2017. december 30., szombat

Decemberi zárás

Jujj, itt a december vége, az év vége, én meg még három értékeléssel is adós vagyok idén - nos, az utóbbiak át is csúsznak januárra, de tekintve, hogy A fényességekbe kezdtem bele, annyira nem is baj.:D

Ebben a hónapban megültük a karácsonyt:

Dennis Lehane: Egymásba veszve Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola Sarah Perry: Az essexi kígyó John Williams: Butcher's Crossing Michael Chabon: Ragyog a hold
Colson Whitehead: A föld alatti vasút Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek Dan Simmons: Olümposz I-II.

Az Egymásba veszve Nita ajándéka, az új Harris vicomte-é, Az essexi kígyó fezeré, a Butcher's Crossingot pattől kaptam, a Ragyog a holdat Verától, A föld alatti vasutat Timitől, a Nem tudják, mit cselekszenek c. könyvet pedig pontytól. Az Olümposzt magamtól, a mai könyvárakhoz képest nem volt vészes, a 35%-os előrendelési kedvezmény igazán kihagyhatatlan volt, ezt mindenki beláthatja.


Darabszámra nem olvastam valami sokat, de két vaskos kötetet győztem le:

Delphine de Vigan: No és Én Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton Dennis Lehane: Egymásba veszve Colson Whitehead: A föld alatti vasút Szécsi Noémi – Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)
Jeffrey Eugenides: Egy test, két lélek

Egyébként A budapesti úrinő magánélete és az Egy test, két lélek is nagyon jó volt, viszonylag gyorsan is haladtam velük. Az élmezőnybe csatlakozik még A nevem Lucy Barton, Strout bezzeg nem ír hatszáz oldalas óriásokat. Sajnos a No és én nem tudott meghatni, érzelmileg A föld alatti vasút távol maradt (hiába jó), az Egymásba veszve meg olyan felemás volt, kicsit át kellett helyezni a súlypontokat, de jobb lett Az éjszaka törvényénél, ki hitte volna, hogy Lehane-nél ez is szempont lesz egyszer.

A többiek decembere:

Rövidkék

David Gemmell: Jon Shannow (Árnyékok farkasa + Az utolsó Őrző)

Tulajdonképpen már említettem a véleményem lényegét: szeretem Gemmellt, de évente-kétévente egy sorozatot szabad tőle olvasnom. Idén négy kötetével (két rövid sorozattal) ismerkedtem meg, a Jon Shannow volt az egyik, a Makedónia a másik. Az utóbbit júniusban olvastam, és csak az unalom halvány árnyéka vetődött ránk, de alapvetően szerettem, míg Jon Shannow egyáltalán nem érdekelt - nem, nem azért, mert posztapokalitikus western, egyszerűen... untam. Nem is voltam részese a szövegnek, mint amikor egy üvegfalon keresztül nézed, hogy főzőcskéznek, de az illatok nem jutnak el hozzád.
A fordulatok és bizonyos szereplők is túl ismerősek voltak, kilátszottak a panelek, amelyeket Gemmell alkalmaz. Vajon azért érzek egy erős stílusbeli különbséget ezen könyvek és a Trója között, mert azt még tavaly olvastam? Valószínűleg nem; az a sorozat jóval több szereplőt vonultat fel, a misztikus vonal nagyon halovány, a másik kettőben viszont központi szerepet tölt be, mondhatni, ugyanaz a mágiarendszere, ami négy kötet után már kezdett a könyökömön kijönni.

Még A hatalom kövei c. sorozat van meg tőle, de egy darabig várok vele, kicsit sok volt a Jó és a Rossz örök harcából meg a szipsztrasszokból. Alighogy befejeztem Az utolsó Őrzőt, felbukkant a Molyon a harmadik Jon Shannow, a Vérkő, neeem, köszi, ő is várni fog a sorára.


Delphine de Vigan: No és én

Baromi régen szereztem be ezt a regényt. Mindig néztem a polcon, hogy milyen kis vékony, az írónő Semmi nem áll az éjszaka útjába c. könyvét nagyon szerettem, ez se lehet rossz. Nos, nem is az, csak már én vagyok hozzá öreg, ill. túl cinikus. Lou majd egyszer megtanulja, hogy van, akit nem lehet megmenteni, mert ő sem akarja. Őt magát kedveltem, magányos, szorongó kislány, de a többi szereplő az én ízlésemnek nagyon fekete-fehérre van festve; az ügyeletes vágy tárgya-szépfiú kb. mindenből bukásra áll, de nem lusta ám vagy buta, hanem megveti a rendszert és valójában baromi éleslátó srác, a szülők meg szülők, nem értenek ők ugyan semmit - szerintem az, amit Noért tesznek, baromi nagy segítség, a többség gondolkodás nélkül nemet mondana.
Ahhoz, hogy ennyi idősen szeressem ezt a kis könyvet, több őszinte és valóságközeli mozzanat kellett volna, de lehet, hogy az én elvárásaim voltak magasabbak a kelleténél.


Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Egyértelműen a legjobb könyv a hármasból.
Nagyon örültem a 21. Század kiadó Kult sorozatának, az ilyenekre szokás mondani, hogy "öröm kézbe venni"; szép, igényes kiadások, keményfedéllel, őrületesen tapizható védőborítóval, szemet gyönyörködtető orcával, legszívesebben velük aludnék, pedig ezt csak szemfestékpaletták esetén szoktam érezni - a könyvek nagyobbak és élesebbek a sarkaik.
Jó pár Délen játszódó, a rabszolgaság témáját tárgyaló-érintő könyvet olvastam már, de A föld alatti vasút magyar megjelenésének azért is örültem, mert eddig csak női szerzőktől olvastam a témában, és kíváncsi voltam, egy férfi máshogy ábrázolja-e a rabszolgaságot - érdekes volt, hogy ő is egy nőt tett meg elbeszélőnek-főszereplőnek. Olyan igazán "újat" Whitehead se tud mondani, de a szenvedés és a fájdalom, amit az emberek egymásnak és az élővilág többi tagjának okoznak, nem is lehet ennek a témája. Az se új, hogy a feketék és fehér segítőik folyamatos űzöttségben élnek, a boldog, kiegyensúlyozott életet előbb-utóbb porig rombolják (megint) és minden kezdődik elölről, ez a történet befejezésen is érződik. Létezik-e tényleges szabadság? Megszabadulhatunk-e minden kötöttségtől és leszámolhatunk-e valamennyi előítélettel?

Jó kis könyv ez, pörögnek a lapok, van egy-két meglepő dolog - pl. a tényleges földalatti vasút, fájó fordulatok, de nem tudott hozzám közel kerülni. Az ötös skálán egy erős négyes, ha háttérbe szorítom a szubjektív nyavalyámat és az objektív erényekre koncentrálok.




2017. december 27., szerda

Befejeztem az idei Várólistacsökkentést

Nem voltam túl szorgalmas, "csak" az előírt tizenkét könyvet olvastam el, a többieket lesöpörte a színről az új kattanásom, miszerint a friss beszerzések közül próbáljak minél többet elolvasni - ezt nem sikerült 100%-osan teljesítenem, de nem baj, mert élveztem a dolog újdonságát és sikerült pár olyan könyvet kipipálnom, amelynél éreztem, hogy ha nem kezdek neki, évekre betokozódik a várólistára - de térjünk vissza a VCs-hez.
Az eredmény elég felemásra sikerült, ami a bejegyzéseken is meglátszik, sokakat suvasztottam be mindenféle rövidkés posta, és van egy olyan is, amiről még nem írtam. Olyan igazán veszett szart nem olvastam, de jó párat kevésnek találtam ilyen-olyan okok miatt.

Rose Tremain: Színarany Kate Chopin: Ébredés Kőrösi Zoltán: Szívlekvár Charles Frazier: Hideghegy Saul Bellow: Sammler bolygója

Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Az idő (és a tea+süti kombináció) sokat tud változtatni az ember véleményén; olvasás közben és után nem voltam annyira elragadtatva a Szívlekvártól, valamiért most mégis a jobbak közé válogatom be. A Színarany és a Hideghegy a fejemben kicsit testvérkönyvnek számítanak, hasonló a kinézetük, a stílusuk - nem az érfelvágós szépirodalom, de azért elég gyötrelmes életet élnek a szereplők, hogy megcsappantsák az életkedvemet. Olyan küzdősen jók, amikor az élvezet lelki fájdalommal jár, örülsz, hogy elolvastad, de nagy feladatnak érzed és öt-tíz évig nem tervezed újraolvasni. Összehasonlításképpen: a Csernobili imára gondolni se akarok, életre szóló traumát okozott, és nem akarom újraolvasni, az örökségében élünk és nem tanultunk abból a borzalomból - illetve sokan igen, de a kompetensek nem.
A Sammler bolygójával érdekes volt a kapcsolatom; lekaptam az antikvárium polcáról, beleolvastam és vittem a kasszához. Kellemes emlékeim vannak róla, de tudom, hogy voltak olyan szakaszok, amelyeken halálra untam magam, de lehet, hogy csak éretlen vagyok még, hátha egyszer kiderül. Az Ébredés biztonságosabb terep volt - unatkozó, fürdőző szépasszony aranykalickában, meglepő (vagy mégsem?) véggel.
A csúcs egyértelműen az Abban a Házban volt, ami azért ironikus, mert nem az én, hanem a kedves könyve, igazán kedves tőle, hogy én olvashattam először. Toronymagasan kiviláglik nemcsak a tizenkét várólistajátékos, hanem az idei könyvek közül is ez a, ez aaaa csoda, ami szép teljesítmény.

Niccolò Ammaniti: Én és te Delphine de Vigan: No és Én Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes visszatér Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott Fritz Leiber: Éjasszonyok

David Mitchell: Felhőatlasz

Mint említettem, ezek se voltak rosszak, csak olyan so-so élmények. Az Én és te, valamint a No és én (hehe) esetében esélyes, hogy én vagyok túl öreg hozzájuk, az utóbbi esetében biztosan. Ammanitire haragszom egy kicsit, mert az Én nem félekkel képes volt nagyon ütős, gyerekfőszereplős könyvet írni, ezzel meg nem. 
A Sherlock Holmes visszatér meglepő? Már olvastam két kötetet Conan Doyle-tól és kezdtem unni az egykaptafát, Holmes fölényességét, és hogy olyan részletek segítségével oldja meg az eseteket, amelyek tényleg túlmennek a hitetetlen kategóriáján. Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott feldühített az ellentmondásosságával, pedig jó is lehetett volna, plusz állatokat bántanak benne, amit nagyon nem bírok - igen, eleve keserű szájízzel kezdtem neki, de, ha egyébként tetszett volna, nem soroltam volna ide. Nem így történt.
Az Éjasszonyok általában véve túl oldschool volt, ami a második kisregénynél nem volt gond, az elsőnél viszont szétlapította a cselekményt, elég unalmas volt. A Felhőatlasz egyáltalán nem rossz könyv, de nekem a Szellemírók sokkal jobban tetszett, valami hiányzott a katarzishoz, ennyi a hibája szegénynek.

Jövőre is fogok játszani, ez az egyetlen könyves kihívás évek óta, amin részt veszek. Néha nyűgnek érzem ezt a tucat könyvet, ami kész röhej, de ha csak egy-két olyan kincs a kezembe kerül, mint Mariam Petroszjan könyve, vagy a Színarany-Hideghegy páros (amelyek hosszú évek óta vártak), már akkor is megéri játszani.

[Nem szeretek a bejegyzések végén kérdésekkel kommentet kuncsorogni, szóval, aki gondolja, írja meg a saját élményeit itt vagy a saját blogján, és ez a kijelentés mindenkori érvényességű.] 


True Detective 1.

Komoly depressziós-elvonásos tüneteket produkáltam, miután végére értem az első évadnak. Mit fogok ez után nézni? Mit lehet? Ezt miért nem nyújtják öt évadig (mert akkor nem lenne ennyire jó)? 
Matthew McConaughey a lehető legkellemesebb csalódást okozta ever, a vigyorától mindig falnak mentem, dedede annyira jól hozza az önpusztító, zseniális nihilistát, hogy csak azért nem szerettem bele, mert az általa megformált karakter tényleg menthetetlen - tulajdonképpen remekül ellensúlyozzák egymást azzal a tuskó Marty Harttal.

Forrás
:DDD
Forrás


Szösz 1.

Annyira jellemző rám, hogy otthon akaratlanul, állandó jelleggel ontom a cinikus megjegyzéseket - amiket a karácsony tovább fokozott -, de amikor elkaptam a híradó legjobb pillanatát, azaz a nyíregyházi jaguárbébik hihetetlenül édes látványát, borzasztó hangon végiggügyögtem azt a tíz percet.
A pasim szerint a feketének "gonosz feje" van - meg se érdemelte azt a két tálcányi mákos-szilvalekváros linzert, ami elvitte a fél délutánomat -, amiért ezt mondta erre az édes kis csöppségre.
Fogacskáik még nem nagyon vannak, de karmolni, azt aztán tudnak, ahogy az egyik gondozó kezén cafatokban lógó gumikesztyű is jelezte.

Forrás
Ma nyilatkozta a rádióban egy állatmenhely munkatársa [vagy valaki ilyesmi], hogy naponta 20-25 állatkínzás történik - és ebbe nem tartozik bele a helytelen állattartás, csak azok az esetek, amikor szánt szándékkal fájdalmat okoznak egy állatnak.

2017. december 22., péntek

Mmm

Feljogosítva érzem magam némi büszkeségre és peckes járásra az edzőteremben azáltal, hogy szerdán és ma kint futottam egy órát, ill. 10 km-t. Én, a sápkóros fagyosszent.
De inkább ez, mint a levegőtlen kardiorészleg.


Milyen lett az új Lehane?

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Magyar Dennis Lehane-rajongónak lenni kivételes érzés. Egy privát klubot alkotunk; a felvétel egyik követelménye, hogy szerezz egy gránátot és tedd be a hűtőbe, hogy tudják, kivel húznak ujjat, ha megpróbálják elrabolni a sörödet. Össznépi közös csít sugárzunk a kiadó, a könyvesboltok, a filmstúdiók, minden felé, ami növeli annak esélyét, hogy a magyar olvasóközönség elismerje az író értékeit, elfoglalja méltó helyét a könyvespolcokon és mi zavartalanul, stresszmentesen várhassuk az új kiadásokat. {{Igazából minket nem érdekel, ki szereti rajtunk kívül Lehane-t, ha mi olvashatjuk - ha a pórnépnek elég néhány vonaton ülő lány, hát legyen.}}

Ennek a csoporteffektnek tulajdonítsátok, a továbbiakban itt-ott a T/1 mód nem a tudathasadás jele, hanem egy kalap alá veszem magammal a többi esszenciális Lehane-rajongót - már amennyiben ők nem bánják.

Éppen ezért, az exkluzív imádói attitűd miatt nehéz egy kicsit értékelnem ezt a könyvet. Nagy traumát okozott nekünk Az éjszaka törvénye, ami ráadásul egy sorozat második része. Meleg szívvel értékeljük a kiadó próbálkozását, ezer puszit sugárzunk felé az éteren keresztül, de az a regény szörnyű volt - ha csak én látom így, és a többiek nem, bocs. Nekem rettenetes csalódás volt, és hülyére stresszeltem magam (az örömködés mellett), amikor láttam, hogy az őszi szezonra megjelenik az Egymásba veszve, ami a fülszöveg és bizonyos ajánlások miatt leginkább domestic noirnak tűnt, amit nem nagyon szeretek, de bíztam Dennisben ismertem annyira a szerzőt, hogy tudjam, ha ez valóban az lesz, aminek látszik, képes lesz újat mutatni.
Mutatott is. Ugyanis ez nem domestic noir, hanem... nem tudom, micsoda. Egy hibrid; az első fele egy nő, Rachel története, akit nárcisztikus, karizmatikus anyja egyedül nevelt fel és a gyereke egyre kétségbeesett kéréseire sem volt hajlandó elárulni az apja személyazonosságát, aki Rachel kisgyermekkorában elhagyta őket. Rachelnek ez a kínzó bizonytalanság, egy apa alakú hiány lesz a nemezise. Mindenki matekozzon el rajta, mi a fenéért nem bírta a híres pszichiáter anya elárulni az apa nevét (azonkívül, hogy akkor miről szólt volna a könyv fele).
A regény közepe felé járva kezdtem kicsit unni Rachelt, a depresszív hangulatot, az újabb és újabb kátyúkat, ahogy képtelen egy normális életet kialakítani magának. A nevetségesnek tűnő dolgokon alapuló paranoiája miatt dühös is voltam rá, az állapota ismeretében arra gondoltam, egy újabb mentális betegség kialakulásáról van szó.
Aztán egy éjszaka a nagy unatkozó lapozgatás közben kimeredt a szemem.
MI VAN?
A kórtörténet átvált thrillerbe, az addig cammogó tempó felgyorsul és minden, amit tudtunk, kiderül, hogy hazugság... mi más lenne. Annyira meglepődtem a fordulaton, hogy a kezemhez ragadt a könyv és elég sokáig fennmaradtam, az oldalak gyorsan fogytak, de... de. A történet aránytalan és a két kapcsolt rész nekem nagyon nem illik össze, főleg az első fele van nagyon elhúzva a thriller-részhez képest. Nem nagyon látom át, Lehane mit szeretett volna ebből kikerekíteni. Tudom, hogy erőltetettnek fog hangzani, de a hibái ellenére szerettem olvasni, mert sokkal jobban sikerült Az éjszaka törvényénél. Pusztán annyi elvárásom volt, hogy annál jobb legyen és ez a vágyam teljesült is. Kicsit a Vihar-szigetre emlékeztet, de annak szép, tiszta koncepciója van, ennek meg nincs, de legalább a stílus nincs kiherélve, még ha a Titokzatos folyótól vagy Kenzie-éktől fényévekre is vagyunk.
Lehane karakterábrázolásait nagyon élvezem, ahogy pár szóval komplett személyiségeket vázol fel, éleslátó, találó hozzáállásával - azt akartam írni, hogy "érzékenységével", de túl félreérthető lenne -, ahogy bemutatja az emberekben kavargó érzelmeket, emlékeket. Olyan pasimód, egyszerűen, de félreérthetetlenül, nem prüntyögve, na, nem tudom elmagyarázni. És még menő is közben, mondjuk, ez Rachelnél kevéssé látszik.

Szóval olyan so-so az egész. Örülök, hogy megjelent, örülök, hogy jobb az előző könyvénél, de kurvára remélem, hogy a következőtől már eksztázisba esem.

Eredeti cím: Since We Fell
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017
Fordította: Orosz Anna
Ár: 3680 Ft

2017. december 20., szerda

A könyvek és az olvasmánylista nyilvántartása

Erőteljes nosztalgiázással vegyítve.

Mindig úgy gondoltam, a rendszerezés iránti vágyam abból ered, hogy kupis családból származom - valószínűleg már említettem, hogy a több mint száz éves otthonunkban a kristálygömbtől az estélyi ruhán át a Babettáig minden előfordult, a fias egér egész biztosan. A könyvekkel se volt ez másként; voltak fix tartalmú polcok, jellemzően az édesapám tervezte-hegesztette polcrendszer (ami még távirányítóknak való kis polcocskával is bírt), több ujjnyi vastag, lakkozatlan falapokkal, amelyek több mint harminc éve szögegyenesen viselik a terhet. Nem viccelek.:) Amikor a suli után végigdőltem a palackzöld kanapén, végigjárattam a tekintetem a padlótól plafonig sorjázó könyveken. Böngészgettem a címeket, a borítók színét és a mintáit, megnyugtató volt, hogy egész életemben ismertem őket és mindig ott voltak, szilárdan, mint egy kőfal. Emlékszem a régi lemezlejátszóra, ami már kisgyerekkoromban törött volt (vagy csak ezt mondták, hogy ne piszkáljam), a mesekönyveimre, köztük a cicásra, amiben a macskák tányérjára mindig raktam egy szem csigatésztát, ha húslevest ebédeltem - ne kérdezzétek, hogy élte túl a gyerekkoromat -, és a magától kihajtogatódó Jancsi és Juliskára. Borzasztóan haragudtam anya kutyájára, arra a nyavalyás pincsire, amiért megcsócsálta a gerincét.
A többi könyvespolcon viszont a vándorlás volt a jellemző, az új beszerzéseknek és a pakolási mániámnak köszönhetően Meggyőződésem, hogy a vizuális beállítottságom és a memóriám fejlettsége is annak köszönhető, hogy kénytelen voltam megjegyezni, éppen mit hol láttam, mert nemcsak a könyvek, hanem az egyéb tárgyak is rendre más helyen bukkantak fel.
Tudom, hogy mindez nagyon romantikusan hangzik. Tovább fokozhatom a képet azzal, hogy a házban örökös félhomály honolt  - pedig nem szőtte be borostyán és festői nevű fák sem takarták el a kilátást -, de az a valóságban annyit jelentett, hogy folyton égett nálunk a villany és vég nélkül ment a villanykapcsolgatásról szóló vita. Ja, a nappali csillár valamelyik égője folyton kiégett, amikor bekotortunk A púpos és a vilmoskörtét tartalmazó, amúgy üres üveg mögé, hogy elérjük a kapcsolót. Vagy elsötétült az egész ház, az én fejemben meg két rémfilm is lejátszódott, mire sikerült visszakapcsolni a biztosítékot. Szerencsés esetben ez a házban történt. Rosszabb esetben KINT, a ház oldalában, ahol minden bizonnyal sorozatgyilkos várakozott, hatvancentis borotvaéles késével, hogy lecsapjon.

Kattintásra megnő, cserébe jó homályos lesz
Borzasztóan elkalandoztam. Hiába, ilyen a nosztalgia. Tehát, egy nyáron nekiültem, hogy háborgó lelkemet lecsendesítendő katalogizáljam a házi könyvtárat.
Hmm, ehhez tudni kell rólam, hogy ha valamire rákattanok, akkor nincs megállás. Nem tudatos elhatározás kérdése, a folyamat valahol mélyebben, sunyibb módon indul meg. Először vékony papírszeletkékre irkáltam fel a szerzőket címekkel együtt, aztán átmásolgattam őket ábécé szerint egy általam készített lefűzős füzetbe (mondtam, hogy durván nyomom:), a lapok szélén meg vadrózsaszín betűjelölők lifegtek.

Képtelen vagyok szépen írni ebbe a füzetbe

Kis túlzással az egész nyaram ráment erre a projektre. Utána, a Mollyal nálam is eljött a digitális kor, de esküszöm, hogy nagyobb munkának éreztem bejelölgetni az akkori kb. háromezer könyvet, mint a cetliket irkálgatni és szortírozni. Egy idő után abbahagytam a füzet vezetését, mert fárasztó volt a kettős könyvelés és maradt a molyos adatbázis. 2008 végén viszont nyitottam egy új füzetkét, főleg a saját beszerzéseimnek. Ezt a mai napig vezetem és roppant élvezettel pipálom ki a már elolvasott könyveket, bár a dokumentáció csak utódlagos. Ennek a virtuális megfelelőjét alkotják a molyos beszerzős polcok, ill. van még egy Otthoni olvasatlan című listám, amit még a vad, felhalmozós időkben hoztam létre, de leginkább csak frusztráció forrása. Ezen az összes általam vett-kapott-cserélt könyv rajta van, azok is, amelyeket valószínűleg már nem fogok elolvasni.


Az olvasmánylista vezetése jóval egyszerűbb, csak a Molyon jelölöm az olvasásokat. Régebben füzetekben vezettem, aztán egy idő elteltével elfelejtődött ez a szokás, néha kifelejtettem ezt-azt és bosszantó volt bogarászgatni, mit hagytam ki. A blogon az "Éves bontás" nevű oldalon szoktam még feljegyezni, mit olvastam az adott évben. Ugyanitt az "Olvasmánylista" - a bejegyzésekre mutató linkekkel dúsított, ábécérend szerinti felsorolás - már akkora lett, hogy kettébontottam. A lista valószínűleg nem teljes, néha felfedezem, hogy ez vagy az hiányzik (minden listamániás rémálma), de gyakorlatilag lehetetlen, hogy teljesen, totálisan a valóságot tükrözze; sok újraolvasás benne sincs a korai időkből, valamint a külföldi szerzők a keresztnevük első betűje alapján vannak besorolva. Ez a molyos olvasmánylista sajátja, amit egy az egyben átmásoltam régen - annyira még én se vagyok mániákus, hogy átütemezzem az egészet vezetéknév szerint. Tulajdonképpen nem tudom, mi a fenének vezetem, ill. dehogynem, a bennem élő aktakukac imádja ezt.
 Az olvasás közbeni jegyzetelgetésről viszont a mai napig nem szoktam le (ennek az elkallódását szoktam néha megemlíteni); oldalszámok, kulcsszavak-és mondatok, a saját, rendkívül magvas gondolataim meg ilyesmik szerepelnek a lapokon, de az is előfordul, hogy semmi, könyve válogatja. Néha életmentő tud lenni, amikor a fejemben az adott könyvhöz kapcsolódó  helyett egy bazi nagy monoszkóp van, mint például az Abban a Házban esetében.

Tudom, minek tartogatom őket...



2017. december 19., kedd

Filmes körkérdés

Általában égnek áll a hajam a különféle tagek kérdéseitől, de a Larawynnél olvasott filmes kérdések megtetszettek, ezért arra gondoltam, hogy én is kitöltöm (miután elhelyeztem néhány hiányzó vesszőt és a személyes névmások kezdőbetűit nagyról kicsire cseréltem). Akinek tetszik és még nem látta, vigye tovább!


1. Melyik volt az első meghatározó film, amit láttál?


Rengeteg filmet néztem gyerekkoromban. A matinék nálunk úgy néztek ki, hogy az apám, miután hajnalban felkelt, mindig felvette kazettára az aktuális meserészt, amit én órákkal később visszatoltam a lejátszó mélyébe (néha elnyelte a VHS-eket) és megnéztem. Imádnivaló kölyök voltam, már akkor is sokáig aludtam.:D Így lett egyénre szabott mesedélelőttöm a Micimackó, A kis hableány, a Csipet Csapat, a Gumimacik, vagy bármi aktuális részéből. Disney-meséket különösen karácsonykor szerettem nézni, lehúzott reluxával, beizzított karácsonyfa mellett, mert fontosnak tartottam az autentikus hangulatot. A Csipkerózsika volt a kedvencem... igen, a rózsaszín ruhás hercegnő. Talán idén néztem meg újra, a borostás-negyvenes párommal (mondjuk, ő annyira bátor, hogy a rózsaszín-lila [khmm...] futósapkámat is felvenné) és rettenetesnek találtuk. A daloktól fogtuk a fejünket, akárcsak a tündérkeresztanyák kelekótyaságától, igazi oldschool Disney-alkotás, na. Próbáltam megidézni magamban a gyerekkori énem, de vajmi kevéssé sikerült, pedig emlékszem, hogy minden egyes alkalommal hallatlan izgalommal néztem, gyönyörűnek találtam, Demónát és a rokkát pedig félelmetesnek.

Forrás
Az általam nézett meséknek, filmeknek a felére sem emlékszem, de arra igen, mi volt a legmeghatározóbb: Az utolsó egyszarvú. Annyiszor kikölcsönöztük a videotékából, hogy anya végül megvette, bár sajnos a dobozát nem adták ide (a mai napig emlékszem a borítójára). Nem tudom, mennyire maradt meg a köztudatban, a bloggerek közül tudom, hogy Patrícia volt nagy rajongója. Évekkel ezelőtt megvettem dvd-n, egy borzasztóan gagyi rajz van a borítón, aminek köze nincs a történethez, akárcsak a mostani cukimuki, pufók aranyos állatos, infantilis divathoz. Ez egy elég sötét, depresszív, helyenként ijesztő mese - már biztosan írtam valahol, hogy a beszélő csontváztól annyira féltem, hogy apám kivágta azt a részt belőle -, tök jó a zenéje, és igen, Peter S. Beagle regényéből készült, szegény a profitból nagyon keveset kapott. Felnőttkoromban kétszer néztem meg, és a Csipkerózsikával ellentétben a mai napig tetszik, bár már máshogy - az akkori érzéseket képtelenség visszahozni, mert az az időszak elmúlt, változunk, felnövünk, a naiv, meghatározó csodálatnak vége (ezt sok SW-rajongó is beláthatná).
+1: Kifelejtettem az Oscart, igen, amelyikben Sylvester Stallone szerepel és mindenki látta ötvenszer.


2. Mi volt az utolsó film vagy sorozat, amit láttál?


Természetesen Az utolsó jedi(k). Megragadom a lényeget, Adam Drivernek fantasztikus a hangja és a mellkasa. Az ominózus jelenetben magyaráztak valami övről, én addig nem jutottam le. Pardon, el.


3. Mik a kedvenc filmjeid?
Kép innen, innen és innen
Majdnem olyan illetlen kérdés, mint a könyvekre vonatkozó párja. Fogalmam sincs, ezért az utóbbi évek terméséből válogatok ki néhányat; a Grand Budapest Hotelt akárhányszor meg tudnám nézni. Az idén látott Ifjúságot imádtam. A Paterson kis szívcsücsök, meg az Isztambul macskái is. Meg az Ultra, azon többször majdnem elpityeredtem, de futásilag szörnyen depressziós lettem. A hét mesterlövész (az eredeti) - imádom a régi westernfilmeket. A Fékezhetetlen majdnem ugyanolyan visítórohamot váltott ki belőlünk, mint a Stranger Things. A leghülyébb, legidiótább film az utóbbi időben pedig a Hétköznapi vámpírok volt (nekünk) - utána nem volt nehéz felfedezni Taika Waititi humorát az új Thorban.


4. Milyen műfajú filmben lennél te karakter?

Kosztümös drámában, és tuti, hogy lefejeznének. Átmeneti üresedés-féle kisvárosi drámában, ahol mindenki utálna, és én is utálnék mindenkit.


5. Ki játszana téged egy filmben?

Szívből remélem, hogy senkinek nincs olyan egyedi arccsontja, mint nekem.


6. Mi a top 3 kedvenc sorozatod?


Érzek némi szimpátiát Tom Hardy iránt is
Forrás
Ez megint gonosz kérdés, ezért nem szabályszerűen válaszolok rá... nem olyan rég kezdtem-kezdtünk ismét sorozatokat nézni, ezért van bennem némi bizonytalanság, hogy melyek a kedvemre való sorozatok. Régen nagyon bírtam a misztikus és a kosztümös sorozatokat, ld. Carnival, Tudorok stb. Töredelmesen bevallom, hogy a szerda esti kikapcsolódásom a Vámpírnaplók volt, néhány éve pedig nagyon daráltam a Downton Abbeyt és a Once Upon a Time-ot. A Sherlock a mai napig leköt (az utolsó évad, különösen az utolsó rész viszont nagyon kiábrándító), az új kedvencem a Taboo, az Orphan Black, bár egyre több benne a logikai bakugrás és a néző hülyének nézése.



7. Mi idegesít legjobban egy filmben?

Amikor hülyének néznek.


8. Mi az a film vagy sorozat, amit sohasem fogsz megnézni?

A Trónok harcába belenéztem és megbántam. Én még akkor olvastam a könyveket, amikor nulla hírveréssel megjelent az első, bazinagy-giccses kiadás. Még középiskolás voltam, már rendszeresen olvastam, de ilyet még nem és óriási felfedezés volt - persze, hogy ezzel az élménnyel semmilyen feldolgozás nem tud versenyezni, úgyhogy nem is mondanék többet. A Harry Potter-pénzgyártó univerzumhoz ugyanígy viszonyulok - nem feltétlenül a hype zavar, mert a Stranger Thingst is sokan imádják, a hisztéria és az ocsmány pénzéhség, a mindegy, csak vedd meg, mert van rajta egy bénán rajzolt rémfarkas vagy sárkány-attitűd az, amitől undorodom.
A betegségeket középpontba állító filmeket kerülöm. Fontos lenne a súlyos és halálos betegségekről beszélni, ha nem lennének tabuk, de attól tartok, a hollywoodi filmek ennek nem megfelelő közvetítői.


9. Melyik színésszel, színésznővel vagy filmrendezővel találkoznál szívesen?

Az emberek nem igazán érdekelnek, még olyan írókkal se találkoznék, akiknek nagyon szeretem a könyveit, pedig az ő lelkiviláguk valószínűleg jobban megmutatkozik, mint a filmeseké.


10. Mi az aktuális kedvenced, amit most láttál, vagy most szeretnél megnézni?


Forrás
Stranger Things egy külön kategória, és nagyon örülnék, ha már nézni lehetne a harmadik évadot, és olyan jó lenne, mint az előző kettő. Tudom, hogy a csapból is ez folyik, de az a sorozat, ami a kanapéhoz szögezi vasárnap délután nyolc órára a szörnyen kritikus pasimat, az tud valamit. Borzasztó addiktivitás zsinórban, a kórusban visítás művészetével karöltve. Néha kirohantam pisilni és némi kaját felmarkolni, aztán romantikusan tovább szorongattuk egymás kezét és emelt hangerővel biztattuk a szereplőket (azokat a kurva kölyköket, ahányan vannak, annyifelé mennek), hogy Mennyémábazmeg, mennyémá'!!! Annyira pofátlanul, szemtelenül épít a nosztalgiára, de bánja a fene, mert működik, izgalmas, vicces, a színészek jók, élmény nézni és vért izzadni, hogy a gondolataid erejével megmenekítsd őket. Mert teljesen logikus egy sötét erdőben fegyver nélkül kószálni és gyanús, nyálkás lukakba dugdosni a kezed, lehetőleg egyedül. Váhhh.
Legközelebb a Midnight Texasba szeretnék belenézni, nem tudom, mennyire fog tetszeni, még a "régi" ízlésem vezérli a kíváncsiságomat, de hát van benne tigris alakváltó, na.
+1: Hatalmas kis hazugságok, zseniálisan van összerakva.


2017. december 18., hétfő

Abban a Házban

"... Tabakinak igaza van: mi köze lehetett a Vaknak a lányok nevelőnőjéhez? Vagy talán a lányok csináltak valamit azzal a nővel?
Cigaretta után kotorászok a zsebemben. Lehajtom a fejem, hogy senki ne lássa az arckifejezésemet. Rágyújtok, és köhögésben török ki, mert rég ideje lenne már leállni a cigivel.
Hát essék, ez a Ház. A maga teljes szépségében. Az ember ül, bámulja a falat vagy a mennyezetet. Közben hallgatja a zenét, vagy nem hallgatja. Meghal az unalomtól, és szakadatlanul cigarettázik, hogy valamivel elfoglalja magát. Eközben ott keringenek körülötte a pikkelyt növesztő falkavezérek, a Ház ráüti, vagy nem üti rá a bélyegét, az egyetlen látszólag normális nevelőről kiderül, hogy ütődött, a levegőben a tudomány számára ismeretlen betegség vírusa kering, és minderről kiderülhet a végén, hogy az egész a Sakál kitalációja, aki imádja riogatni az embereket a rémtörténeteivel."

Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Semmit nem tudtam erről a könyvről, amikor nagy levegőt véve belebucskáztam a Ház történetébe, csak annyit, hogy van benne egy régi ház és egy piros futócipővel kezdődik az egész. Éreztem némi mágikus realista vibrálást a fülszöveg alapján - de ez nagyon nem az a fajta mágikus realizmus volt, amire elsősorban gondolni szoktam, bár inkább szürrealizmusnak illene nevezni.

Majdnem egy hónapig laktam a Házban, és a saját kibocsátóm nem zajlott zökkenőmentesen; olyan időszakban olvastam, amikor napi 5-10 oldal olvasás fért bele esténként a napba - tudtam, hogy az olvasás sokáig elhúzódik és fennáll a veszély, hogy megunom-félbehagyom, de mindketten (én és a könyv is) meglepődtünk, hogy szívesen tértem vissza a Házba újra és újra.

Feküdtetek valaha kórházban? (Remélem, nem.) Aki igen, az tudja, hogy a kórház - valamint bármely más, zárt közösséget magába foglaló intézmény - egy külön univerzum; aki átlépi a küszöböt, egy másik világba nyer betekintést. Önálló, saját szabály-és babonarendszere van, ami csak a Bentiekre vonatkozik. A kívülállók ezt nem érthetik és rájuk nem is érvényes a hely mitológiája. Mindenkinek megvan a helye és a szerepe a Ház élő, lélegző testében. Ahogy telik az idő, a málladozó, öregedő falak magukba szívják az ott lakók lelkének egy részét. Éjjel néha hallani őket.
Abban a Házban sincs ez másként. Petroszjan bravúrosan váltogatja a nézőpontokat és az idősíkokat, melyeken keresztül megismerjük a Házat és a házbelieket; a folyamat lassú és kaotikus, agyalni kell, bogozgatni, beceneveket társítani emberekhez, ráadásul az első elbeszélő a Bagós, a Ház iránt érzéketlen, beilleszkedni képtelen, Fácánból négyesbelivé lett kocsizó, akinek az elveszettsége és értetlensége kezdetben a sajátunk is. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, gőzöm nem volt, hogy mi a fenéről beszél, kik a Fácánok, ki a Cápa, miért okoz akkora felbolydulást egy pár cipő, az ég szerelmére?
A Ház nem adja át magát akárkinek, várni kell, hogy magába engedjen és a testünkbe ivódjon. Később visszatérünk még a Bagóshoz, immár türelmetlenül, amiért majd' kiböki a szemét a válasz a kérdéseire, szegény srác Tabaki, a Szfinx vagy a Vak látószöge után nem tud nekünk újat mondani. Annyira belegabalyodtam a történetekbe, hogy sokszor elfelejtettem, tulajdonképpen kikről van szó, ekkor a szerző megrázott a vállaimnál fogva és behozott egy új szereplőt a képbe - de kinek van joga eldönteni, hogy egy jelenség mely vetülete a valóság?

Hogy tulajdonképpen mi ez a Ház? Nem mondom el. Egyrészt kiderül a fülszövegből a regény közege, másrészt úgyis meglepetés éri azt, aki elkezdi olvasni, mert ez a könyv nem olyan, amire számítani lehet. Hangulatában és kiindulópontjában kicsit az Alekszandra és a Teremtés növendékeire emlékeztet a Gyacsenko házaspártól, de attól eltérően nem akartam konstans módon felvágni az ereimet, ugyanis nemcsak a nézőpontok és az idősíkok váltakoznak, hanem az atmoszféra is: hol rémtörténetesen horrorisztikus, hol iszonyú vicces a maga módján (a patkány, amint kis oszlopként emelkedik fel, jézusom:D), hol teljesen elborult és vadul szürreális. Fogalmam sincs, Mariam Petroszjan - aki egyébként festő és rajzfilmkészítő -, hogyan és meddig írta ezt a könyvet, de erre kevés író képes. 
El vagyok ragadtatva, és nagyon örülök, hogy a Ház részese le(he)ttem.

Ui.: További érdekesség, hogy angolul csak 2017-ben jelent meg a regény (The Gray House címmel), először olaszra fordították (2011-ben), aztán jött a magyar, spanyol, olasz, francia, cseh és makedón kiadás.

Eredeti cím: Дом, в котором…
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2012
Fordította: Soproni András
Ár: 4490 Ft (de töredékárért dobálják az ember után)

2017. december 14., csütörtök

Az elszúrt idő nyomában

Kivételesen nem ötlettelenség okán adom a könyv címét a postnak, hanem a találó volta miatt. Még... khm, augusztusban olvastam. Mondhatjuk, hogy innen szép nyerni.

Azért is sajnálom, hogy ennyire elmaradtam a bejegyzéssel, mert ez a 2017-es év egyik legjobb olvasmánya. Évekkel ezelőtt kaptam ajándékba, emlékszem, mennyire be voltam sózva a megjelenésekor, aztán az első mondatok a női mosdóval meg a sárga szemfestékkel mindig visszarettentettek, annyira magányos-depressziós-elidegenedős-posztmodernnek tűnt (nagyon jó antennáim vannak, oké?), hogy mindig visszaraktam a polcra. Tudom, nem vagyok normális.

Ez a regény (novellafüzér?) sok-sok kis gyöngyszemből áll, amelyek önmagukban is értékes, kerek egészt alkotnak. Vannak köztük egzotikus helyszínen játszódó, meglepő eseményeket bemutató írások és teljesen hétköznapi témák. Lazán, ugyanakkor nagyon intelligens, olvasóval összekacsintós módon kapcsolódnak egymáshoz - igen, posztmodern, de nem fejfájósan erőlködős, hanem szinte játékos, jóleső módon, aminél kigyúl a lámpa a fejedben, hogy "Áh, igen!" Úgy ábrázolja a minden-mindennel-összefügg, halálosan agyoncsapkodott témát, hogy közben nem néz hülyének. Ugyanez igaz a felvetődő kisebb-nagyobb témákra is, amelyekre két mondat alapján olyan jól ráéreztem anno; a magány, a saját életünktől való elidegenedés, a nem-ezt-akartam, nem-tudom-mit-akarok-de-nem-ezt, a nem-találom-a-helyem-és-ez-halálosan-kétségbe-ejt. Amikor reggel kinyitod a szemed és ráébredsz, fogalmad sincs, mit keresel itt és hogy jutottál idáig. Ugyan ez nem az én generációm problémája - ill. részben az, ahogy valamennyi korosztály megkínlódik azzal, hogy helyet kaparjon magának a világban -, de könnyen átélhető, amiben az EQ-m mellett Jennifer Egan szekérderéknyi szerepe van.
A leírásom és az alábbi idézet alapján nem tűnik vidám könyvnek Az elszúrt idő nyomában, és tényleg nem az, de azt se lehet mondani, hogy kegyetlenül lehúzós-depis lenne, csak annyira, amennyi mindig ott bujkál az emberben.
Majd egyszer újraolvasom és akkor írok róla normálisan, addig gyáván bebújok az idézet mögé, amely annyira jól jellemzi a regény hangulatát:

"Jules egészen közel hajolt hozzá. A bátyja, a nagy és erős bátyja, villant át Stephanie agyán ez az emlék Julesről, aki régen a védelmezője volt és testőre, aki ott volt minden teniszmeccsén és masszírozta a vádliját, ha begörcsölt. Ez az érzés mélyre el volt temetve az azóta eltelt kaotikus évek alá, most azonban újra elárasztotta őt, olyan melegen és élénken, hogy könnyek szöktek tőle a szemébe.
Jules döbbenten nézett rá.
- Steph - kérdezte, és megfogta a kezét -, mi a baj?
- Úgy érzem, mindennek vége - mondta Stephanie.
A régi szép időkre gondolt - ahogy Bennie-vel emlegették, de nem csak a Crandale előtti időkre, hanem a házasság előttiekre, a szülés előttiekre, a jómód előttiekre, a drogokról való leállás előttiekre, a bármiféle felelősség előttiekre, amikor még mást sem csináltak, csak ide-oda lófráltak a Lower East Side-on Boscóval, reggel hétkor kerültek ágyba, idegenek lakásaiban ébredtek, nyilvános helyeken bujkálva szexeltek és a legkülönbözőbb őrültségekbe keveredtek bele, amik nem egyszer a heroinnal kezdődtek (legalábbis neki) - mert semmit sem kellett komolyan venniük. Fiatalok voltak, erősek és mázlisták, hát miért kellett volna aggódjanak? Ha valami gajra ment, másnap elölről kezdhették az egészet. Most pedig itt van Bosco, aki beteg, mozogni is alig bír és lelkesen tervezgeti a halálát. Vajon ez valami természeti törvényszerűség véletlen megbicsaklása volt, vagy látniuk kellett volna az első pillanattól, hogy ez jön? Talán tényleg csak ők keresték a bajt, és ennyi?
Jules megölelte.
- Ha ma reggel megkérdeztél volna, azt mondom, mindennek vége - mondta csendesen. - Mindannyiunknak, az egész országnak, az egész kurva világnak. De most pont az ellenkezőjét érzem.
Stephanie ezt pontosan tudta. Szinte hallani lehetett, ahogy a remény lassan, zubogva kitölti Jules minden porcikáját.
- Azt mondod?
- Azt mondom - felelte Jules -, hogy persze, mindennek vége lesz egyszer. De még nincs."

Eredeti cím: A Visit from the Goon Squad
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2013
Fordította: Simon Márton
Ár: 3490 Ft (de szinte állandóan akciós)

2017. december 13., szerda

A pillanat

Kicsivel több, mint két évvel a költözés után jött el az a történelmi pillanat, amikor elkezdhetem visszahordani a könyveket a családi házba, mert a lakásunkban már tényleg, fullra megteltek a polcok.

Van még némi hely a WC-ben:D, a spájzban (főleg, ha megnyirbálom az üveggyűjteményem) és esetleg a folyosói ruhásszekrényben, de ezekkel a dugihelyekkel az a probléma, hogy táptalajt képeznek az Elszabadult Káosznak, amit én szívből utálok.
Persze, az lenne a legjobb, ha néhányat el tudnék adni, de A mágikus gondolatok évének vagy a Majd' kibújunk a bőrünkből címűnek az életben nem lesz új gazdája.

2017. december 6., szerda

A föld rabjai

Az utóbbi időben megcsúsztam a könyvek értékelésével, amit néha elbliccelek és bepakolom őket egy postba, pár mondatban jellemezve őket, de néhányan - a Horgonyhely, az Abban a Házban és Az elszúrt idő nyomában - annyira tetszettek, hogy megérdemlik az osztatlan figyelmet.

Moskát Anita: Horgonyhely

Sokféle könyvet szeretek. Az édes kis semmiségeket (Gavalda jobb napjain), az agykikapcsolókat (A szobalány), a kemény krimiket (Block vagy Lehane), a besorolhatatlan rétegkönyveket (Marija Morevna), a bölcsészkedőket (Mindenem), a formabontókat (Az ötödik évszak), a szép nyelvezettel bírókat (Az órák), és még sokat. Ennek az a titka vagy mije, hogy képes vagyok a maguk műfajában értékelni őket - egy könnyed, az amerikai Délen játszódó regénytől nem várok el olyan magvas gondolatokat és összetett témákat, mint Lionel Shrivertől, neki viszont nem nézem el a bullshit-megoldásokat. A hatásos folytatás az lenne, hogy "de a kedvenceim...", ám rájöttem, nem tudnék egy, általam érvényesnek gondolt kategóriát elsőnek kinevezni, úgyhogy maradjunk annál, hogy a falhozvágós, élveboncolós, okos, kíméletlenül szembesítő könyvek megkülönböztetett figyelmet szoktak tőlem kapni. Az ember sokáig emlékszik arra, hogy egy halom telenyomtatott papír azt az érzést váltotta ki belőle, hogy rozsdás kampókkal tépkedik a beleit.
Ó, igen. Az irodalom nem kedves hely. Ki lehet párnázni puha kis vacokká boldog befejezésekkel, ahol senki nem hal meg és mindenki szeret mindenkit, de nem ezért lesz az emberiség egyik legnagyobb teljesítménye-eredménye. 
A Horgonyhely világa nem kellemes hely. A terhes nők és a hajón született emberek kivételével mindenki ahhoz a helyhez van láncolva, ahol világra jött, és csak bizonyos távolságot képesek megtenni. Ebben a világban a terhes és fogamzóképes nők kezében összpontosul a hatalom, a férfiak alávetettek, a csecsemők nem kívánt melléktermékek - de nem szabad azt hinni, hogy egy vérgőzös-feminista, elvakult könyvről van szó; nem akarok izé lenni, de Moskát Anita annál sokkal okosabb és élesebb szemmel bíró ember ahhoz, hogy egyáltalán megforduljon ilyesmi a fejében. Ebben a könyvben nincs jó és rossz oldal, a nők és a férfiak nem sorolhatók be egyik kategóriába sem - amelyekről tudjuk, hogy valójában csak a mi fantáziánkban léteznek -, de még csak a klasszik szürke sincs a fekete és a fehér helyett, ugyanis mindenki hoz erősen vitatható döntéseket, amelyeket az olvasók habitusuktól függően (ha akarják) gondolhatják jónak vagy rossznak.
A Horgonyhely ún. matekozós regény; a világa nincs szélesebb kontextusba helyezve, nincsenek hosszas, leíró részek a helyhez kötöttség okáról, minden információ bele van dolgozva a cselekménybe, és ahogy haladunk előre, úgy bomlik ki a lelki szemeink, a képzeletünk előtt ez a furcsa, kegyetlen világ. Nem tudom, Anita mennyit dolgozott (azon kívül, hogy sokat) ezen a könyvön, de sokkal átgondoltabbnak látom, mint a Bábel fiait, jobban egyben van, kompaktabb. A társadalom felépítése logikus és végiggondolt; olvasás közben felmerült bennem néhány kérdés pár aprósággal kapcsolatban, az egyik most is bennem motoszkál - októberben olvastam, egy nagyon feszült időszakban, ezért nincs meg minden részlet a fejemben -, de nem akarok leégni mindenki előtt és az eseményeket tekintve tényleg lényegtelen apróságról van szó.

A megjelenése óta érdekelt a Horgonyhely, de... hát, be voltam fosva, hogy gyomorforgató részek lesznek benne, kitör rajtam mindenféle képzelt fájdalom, mint amikor a medika az anorexiáról olvas, rosszat álmodom (kuss, a Bábel fiairól is álmodtam), de semmi bajom nem volt, nekem ez egy unikális, nagyon-nagyon érdekes, egyedi történet volt, aminek kapcsán el lehet mélázni az emberi természetről, a döntések mögötti érzelmi és értelmi motivációkról, és ezek itt gyönyörűen vannak levezetve.

Ui.: Nem kellene ebbe belemennem, de a könyv értékeléseiben felbukkan az összes olvasói baklövés. Igen, szerintem ez létező jelenség, ami olvasott és ennek megfelelően tájékozott-értelmes embereknél nem bukkan fel. Mindenkit érhet meglepetés, mindenkit megcsalhat a radarja, mindenki találkozhat rossz szakaszban egy könyvvel; ebbe a mondatba mindenki képzelje bele az összes PC-mentegetőzést, de vannak nonszensz dolgok - nemcsak a Horgonyhelynél, hanem általában véve. Ide tartozik a szimpatikus szereplők hiánya, mint vélt hiányosság vagy negatívum; a borító csábító szépsége mint a vásárlás-olvasás egyedüli indoka - nézd már meg, mi van ezen a borítón; az, hogy ez egy ellenszenves, depresszív világ, ahol soha senki nem mosolyog; a világ nem egyedi (!), a nők nem képesek a könyvben leírt tettekre stb. 
Sok, a könyv (vagy bármilyen könyv) nemtetszését indokló érvet el tudok fogadni, de néhányon nem ártana elgondolkodni (ezért is olvassuk őket), mint amit Jonathan Strahan SFF-válogatásánál is írtam az "ezek nem is a legjobb novellák"-nyöszörgés kapcsán. Ez a... nőj már fel, bameg-kategória. És nem azért mondom, mert Anitával rajolni szoktunk, évente kb. két szót beszélek vele és már elmúltam 12, de tanuljon már meg mindenki olvasni.

Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2015
Ár: 3490 Ft







2017. december 5., kedd

Lucy Barton és a szabad asszociációk

"Mondtam már. érdekel, hogyan érjük el, hogy felsőbbrendűnek érezzük magunkat egy másik embernél, egy másik embercsoportnál. Megtörténik ez mindenhol és mindig. Nevezzük bárminek, azt hiszem, lényünk legalantasabb része ez a vágy, hogy találjunk valakit, akit lenézhetünk."

Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

Ha őszinte akarok lenni, akkor elismerem, hogy erős a disszonancia a pár darab értékelés, egy, a fordító és az egyik olvasó közötti beszélgetés, valamint a bennem kialakuló vélemény között; magyarán, lehet, hogy mégis bebizonyosodik az évtizedes félelmem, hogy rémesen hülye vagyok és nem tudok (szöveg)összefüggéseket értelmezni, a sorok között olvasni, hiába olvastam el kb. 1400 könyvet és vergődtem végig annyi irodalom és nyelvtan órát meg kurzust, mert az ember sose tudhatja, a hülyék is abban a bizonyosságban élnek, hogy okosak.

Meglepően más Stroutnak ez a könyve, mint az általam olvasott Amy és Isabelle és A Burgess fiúk; egy fiktív írónő fiktív történetvázlata, erőteljesen beszélt nyelvi jellemzőkkel - tele van bizonytalansággal, mintha még nem tudná, merre kanyarítsa a történetet, ami az övé, Lucy Barton története, azaz sok-sok más emberé is egyúttal. A szüleié, a háború által traumatizált apjáé, a félelem miatt a pár perces szunyókálásokhoz szokott anyjáé, a bátyjáé, aki még otthon lakik és gyerekkönyveket olvas, a nővéréé, akinek a férje nem hajtja le a vécéülőkét és nem segít a gyerekek körül, Mississippi Maryé, akinek nem volt könnyű élete, Elvisé, a szegény tupelói srácé, aki szerette az anyukáját.
Leginkább olyan érzés olvasni, mintha a buszvégállomáson várakozás közben beszélgetésbe elegyednénk. Töredékek, emlékmozaikok, amelyeket főleg Lucy Barton pakol ki elénk, mint a kártyalapokat, kisebb részben pedig az anyja, aki a kórházi ágya végénél ül, és Lucy nyaggatására mesél néhány emberről, úgy, mint amikor a kisgyerek száradjára követeli ki, hogyan találkozott az anyja az apjával. Én nem tudom, Strout hogy csinálja ezt; hogyan éri el, hogy csüggök minden szaván, és ugyanolyan kíváncsi vagyok ezekre a kis semmiségekre teljesen hétköznapi emberekről, mint a főszereplő-elbeszélő, pedig nekem semmit sem jelentenek a Csinos Nicely Lányok, nem ismerem őket, és azt hiszem, hozzájuk hasonló emberek sem voltak jelen az életemben.
"Eszembe jut Jeremy mondása, hogy ha író akarok lenni, könyörtelennek kell lennem. És eszembe jut, hogy nem látogattam meg a bátyámat meg a nővéremet meg a szüleimet, mert mindig valami történeten dolgoztam, és sosem volt elég időm. (De nem is akartam menni.) Sosem volt elég időm, azután később rájöttem, hogy ha a házasságomban maradok, nem írok több könyvet, legalábbis nem olyan, amilyen akarok, és ezt is figyelembe kell venni. De a könyörtelenség, azt hiszem, igazából abban áll, hogy belekapaszkodom önmagamba, és azt mondom: ez vagyok én, és nem vagyok hajlandó olyan helyre menni, amit nem tudok elviselni - az illinois-i Amgashbe -, és nem vagyok hajlandó bent maradni egy házasságban, ha nem akarok, inkább fogom magam, és áttörök az életen, vakon, akár a denevér, de megyek előre! Ez a könyörtelenség, azt hiszem."
Vajon ismerem-e Lucy Bartont 150 oldal közös várakozás után? Azt hiszem. Egy kicsit. A másik két könyvvel ellentétben itt Lucy az egyetlen nézőpontkarakter, nincs mindenható és mindent látó, láthatatlan elbeszélő, akinek a segítsége révén bölcsen tudunk bólogatni egy-egy szereplő tette vagy mondata olvastán, hogy bizony, ezt nem kellett volna meglépni. Valójában az igazság nem ilyen egyértelmű. Sarah Payne (egy másik fiktív írónő) is megfogalmaz valami ilyesmit a könyvben, de annak persze elfelejtettem felírni az oldalszámát.
Több a kimondatlan, mint a kimondott dolog. Próbálunk átkukucskálni a szavak kerítésén, de Lucy szégyellős, bizonytalan elbeszélő, nem bízik az olvasóiban - de bizonyos dolgokat nemcsak a le-vagy körülírásukkal lehet kifejezni, mint abban a jelenetben, amelyikben Lucy gyermeteg hévvel arra próbálja rávenni az anyját, hogy kimondja, szereti őt. Nem sikerül, de abban, hogy "Buta lány - mondta, és a fejét csóválta. - Te buta, buta lány", minden benne van; az anya hangjának dallama, a rosszalló, mégis elnéző, hát persze-hangsúly, az, hogy hogyne szeretnélek, miért kell ilyen butaságot kérdezni éreztetése. Az anyja soha nem tudta kimondani, hogy "szeretlek" és Lucy szerint jól van ez így. Szerintem is jól van.
Jóformán az egész könyv ilyen.
Aztán vannak dolgok, amiket még csak Lucy is éppen megközelít, aztán rémülten eliszkol, mert képtelen vele szembenézni. Mint a testet hirtelen átható fájdalom, és az azt követő égető érzés. Kell-e pontosan tudnunk, mi történt? Nem hiszem. Nem az a lényeg, már nem az. Körbefonja a gyökerével a szívünket és együtt növekszik vele, "kitart egész életünkön át, olyan végtelen sóvárgással tölt el, hogy sírni sem tudunk tőle. Szorítjuk, igen, dobogó szívünk minden összerándulásával: ez az enyém, az enyém, az enyém." 

Égő, de lassan nem fogok tudni újat írni a szerző könyveiről. Szintén Sarah Payne, a jól öltözött fiktív írónő mondja, hogy minden író egyetlen történetet mesél el a regényeiben - Elizabeth Stroutét én akárhányszor képes lennék elolvasni; olyan témákat, olyan mélységben, olyan stílusban mutat be, amelyek a nap huszonnégy órájában engem is foglalkoztatnak.

Eredeti cím: My Name Is Lucy Barton
Sorozat: Geopen 20
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2017
Fordította: Todero Anna
Ár: 3490 Ft


2017. november 30., csütörtök

Novemberi zárás: 5/5

Olyan gyorsan vége lett ennek a hónapnak, hogy még azt is elfelejtettem, hogy vettem magamnak ajándékba néhány könyvet:

Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton Margaret Atwood: Alias Grace Radclyffe Hall: A magány kútja Lionel Shriver: A Mandible család Elena Ferrante: Az új név története

Tudtam, hogy A nevem Lucy Barton előbb-utóbb nagyon akciós lesz, de, ha már karácsonyi ajándékokat dobáltam a virtuális kosárba, őt is belepakoltam - némi kedvezmény így is volt rá. Teljesen rákattantam Elizabeth Stroutra, szeretném minden könyvét a polcon tudni, mert pont a szám ízének való szerző.
Akárcsak Margaret Atwood: a legfrissebb könyvét már el is olvastam, még írtam is róla, ezt teszi a rajongás. Radclyffe Hall iránt bizalmatlan voltam, de néhány idézet és Almamag véleménye elég volt, hogy ez legyen az a könyv, ami nem létszükséglet ugyan, de nagyon érdekel és még a szállítási költséget is megúsztam. A Mandible családra 30% előrendelési kedvezmény volt a kiadónál, tudtommal Shriver könyveit nem szokták akciózni, pláne nem ennyire. Az új név története meg egyszerűen kellett.
Durva volt ez az őszi megjelenésdömping, és nem vettem meg mindent, amit szeretnék (ld. Boszorkánygyermek vagy Delphine de Vigan új könyve).


Mariam Petroszjan: Abban a Házban Margaret Atwood: Alias Grace Paul Éluard: Éluard versei David Gemmell: Árnyékok farkasa David Gemmell: Az utolsó Őrző

Olvasni is ötöt olvastam, igaz, az Abban a Házban nem az enyém, hanem a kedves könyve, de szuper, beleraktam az idei VCs-be és örmény szerző! Az Alias Grace-t azonnal befaltam, ahogy telik az idő, egyre inkább érzem, mennyire jó könyv. Gemmel Jon Shannow-ja sajnos nem nyerte el a tetszésemet, nem ezt kellett volna Atwood után olvasni, majd egy róla szóló bejegyzésben bővebben kifejtem.
A szenilitásom pedig szintet lépett, ugyanis elfelejtettem, hogy a Lyra Mundi Éluard-kötetét már évekkel ezelőtt elolvastam a könyvtárból és úgy álltam neki ennek az idén beszerzett könyvecskének, hogy ez új olvasmányélmény lesz. Mindegy, nagyon szeretem Éluard-t.

A többiek novembere:
Katacitát mindig bele akarom írni