hogy minden lépésen egyesével végigmenni, majd a végkövetkeztetéshez eljutni sok időmbe telik. És sok erőfeszítésembe. Előfordul, hogy túl sok idő ment el, és minden minden a helyére kerül a fejemben, már késő. De nincs mit tenni. Ha egyszer ilyen vagyok."

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek

Nem is tudom, hol kezdjem el. Kezdjük a közepén, ahogy szoktam, aztán jöhet a kikozmetikázás.
Maradhatunk inkább a mesénél? Engem, Murakamit, futást és macskákat tartalmaz.

Murakami halálosan cuki. Pontosabban, vagy nagyon szarkasztikus, vagy nagyon cuki, néha nem tudtam eldönteni olvasás közben. Azt leszámítva, hogy szereti a Dunkin' Donutsot és egyszer azt nyilatkozta, nem biztos benne, hogy jó ötlet volt elvenni a feleségét [a hölgy csodálatos természetét tükrözni, hogy a nyilatkozat után nem az volt a másnapi szalagcím, hogy "Felesége gyilkolta meg a híres írót!" - én biztosan miszlikbe aprítottam volna. Komolyan, hogy lehet ilyet mondani?], imádom ezt az embert, legszívesebben összepuszilgatnám, de csak gondolatban, mert jól nevelt introvertált emberek ilyet nem csinálnak - és igaz, hogy szörnyű természetem van (lásd a kapcsos zárójeles megjegyzést), de tartózkodó és szégyenlős is vagyok egyben.
Stílusosan futás közben meséltem a kedvesnek - aki sokkal tökéletesebb, mint Murakami, csak sajnos nem szereti a macskákat - a könyvről, ill. a szerzője iránti lelkesedésemről. A Köves út közepén jártunk, ami egy ritka szar, térdgyilkos szakasz, morzsálódó bitumen maradványok és föld keveréke, óriási lombkorona alatt:
- Ő biztosan megértené, ha futás közben megállok macskákat simogatni! - mondtam kissé lihegve. A macskasimogatás ugyanis diplomáciai mentességet élvez, vagyis nem számít megállásnak, lassítva meg nem lehet kivitelezni. (Egyszer kis sünt is telepítettem át a csalitosba futás közben - még Murakaminál is cukibb volt.)  A feleséges nyilatkozatot is elmeséltem.
- Nyilván megértené [mindketten tudtuk, hogy nem]. Azért örülök, hogy kicsit haragszol rá, mert különben hozzá akarná menni feleségül - felelte, mindennemű lihegés nélkül. 
- Ahaaa, pont olyannak tűnik, aki egy nemnormális fehér lányt szeretne elvenni! Meg hát tudjuk, hogy nézek ki - annyira nem esett jól a nevetés.
- Szívem, ha meglátná a füleidet, rögtön beléd szeretne.

Tekintsetek el az erőfeszítéstől, hogy megpróbáljátok elképzelni a méltán csodás fülkagylóimat. Én meg reménykedem, hogy a kedves lassan hat éves érdeklődését nem kizárólag ezen testrészeim tartják fenn.

Hogy én miről beszélek, ha futásról beszélek, az nyilvánvaló - egetverő hülyeségekről. De miről beszél Murakami, az őrülten népszerű japán író? 
Jóformán mindenről. De néhány dolgot nem árt szem előtt tartani, hogy ezek az esszék elsősorban azoknak fognak tetszeni, akik:
- szeretnek olvasni
- meglehetősen introvertáltak
- szeretnek szoktak futni
- szeretik Murakami könyveit meg a macskákat, de ez annyira nem lényeges.

Murakaminál a futás nem csupán egy mozgásforma, hanem életszemlélet, ami remekül illik az introvertált személyiséghez. Helyére tesz pár dolgot a belső rendetlenségben; nem baj az, ha kevés dologra koncentrálunk, de azokra annál jobban; ha a külvilág számára már-már abnormálisan elhivatottak vagyunk valami iránt és ez a társas kapcsolataink rovására megy, de ez nekünk nem jelent veszteséget, mert egyébként sem vagyunk partiállatok - a belső béke, egyensúly sokkal fontosabb. Az, hogy tisztán lássunk: magunkat, a céljainkat, a problémákat. Ha valami zavar, de nem tudjuk pontosan, mi, a futás segít eloszlatni a ködöt. Jó értelemben kifárasztja az elmét és a testet, kipucolja a feszültség méreganyagait.
Ehhez nem kell gyorsan és/vagy menő cuccokban futni. Van egy rész, ahol Murakami egy amerikai terepen fut, és sorra hagyják le a szőke lófarkas egyetemista lányok. Nem baj. Mindannyian egy másik szakaszban vannak, mások a prioritások. A hosszútávfutó szemlélődik, a szőke lányok úgy érzik, győzelemre születtek és ezt ki akarják fejezni a pályán jellegzetes középtávfutó-stílusukkal.
Mesél a kudarcairól is, a belső konfliktusairól, a triatlonról, a Mizumi futócipőről, olyan problémákról, amelyek szinte minden rendszeresen futó embert érintenek. Hirtelen belenyilall a fájdalom a jobb térdedbe, és úgy érzed, a tudtod nélkül valami rettenetes történik a testedben (és soha többé nem fogsz tudni futni) és várod, hogy rád szakadjon az ég. Az érzésről, hogy soha többé (=két napig) nem akarsz futni. Fúúúú - a futók számára tökéletesen érthető, nemzetközi sóhaj egy szokatlanul embert próbáló edzés végén. Hogy a versenyek soha nem tökéletesek, és milyen demotiváló, amikor lehagy egy ránézésre nyolcvan éves néni és azt mondja, "Kitartás!"
Tetszik, hogy a dolgokat próbálja békés, végül is-helyénvaló - módon szemlélni, elrendezni, és nem önkínzásig marcangolni magát (mint ahogy én szoktam).

Ui.: Azért egy egészen kicsit elmehet a fenébe azzal, hogy nem szereti az édességet, soha nem volt sérülése, és minden fakszni nélkül ír egy könyvet. Leül az asztalhoz, és ír. Minden cuki esendősége ellenére ez az ember egy elmeterminátor.

Ui2.: Tudjátok, mi ez? Egy füveskönyv! Az én füveskönyvem!

Ui3.: Úgy emlékszem, fájdalmamra egy darab macska sincs a könyvben. De én mindent megtettem.

Eredeti cím: Hashiru koto ni tsuite kataru toki ni boku no kataru koto
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2012
Fordította: Nagy Anita
Ár: 2490 Ft



2017. október 10., kedd

Bohémélet

Előre bocsátom, hogy nem leszek népszerű a véleményemmel.

Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Az eszemmel tudtam, hogy egy kicsit még várnom kellene vele, amíg kevésbé leszek nyűgös, de annyira elegem volt már önmagam türelemre intéséből, a várakozásból, a folytonos "majd, ha..."-ból, hogy nem akartam tovább bírni. Amióta elkezdtek szállingózni a csillagrobbanásos értékelések, kíváncsi voltam rá.

Hát, hmm... minek húzzam? Nem lettem rajongó, sőt, kicsit keserű lett a szám íze.
A nyitány, amint látunk, képzavarnak is pazar; nem dolgozó, bohém, laza szülők a különleges, abszolút nem hétköznapi perspektívával bíró kisfiukkal és egy egzotikus, gyöngy nyakörves madárral, egy nagy, régi lakásban, ahol állandóan egy nagy buli az élet, egész nap táncolnak és koktéloznak, este parti ájulásig a barátokkal és idegenekkel, Nina Simone énekli a Bojangles-t, az apa minden nap más néven szólítja a bolondos anyát, aki tegezi a csillagokat, de mindenki mást magáz és általában véve minden unalmas, szürke szabályt olyan magasról letojik, mint Mihaszna Kisasszony, a madár. Amikor kedvük szottyan, a szerető család elruccan a spanyol kastélyába.
Szép, ugye? Ki ne szeretne így élni? Nincs stressz, a munka és az iskola nem láncolja le az életet egy mókuskerékbe, nincs csontig hatoló fáradtság és ingerültség, kicsinyes, előre lemeccselt játszmák, a család harmóniáját semmi nem zavarja meg.
Persze, hogy hazugság. Minden, kicsit tapasztalt olvasó tudja, hogy ennek a történetnek nem lehet jó vége.
Nem azért, mert a spontán, könnyed életet nem lehet megvalósítani - szerintem elképesztő tudatosság szükséges hozzá -, hanem azért, mert a valóságot, a tényeket nem lehet örökké a sarokba hajítani - főleg annak tudatában, hogy ha levesszük a szemellenzőt és végigzongorázzuk a lehetőségeket, talán (tényleg csak talán) találhatunk egy köztes megoldást. Ebben az őrült ökoszisztémában az apa az, aki őrzi magában a kiábrándító józan ész kicsiny lángját; amikor találkozott a leendő feleségével, tudta, hogy a szakadék szélén áll, a palló nagyon rozoga és keskeny - biztos, hogy együtt nem érnek át. Tudta, és felelőssége majdnem teljes tudatában ezt választotta. Tett egy lépést, majd még egyet és még egyet, aztán a gyerekvállalással felrakta a pontot az i-re. A végső döntését végképp nem tudom elfogadni - lehet mondani, hogy nem is lehet, mert a kialakult helyzet átlépi a józan ész határát, de nem tudom figyelmen kívül hagyni az előzetes tudását. Van, aki megszökik, és van, aki marad - az utóbbinak nagyon nehéz lesz új koordináta-pontokat találni, miután kirántották alóla a szőnyeget és meg kell tanulnia egy másik világot, ami párhuzamosan létezett a sajátja mellett, csak egy vastag lepel eltakarta.
Egyszerűen túl messze van ez a kisregény az én földhöz ragadt álláspontomhoz képest, amihez jó okom van ragaszkodni. A valóság egy szilárd kapaszkodó, amihez mérve ki lehet számolni a lépéseket.
Miért vagyok ennyire borúlátó? Mert én voltam az, aki maradt.
Én már lezuhantam.

(Én is meglehetősen képzavaros vagyok ma.)

Eredeti cím: En attendant Bojangles
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2017
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Ár: 2700Ft

2017. október 9., hétfő

A Ködös Időszak olvasmányai

Ha kicsit szigorú vagyok magammal, nem kellene ezekről a könyvekről írnom, ugyanis jóformán semmire nem emlékszem belőlük. Ahogy a zárásban írtam, az információ valahol elakadt a látóidegemben (de inkább már az orrom környékén), és nem tudtam értékelni-élvezni ezeket a történeteket - ugyanakkor az olvasás nekem már annyira az életem része, mint a levegővétel, olyan nincs, hogy legalább pár oldalt ne gyűrjek le, bármilyen fáradt is vagyok.

Dennis Lehane: Titokzatos folyó

Élményszinten kb. ugyanott vagyok, mintha nem is olvastam volna újra ezt a könyvet; a mostani emlékeim megegyeznek a négy évvel ezelőtti olvasás emlékeivel. Mire kettőt pislogtam, már a végére értem - a köztes részt különösen agyhalott állapotban olvashattam. A befejezésnél viszont valamennyire kipihent voltam és eléggé megkeseredett a szám íze.
Aki már olvasott Lehane-től, az tudja, hogy az általa megalkotott, szimpatikus szereplők is követnek el vagy mondanak olyan dolgot, amit mi, szubjektív megítélés szerint, nem tartunk helyesnek. Pl. Patrick Kenzie a Hideg nyomon végén jogilag helyesen cselekszik, de Angie-vel együtt én is kizártam a szívemből a tette miatt. Megesik, méghozzá elég sokszor, hogy a fehér lesz a fekete, és a fekete a fehér.
A Titokzatos folyó végén viszont egy másfajta önbíráskodás és önigazolás történik, olyan, ami feltételezéssel támasztja alá az egyik szereplő cselekedetét.
Kicsiben mi is ismerhetjük ezt az érzést: csinálunk valamit, amiről utólag derül ki, hogy oltári baromság volt. A felismeréstől zúgni kezd a fülünk, a szívünk őrülten zakatol, a szánk kiszárad; valami belül sikítani kezd és keresi a menekülőutat, de a kétségbeesés ketrecet font köré. Hiába kaparjuk, úgy érezzük, sose szabadulunk belőle. Ám az önmarcangolás nem tarthat örökké, egy, legalább részben életképes ember túllép rajta. A ketrec szétfoszlik, a dolgok elrendeződnek - valahogy megmagyarázzuk magunknak, mert muszáj helyrebillenteni a világképünket. Fontos, hogy tisztában legyünk önmagunkkal és valamennyire el is fogadjuk igaz lényünket (vagyok, aki vagyok), mondja Amadea, Coelho mai szócsöve.
De nem mindegy, mit követsz el és az önigazolással mennyire színezed át a valóságot. Nem elég az a magyarázat, amit Annabeth mond: mi erősek vagyunk, ők gyengék. Ha valaki gyenge, az nem azt jelenti, hogy el kell pusztítani. Anyám mindig azt mondta, hogy az ember azért ember, hogy uralkodjon magán. Ahogy nőttem, egyre több aspektusát értettem meg ennek a kijelentésnek.

Lapály Jimmy, te tényleg gonosz ember vagy. De nem ez a baj, hanem az, hogy hazug és önáltató.
Ez nem von le semmit a könyv értékéből, sőt, újabb aspektussal gazdagítja. Mégiscsak megérte zombi állapotban újraolvasni.

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 1-2

Komoly volt a helyzet, amikor már ezt se tudtam élvezni, sőt. Fel se tűnt, hogy állandóan esznek, nem mozgatott meg Stephanie anyjának almás pitéje vagy püspökkenyere. Néha a ködből felderengett olyan gondolat, hogy Trenton Burgnak nevezett városrésze olyan, mint egy magyar kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit az óvoda óta (és látható élvezettel emlegetik fel egymás botlásait totyogós kortól datálva) és kedvenc szabadidős tevékenysége más dolgába beleütni az orrát, mert a saját kis élete kurva unalmas. Na, jó, nálunk talán nem mindenki vállról indítható rakétával a retikülben ül be a fodrászhoz.
Ahhoz képest, hogy Stephanie Plum nejlonbugyi-felvásárlóból lesz óvadékügynök, már a második kötetben zsarunak nézi az utca tapasztalt embere, és úgy is viselkedik - magyarán érzésem szerint túl hamar magára vesz néhány attitűdöt, még ha történik is vele pár katasztrófa, mint amikor kidől alóla a legendás amerikai tűzlépcső és egy nagy adag kutyaszarba esik. Lássuk be, bárkivel előfordulhat.
Mazur nagyi emlékeim szerint vicces, szabadszájú-és öltözködésű néni, most inkább idegesítőnek találtam. Pozitív, hogy nem állandóan a leleteiről vakerál, de mélyen átéreztem Stephanie apjának helyzetét, aki inkább órákra a vécébe zárkózik. Ahogy Morelli mondja hősnőnknek: fantasztikus a családod, de te zabálni fogod a nyugtatót. Nem téved nagyot.
Amúgy vicces, hogy most fedeztem fel
A tisztesség kedvéért, ha olyan kedvem lesz, elolvasom a másik két részt is (de legalább a harmadikat), hogy ne degradálódjon le méltatlanul bennem ez a sorozat.

Lidia Amejko: A telepi szentek élete

A könyvtár tökéletesen alkalmas kamikaze akciók végrehajtására. Három dolog miatt vettem le az állványról ezt a könyvet: a lengyel szerző, a lakótelepi közösségben játszódó történet és a... na, jó, a rózsaszín külső annyira nem vonzott, sőt, az "Európa női szemmel" sorozatcímke miatt kicsit fintorgok is rá (főleg, hogy az előző kötetterv még kék volt...), de ez van.
Ez a szentfüzér szívta meg a legjobban a megterhelő időszakot. Spirituális-transzcendes-vallásos szürrealizmus, vagy nem is tudom, mi szeretne ez lenni, én kevés vagyok hozzá. Hát még a narrátor alkoholtól kásás, szlenggel megsorozott értelme! A végére rémesen idegesített a rengeteg "öcsém", szinte éreztem, hogy megböki a vállamat egy bütykös kéz és megcsap az olcsó pia pórusokból párálló szaga, váá. Maguk az abszurd betonlegendák nem rosszak. Ahogy sejthető, ezen a lakótelepen bármi megtörténhet - főleg olyasmik, melyek miatt David Lynch térden állva könyörög a lakóknak, hadd vihesse filmvászonra őket (ingyen!). Sőt, különb dolgok is; haraggal teli befőttesüvegek robbannak fel, Isten egy italautomatával hat a lelkiismeretre, a létből a nemlétbe a gomblyukak szegélyén segít át minket egy kirúgott öreg varrónő, másvalaki főállásban vállalja mások helyett a halál folyamatát, a helyszínt pedig a Harag Kukái, az Armageddon pálya, Epifánia Nyárfája, az áruház és természetesen a Jerikó nemzeti italbolt szolgáltatják a reggeli gyógysör mellett. Aztán az Úristen mentsen meg minket a metafizikától, mert kacsacsőrű emlős lesz a vége!


2017. október 4., szerda

Gyűjtögetős post

Az agyam helyén egy felégetett pusztaság van - ami az első, nyugodt, 12 órányi alvással fog megváltozni, de ki tudja, mikor jön el annak az ideje -, ezért vannak újabban ilyen töltelékpostok, de egy gyűjtögetős-összesítősnek talán van némi értelme.

UPDATE: Időközben az Agave bejelentette nemcsak az Olümposzt, hanem egy új Lehane-t is, és tényleg jön a Mandible család!

Michael Cunningham: A hókirálynő

A Jaffa folytatja a Cunningham-életmű kiadását, aminek természetesen nagyon örülök. Lassan három olvasatlanom lesz tőle itthon, de nem bánom.:)
Megjelenés: november 1.

Dan Simmons: Olümposz - a várva várt, a dédelgetett, úristen, el se hiszem, hogy végre megjelenik! Hosszú lesz és drága, de a fenét érdekli. Viszont a másik belengetett Simmons, a The Terror csak a sorozattal egy időben fog megjelenni.
Megjelenés: november 28.






Dennis Lehane: Egymásba veszve  - volt róla szó, hogy idén még új Lehane is lesz, magamban csak legyintettem rá, hogy hiszem, ha látom.
A magyar címtől eldobom a maradék agyamat, de ha a domestic noir-rajongók kellenek ahhoz, hogy Lehane végre stabil szerző legyen nálunk, hát legyen. Gillian Flynn, blöeee.
Megjelenés: november 2.




Lionel Shriver: A Mandible család - ó, nyamm-nyamm, most már tényleg dúskálok a könyves örömökben. Nagyon örülök, hogy a magyar közönség felismerte, Shriver mennyire okos, agyas szerző és veszik a könyveit (legalábbis remélem, hogy a rendszeres megjelenések ezt jelentik), aki ezúttal a pénzügy világát vesézi ki a harminc másik téma mellett, amit szokása felvonultatni a könyveiben.
Megjelenés: a kiadó honlapján nem találtam róla információt, de a Librinél már előrendelhető, szerintük a megjelenés időpontja október 19.


Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola - a rajongók régóta vártak egy valóban új regényre az írónőtől, és lassan ugyan, de a Libri észbe kapott és eljutott idáig. Már meg is jelent, engem is vár a boltban, de elteszem jobb időkre.






N.K. Jemisin: Az obeliszkkapu - Az előző postban írtam róla bővebben.
Megjelenés: november 9.








A 21. Század Kiadó belecsapott a lecsóba, új sorozatot indít Kult néven, és mind a négy kezdő kötet megdobogtatta a szívemet:

Michael Chabon: Ragyog a hold - Imádtam a Jiddis rendőrök szövetségét, Chabonnak még a ruhacímkéi is jöhetnek, amennyiben ő írta rá, hogy max. 60 fokon mosható.
Megjelenés: november 4.






Colson Whitehead: A föld alatti vasút - A szerző megnyerte az idei Pulitzer-díjat, engem is egyre jobban érdekel ez a könyv az amerikai Dél-téma végett.
Megjelenés: november 11.







Sarah Perry: Az essexi kígyó - Juci véleménye miatt került fel ez a könyv a kívánságlistámra... igen, a borító is nagyon tetszik, szerfelett örülök, amiért a kiadó megvette.
Megjelenés: november 20.






Rose Tremain: A Gustav-szonáta - igaz, hogy idén olvastam el vagy hat éves várakoztatás után a Színaranyt, de legalább jól időzítettem. Tremain nagyon jól ábrázolja az emberekben zajló lelki folyamatokat, nem kétlem, hogy ebben a regényében is briliánsan műveli ezt.
Megjelenés: november 20.





Margaret Atwood: Alias Grace - Kézremegést okozó leendő megjelenés! A szolgálólány meséje és a Boszorkánymagzat (megjelenés: szeptember 29.) után új Atwooddal kényeztetnek el engem minket, a végén még a maga teljességében ismerhetik meg a magyar olvasók a világirodalom egyik legjelentősebb szerzőjét. Kicsit sajnálatos, hogy ehhez két filmsorozat kell - A szolgálólány után az Alias Grace-ből is készül egy -, de jobb, mint mínusz három Atwood, na.
Megjelenés: október 18.



Elena Ferrante: Az új név története - Akinek az enyémhez hasonló az ízlése, szerintem most adja át a bankkártyáját egy szigorú szerettének. Tavaly karácsonykor olvastam a Briliáns barátnőmet, ami úgy eteti magát, hogy közben nem gagyi - kevés író képes erre.
Megjelenés: november 30.





John Williams: Butcher's Crossing - Amadea bejelenti a személyes államcsődjét, de titokban abban reménykedik, hogy egy időalagút segítségével még nagyon sok John Williams-regény fog előkerülni a múltból.
Megjelenés: október 12.






Az alább következő könyvek nem must have darabok - azaz nem valószínű, hogy megveszem őket -, de eléggé érdekelnek:

Radclyffe Hall: A magány kútja - Úttörő könyv a homoszexualitásról.
Megjelenés: szeptember 18.








Susie Hodge: Művészet közelről - Az album 100 műalkotás részleteit mutatja be.
Megjelenés: október 16.







Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve - A fülszöveg nem árul el sokat, a szerző amerikai novellista volt, aki egész életében küzdött az alkoholizmussal, de az eredeti kiadásnál dicsérő értékelések sorakoznak.
Megjelenés: október 19.






Arundharati Roy: A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma - Erős "talán". Az emlékeimben elég ellentmondásos élmény szerepel Az Apró Dolgok Istenéről: erőteljes, ugyanakkor bosszantó-undorító, sűrű könyv, és persze dühítő, nem valószínű, hogy a közeljövőben újraolvasom. Ennek ellenére örülök, hogy új könyve jelenik meg magyarul.
Megjelenés: november 1.




A Magvető pedig folytatja a Márquez-életmű sorozatot, még kézbe venni is élmény őket - kettőt ugyanis megkaptam ajándékba -, hát még olvasni. Ezúttal a Baljós óra és A pátriárka alkonya érkezik:

  


Kíváncsi vagyok, hogy Lionel Shrivertől a The Mandibles kijön-e még idén, és akétdansimmons, amiketezerévevárok az Agavétól. Pénz ide vagy oda, nagyon örülnék nekik.

2017. október 2., hétfő

Monokultúra szeptemberben

Az új kedvenc boltneveim: Tiltott Gyümölcs zöldség-és gyümölcskereskedés, valamint Fehérneműmágia.

Elég kemény hónap volt a szeptember, sok idegőrlő feladattal, ami sajnos az olvasás, a blogon (kb. mindenen) meglátszik. Iszonyatosan, borzasztóan makacs vagyok, és, ha ráharapok valamire, a jó ég irgalmazzon nekem.

Nyolc embernek nehéz időpontot egyeztetnie, ezért Nitával szeptemberben is volt egy szülinapunk, amikor is nagyon sok könyvet kaptunk és megkérdezték, hol lehet ilyen gyönyörű tortát kapni (az Asztalkában).

Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles? Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella Yael Adler: Bőrügyek Michael Cunningham: Mire leszáll az éj Graham Swift: Anyák napi kimenő
Orhan Pamuk: A piros hajú nő Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája

Nagyon szuper könyveket kaptam, ránézek a polcomra és a nyálam folyik, de későbbre tartogatom őket, amikor el is jut az agyamig, amit olvasok. A polcon lehet kattintgatni, mi micsoda, ha valaki nem ismeri fel a borító alapján őket.

Az olvasással nem nagyon haladtam... na, nem is lett annyira rossz, hat könyvet olvastam el:

Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív Robert Burns: Robert Burns versei Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek? Dennis Lehane: Titokzatos folyó
Lidia Amejko: A telepi szentek élete Janet Evanovich: A szingli fejvadász 1.

A Kinőtt szívre nagyon kíváncsi voltam, ezért, amikor megláttam a könyvtárban, habozás nélkül lecsaptam rá. Tervezek írni egy több könyv egyben-postot, mert az utolsó három könyvre alig emlékszem, a kiváltott érzések és az infó valahogy elakadt a látóidegem környékén, de lehet, hogy már az orromnál. Komolyan, annyi maradt meg bennem A szingli fejvadászról és a Titokzatos folyóról, ami egyébként is a fejemben lézengett az évekkel ezelőtti olvasásoknak köszönhetően. Még éhes se leszek Stephanie anyjának püspökkenyérétől, annyira zombi vagyok.
Szerencsére a hónap legjobb olvasmánya, Murakami Miről beszélek, amikor futásról beszélek c. könyve megmenekült az agyi kárhozattól. Fogalmam se volt, hogy ez az ember ennyire introvertáltan cuki. Ő biztos egyetértene azzal (nem), hogy futás közben muszáj legalább integetni az összes macskának, akik a járdán napozva, csodálkozástól kerek szemmel néznek utánam, hogy mit csinál ez a hülye, amikor pihenni is lehetne. De különösen készségesnek tűnő egyedek esetén megállok és percekig tartó (futók szempontjából merő borzalom!) együttlétbe gabalyodunk, rengeteg simogatással, gügyögéssel és dorombolással vegyítve.

A többiek mérlege:
Heloise - üdvözüljük az új könyvvásárló-hörcsögünket!:))
Nita