2016. november 23., szerda

Előttem az élet

"Eduvigis sült lazacot készített nekünk krumplival, hálát adtam érte az égnek, mert nagyon éhes voltam és az asztalhoz ülés szertartásától, a közös szokás bensőségességétől elszállt Manuel rosszkedve. Vacsora után a bögre édes, sűrített tejes kávénkkal letelepedtünk a foszladozó huzatú kanapéra, ő olvasott, én írtam a füzetembe. Eső, szél, az ablakot karmolászó faágak, a kályhában ropogó fa, a macskák dorombolása, hát most ez az én muzsikám. A ház körbeölelt minket és az állatokat."

Isabel Allende: Maya naplója

A nagy sietségben, hogy minél hamarabb írjak a VCs-s könyvekről, szegény Maya teljesen háttérbe szorult, pedig ő volt eddigi életem legjobb Allende-élménye - igen, egy zűrös tinilány beelőzött egy régi házas, mágikus realista családregényt Amadeánál, ti is érzitek, hogy közel az apokalipszis? Bevallom, a csodás borítónak és a 30%-os kedvezménynek nagyobb szerepe volt a vásárlásban, mint annak a ténynek, hogy van új Allende; az istenért, két olvasatlanom van tőle itthon, minek nekem egy harmadik?
Mert szép a borítója és nagyobbacska kedvezmény volt rá, naná, hogy ennyi elég egy lelkes fogyasztónak a vásárláshoz.

Maya története tényleg egy napló; bár a szöveg nem tagolódik napi beosztású fejezetekre, a laza, bensőséges, kicsit kapkodó hangneme és a szégyellt cselekedetek, titkok garmadája elhiteti velünk, hogy valóban egy fiatal lány gondolatait olvashatjuk. Allende hihetetlenül ügyesen formálta meg a színes hajú tinédzser lányt, aki pár év alatt több élettapasztalatot halmozott fel, mint Kurt Cobain és Toulouse-Lautrec együttvéve - ennek köszönhetően kap Maya hangja néha egy éltes színezetet, mintha egy kalóz nagymamit hallgatnánk, alapvetően mégis fájóan bizakodó-csodálkozó marad. Nem érdemelte meg, hogy ennyire kicifrázza az élet és elvegye tőle a fiatalság üde örömét - de fiatal volt, és készen állt arra, hogy tönkretegye magát.
Nem aprózta el.
A történet két szálon fut; Maya 2.0-val kezdődik, akit a nagymamája szigorúan titkosan útnak indít Chile egy isten háta mögötti szigetére, mert madárcsontú unokáját körözi az Interpol, a rendőrség és ilyen-olyan maffiák. What?, kérdeztem Allendétől, ez meg mi? Nem kellett sokáig töprengenem, Maya 2.0 szavai nyomán megelevenedett az 1.0-ás Maya a múltból és vele együtt egy kaleidoszkópszerűen színes, az éles ellentétekben tobzódó mindentbele-történet. Megismerjük Maya és a nagyszülei csodálatos, idilli világát, ami olyan érzékletes, mintha valódi emberekről olvasnánk. Aztán egy tragédia miatt minden összeomlik, és kis hősnőnk elkezd lépegetni a pokolba vezető lépcsőn; lógás a suliból, drogfüggőség, hazudozás, lopás, szökés, prostitúció, hajléktalanság. Maya Vidal mélyre süllyed. Aztán annál is mélyebbre, mintha az lenne a cél, hogy minél hosszabb és fájdalmasabb legyen a haláltusája. Megkérdezhetnénk, hogy miért, hiszen más is elveszítette a szeretteit, mégse vergődünk mindannyian az utcán egy törött üveggel a kezünkben, de egyrészt nem tudom elítélni ezt a lányt, mert a veszteség kitép a testedből és úgy megpörget a tengelyed körül, hogy rá sem ismersz magadra. Talán utána akarunk menni annak, akit elvesztettünk. Másrészt el akartam hinni a mesét, egyszeri olvasóvá válni, ill. nem akartam, ment az erőlködés nélkül, mert Allende jó mesélő. Nem egy hűdeagyas szövegeket összefabrikáló, bonyolult szerző, de nagyon tud mesélni, és nekem ennyi bőven elég volt.
Azért az "old" Maya is tartogat meglepetéseket, pontosabban a száműzetés helyszíne, Chiloé, ahol mintha megállt volna az idő, ahol júniusban kezdődik a tél és ahol a szigetlakók sajátos értékrenddel bírnak, igazi "allendés" játéktér; babonák, hiedelmek, mindent átszövő és mindenkit dróton rángató titkok. Fákin, a kutya (lehet tippelni a neve eredetére), a macska Irodalmár, aki tud olvasni, denevérek. Imádtam Chiloéról olvasni - közben türelmetlenül vártam, hogy Maya visszakalandozzon a múltba -, szinte éreztem Maya gyógyulását, szerintem ezt a szigetet ki kellene nevezni szabadtéri rehabilitációs klinikává. Persze kapunk egy adagot a chilei terror időszakáról - ez olyan jellegzetesség Allendénél, mint Jodi Picoult-nál a bírósági tárgyalás -, de szépen belesimul a történetbe, nem éreztem azt, hogy a könyv szinte műfajt vált a hangsúlyeltolódás miatt, mint a Kísértetház esetében.

Tudom, hogy a regénynek vannak hibái - legalábbis a pár értékelést elnézve a többiek nem osztják az én elnéző rajongásomat -, de nekem tökéletes volt, pályázik "Az év meglepetése"-címre.

Nos, ennyit bírtam magamból kirángatni, osszátok be.

Ui.: Az angol borítót teszem be ide, mert az eredeti förtelmesen ronda.

Eredeti cím: El cuaderno de Maya
Sorozat: Geopen 20
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2016
Fordította: Dornbach Mária
Ár: 3990 Ft


2016. november 22., kedd

Beauty kívánságlista

Próbálom visszafogni magam, amikor rám tör a vágy, hogy ilyen jellegű postokat írjak, de tulajdonképpen kit akarok átverni? Nagy, komoly könyvesblog nemigen leszek - márpedig a szösszeneteket és a bénázásokat nem bírom kihagyni -, aki meg két másodperces heveny fájdalmat érez a homloklebenyében, amikor felfedezi az RSS-ben a beauty postot... mélyen együttérzek, nekem is sok minden fáj, ilyen ez a gonosz internet. Mi se legyünk gonoszok, és valljuk be, sokan szeretjük az ilyen kis csajos-színes postocskákat.
Arról is lehetne egy sort értekezni, hogy miért népszerűbbek a tematikus könyves bejegyzések (kívánságlistás, előjegyzős stb.), az irreleváns-személyes rövidkék, az utazósok, a cicás képesek:D az egy adott könyvet bemutató cikkeknél, de most nincs hozzá kedvem - aki viszont nem bírja magában tartani a véleményét, szívesen elolvasom a kifejtését kommentben-bejegyzésben -, úgyhogy jöjjön egy kis guilty pleasure felszínesség.

Ijedten realizáltam, hogy beindult a karácsonyi nagyüzem - se az ünnepért, se a vele járó hajcihőért nem rajongok -, ami limitált, extra dizájnos, csillivilli kozmetikumokat is jelent. Szerencsére ezek mérsékelten hoznak lázba (kicsit megkönnyebbültem, hogy a TBS karácsonyi illatai szaglászás alapján nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket), most úgy alakult, hogy pár dolog eléggé érdekel. Van köztük olyan, ami nem karácsonyi kiadás, de a grumpy catnek [nekem] legalább annyi öröme legyen ebben a hacacárében, hogy legálisan megjutalmazza magát.

Catrice Victorian Poetry - Hálistennek nem vagyok sminkfüggő, de eme dizájn láttán majdnem elkezdett folyni a nyálam. Minden nagyon tetszik, de nincs szükségem aaaa negyedik szemhéjpalettára, a rúzsok túl sötétek hétköznapra, de a highlight gyöngyöcskék nagyon izgatják a fantáziámat - meg persze a körömlakkok, úgysincs még satin matt finisem.






Lush - Ha veszek tőlük valamit, az valószínűleg az ünnepek utáni leárazáskor lesz. Nagyon érdekel a Lemony Flutter és a popcornos ajakradír. Tusfürdőt nagyon nem kellene venni, de imádom az illatos habzó csodákat, ez van.








Yves Rocher - Sokan szidják a márkát amiatt, hogy nem annyira vegán meg vegyszermentes, mint amennyire hirdeti, de nekem többnyire bejönnek a termékeik, az alapozójuk, amit az összegyűlt pontokból vettem, magam a csoda, legszívesebben megpuszilgatnám az üveget. Nitával már megszaglásztuk a mandulás-vörösáfonyás kézkrémet a téli kiadások közül, de van még körtés-kakaós és mandarinos is. Ismerem magam, úgyis kipróbálom mindet valamelyiket.




Yamuna téli kézkrém - Fene a jó ízlésemet. Nagyon szereti a bőröm a magyar márka termékeit - tegnap az ő testápolójuk flakonját fejeztem le -, a kézkrémüket különösen imádom, pont az az állag, hatás, illat stb., amit mindig kerestem. Nem feltétlenül a téli kiadásra utazom a jelenlegi levendulás után, és tulajdonképpen nem sürgős a többi cuccost is el kellene használni, de biztosan újraveszem valamikor.


Paula's Choice - Nagyon érdekeltek ennek a márkának a termékei, rengeteg problémás bőrre való termékük van, de a 10-12 ezer forintos áraktól mindig elzöldültem. Tegnap fedeztem fel, hogy nemcsak, hogy van magyar honlap is, de 245 Ft-ért nagyon sok mindenből mintát is lehet rendelni, igen, itt volt az a pont, amikor elszabadult a pokol, és véggitúrtam a krémmániás véleményeket és a PC-s szakértői cikkeket, amik egyébként nagyon igényesek - olvasmányosak, viccesek, informatívak és a helyesírásuk is majdnem teljesen rendben van. Tudom, hülye vagyok, de nekem ettől sokkal szimpatikusabbak lettek. 650-700 Ft a szállítási költség, PostaPontra, boxba is lehet kérni, nyami-nyami, gyere a mamihoz!
Persze lehet, hogy rajtam még Paula se tud segíteni, próbálom helyén kezelni az elvárásaimat.

Elérkeztünk ahhoz a tematikához, ami a kozmetikumokon belül számomra kész istencsapás, amit széles körben a felszínesség netovábbjának tartanak (amit én legalább ekkora ívben leszarok) - igen, a körömlakkokhoz. Továbbá ez az a kategória, amit nagyon, nagyon nem kellene nézegetnem.:D
A gonosz Nailland behozott egy csomó új MoYou lemezt, van MoYou Crystal Clear Stamper, ami biztos, hogy kelleni fog, és rengeteg ultra metallic finisű új lakk jön, amit különösen szeretek. Nem sorolom fel, mennyi minden csábít - ez valószínűleg csak Nitát érdekli -, csak annyit fűznék hozzá, hogy nehéz lesz megállni, hogy idén már nem vegyek valami körmös bizgentyűt.


Aki túlélte a postot: ti milyen szépségápolási cuccokat szeretnétek mostanában?


2016. november 21., hétfő

Brutál beauty

- Azt hiszed, kitolhatsz velem, te kis szar! - morogtam összeszorított fogakkal a pumpás testápolónak, miközben kettéfűrészeltem egy éles késsel a mosdókagyló szélén.

Ne nézzetek olyan nagy szemekkel, van még egy csomó cucc az alján, csak a pumpa nem bírja felszívni, csak nem dobom ki! Vissza kellene térni a flakonos megoldáshoz.


2016. november 18., péntek

Eredmény (kétféle)

Ha majdan - ki tudja, hogy előbb vagy utóbb - számot kell vetnem magammal, miket értem el, mely dolgok azok, amelyekre büszke lehetek, feltétlenül közte lesz az, hogy sikerült másodvirágzásra bírnom a méregdrága, egykor kék virágokkal ékeskedő orchideámat, Leilát. Pontosabban, a virágzásig még nem jutottunk el, de növöget felfelé az a bizarr kinézetű zöld izé, tudjátok.

Más: hajlamos vagyok elfelejteni azt - ami szorosan kapcsolódik az előző pont mini felvetésével -, hogy a kis univerzumomon kívül semmi értéke nincs a blogomnak vagy az általam dédelgetett ún. fogalmazási-helyesírási készségemnek. Ne úgy képzeljetek el, hogy fennhordott orral közlekedem a közönséges halandók között, hogy én mekkora májer vagyok a többszörösen összetett mondataimmal, csak adott egy pici belső megerősítést, hogy valamiben, valamire én is jó vagyok. Tudom, hogy a porszemnyi tálentumom nem piacképes, de engem remekül elszórakoztat, és talán pár másik embernek is szerez néhány kellemes percet. Azt is tudom, hogy egy érdemi szerkesztő percek alatt szétkapná bármelyik szösszenetem.
Ha blogbejegyzést, cikket, molyos értékelést, bármit olvasok, egyre jobban elfeledkezem a tárgyról, és magát az írást figyelem, mennyire szórakoztat, mennyire intelligens, mekkora szókincse van az illetőnek, tükrözi-e a tárgyalt könyv stílusát, milyen magának a szerzőnek a stílusa. Maradt-e benne szerkesztési, helyesírási, egyéb hiba, ha a szerző reflektál egy megjegyzésre, milyen a szövegértése. Elfelejtem, hogy nem mi vagyunk az átlag, és, akárcsak szeee-nek - és, gondolom, mindenkinek -, nekem is fáj, hogy ha mondok valamit, és az két percen belül előkerül a beszélgetésben, látszik, hogy egyáltalán nem, vagy hibáson rögződött (persze, a figyelmetlenség, érdektelenség is közrejátszik).
Ahogy az a vélekedés is fáj - az a tűszúrásnyi fájdalom eléggé meglepett -, hogy egy könyvesblog nem nagy kunszt. Nem olyan rég megkérdezték tőlem, hogy oké, hogy van ez a blog, de az nem olyan nagy... ˙(bizonytalan elhallgatás az arckifejezésem láttán - nem vághattam jó képet hozzá), a kreatív írás nem érdekel? Hát, nem. Az, hogy össze tudok kalapálni egy értékelést (mondjuk, egy analitikusat és egy álmodozót), nem jelenti azt, hogy önállóan is létre tudok hozni valamit. Van annyi önkritikám, hogy tudjam, nekem ez nem megy, és hosszú évekkel ezelőtt meggyőztem magam, hogy ebbe a zsákutcába nem tévedek be. Tudom, hogy a közvélekedés szerint akkor ér valamit az írás-/fogalmazási készség, ha legalább egy könyved megjelent vagy az ÉS közli le a kritikádat. Jöhet a fölényes lezárás: mi tudjuk, hogy egy publikált szerző nem feltétlenül egyenlő egy jó íróval, és ki nem állhatom a "kritika" szót, nem is akarnék ilyet írni, olyan idegbajos, epetúltengéses műfaj.

Mindezt nem azért nyökögtem el, hogy az egómat simogassátok, egyszerűen csak ki akart jönni. Érdekes, hogy mindig akkor jön rám az írhatnék, amikor nagyon mással kellene foglalkoznom. De hát az orchideasikeremet - miközben kinyírtam számos egyszerű növényt, ezt kifelejtettem - meg kellett örökíteni.

[Azt inkább le se írom, hogy mostanában miket gondolok az életről, tartok tőle, hogy azt a maró cinizmust csak Ilweran tudná szívből kikacagni.]


2016. november 15., kedd

Mi a népszerű?

Eszembe jutott, hogy írok egy postot az elfeledett könyvekről, aztán, ahogy nekiálltam címeket gyűjtögetni, elbizonytalanodtam. Mi alapján akarok válogatni? Jelöljek ki a Molyon egy olvasási számot, azaz olyan könyveket gyűjtsek össze, amelyeket, mondjuk, harmincnál kevesebb ember olvasott? Vagy olyanokat, amelyek ritkán bukkannak fel a blogokon?
Mindkét elgondolás legalább annyi sebből vérzik, mint ahány szóból megfogalmaztam; egyrészt az aktív olvasók (azaz mi - erre még kitérek) hajlamosak elfelejteni - én legalábbis mindig megfeledkezem róla -, hogy az olvasók halmazát nemcsak mi alkotjuk, hanem az összes többi ember is, aki legalább néhány kötelező olvasmányon végig kínlódta magát. Éles határvonalat nem húzok, mert nem szeretem az élére állított kategóriákat (a világ túl heterogén, túl változékony, túl gyors ahhoz, hogy mindent tiszta kis dobozokba rakosgathassunk), szóval, az "olvasók" halmazba/dobozba/kategóriába/izébe valószínűleg mindenki beletartozik.
És ennek a mindenkinek az is része, akihez csak azok a könyvek jutnak el, amelyekkel ki van tapétázva egy egész város és/vagy film készült belőle. Ezt szoktam felszínnek hívni, ami nem egy korrekt kategória bizonyos negatív konnotációk miatt, de a fejében, ahol mindenki magában van, sok minden megengedett. Lehet, hogy ez nekünk, a "mi"-nek fáj, de, valljuk be, a "mindenki"-hez képest kevesen vagyunk. Egy rövid idő erejéig volt szerencsém megfigyelni, könyvesboltba betévedő személyek milyen köteteket kerestek.

Tehát, könyvesbolt:

Sacha Batthyany: És nekem mi közöm ehhez? Tolvaly Ferenc: A Zsolnay-kód Borsa Brown: Az Arab lánya Kepes András: Világkép
Marie Kondo: Tiszta öröm

Sacha Batthyany: És nekem mi közöm ehhez? - Egy néni semmit nem tudott róla, csak azt, hogy valami batthyánys cucc. Gondolom, elegendő támpontnak tűnt a név, amit ismert, mert nem tájékozódik könyves oldalakon vagy újságokból.
Tolvaly Ferenc: A Zsolnay-kód - ezt talán nem kell elemezni. Azért, remélem, olyanok is megvették, akik nemcsak pánikszerűen keresnek valami szép - ez a válogatási szempont nekem mindig fáj - karácsonyi ajándékot olvasni szerető ismerősüknek, hanem tényleg érdekli őket Zsolnay.
Borsa Brown: Az Arab lánya - nagyrészt telefonos érdeklődés volt a sorozat harmadik részéről értelmes, udvarias női hangoktól.
[Kis kitérő: tudjátok, azért jó, hogy másfél évig kész kereskedelmi pokolban éltem, mert én, a skizofrén kultúrsznob nem akartam ettől, a pontatlan címektől, a "keresek egy könyvet, de nem tudom a címét és a szerzőjét" kezdetű mondatoktól, a szépirodalom polcán vigyorgó Coelhótól üvölteni. Még gondolatban sem, esküszöm. Higgyétek el, hogy ez még szúnyogcsípésnek is kevés.]
Kepes András: Világkép - ismert személyiség, akinek van hitelessége
Marie Kondo: Tiszta öröm - viszi a hype (?)

Ez csak egy nagyon kis szelet, egy tapasztalt, harcedzett könyvesbolti eladó valószínűleg jobban tudna referálni, és persze az sem lényegtelen, hogy egy könyvesboltnak milyen a környezete, és azt kitevő embere (vagyis valószínűleg másféle könyvek lesznek népszerűek egy olyan könyvesboltban, ami egy egyetem mellett van, mint ami egy óvoda mellett - triviális példa, de érzékelteti, mit értek "környezet" alatt).

Mivel ez elég sovány anyag, nézzük a Libri általános sikerlistáját:

J. K. Rowling – John Tiffany – Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek Kepes András: Világkép Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi!Keri Smith: Nyírd ki ezt a naplót
Nyáry Krisztián: Festői szerelmek Stephenie Meyer: A Vegyész Fábián Janka: Az utolsó boszorkány lánya Vavyan Fable: Válós regény
Paulo Coelho: A kém Christina Braun: Nyírd ki csajosan!

J.K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek
Kepes András: Világkép
Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi! - A világ macskaszemmel
Keri Smith: Nyírd ki ezt a naplót - és alkoss valami újat!
Nyáry Krisztián: Festői szerelmek
Stephenie Meyer: A Vegyész
Fábián Janka: Az utolsó boszorkány lánya
Vavyan Fable: Válós regény
Paulo Coelho: A kém
Christina Braun: Nyírd ki csajosan

Azért nem volt hiábavaló a megfigyelésem, az általam mondottakon túl előfordult Coelho és Keri Smith könyve is, de nem olyan feltűnő mértékben, mint mondjuk Sacha Batthany vagy Kepes.

Nézzük a Moly "Olvasottság szerint" kategóriájának első tíz helyezettjét:

J. K. Rowling – John Tiffany – Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek Leiner Laura: Valahol Kylie Scott: Lead – Szóló Paula Hawkins: A lány a vonaton
Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei Brittainy C. Cherry: Lebegés Jay Crownover: A tetovált srác Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve Kerstin Gier: Silber – Az álmok második könyve

J.K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek
Leiner Laura: Valahol
Kylie Scott: Lead - Szóló
Paula Hawkins: A lány a vonaton
Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
Brittainy C. Cherry: Lebegés
Jay Crownover: A tetovált srác
J.K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve - illusztrált kiadás
Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
Kerstin Gier: Silber - Az álmok második könyve

Ez a felület totálisan más képet mutat a népszerűségről, bár a Harry Potter valószínűleg mára a könyvesboltban is felzárkózhatott, mert amikor kíváncsiskodtam, még csak az angol kiadás díszelgett az előtérben lévő kupacban. Egyenként nem akarom a könyveket magyarázni; annyi szinte biztosra vehető, hogy sok az olyan női felhasználó van, akinek a romantikus regény a kedvenc csemegéje, amennyire én látom, ennek a műfajnak is van új "irányzata", a romantikus YA és NA továbbra is virágzik. A HP óriási nosztalgiahullám, nemcsak a szövegkönyv, hanem az illusztrált kiadások divatba jövése miatt is (Martinnál is van-lesz ilyen), emiatt rengeteg olvassák újra az eredeti sorozatot, habár ez itt (még) nem látszik.
A filmadaptáció valószínűleg a Molyos közönségnél is megpiszkál valamit (Lány a vonaton, Mielőtt megismertelek és Vándorsólyom kisasszony).
Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a molyos felhasználók sem alkotnak homogén közeget - biztosan van olyan tag, aki számára az olvasás csak időszakos szórakozás, és olyan is, akinek napi szükséglet, csak hogy két szélsőséget említsek.

Gondoltam, hogy az instagram #könyv vagy #mutimitolvasol hashtaghez tartozó képeiből (azért ezt választottam, mert a fenti kategóriák is magyar olvasókra vonatkoznak) viszonylag könnyű lesz következtetést levonni, de, tekintve, hogy a felhasználók gonosz módon nemcsak az éppen olvasott könyveket taggelik be ezekkel, hanem teljes könyvespolcokat, hangulatképeket, kozmetikumokat (!) is, nem látom sok értelmét vacakolni vele, különben se tanulmányt írok. De Lány a vonaton, Harry Potter és az elátkozott gyermek, Festői szerelmek többször szembejött velem kb. öt percnyi nézegetés alatt.

Kérdezhetnétek, hogy oké, ez érdekes, de mire akarok kilyukadni? Tulajdonképpen semmire; a kíváncsiság vezérelt erre a röpke összehasonlításra, vagy inkább köldöknézegetős bejegyzésre. Igazából szeretnék erről a témáról beszélni, na, csak kinyögtem végre. Van még azonban hozzáfűznivalóm.

Hol vagyok én?

Nézzük Amadea sorrendbe állított kívánságlistájának első tíz helyezettjét - tizenegy, mert gyenge ember vagyok:

Joyce Maynard: Otthon a világban Carlos Ruiz Zafón: Marina John Williams: Augustus Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak Jenny Lawson: Őrülten boldog Donna Tartt: Aranypinty
Donnie Eichar: Halálhegy Szécsi Noémi – Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914) Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító

Joyce Maynard: Otthon a világban
Carlos Ruiz Zafón: Marina
John Williams: Augustus
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak
Jennifer Lawson: Őrülten boldog
Donna Tartt: Aranypinty
Donnie Eichar: Halálhegy
Szécsi Noémi - Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)
Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító

Nos, hol vagyok én? A fasorban se. A statisztikák és sikerlisták, a marketingesek rémálma felejthető része vagyok. Félre ne értsetek, nem az a célom, hogy a különleges ízlésemmel [kieg. megj.: én is HP-generációs vagyok, elolvastam az Alkonyatot, nekem is volt YA-korszakom, átrágtam magam Stephen King életművének egy részén stb.] hencegjek, csak beszélgetni szeretnék, mert ez egy érdekes téma.
Kíváncsi lennék, hogy ti hol vagytok? Hogy viszonyul a kívánságlistátok, a kedvenc könyveitek, az idén olvasott könyveitek listája az enyémhez és a fenti toplistákhoz? Írjatok nekem egy kommentet, bloggerektől jobban örülnék egy bejegyzésnek - legyen belőle körbepost! Játsszunk! Könyvet, hangszórót nem sorsolok ki, de a gügye book tagek (pfuj) alapján tudom, hogy szerettek körbe adogatni.
Kicsit mellékvágány, de többek között azért is érdekes, mert, valljuk be, jóformán egymásnak írjuk a postokat - ezért röhögtem nagyon a "mikor és hol olvasol ennyit"-fitogtató könyves kérdéssoron, amikor körbejárt -, alig olvas valaki könyvesblogot. A massza, a felszín számára a blog valószínűleg az egoblot jelenti, esetleg a beauty blogot (ha tudná, hogy még még kertészblogok is vannak!), és nincs olyan közvetítő, hidat alkotó médiafelület, amin keresztül az emberek eljuthatnának a könyvesblogokhoz. A sci-fi - fantasy körben formálódik valami, és, ahogy a port.hu által szervezett sci-fi nap mutatta (az emberek nem fértek be a terembe), van rá igény. Még bennem is felébredt akkor a kultúrmissziós viszketegség, amikor a kiadókat képviselő emberek beszélgetésén egy lány suttogva megkérdezte a mellette ülőtől, hogy ki az a Kim Stanley Robinson - szerintem a "mi", az aktív olvasók között még az is tudja, kicsoda KSR, aki egyébként nem olvas fantasztikus irodalmat. A gondolatmenetben innen már csak egy lépés, hogy ha lenne egy online felület, ahol a blogok eljutnának az olvasás iránt érdeklődő emberekhez, akkor talán sokkal több elfeledett gyöngyszemet olvasnának el, nem fucccsolnának be könyvsorozatok, sztárok lennénk, javulna a szövegértés és helyesírás...
... és még a világbéke is eljönne, ugye?
Ha ezt anya kutyája mondta volna, azt felelném, hogy Tücsök fiam, hülye vagy. Beszélő kutya helyett csak simán betársulok Tücsök mellé hülyének.

A többiek véleménye a témában:
Katacita - nála kérdőívet is ki lehet tölteni
Dóri
Nima

2016. november 9., szerda

WTF

Kacérkodtam a gondolattal, hogy elolvasom Victor Milán regényét, a Dinoszauruszurakat. Tegnap este volt szerencsém beleolvasni a kötetbe, aminek nemcsak a borítója vérciki, de tartalmi és fordításbeli gyöngyszemek miatt is heveny szemöldökrángásaim voltak:
1. Hópihe, a dinoszaurusz. Ha egy kislány a plüss unikornisát Hópihének hívja, teljesen rendben van. De egy több tonnás szörnyeteget, bazmeg?!
Egy másik neve meg Kis Nell. A fejezet úgy kezdődik, hogy Kis Nell hátsóját éppen nevelési célzatú vesszőzésben részesítik. Én, naiv valami cselédlányra vagy pikáns jelenetre asszociáltam, mi a franc, ez nem fantasy, hanem erotikus regény? Erre kiderül, hogy ez is egy dínó. Mégis mekkora, hogy el lehet náspángolni, bokáig ér, és azért tartják, hogy elkapja a patkányokat?
3. "Sikoly harsant" és "húserőd" - tök jó, a fordító tud angolul, de magyarul nem. Ezek tipikusan olyan árnyalatnyi különbségek, amit csak az anyanyelvi beszélők érzékelnek. A "harsan"-ban van valami méltatlankodó vagy dühös él, és a kiáltás, ordítás képes harsanni, a "húserőd" meg inkább "hústorony".

A borító gyönyöreit, az összehangolatlan stílusokat, amit a lányos tipográfia, a klasszik páncélos lovag és a kukacos bőrű, oldschool dínó sugall (mintha egy gyerekkönyvből vágták volna ki, istenem) inkább nem részletezem, gyönyörködjön mindenki a vizuális sokktól:


Nem szeretek bezzegelni, de mérföldes különbségek vannak a magyar és az eredeti kiadás dizájnja között. Utóbbinak egységes, friss, mai, menő stílusa van, dinamikus, pedig azon is pici mellső lábakkal dínó van, felszerszámozva és páncélos faszi a hátán. Sajnos nem elég az eredeti elemeket lemásolni.

2016. november 8., kedd

Elkészült a VCs

Kicsit kipurcantam a végére - nem szeretek szigorú sorrendben olvasni -, de néhány szuper könyv annyira megadta a lendületet, hogy már túlteljesítésben vagyok a tizenharmadiknak beért Zadie Smith-könyvvel, A szépségről... aminek ez a címe, éljenek a ragozhatatlan nevek és címek.

Mielőtt tudatosan tematizáltam volna az olvasottakat, azt hittem, elég vegyesre sikerült a válogatás, ehhez képest az a pucér igazság, hogy a végigkóstolt tizennégyből kilenc legalább elég jó volt. A végére nagyon beerősödtünk, jóformán zsinórban jöttek a szuper VCs-k, Capote, Zoo City, A tigris asszonya és Zadie Smith. De, ha csak kettő-három esett volna ebbe a kategóriába, remélhetőleg akkor is úgy éreztem volna, megérte végigkínlódni a szar könyveket; a VCs nélkül ki tudja, meddig halogattam volna ezt a kilenc szuper könyvet.
Nézzük először őket, a favoritokat:


A szépségről c. kötetről még nem írtam külön postot, de annyit elárulok, hogy szuper kis könyv, amint volt egy kis időm, három nap alatt betereltem. Családi kapcsolatos-mocskos-titkos-társadalomkritizálós regény, fel is vágtam a szerző másik könyvét (Fehér fogak) a kívánságlistára. Mintha az a pletyka járta volna, hogy az Európa kiadja az NW-t, aminek nagyon örülnék, mert Zadie Smith jó író és fájlalom, hogy ilyen kevés írása jelent meg magyarul.
Egyébként tetszik nekem, hogy idén több régi, félig-meddig elfeledett könyvet olvastam.
A Más hangok, más szobák / A fűhárfa c. Capote-ról nemrég ömlengtem, itt csak annyit jegyeznék meg, hogy mind az egzotikus-szürreális gyönyörűség, mind a szívtiszta, tanulságos történet lenyűgözött. Capote véglegesedett nálam, mint kedvenc szerző. POST
A Régimódi történet kemény menet volt, hihetetlenül elkeserített az a rengeteg szándékolt fájdalom, amit a családtagok egymásnak okoztak, a meg nem értés, a tolerancia hiánya, a vaskalaposság. Az még jobban fáj, hogy ez ma is jellemző az emberekre. Ennek ellenére vitt magával ez a sűrű, tempós szöveg, nem bírtam nem olvasni, még a fülszövegtől is erővel kellett elszakítanom magam. Az Acélnak volt rám ilyen hatása. POST
A tenger pont az ellentetje, a lassú, lírai gondolatiságával nyűgözött le, szinte elringatott magával, pedig ez is elég szomorú történet, de elégikus, és nem húsbavágó módon. POST
A Káli dala a leggyengébb láncszem köztük; az a fajta könyv, ami tudom, hogy közel nem tökéletes, látom és elismerem a hibáit, de a szerelem vak, és én szeretem Simmons összetett világát, bármilyen formába, témába öntse is. Horrorszerű, sokszor klisés, bénácska, logikátlan, de Simmons. POST
Jiddis rendőrök szövetsége! Micsoda gyönyörűséges műfajmix, fantázia és nyelvezet! Az a humor, a kis történetek! Imádtam belebújni, citromos kekszet zabálni és a pazar sitkai zsidókról olvasni. Még a kötőjelei és tökéletesek. POST
A tigris asszonyával kicsit döcögősen indult a kapcsolatunk, de nagyon megszerettük egymást, a történet hangulata, cselekménye egyedi, Obreht pedig jó mesélő, hatszáz oldalas, Dumas-i kitérőkkel tarkított nagyregényt is szívesen olvasnék tőle. POST
A Zoo Cityről az előző postban vekengtem, nem ragoznám hosszan - az "alig várom, hogy olvasshassam"-kategóriába tartozott. POST
A Hó hull a cédrusra tempójában A tengerre emlékeztetett - de a cselekmény sokkal dinamikusabb -,  a hangvétele lírai, mégis otthonos, és Guterson hihetetlen pontossággal rajzolta meg a főszereplőket, igazi téli, begubózós-kucorodós olvasmány. POST

Ezek után pedig a legrosszabbakat:


A Kisasszonyokkal némileg igazságtalan vagyok, mert csak 20 oldalt olvastam belőle, de az maradandó traumának bizonyult, amit csak többszöri, írásban történő taglalással tudok feldolgozni. Szirupos istencsapása.
Az Aranysárkány meglepő módon, a nagy Kosztolányi-love-hoz képest nem tetszett. Az hagyján, hogy a szereplőktől falra másztam, a cselekmény is valahogy széteső volt. POST
A Nyár Badenben volt ezek közül a legjobb, ha a szerzőnek jutott volna egy erős kezű szerkesztő, a legtöbb írásból sokkal többet ki lehetett volna hozni. A Csótányok tetszett a legjobban, a címadó kisregény nekem több sebből vérzett. POST
A Sipino hangulata oroszosan kemény és fájó volt, a cselekmény azonban erősen sántikált, több helyen mintha a szerző elvesztette volna a fonalat. POST
A kollázsból sikeresen kihagytam a Verebecskét, ami nagyon nem jött be; a sci-fi műfaj csak díszlet volt a nem túl izgalmas vallási kérdésekhez, de a véleményemmel eléggé egyedül vagyok, az olvasóközönség többsége imádja ezt a könyvet. POST

Még nem értem a listám végére, ami idén 18 tételből áll; szerepel még rajta Bánki Évától az Esőváros, Kaffka Margit Színek és évekje (nagyon nem sikerül növelnem a magyarok arányát), Mihail Siskintől a Levélregény és Sofi Oksanentől a Mikor eltűntek a galambok. Szeretném, ha ők is sorra kerülnének még ebben az évben, nagyon jó lendületet kaptam év végére.
Nagyjából a jövő évi listát is összeraktam, de nem akarom, hogy eltűnjön az újdonság varázsa, ezért még nem teszem közzé. Az az ötletem támadt, hogy az alternatív listát teljes mértékben a kedves könyveiből állítom össze, így legalább "reális" okom lesz, hogy végre olyan könyveket is olvassak nagyobb számban, amik csak a képzeletbeli várólistámon vannak rajta. Jó játék lesz, nem?:D

Ti hogy álltok a Várólistacsökkentéssel? Megvannak a jövő évi jelöltek?

UPDATE: A fennmaradottak közül sikerült elolvasni a Színek és éveket és megpróbálkoztam a Levélregénnyel, de annyira szörnyű volt, hogy feladtam. Az Esőváros és a Mikor eltűntek a galambok megy a jövő évi listába. Vagy nem.:)



2016. november 7., hétfő

Kontextuális vándorlás


Lauren Beukes: Zoo City

Állatvárosban nem illik kérdezni.

A "kontextuális vándorlás" a regényben szerepel, én azért mertem címnek adni, mert számomra maga Beukes műveli ezt a szövegeivel; mindegyiknek kicsit más a stílusa - mindig elbűvöl, ha egy szerző képes újat alkotni -, legalább mindenki megtalálja a neki tetszőt. Nálam ez most, az utolsónak olvasott Zoo Citynél történt meg. A Moxyland valószínűleg szimplán nem nekem való, mert nem szeretem a cyberpunkot, a Tündöklő lányok meg, hiába volt szuper a történet, a stílusnál elvérzett. Egyszerűnek és erőszakosnak éreztem, mintha Beukes egy agresszív tüntető lenne, aki vérben forgó szemekkel nyomja egy kibelezett áldozat kinagyított plakátját a hazafelé igyekvő, lesokkolt járókelő arcába: nézd meg, te köcsög, jól nézd meg, mert te is tehetsz erről. Az olvasói tudatomhoz ezzel nem lehet utat találni, de, lehet, hogy túlegyszerűsítem a dolgokat kb. két évvel az olvasás után.

A lényeg az, hogy a Zoo Cityben minden együtt volt: az egyedi világ, az igényes nyelvezet, a krimisen pörgős-apró részletes cselekmény és a segítőkész olvasó, aki boldogan hagyta, hogy Zinzi maga után rángassa az omladozó lépcsőházba. Molyénemnek olyan volt ez a regény, mint gourmandnak egy ízletes ebéd, amire évekkel később is nosztalgiával emlékszik vissza. A "semmi mást nem akarok, csak ezt a könyvet olvasni"-élmény. Lendületes volt, ez a rá a legjobb szó, vitt magával, Johannesburg gettójába, Zoo Citybe, ahol a rád kapaszkodó állat nem divatos házi kedvenc, hanem annak a jele, hogy halálos bűnt követtél el - egy élő, tekergőző, szőrös/pikkelyes billog, eleven skarlát betű. És csak ő választ el az Örvénytől, a mindent beszippantó Semmitől, ami háromszor félelmetesebb, mint egy átlaghalál.
Ami Afrikában sokkal változatosabb, mint ahogy azt egy fehér, átlagos európai elképzeli; leönthetnek paraffinnal és felgyújtanak, belesétálsz egy bandaháborúba és áttépnek rajtad a riválisnak szánt golyók, megbetegszel (van a magyar egészségügynél rosszabb, igen). Beukes ebben a könyvében, akárcsak a többiben - hülye érzés "visszafelé" haladni a könyvei bemutatásában, mintha időutazó lennék:D - több témával foglalkozik, az urban fantasy-vonalban sem nehéz észrevenni a társadalomkritikát; hogy mennyire könnyű elsodródni a normális élettől, milyen gyors a lefelé tartó spirál, milyen könnyen megbélyegeznek és milyen nehéz újra megteremteni a normális életet. Emellett bepillanthatunk a szegény afrikaiak segélykiáltásait felhasználó csalószervezetek működésébe, a szórakoztatóipar egyes bugyraiba és általában az emberi kihasználhatóság sokféleségébe.
Mindig szerettem a műfajmixeket, a különféle témákat, szövegtípusokat egy regényben egyesítő szerzőket. A Zoo Cityben nagyon passzol minden, nem éreztem, hogy lenne benne felesleges elem, ami megbontaná az egyensúlyt. Olyan szép, komplex, összetett történet, amiben a cselekmény is jól pörög, a végén pedig teljes fordulatszámra kapcsol. Hiába sejtettem, hogy mi lesz a befejezése, képtelen voltam úgy lefeküdni, hogy másnapra maradjon az a tizenvalahány oldal.
Igen, tudom, rendkívül nyálas ez a parttalan ömlengés, de nekem tényleg ilyen felvillanyozó, minden-a-helyén-van - élmény volt a Zoo City. Remélem, Beukes ír még ilyen hatású könyvet - a téma nekem édesmindegy, felőlem jöhet egy újabb sorozatgyilkos, csak működjön. A siker érdekében visszapakolom a képzeletbeli várólistára a Torzókat, hadd lássa Lauren, milyen nagyvonalú vagyok.

Ui.: Belepusztulnék, ha egy kígyó vagy más csúszómászó lenne az állatom, brrr.

Eredeti cím: Zoo City
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Körmendi Ágnes
Ár: 2990 Ft (de, ugye mindenki tudja, hogy készletkisöprés-szerűség miatt sokkal olcsóbban elérhető)