2016. december 28., szerda

Marina


Carlos Ruiz Zafón: Marina

Mindenkit megvisel, ha rádöbben, hogy az ifjúságát elfújta a szél (bocs), hogy a fiatalság gondtalan évei végérvényesen köddé váltak, és nem lehet őket visszahozni. Egyesek magukra tetováltatják a keserédes felismerést és felnyíratják a hajukat, mások elhagyják a családjukat és vesznek egy menő sportkocsit, a pufók, kedves arcú spanyol szerző pedig ír egy sötétségben és fekete pillangókban tobzódó rémregényt, amitől a gyengébb idegzetűek éjféltájt az ágyukban fognak reszketni, és soha, soha nem fogják betenni a lábukat elhagyott, romos házakba és a csatornákba se szottyan kedvük alászállni.
Nos, Zafón már 52 éves, úgyhogy valószínűleg megbarátkozott a felnőttkorral, és maximum a képzeletében gyújtotta fel szeretett Barcelonáját és tömte tele az alagútjait vérző holttestekkel.

Majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor kiderült, hogy Az elfeledett könyvek temetője újrakiadása után az Európa végre a Marinát is megjelenteti, ami a korábbi kötetekkel ellentétben nem érhető el 2-3 kiadásban. Tudom, hogy Zafónt divat szidni egyesek a lekicsinylésével akarják kinyilatkoztatni a jó ízlésüket jaj, de gonosz vagyok na, szóval tudom, hogy a szerzőnek vannak hibái, de tíz évvel ezelőtt (jézusom), amikor először olvastam A szél árnyékát, nagyon fogékony időszakomban voltam és CRZ végzetesen beoltott a szenvedélyével - úgy éreztem, ő képes összegyúrni és egy az egyben letenni elém azokat a hangulati elemeket, amiket én kimondatlanul, a tudtam-csak-nem-sejtettem-érzéssel annyira szeretek. Mint amikor valami ott van az orrotok előtt, de nem veszitek észre, csak ha valaki hókon csap.
Másként megfogalmazva, Zafón azon kevesek közé tartozik, akinek el akarom hinni a meséit, hogy megmentsenek az egyetlen valóságtól, ami létezik - és amit ő volt kedves ebbe a regényébe is belerakni.

Ami nem győzött meg.

A Marina kronológiai sorrendben nem a szerző legfrissebb regénye, hanem a sorban a negyedik; eredetileg 1999-ben jelent meg, két évvel A szél árnyéka előtt, és a motívumrendszer, amit az általam annyira kedvelt könyvében bemutat, a Marinában is jelen van, csak... kilóg a lóláb. Az én ízlésemnek túlontúl vázlatos volt, és, bár helyenként megcsapott az elmúlás, a falevelek és a füst illata, az élmény közel sem volt teljes. Azt se nagyon értettem, miért két, kissé koravén tinédzser a főszereplő - egyikük sem aszfaltzsivány utcagyerek, inkább elszigetelt, impulzusszegény életet élnek - azok az események, amelyeken keresztül mennek, felnőtt embereknek sem aquaparkos kiruccanások, de ezt még valahogy elrendeztem volna magammal. Azt már nem sikerült volna, hogy felnőttek és idős emberek, akik 20-30 éves, életveszélyes titkokat őriznek, miért nyílnak meg azonnal két gyereknek. Jóformán mindenki ajtót nyit, Óscarék mondanak valamit, aztán a delikvens a tűz felé fordul és beszélni kezd - ez a mondat többször visszatér a regényben. Ha Zafón még hozzácsap kb. 100 oldalt a könyvhöz, könnyebben elfogadom a redundanciát, hiszen azt is képes megetetni velem, hogy jóformán ugyanazt a történetet mondja el újra és újra.
Abban biztos vagyok, hogy nem a fiatal olvasók kedvéért rövid a regény. Azok közül, akik nálam hamarabb olvasták a Marinát, többen említették, hogy mennyire véres és ijesztő - tudom, hogy nem illendő elárulni, mennyire deviáns vagyok, de nekem ez fel se tűnt. Zafón soha nem volt egy kedves szerző, a történetei tele vannak sötétséggel, hihetetlen kegyetlenséggel, végtelen emberi nyomorúsággal és gyásszal. A gyönyörű részletek, a hangulatos leírások kontrasztelemek, hogy minden fájdalom ellenére mindig marad valamennyi szépség a világban, de néha csak festői díszletelemek - na, valahogy el kell adni a könyveket, és nem lehet mindenki érfelvágós, a kritikusok által elismert, de a széles közönség számára ismeretlen írómágus. Meg hátha megdobja a turizmust, mert Zafón minden könyvéből süt, mennyire imádja Barcelonát. Én is szeretnék egyszer az ő szemével végigcsászkálni a városon, csak vinnék magammal egy aknavetőt, két harapós kutyát és néhány testépítőt.
Visszatérve a Marinára: egy fantasztikus és horror elemekkel átszőtt, klasszikus gothic rémregényt olvashatunk. Igen, van benne fantasztikum, de olyan zafónosan, sötét kapualjasan, nehogy valaki csillogó-villogó űrhajót várjon. Tényleg véres? Igen, és sokaknak ijesztő lehet, de a regény vége felé egy sokkal nagyobb, sokkal prózaibb dráma bontakozik ki - a váltás nagyon éles és kiegyensúlyozatlan, hiteltelen lesz tőle a cselekmény, mintha Zafón se tudta volna, hogy biztosan azt akarja-e, amit már 85%-ban papírra vetett. De azt sikerült elérnie, hogy az én szívem is összeszoruljon - higgyétek el, a befejezés sokkal rémisztőbb, mint bármelyik rémalak, amit a fantáziátok a sötét sarkokba és az ágy alá vizionál - és mindenkit utolér.

CRZ nem győzött meg, hogy a Marina nagyon jó könyv - úgy tűnik, nekem A szél árnyéka és az Angyali játszma marad az etalon -, de minden cinizmusom és technikai-történeti hiányosság ellenére szerettem olvasni.

Eredeti cím: Marina
Kiadó: Európa
Kiadás éve:2016
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
Ár: 2990 Ft
[Ez az angol borító - kattintásra megnő -, szerintem ez illik leginkább a történethez]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése