2016. szeptember 30., péntek

A Gileaddal még a csoda is megtörténhet

Azt hittem, Marilynne Robinson magyar kiadására keresztet vethetünk, de nagy akciók ide meg oda, jön a Gilead folytatása, ill. párregénye:


"Lila Dahlt egy kérdés foglalkoztatja: miért történnek a dolgok úgy, ahogy történnek? Lila nem ismeri a szüleit, egy Doll nevű nő neveli fel, aki valószínűleg elrabolta őt a családjától. Később egy bordélyházba kerül, de onnan is el tud szabadulni: a magányt találja a túlélés egyedüli lehetőségének. Egy nap egy Gilead nevű város határában talál menedéket egy lakatlan kunyhóban, és nemsokára megismerkedik a kisváros idős özvegy lelkészével. Vajon két mélyen magányos ember között létre tud-e jönni valódi találkozás?
A Lila Robinson önállóan is olvasható regénye, amely a Pulitzer-díjas Gilead és a Home című regényekkel együtt a kortárs amerikai irodalom egyik legkülönlegesebb trilógiája: elmélyült és érzékeny látlelet az emberi természetről. Robinson nem mindennapi szerző: egy korai nagysikerű regény után évtizedekig ,,csupán" teológiai munkákat írt, míg 2004-ben a Gileaddal visszatért a szépirodalomhoz. Barack Obama egyik kedvenc írója, a Time magazin szerint a 100 legbefolyásosabb ember egyike látszólag korszerűtlen ember: mély vallásosságával, analitikus lélektani regényeivel szembemegy a trendeknek. Mégis a lehető legtöbbet tudja olvasóinak nyújtani: valódi vigaszt, a kérdésekre pedig válaszok helyett újabb izgalmas kérdéseket."

A könyv októberben jelenik meg, az ára 3490 Ft lesz.




2016. szeptember 29., csütörtök

Gebasz a blogspoton?

Néhány hónapja eltűnt az utolsó kommentek kódunk - gondolom, másnak is feltűnt - most meg azt vettem észre, hogy nincs meg az rss alapú bloglistám, de katacitánál meg Pupillánál se látom, Dórinál viszont megvan, gondolom, más modult használ, mint mi.

Dóri, áruld el, melyik blogspot modult használod, légyszi, segíts ki.:) Totál elárvultnak érzem magam, nem tudom, ki mit írt és mikor.

Ui.: Találjátok ki, mikor zárják el a konditeremben a vizet, és mikor robban le a troli! Igen, öt perccel azelőtt, hogy én csatakra izzadva bevonszolom magam az öltözőbe és két megállóval azután, hogy én felszálltam! Ha nem tekerek negyedórát futás után, még szaunázni is lett volna időm, nemhogy zuhanyozni. Ennyit a szorgalma-sportos életmódról.


Az öregedés relatív

Attól függ, a diskurzus többi résztvevője hány éves, avagy három reakció:

Boltból kijőve, munka irányába haladva köszönünk egymásnak egy kislánnyal, utána beordít a pékségbe az unokatestvérének: - ZSÓFI, ITT AZ ARANYOS NÉNI!

Érdeklődő kedveskedő reakciója: - Csak meg akartam nézni, itt van-e még az a helyes kislány... (jobban megnézi az arcomat:) Pardon, az a szép fiatalasszony...

Valahogy így.:D


2016. szeptember 28., szerda

Sokasodnak

Cseppet sem meglepő, ám igazi öngól, hogy elindulok a lányos találkozóra két, tovább passzolásra leselejtezett körömlakkal, és hazajövök néggyel.
És már azon se ütközöm meg, hogy egyszer sikerült beszereznem egy olyan árnyalatot, amit korábban már tovább ajándékoztam, mert nem tetszett. A könyveket könnyebb számon tartani...

Ui.: Hajaj, de még hogy sokasodnak! Október elsején indul a Nailmail, egy magyar blogger webshopja, új, Magyarországon eddig nem elérhető lakkokkal, köztük a zseniális Il Était Un Vernis-vel. Jaaaj!







2016. szeptember 27., kedd

Nyár Badenben és egyéb elbeszélések


Leonyid Cipkin: Nyár Badenben

Talán már említettem az agyam sznob szegmensét, ami unatkozik bizonyos könyvek olvasása (pl. Napkeringő, Szárnyak nélkül szabadon) közben. Na, a Nyár Badenben esetében teljes fordulatszámra kapcsolhatott.

A történet(ek) két szálon fut(nak); egyrészt végigkövethetjük a Dosztojevszkij házaspár hányatott utazását Németországban, másrészt egy orosz fickó gondolataiba nyerünk betekintést, aki a vonaton zötykölődve Anna Dosztojevszkaja naplóját olvassa. Orosz fickó!, hördül fel a kiművelt közönség. Lehet, hogy kiderül a narrátor (tessék, ez jobban tetszik?) neve, de bevallom, nem emlékszem rá. Az elbeszélő valószínűleg maga az író, ezt a merész következtetést az író fia, Mihail Cipkin által írt utószóból vontam le; édesapja - szolid képzelőerővel megáldva - jobbára a saját élettapasztalatából és környezetéből formálta meg írásműveit, emellett előfordul néhány párhuzam, ami szintén eme megoldás felé mutat.
Mindez még nem feltétlenül jelent súlyos, nagy odafigyelést igénylő dolgot. Na, de a stílus, az már igen!
Ehhez a két szálat akár egy soron belül egybemosó tudatfolyam-technikához képest Virginia Woolf művei szelíd gondolathintáztatások egy langyos nyári estén, ráadásul a szálakon belül is több téma fonódik egybe. Ehhez társulnak a kötőjelekkel dúsan megtűzdelt, több oldalon átívelő mondatszörnyetegek és Fegya - a szerző interpretációjában - számomra rettenetesen ellenszenves személye. Az orosz fickó után lefegyázom Dosztojevszkijt, ráadásul ellenszenvesnek minősítem, valószínűleg egy életre kizárnám magam értelmiségi körökből, ha széles körben terjeszteném a véleményemet.:D A kisregényben nem Dosztojevszkij, az író, hanem Dosztojevszkij, a magánember képe rajzolódik ki, ami - hangsúlyozom, Leonyid Cipkin portréjáról beszélek - egy neurotikus, paranoid, mániás zavarokkal sújtott szenvedőé (mindig úgy gondoltam, hogy a remekműveknek ára van - a Bűn és bűnhődésnek pedig nem is kicsi...), akit gúzsba köt a saját elméje, és vele együtt minket is, ide-oda csapódunk egyik gondolatfoszlánytól a másikig, amelyek véletlenül sem arról szólnak, hogy délután előbb ebédeljenek, vagy fürdőzzenek egyet. Szürreális, zaklatott szöveg, nem volt könnyű olvasni és még csak nem is esett jól. Mint egy fárasztó dodzsemmenet, ami után sajgó testtel elvánszorgunk.
A szerző gondolataiban némileg kényelmesebb volt elhelyezkedni, néha már-már idilli, szigorúan orosz módon, nagyon jól megragadja a korabeli hangulatot. Ezért is voltam kíváncsi a Nyár Badenbent követő novellákra, ahol elhagyjuk Fegyát és kibontakozhat valami új. A Csótányok váltotta be leginkább a novellákhoz fűzött reményeimet; hétköznapi, nyomasztó történet, ami borzongatóan ismerős lehet, nemcsak a történet, hanem a felmerülő érzések is. A stílusa is könnyebben befogadható, mint a Badené, nekem ez tetszett legjobban a kötet írásai közül. Az Egy kórboncnok feljegyzéseiből a "semmi különös" kategóriájába esik és talán ez a legéletrajzibb, vicces módon ebben is feltűnik egy mániákus elem - a járda megérintése. Ugyanez az eset az Ave Maria! az idegesítő főszereplővel - van egy olyan érzésem, hogy nemigen kedvelném Leonyid Cipkint -, de még a Gyalog a metróig is; ez volt a leginkább semmilyen írás, egy kaptató ember pár gondolatmenete, amelyek nem túl érdekesek. Nagyon súlytalan, nincs tetőpontja, kraft, a többi írásához viszonyítva azt mondanám, a szerző korai munkái közé tartozhat. A Társutas és az Egészségedre! hihetetlenül kényelmetlenek, régen szorongtam ennyit olvasás közben.

Nagyon felemás érzés volt olvasni ezt a szokatlan könyvet, de nem unatkoztam és erőteljes érzéseket váltott ki, valamint jelentékeny agymunkára késztetett. Eredetileg egy rövidkés bejegyzésbe akartam besuvasztani, de meglepődve láttam, hogy sikerült róla pár sornál többet írnom, úgyhogy önálló postot kap. Kicsit sajnálom, hogy a stílus annyira nem jött be, ellenkező esetben lehengerlő élmény lehetett volna.

Kiadó: Gondolat
Kiadás éve: 2012
Fordította: Gábor Sámuel
Ár: 2950 Ft

2016. szeptember 22., csütörtök

Miért nem írtam Shriverről?

[Leginkább köldöknézegetős post.]

Elképesztően felcsigázott, amikor észrevettem, hogy a Gabo kiadó a Könyvfesztiválra megjelentet egy új Lionel Shriver-regényt. Ennek a nőnek annyira sokrétű, rengeteg témát magába foglaló, kegyetlenül őszinte könyvei vannak általános, mégis húsba vágó dolgokról, hogy az elmém unatkozó szegmense [amit csakis bizonyos bravúrok tudnak lekötni] is vidoran kattogtatja a fogaskerekeit, elemez, kutat és ámuldozik. Nem tudok a Beszélnünk kell Kevinről c. könyvén kívül olyat regény felsorolni, ami ennyire sokkol. Illetve, sokkolni nagyon sok írás tud, de úgy, mint a Kevin, egy sem. Lassú, élveboncolással felérő folyamat, ami a végén csúcsosodik ki. Ebbe a könyvbe bele lehet betegedni, és egy értő, értelmes olvasó - aki vevő Shriver stílusára - soha nem felejti el.
A Születésnap után először a szerkezetével csábít el; ugyanannak a szereplőnek az életét ismerjük meg két verzióban egy sorsfordító csók után. Shriver már a Kevinben is nemcsak a témák sokszínűségével zsonglőrködik, hanem ott is játszik a levélregény formátum révén, és abba bújtatja az egyik ostorcsapást. A Születésnap utánban ezt tovább fejleszti - aki már olvasta és kicsit figyelmesebben áttekintette az utolsó fejezetet, tudja, miért. Ez egy nagyon nőies könyv, de Shriver-módra, falhozvágósan, ám nem a szokványosabb minimalista stílusban (mint, mondjuk, Elena Ferrante); Irina (szerelmi) élete mellett a gyermekkönyv-kiadás kritikájáról, az anyagi státuszból fakadó feszültségekről, az orosz származásból adódó súrlódásokról és még nagyon sok mindenről olvashatunk. Máshogy öl, mint a Kevin; a mérgezés lassú, folyamatos, de nem jár robbanásszerű végkifejlettel, csak kényelmetlen töprengéssel magunkról. Nem egyszerűen tükröt tart, hanem finom mozdulatokkal addig nyomja bele a fejed, amíg kettéreped az üveg és sebeket váj a homlokodba.

Megkérdezhetnétek, hogy ha ennyire szeretem ezt a szerzőt, és a megjelenés után rögtön beszereztem, majd elolvastam a legújabb könyvét, miért nem írtam róla?
Mert valami nem passzol. Nem fájt eléggé. És a végével képtelen vagyok megbarátkozni.

Igen, nekem az a perverzióm, hogy szeretek néha olyan könyveket olvasni, amik tartós lelki fájdalmat okoznak, de ez hardcore olvasók között - és, aki könyvesblogot ír-olvas,  és évente 50-120 könyvet kivégez, az többnyire hardcore olvasó - ez nem számít extrém sportnak, tehát ezen lépjünk túl. A Nagytestvér témái közül kövérség, az emberek, a társadalom efelé mutatott (in)toleranciája betölthette volna ezt a funkciót, de ezek mintha háttérbe szorultak volna a kövér báty testvére és annak férje közötti feszültség ábrázolása mögött, aki, súlyosbítva a helyzetet, igazi fitnesznáci. Utóbbinak van egy nagyon szép története; ennek a férjnek, Fletchernek csak ez van, saját, magas művészi igényeket kiszolgáló, ám erősen veszteséges vállalkozását a feleség, Pandora támogatja, aki viszont bankot robbantott az emberi kifigurázást szolgáló felhúzós babáival, ami kevésbé magasröptű, mint Fletcher kézzel faragott bútorai. A büszke embernek szüksége van valami mentsvárra, amibe a romokban heverő önbizalmával kapaszkodhat, de nem árt elfelejteni, hogy az egészséges életmód nem egyedi talentum. És, ha fáj, akkor fáj, de: nem biztos, hogy emiatt többet érsz egy másik embernél - vagy, hogy boldogabb lennél nála. Valószínűleg lelki alkat kérdése.
Shriver jobban fókuszál a kissé extrém testvéri kötelékre Pandora és a kövér báty, Edison között, valamint a híres ember híres gyereke-témára. Ezekkel vajmi keveset tudtam kezdeni, mert egy rohadt egyke vagyok és hétköznapi, egyszerű emberek a szüleim, bár édesapámat egyszer megemlítették az egyik helyi sajtóorgánumban, mint hős kocsmárost, aki a tolvajt üldözte egy darabig a város egyik sötétebb kerületében.
Habár Fletcher és Pandora kapcsolatáról szívesebben olvastam volna, az Edison-Pandora párosnál is jó volt katasztrófaturistáskodni. Mivel nincsenek saját tapasztalataim ezen a téren, annyira nem dobálózhatok nagy szavakkal, de ebben a kapcsolatban van valami beteges, Edison őrült figyeleméhségében, a férj iránti féltékenységében. Miért, még mindig ő akar lenni a nagytestvér, szüksége van a húga csodálatára?
Shriver remekül vezeti ezt a regényt is, de nekem nem vált olyan személyes, megrázó élménnyé, mint a Kevin vagy a Születésnap után. A befejezés után pedig kicsit keserű lett a szám íze, ez a megoldás túl olcsó Shriver kvalitásaihoz, egyszerűen nem tudtam elfogadni, még ha van is némi lélektani magyarázata.
Abban reménykedem, hogy majd az Ennyit erről kitölti ezt a hiátust, ez az egyetlen, amit nem olvasam még a magyarul megjelent Shriver-regények közül, nem véletlenül. Szinte biztos, hogy földbe fog döngölni.:D

Eredeti cím: Big Brother
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 3990 Ft


2016. szeptember 20., kedd

A pasim könyvei

Mindig gondolkodtam rajta, hogy kellene írni egy listát a pasim azon könyveiről, amelyek érdekelnek engem, részben a saját kíváncsiságom, részben a "Szerintem neked tetszene"-megjegyzések okán. Az ötletet mindig elvetettem, mert efféle tudatosítás nélkül is rengeteg könyv vár elolvasásra és nem akartam magam pluszban nyomasztani, de legutóbb V. azt mondta, ez a lista őt is érdekelné, úgyhogy összeszedtem pár könyvet - hangsúlyozom, nem tudom, mikor fognak sorra kerülni, az is lehet, hogy soha.



2016. szeptember 14., szerda

A nyár öt legjobbja

Valószínűleg Theodorától tavaly is elloptam az ötletet, engedelmével most is ezt teszem.
Igyekeztem nem az unásig ismételt címeket elővenni - hálistennek, ötnél jóval több nagyszerű könyvet olvastam nyáron -, ill. abban bízok, hogy nem tudjátok fejből az olvasmányaimat.:))

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle
Őt már biztosan ismeritek, de igen, nekem ennyire jó volt. Eleve jó kezdés, ha egy történet tomboló hőség idején játszódik, amikor az áttetsző, remegő napfényben minden egy kicsit más arcát mutatja, és az emberek törődöttebbek, gondatlanabbak az egyébként erősen kontrollált életükben - ennek köszönhetően a lélek mélyén rejlő indulatok szabadulnak fel, tiltott határokat lépnek át, és persze legalább egyvalakit meggyilkolnak.
[Tök jó borítók készültek ehhez a könyvhöz, gondoltam, ne mindig a magyart nézegessük.]



Caroline Knapp: Pia
A szerző megrázóan őszinte vallomása az imádott-gyűlölt kedvesről, akit sosem lehet igazán elhagyni, és a hozzá vezető útról; családi kapcsolatokról, önértékelési problémákról ugyanúgy szól ez a történet, és megmutatja, hogy nemcsak a hajléktalanok és az alsóbb néprétegek szenvedélybetegsége az alkohol.
[A magyar borító szerintem nagyon csúnya, hiába találó az elmozduló képpel.]






Stephen King: Tortúra
Tegnap ömlengtem róla néhány sort erről a tizennégy-tizenöt év után is beszippantós regényről, ennél tovább nem szeretném magamat ismételni.:)
[Ennél szebb viszont nincs.]

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima
A nyár egyik legjobbja és életem egyik leg... fenét, simán viszi a legborzalmasabb könyv címet. Milyen érdekes, hogy valami egyszerre lehet legjobb és legszörnyűbb. Talán akkor is az lenne, ha fikcióként íródott volna. Perverz módon alig várom, hogy nekikezdjek az Elhordott múltjainknak.
[Istenem, ennek a nőnek még angolul is bonyolult a neve.]







Shirley Jackson: Sóbálvány
Idén nagyon szerencsésnek bizonyultak a spontán vásárlások, mind az Amy és Isabelle, mind a Sóbálvány a nyár és az év egyik legszuperebb olvasmánya, utóbbi már emlékként összefonódik Veszprémmel és a Balatonnal, nagyon örülök, hogy engedtem a késztetésnek és megvettem az Utas és holdvilágban. Ugyan nagyon nyomasztó, sötét és félelemteli a világ, amit Shirley Jackson ábrázol, nekem nagyon tetszett szinte az összes novella. Illik a lelkivilágomhoz, na, csak kiböktem.
[Sajnos ezzel kell beérnünk borítóügyileg.]



Nektek melyek voltak a nyár kedvencei?


2016. szeptember 13., kedd

Az első számú rajongó


Stephen King: Tortúra

Bizonyos postokat sikerül addig halogatnom - majd, ha igazán lesz időm és nem leszek fáradt, majd hétvégén, majd hétfőn blablablaaaaa -, amíg az élmények, emlékek áttetszővé kopnak. Különösen mérges vagyok magamra, ha ezt egy kifejezetten jó könyvvel művelem. Megtanulhattam volna már, hogy nem gyűjtögetni kell neki az időt, mint valami kincset, hanem neki kell ülni, ha annyira zseniális volt, úgyis érződni fog az én firkálmányomon is.
[Egyébként meglehetősen utálom az efféle nyavalygó bevezetőket, de úgy éreztem, ha nem írom le, az életben nem írom meg ezt a vackot. Komolyan nem tudom, hogy bírják a regényírók a stresszt.]

Nem tudom, hány éves voltam, amikor először olvastam a Tortúrát, mert akkoriban kezdtem listát írni - még évszámok nélkül - hogy ne járjak úgy, mint anya, aki néhanapján 20 oldal után döbbent rá, hogy "Hé, én ezt már olvastam!". A családi könyvállományt tekintve már akkor felfogtam, hogy jobb ezt a hibát elkerülni. 13-14 éves lehettem, akkoriban kezdtem érdeklődést mutatni a többnyire bájos összevisszaságban sorakozó kötetek iránt. King nem szerepelt A Tiltott Könyvek Polcán - az a jobb alsó polc volt, többnyire fekete borítós könyvekkel, és néhány orvosi szótárral voltak elbarikádozva; ennek ellenére ki lehet találni, meddig tartott nálam a tiltás -, úgyhogy zsinórban ledaráltam az életműve nagyját. Fiatal könyvmolyként válogatás nélkül fogyasztottam, többnyire Fable, Dean Koontz, Jackie Collins (juj!) és Stephen King könyveket.
Habár elég sok eseményre emlékeztem a regényből - az a mondat, hogy "Novril nevű gyógyszer természetesen nem létezik..." szó szerint megmaradt a fejemben -, az élmény úgy letarolt, mint Annie Wilkes fűnyírója a... majd meglátjátok, mit. Úgy is mondhatnám, hogy odabaszott. Kingnek, az agyonajnározott, kliséssé-unalmassá koptatott, mindenhorrorkönyvborítójáraénírokajánlót-Kingnek pár oldal alatt sikerült a kényesen fintorgó, sznob Amadeát kifordítania, hogy előbukkanjon a mesét tátott szájjal, dobogó szívvel hallgató kisgyerek. Úgy látszik, ez a faszi tényleg tud írni, pedig az idők során kialakult bennem egy előítélet, hogy ennyi könyv után már csak halovány unalmat tudna belőlem kiváltani. Hogy én milyen hülye vagyok! Ha mindenkinek a nyavalyás levendulamintás teáskészlet kell, nekem richtig nem, mert ami mindenkinek van, az gagyi.
Nagyon izgalmas, nagyon feszes ez a regény, holott még autós üldözés és kamaszok élet-halál harca sincs benne, a férfi és a nő pedig egész biztos, hogy nem lovagol el a csillagfényes éjszakába (nemcsak sznob, hanem állati vicces is vagyok ám!). Lenyűgöző a kifinomult macska-egér játék, ami a foglyul ejtett Paul és Annie Wilkes, a ravasz pszichopata exápolónő között zajlik. Már gyerekként is szerettem az emberi kapcsolatokkal játszó történeteket, King pedig ezt elég sok könyvében műveli - akit taszít a természetfeletti, misztikus szál, annak bátran ajánlom a Tortúrát, mert ennél halálosabb, ugyanakkor profi sakkjátszmáról ritkán lehet olvasni. Sajnálom, hogy Kinget beskatulyázták horrorszerzőnek, mert jóval több van benne szellemeknél, vámpíroknál és egy undok 1958-as Plymouth Furynál. Az általam kedvelt regényeiben jobban szeret az apró, belső félelmekkel dolgozni, amelyek önálló életre kel(het)nek - ilyen A két Rose, a Halálos árnyék vagy a Tom Gordon, segíts! (azon kevés könyv egyike, amin majdnem befostam). A no-misztikum könyveit, mint a Tortúra vagy A remény rabjai, még jobban szerettem.
Szembetűnő változás volt viszont, hogy a véres részeket gyerekként sokkal jobban bírtam, kezdek puhány nyugger lenni, ez van. Még jó, hogy bizonyos intermezzókat nem a metrón olvastam, mint a Horzsolások vérvételét, meglepetésszerűen elkapott akut émelygés.

Nagyon örülök, hogy az Európa ezt, és nem az obligát Ragyogást választotta a 100 Könyv-sorozatba*, mert nekem ez sokkal jobban tetszik (sznob, vicces és despota), és Stephen Kingnek valószínűleg jólesne, hogy nem mindig a leghíresebb regényével dobálóznak.
Igazi alig-várom-hogy-hazaérjek-és-folytathassam, aztán hajnalba-nyúló-körömlerágós - regény a Tortúra, kiállta az idő próbáját, annyira örülök, hogy mohó hörcsög voltam és nem sajnáltam az időt, hogy újra olvassam. Az újraolvasás király. Legközelebb A két Rose kerül sorra, legalább négyszer olvastam a távoli múltban. Szerepet kap benne a családon belüli erőszak, egy festmény és a Minótaurusz mítosza, ha valakit érdekel.

* Vicces egybeesés, hogy a Tortúrában szóba kerül A Legyek Ura, a 100 Könyv egy másik darabja. Egyébként nagyon szép és igényes sorozat, a köteteket öröm kézbe venni.

Eredeti cím: Misery
Sorozat: 100 Könyv
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2015
Fordította: Szántó Judit
Ár: 3990 Ft




Tíz év azért sok

Abból is látszik, hogy (bloggerszempontból) milyen öreg vagyok, hogy amikor felfedeztem ezt a régi listát a Freeblog halálának idejéről, elkapott a nosztalgia. Elszomorodtam, hogy mennyien nem írnak már, vagy hogy a legfrissebb bejegyzés 2014-es, hogy XY-nak megromlott a házassága. Megörültem annak a gasztroblognak, amelyet mankónak használva először sütöttem süteményt, és indultam el a főzés apró felfedezésekkel teli útjain.
Olyan élmény belefutni egy-egy ilyen régi dologba, mint az időutazás - de nem bánom, hogy csak a nosztalgia maradt belőle és pár blog (arra célzok, hogy micsoda kis hülye voltam - néhány évvel később pedig a mostani énemről fogom azt gondolni, micsoda kis hülye volt). Maga a Freeblog, a magyar gyűjtőhely-érzés, a főoldal végigböngészése hiányzik. És micsoda öröm volt felfedezni, ha egy tizennyolc éves lány sablonos, iskolás locsogása kikerült oda! Cseresznyevirágos sablon és Comic Sans MS betűtípus, úúú! Még mindig emlékszem, hogy egy Lee Child könyv, az Eltűnt ellenség volt az első bejegyzés tárgya. Izgatottságomban még a borítót is beszkenneltem, aztán riadtan néztem a bejegyzésszerkesztő fehér hasábját, hogy mi a francot írjak.:) Lobo írta az első kommentet egy Anita Blake-részhez, majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben.

Próbálok ellenállni annak a régi késztetésnek, hogy az utolsó mondattal elvicceljem az egészet, de nem megy. Tehát: nyanyás ömlengésünket hallották, megkeresem a botom és eltipegek a piacra. Áh, nem, majd csak holnap, a fél nyolcassal, hogy szidhassam az iskolásokat.




2016. szeptember 12., hétfő

Érdeklődős-új / friss megjelenős lista

Katacitának nincs kedve könyvet venni, pontosabban a friss megjelenések nem érdeklik, ezért kedvcsináló postot írunk (én meg én) - az más kérdés, hogy nem biztos, hogy Kata talál magának benne kedvére valót.:)

Jonathan Strahan: Az év legjobb sci-fi és fantasynovellái - Ez annyira birizgálta a fantáziámat, hogy egy pocsék nap és egy hosszas sorban állás után meg is vettem, csak úgy, mezei vásárlóként egy könyvesboltban. Sőt, el is kezdtem olvasni!







Jeanette Winterson: Időszakadék - Nagyon örülök, hogy a Kossuth kiadó megjelenteti a Hogarth (igen, a Virginia és Leonard Woolf-féle Hogarth) Shakespeare sorozatot, nagyon kíváncsi vagyok, Winterson mit hoz ki a Téli regéből.






Donna Tartt: Aranypinty - A fülszövege nem túl csábító, de Tartt olyan élményt okozott a Titkos történettel, hogy muszáj elolvasnom.








Sofi Oksanen: Norma - Oksanentől még csak egy regényt olvastam (Tisztogatás), és nem vagyok biztos benne, hogy a szívemnek kedves szerző lesz belőle, de a Normának annyira csábító a fülszövege a varázserejű hajkoronáról és a béranyahálózatot működtetű maffiacsaládról - hát, igen, ez nem egy háztáji mágiás kabátkönyv, Oksanen nem az a fajta, mágikus haj ide vagy oda -, hogy muszáj lesz legalább kölcsönkérnem.




Ljudmila Petrosevszkaja: Rémtörténetek - Ha valaki tényleg igazi rémtörténeteket képes írni, akkor az egy orosz szerző.:)








Max Gladstone: Nagyrészt halott - Már el is felejtettem, mennyire szeretem a jó urban fantasyt, ez pedig határozottan annak tűnik.








Donnie Eichar: Halálhegy - A konteósok egyik dédelgetett kedvence a Gyatlov-rejtély; a kirándulócsoport furcsa körülmények között történt halála rengeteg összeesküvés-elméletet eredményezett már, a titkos katonai kísérlettől a jetin át a bennszülött támadásig, a titkosított információk és a rengeteg oda nem illő részlet pedig tovább borzolja az emberek kedélyét és fantáziáját. Kíváncsi vagyok, Eichar magyarázata mennyire lesz meggyőző.




Jenny Lawson: Őrülten boldog - Azt hittem, valami újabb önsegítő könyvecskéről van szó, de nem, a szerző a saját depressziójáról ír, állítólag viccesen. Szóval, kell nekem egy beszívott mosómedve-borítós, nevettető könyv a depresszióról.







Gail Carriger: Szívtelen - Alexandra Tarabotti visszalejt a magyar könyvpiacra hiperszuper napernyőjével és mogorva farkasemberével karöltve. Instant kikapcsolódás, naná, hogy el akarom olvasni.







Egyelőre ezek azok, amelyek komolyabban érdekelnek. Hogy mikor olvasom el és/vagy szerzem be őket, nem tudom, mert mostanában elég sok könyvet vásároltam, de lesz még karácsony is, és valószínűleg pár másik érdekes megjelenés is. Valamennyire birizgál Sylvia Löhken: A csend ereje (de ha múzeumba való csodabogárnak állítja be az introveráltakat, köpködni fogok) és Mikolaj Łozinskitól a Regény, de ők még csak az olvasói radar perifériáján mozognak.

Ti milyen könyveket vártok ősszel?


2016. szeptember 6., kedd

Az új szerelem: dry brush

Avagy minden női kontent-fóbiás meneküljön.


Nem is értem, miért nem próbáltam ki eddig a dry brush (száraz ecset)-technikát, amikor annyira, de annyira egyszerű... megkockáztatom, a legegyszerűbb módja a nail artnak.
Minden nail polish geeknek van egy kedvenc színe, amit nagyon - úgy értem, nagyon - szeret. Ez azt jelenti, hogy hiába van öt piros lakkja, meg fogja venni a hatodik, hetedik, sokadik piros lakkját, mert a nüansznyi, halandó szemmel észrevehetetlen különbségek számára teljesen egyedivé teszik a nyolcadik piros lakkot is. Azért hoztam fel példának a pirosat, mert nekem ez a legkedvencebb színem - nem tehetek róla, már a babakocsim is piros volt (mind a kettő!).:) Fel se merem sorakoztatni őket, hogy hányan vannak, de nem is érdekel. Mind gyönyörű, és még nagyon sok szép piros lakk van, ami rám vár.
Kérdezhetnétek, hogy akkor mi a lópikulát keres egy atomzöld manikűr képe itt. Hát azt, hogy a második kedvenc színem - meglepő módon - a zöld. Sose voltam egy zöld lány, meg is lepett, hogy mennyi zöld körömlakkom lett suttyomban - öhm, hááát, tizenegy, a nyomdalakkokat is beleszámítva. Hacsak nem lapul még valak.... jaj, a Wazowski. Tizenkettő - de ebben az átmeneti, tealbe-kékbe hajlóak is benne vannak, na.
Délelőtt kitaláltam, hogy a lábkörmeimre felfestem az összes zöld lakkom, nem érdekelt, hogy hülyén néz ki, leszarom-kedvemben voltam. A kézkörmeim (ahogy rendszerint lenni szokott) estére maradtak, és, miközben felváltva leveleztem Nitával, körmös videókat-lakkokat-swatchokat nézegettem, molyos frisst irtottam és megírtam a kupacos postot, egyik ötletből bomlott ki a másik, mert 1.) sosincs annyi időm a nail artra (vagy bármelyik hobbimra), mint amennyit szeretnék, 2.) akárcsak a következő olvasmány kiválasztásánál, mindig nyűglődök: jaj, ezt még nem is használtam, ez régen volt rajtam, de ehhez meg amaz nem illik, stb. Legyen szivacsos ütögetés. Nem, nyomdázás. Nem, ez lesz az! Dry brush, de nem ezekkel a színekkel. Nem fehérre, mert uncsi a fehér alapszín és a China Glaze fehérét fél óráig tart normálisan felapplikálni (valaki mondjon egy normálisan működő fehér lakkot). Legyen ez az Essence almazöld, úgyse volt még rajtam a mai napig, aztán meglátjuk, mi lesz, világos alapra sok mindent ki lehet találni.
Komolyan mondom, egy álom volt felkenni. Az ecsetnek az a része, amit fogsz, meglepően rövid, de marha könnyű volt dolgozni, akárcsak a lapított, széles ecsettel. Szépen terült, alig foltosodott és a legtöbb körmömön elég volt két réteg, ami világos színeknél ritka. És tényleg szép almazöld, nem is értem, miért nem használtam korábban. Még, jó, hogy van belőle egy halványrózsaszín is.:P Ezután fogtam egy sötétebb zöldet, és jöhetett a móka.
A dry brush-nak az a titka, hogy sivatagszárazra kell lesimogatni az ecsetet. Én a maton csináltam ezt, de megteszi tányéralátét vagy egyéb műanyag felület. Utána finoman, mintha félnénk hozzáérni a körmünkhöz, elkezdünk kapkodó mozdulatokkal csíkokat huzigálni, hosszában és/vagy keresztben. Jaj, de tetszett nekem, és elsőre ment, instant sikerélmény.
Mivel nekem semmi nem elég, jött a Juliette, ez a cifra gyönyörűség, kész rokokó palota, imádom a precious metal finist. Vele már nem volta olyan ügyes, de egy acetonos vattakoronggal lemartam a felesleget, ami el akarta takarni a zöld csíkokat - ezért is jó minden réteg fölé fedőlakkot tenni, ha javítani akarunk, nem kell legelölről kezdeni az egész hadműveletet.
Végül eszembe jutott, hogy van nekem egy újdonat zöld, metálos nyomdalakkom, a Fairy Forest a Color Alike-tól. Akkor kezdtem el más nyomdalakkok felé kacsintgatni, amikor megelégeltem, hogy a színes Mundók rendetlenkednek (kicsit hígítani fogom őket). Először a Juicy Tangerine-t vettem meg (mert a korallt is szeretem és sok színhez illik), aztán megláttam, hogy akciós a Fairy Forest, és nem bírtam otthagyni, olyan szép... zöld. Ne röhögjetek! Alapvetően nem szeretem a metálos lakkokat, valahogy taszítanak egész körmökre kenve, de itt, a pávatollal gyönyörűnek látom. Bénán nyomtam fel, igen, de gyorsan kell csinálni a nyomdázást, a bal kezemen így is fel akart válni - nyilván szükségem lesz előbb-utóbb egy átlátszó nyomdázóra. Egyébként mind a két nyomdalakk jól működik, a FF különösen, úgyhogy bátran fogok ezután CA nyomdalakkot venni.

Hossz idő óta ez az első nail art, amivel elégedett vagyok és úgy érzem, igen, ezt szerettem volna létrehozni. Az általam Alhambrának elnevezett nem volt ilyen, pedig a színei tetszenek:



Tetszik nektek a manikűr és az agyament szájmenésem?:))


2016. szeptember 5., hétfő

Új Jeanette Winterson!

Feljött a molyos frissben ez a megjelenéses lista, rutinból átfutottam, és majdnem felsikítottam az örömtől - lehet, hogy már korábban is szerepelt rajta, csak én nem vettem észre, de ez nem kisebbíti az örömömet: lesz új Jeanette Winterson-kötet, éljen!:)


Az időszakadék Shakespeare Téli regéjének átdolgozása, október 10-én jelenik meg a Kossuth kiadónál. Az ára 2990 Ft lesz, itt elő tudjátok rendelni 25% kedvezménnyel.

Lassan nekem is össze kellene állítanom egy listát az érdekes megjelenésekről, egyre jobban gyűlnek - és tegnap este adtam le egy rendelést a Líra akciója miatt... durvább évet fogok zárni, mint a 2015-ös és 2016-os 35 darab, de remélhetőleg 60-70-ig nem jutok el, komoly visszaesés lenne.

Ui.: Emlékeztem erre a Shakespeare-sorozatra, becsületes nevén a Hogarth Shakespeare Seriesre.
Igazán ígéretes a teljes lista is - egyedül Gillian Flynntől dülledt ki a szemem -, bár 2021-ig kell várni, hogy mind megjelenjen.
Margaret Atwood: Hag-Seed -> A vihar
Anne Tyler: Vinegar Girl -> A makrancos hölgy
Howard Jacobson: Shylock is My Name / Shylock a nevem -> A velencei kalmár
Jeanette Winterson: The Gap of Time -> Téli rege
Jo Nesbo: On Macbeth - Megjelenés: 2017. 04. 02.(Jézusom, micsoda vérfürdő lesz ebben:D)
Edward St. Aubyn: On King Lear - Megjelenés: 2018. 03. 04.
Tracy Chevalier: On Othello - Megjelenés: 2017. 06 06.
Gillian Flynn: On Hamlet - Megjelenés: 2021. 05. 01. (Végül is, addig megtanulhat jól írni...)








2016. szeptember 4., vasárnap

Rövidke post

Sajnos előfordul velem, hogy a fáradtság okozta agykiégés olyan olvasmányokkal találkozik, amelyek lehetnek jók is, de nem indítják meg a szófosó gépet szólavinát bennem, azaz megint egy kupacos post következik.

Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Esküszöm, hogy nagyon kellemes volt olvasni ezt a könyvet, de az augusztusi havi zárásban még a szerző neve se jutott eszembe. Cecilie Enger (hallod, Amadea, CECILIE ENGER) kötete nem regény, hanem egyfajta öngyógyító terápia; körbejárja és elénk tárja emlékeit a radikálisan bohó édesanyjáról annak ajándéklistái alapján, amelyek a családi ház kipakolása-eladása közben kerülnek Cecilie kezébe. Miközben ő felidézi a karácsonyokat, szülinapokat, a kiemelkedő vagy éppen hétköznapi pillanatokat a családjukban, édesanyja éppen ezeket az emlékeket veszíti el az Alzheimer-kór miatt. Bús-nosztalgikus mozaiknapló némi kutatással megfejelve az ajándékozás természetéről, szerettem olvasni - némileg Az almamag ízére [post kettő] emlékeztetett annak mágiája nélkül. Ha szembejön veletek, nézzetek bele.:)

Alan Moore - Dave Gibbons: Watchmen - Az őrzők

Nem igazán vonz a képregény műfaja; tudom, begyöpösödött betűfanatikus vagyok, de zavar, hogy olyan kevés bennük a szöveg, ráadásul sok rajzot inkább csúnyának, mintsem kifejezőnek vagy művészinek látok. Kivétel a Farkasok a falban, a Sandman és immár a Watchmen - benne nagy potenciált láttam (most az érdeklődésem függvényében beszélek róla), mert tudtam, hogy más, és elég sok könyvet olvastam már ahhoz, hogy az extrém, kivételes, műfajmixelt gyönyörűségek legyenek a gyengéim. És a Watchmenben rengeteg utalás, képszimbolika és több oldalnyi folyamatos betűfolyam van! És alternatív! És komor és nyomasztó és intertext és jön a világvége!
A könnyebbik végét fogtam meg az ismerkedésnek, amikor a filmet tettem az első helyre - lehet, hogy nem volt jó ötlet; hihetetlenül élethűen keltették életre az eredeti világot, pár dolgot változtattak meg, de egyiket se éreztem szentségtörésnek, hiába vagyok erre nagyon érzékeny. Az olvasmányélményemnek viszont pont az élethűség lett a rákfenéje, kigolyóztam az egyenletből a felfedezés izgalmát, de ez van, én döntöttem így. Ha valaki idegenkedik a képregényektől, szerintem jó ismerkedési lehetőség a Watchmen, a gyakorlott elmét is lenyűgözi.

Lev Grossman: A varázslókirály

A pasim olyan mértékben szétvesézte - teljesen logikusan és könyörtelenül - a sorozat első részét, hogy hosszú időre elment a kedvem a folytatástól, Ilweran kölcsönkönyve hónapokig vesztegelt a könyvespolc tetején. Aztán egyszer csak megjött a Kedv, ez a szeszélyes dög és végre nekiláthattam A varázslókirálynak.
Hogy ez a Quentin milyen egy elbaszott nyomoronc! Ez nem is spleenes, hanem kóros elmebeteg. Kell a Kaland, jaj, nem, a bársonypárnáimon akarok inkább heverészni, van a kikötőben 150 hajó, de nekem az kell, ami csak a képzeletemben létezik, egy kibaszott könyvsorozatban, inkább építtetek egy kurva drága gályát, mert érzem, hogy nekem erre van szükségem. Haver, miért nem mész el egy nyárra wellness szállodába diákmunkára és a fizetésedből veszel egy videojátékot?
Rohadtul untam Quentin kalandozásait a könyv első harmadában, úgy éreztem, a könyv kilök magából, mert a történet totál érdektelen, hiába lelkendezett mellettem a mormon lány a vonaton, hogy ez milyen jó. 90%-ban Julia története miatt olvastam tovább, az ő szenvedésének volt tétje. Ez a lány harcolt azért, ami Q-nek az ölébe hullott, ő is meglátta a mágia igazi lényegét és nagy árat fizetett a tudásért. Q is - de az ő személyes érintettsége Juliáéhoz képest elenyésző. Ő végig a levegőben lebeg, mint egy unalmas színű lufi, Julia meg keményen a földhöz csapódik. Az ő szálát és Quentin egyik egzotikus helyszínét nagyon élveztem, de a végére megint ellaposodott a cselekmény, nem értettem, Grossman miért ebbe az irányba tereli a szereplőit, a motivációikat hamisnak és mondvacsináltnak éreztem. Az igazi konfliktusok elsikkadtak. Azért teszek így, mert megmondták nekem, és kész. Ki? Mikor? És te szó nélkül elfogadod, csak bólintasz, mint egy mesekönyvben?
Nehezen tudom elhinni, hogy Quentin szerencsétlenkedései új alapokra fektetik a fantasy műfaját - Miéville ténykedésének valahogy jobban tudok hinni -, de ki tudja, mit gondolnak erről a sorozatról tíz, húsz vagy ötven év múlva.


2016. szeptember 1., csütörtök

Hamis édenkert

"Emlékszem... A betegeknek egyre rosszabbul gyógyultak a sebeik. Meg hát... Az az első radioaktív eső, amely után megsárgultak a pocsolyák. Sárgák lettek a napon. Most már mindig megrémít ez a szín. Egyrészt, mint kiderült, a tudatunk nem volt felkészülve semmi hasonlóra, másrészt pedig - de hát mi vagyunk a legjobbak, a legextrábbak, a mi országunk a legnagyobb. A férjem felsőfokú végzettségű, mérnök, és a lehető legkomolyabban győzködött arról, hogy ez terrorista merénylet."

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Egyszer fizikaórán megkérdezte a tanárnő, milyen atomerőműveket ismerünk. Az egyik fiú élénken felordított, hogy "Csernobil!", mire a többség elnevette magát, még a tanár is mosolygott. Nagyon keveset tudtam Csernobilról - jóformán semmit, és ez az állapot állt fenn a könyv olvasásáig -, csak annyi ismeretem volt, hogy az egyik blokk felrobbant és borzalmas katasztrófát okozott.
Lehet, hogy jobban jártam volna, ha megmaradok ebben a boldog tudatlanságban, mert ez volt a legborzalmasabb könyv, amit valaha olvastam. Van az a közhely, hogy a legnagyobb drámát / szappanoperát az élet írja - hát, annál falhoz vágósabb fikciót a legelvetemültebb író sem képes kitalálni, amelyben a kisgyereknek olyan fájdalmai vannak, hogy könyörög az anyjának a halálért - mert megtörtént, mert az anya meséli el. Igen, tudom, hogy ez naponta előfordulhat, de ettől nem volt kevésbé megrázó olvasni róla.
És az állatok, istenem. Nekem senki sem mondta, hogy ez egy állatos könyv. Szalad elöl a macska, utána két kisgyerek, hátul a katona, nagy nejlonzacskóval. A kislány sikít és biztatja a macskát a menekülésre. Az a kép, hogy az elhagyatott ház ablakában a kismacska megeszi az ott lévő muskátlik összes levelét, örökre az agyamba égett, pedig nem is az én emlékem, hanem egy katonáé. Ahogy az is, hogy a kis fekete uszkár próbál kimászni a halott állatokkal teli gödörből, és senkinek se maradt egy tölténye, hogy agyonlőjék.
Szerintem aki idáig elolvasta a postot, és van némi érzelmi intelligenciája, felváltva akar hányni és sírva üvölteni - ha pedig nem, olvasson bele a könyvbe és megjön az érzés -, úgyhogy innentől megpróbálok kissé implicit és visszafogott lenni.
Nekem ez a könyv tényleg kibaszottul fájt. Az első pár oldalt egy maratoni társasparti után, hajnalban olvastam, és úgy éreztem, kisütötték az idegvégződéseimet, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Persze, tehetnétek fel a kérdést, mi a lófaszra számítottam, szépen átmosott, gondosan megtervezett amerikai-módi beszámolókra? Hát Alekszijevics nem így működik, szépen kiteríti eléd az ismeretlen emberek meztelen fájdalmát és hátradől. Nem kérdez, nem válaszol, csak megjelenít, hadd bontsa ki a szirmait az iszonyat. Az olvasás négy-öt napja alatt kezdtem hozzászokni a borzalmas dolgokhoz - a kezdeti szikrázó fájdalom után megkezdődött a lassú elhalás, de néha belém mart, mintha szurtos, fekete karmok akaszkodtak volna a belsőmbe és darabokat téptek volna ki belőlem - úgyse sok maradt már. Olyan ez a könyv, mint egy baleset, amire nem lehet nem odanézni - nem lehet nem olvasni.
[Lehet, hogy néhány embert idegesít a rengeteg kötőjel, de a Nyár Badenben c. kisregényében Leonyid Cipkin egyfolytában ezt csinálja, én pedig, aki mindig visszafogta a kötőjeles mániáját, felszabadultam tobzódom, nézzétek el nekem.]
Ennek örömére jöjjön néhány visszafogott mondatba csomagolt dolog:
Emberek azt kérték, hogy küldjék őket Csernobilba, mert hősök akartak lenni.
Háromszoros fizetést ígértek azoknak, akik az erőmű mellett dolgoztak.
Egy szál pólóban lapátolták a reaktor tetejéről a bitument.
A szennyezett élelmiszert, az ott hagyott holmikat ár alatt értékesítették más piacokon.
A japánoknál 12 évbe telik egy reaktor felépítése. A szovjeteknél 2-3 év és amit lehetett, kiloptak belőle.
Kétszáz tonna radioaktív anyag van betonszarkofágba zárva a csernobili zónában és senki nem tudja, mi történik vele. A rajta lévő repedések összesen kétszáz négyzetmétert tesznek ki. Halált lélegez ki, amit a szél felkap és az egész világon széthord.
Az ottani földet több ezer tonna radioaktív szar borítja - a hirosimai bombák háromszázötvenszeres mennyisége.
Kiakad egy pripjatyi ház falához érintett számláló.
A tévében zöldségeket mérnek sugárzásmérővel és nem mutat semmit - olyan típussal, ami csak a háttérsugárzást mutatja ki.
A kisfiú kikönyörgi az apja ködvágó sapkáját és két év múlva agydaganata lesz.
A tórium bomlása tizennégymilliárd év. (Mi ehhez képest a cigaretta vagy az eldobható pelenka...)
A rengeteg beteg ember az onkológián. A fertőtlenítő szaga. Mi mennyit kaptunk a radioaktív felhőből, ami a robbanás után két nappal már Japán felett volt?
Kelet felől fúj a szél, mondják a rádióban.

Annyira belemászott ez az egész az agyamba, hogy a sugárzással álmodtam, amire nagyon kevés könyv képes. Istenesen megmártóztam az emberi mocsokban és lelkileg belehaltam - mégis örülök, hogy elolvastam. Szép nagy sarokkő lett belőle az (olvasói) látásmódomban.


Még mindig sok könyvet kapunk

És írni még mindig nincs időnk, de egyszer talán ennek is vége lesz. Az a fajta fáradtság honol az agyamban, amikor csak nézni bírok, képeket, a falat, a semmit, vackokat. Olvasni még tudogatok, de interakció már nincs, csak automata válaszok. Hörr.

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás Joyce Carol Oates: Pikk Bubi Lionel Shriver: Ennyit erről Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Véget ért a nagy szülinapozás! Mindenki megszeretgetett néhány könyvvel; Nita a Tizenegyes állomással, fezer a Pikk Bubival, pattől kaptam az Ennyit errőlt, sztimi és ponty párosától a két Alekszejevicset. Halvány gőzöm nincs, mikor kerülnek sorra, egyelőre a Várólistacsökkentésben próbálom magam utolérni, melybe idén 18 könyvet válogattam, és most olvasom a nyolcadikat (Nyár Badenben). Utána valami nagyon könnyű, nagyon amerikai regényt szeretnék elővenni, mert a Csernobili ima után nem a Nyár Badenben volt a legjobb választás, legalábbis anno így éreztem - mostanra normalizálódott a viszonyunk.:)

Jézusom, tényleg ilyen keveset olvastam augusztusban? Bődületes! Ja, kihagytam Amandát, így már jobb képet mutathatok fel:
Cecilie Enger: Anyám ajándékaiAlan Moore – Dave Gibbons: Watchmen – Az Őrzők Lev Grossman: A varázslókirályAmanda Palmer: A kérés művészete Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima
Az Anyám ajándékait leginkább kellemesnek tudnám leírni, jó érzés volt bevackolni a család emlékeibe. A Watchment hosszú évek óta el akartam olvasni, aztán a zseniális film adta meg az utolsó löketet. Ritkán érzem azt, hogy a filmadaptáció jobban sikerül, mint a regény, ez esetben fej-fej mellett haladnak, mert a képregénnyel továbbra is nehezen halad az ismerkedés - túl kevés benne a szöveg!:) A varázslókirály nem volt rossz, de Quentin igazán kinyúvadhatna már, hozzá képest Anyegin, de még Werther is egy tetterős, élettől duzzadó fiatalember volt. Amanda könyvén, A kérés művészetén nagyon jól szórakoztam, és Gaimannel übercuki párbeszédeket folytatnak. A Csernobili ima - erre a könyvre nincsenek szavak, illetve nekem nagyon is sok van, csak róla szeretnék hosszabban írni.

Egyéb eredmények:
Hat Hét napja nem ittam kólát, úristen.
Ellenben, ha holnap sikerül elmennem edzeni, ismét teljesül a tervem, és szinte biztos, hogy hétvégén is mozgok valamit.
A nyavalyás női cuccoktól viszont nem bírom távol tartani magam, ráadásul könyvet is akarok venni, ami nagyon nem jó jel.

A többiek vandálkodásai:
PuPilla
katacita
Dóri 
Nita
Heloise
Nikkincs