2016. augusztus 26., péntek

Jó dolog

Hogy senki ne vágja fel az ereit a postjaim miatt [irónia bekapcs.], leírom, hogy az egyik legjobb dolog a világon pénteken nem dolgozni, azon belül a gépet nyomkodni hálóingben és kardigánban, vedelni a teát és kedvet érezni a firkálásra. És amikor az a legnagyobb gond, hogy melyik tusfürdőről írjak véleményt a Krémmániára.:D
[Természetesen nem ez a legnagyobb gondom, de muszáj elengednem a problémákat, mert tegnap éjszaka a hetes buszon a munkán emésztettem magam, miközben hazafelé utaztunk a sörözésről, ami nem normális, és annyira kiütött a stressz, hogy két hétig alig bírtam enni és úgy kapaszkodtam a Daedalonba, mint vallásos ember a feszületbe, ami meg nem egészséges.]

Egyébként tényleg kezdek öregedni; imádok itthon szöszölni, rendezgetem a kupis fiókot, a könyveket, kivasalok előre, az elmúlt napokban végre jutott időm átültetni a növényeket - a teraszon, miközben kint szakadt az eső, csak azért nem néztek hülyének, mert mindenki azért küzdött, hogy ne ázzon csatakra -, még a mosogató súrolását is élvezem. A szimpla döglés vagy az, hogy visszafekszem aludni, már nem megy, erős késztetést érzek a "hasznos" dolgokra, mert ki tudja, mikor lesz rá idő legközelebb, és megint nyomasztani fog, hogy mennyi mindennel el vagyok maradva. Azt hiszem, mindez azzal (is) összefüggésben van, hogy olyan otthonunk van, amit imádunk és ő is imád minket. Az otthon fesztivál-érzés, amikor nem mész sehova, de nem baj, mert jól érzed magad a lakásodban,. Mindennek van helye; a dvd-k nem a ruhásszekrény hátuljában fenyegetnek azzal, hogy egy stratégiailag fontos pillanatban hegyomlásszerűen kizúdulnak ránk, van konyha, egy bazinagy konyha, ami olyan, de olyan szép, hogy még nevet sem bírok neki adni, van sok növényünk - öregedés vol.3 -, nem a földön sorakoznak a könyveink, nem 200 km-re vannak a saját köteteim, nyáron egyszer se kellett bekapcsolni a légkondit. Higgyétek el, extra kínzás egy 35 fokos, tetőtéri lakásban bekapcsolni a sütőt - és bárányhimlős vagy. Ez az élményem vetekszik azzal, amikor a huszonvalahány macskát egyszerre kapta el a hasmenés a házon belül. Szerettem a kis lakást, de nem cserélném vissza a kettőt. Innen pedig csak egy 16. kerületi, saját kertes, régi ház tudna kirobbantani (ha vihetem a konyhát és ilyen járólapunk lesz), elvadultság, borostyán szívdobogtató tényező.

Ui.: Egyetlen hátránya van az itthon héderelésnek: el kell menni futni. Vááá!

Ui2.: Nitával átkonvertáltuk a könyvvásárlásmániánkat beauty cuccok vásárlására. Ja,és az új lakásban rengeteg testápoló, tusfürdő stb. fér el.

Ui3.: Van itt olyan, akit érdekel, mit kenek magamra? Mondjuk, ha lesz kedvem, úgyis írok róla.:D



2016. augusztus 24., szerda

Álom

A múlt éjszaka azt álmodtam, hogy ez edzőcuccom egy férfi öltözőben maradt, amihez egy New Yorker-bolton keresztül vezetett az út egy ismeretlen plázában. Az üzletben anyával (!) nézegettünk egy pirosas sportos szoknyát, ami 9120 Ft-ba került, akciós volt, de kiderült, hogy csak hatszázvalahány forint a kedvezmény és ezért méltatlankodtunk. A következő snittben megtaláltam az edzőcuccom, ballagok ki a New Yorkeren keresztül, aztán eszembe jut, hogy a pláza sugárfertőzött terület, ezáltal a ruhámnak is annyi, meg hát nekem is. Ennek ellenére tök nyugodtan sétáltam kifelé. Nagyon örültem, hogy 6:40-kor szólt az ébresztő.

A bizarrságán felül az a vicces ebben az álomban, hogy teljesen reális, hétköznapi elemekből rakta össze a tudatalattim - ellentétben egy korábbival, amiben a pasimat zöld-piros, kanyargó tetoválások borították, úgy nézett ki, mint egy törzsfőnök -; a Csernobili imát olvasom, az edzőteremben nem üzemel a női zuhanyzó felújítás miatt, vennem kellene pár őszi cuccot és eszembe jutott az elmúlt napokban, hogy a New Yorkerbe is be kellene nézni, és a könyv olvasása közben átfutott az agyamon, hogy a rengeteg rákos megbetegedésnek lehet-e ehhez köze (beugrott a tömérdek ember a folyosókon, nekünk általában alig jutott ülőhely, aztán előjött az a jellegzetes szag, amit csak ott éreztem, nem tudom, hogy fertőtlenítőszer volt-e - és az agyam itt lecsapta a biztosítékot, ahogy szokta), meg nemrég volt anya névnapja.


2016. augusztus 21., vasárnap

Kérd és megadatik,

mondja Amanda Palmer, a csodatévő telefonközpontos, és lőn.

"Amikor néznek, nyugodtan becsukhatod a szemed. Ilyenkor csak elszívod mások energiáját, magadra irányítod a reflektorfényt. Amikor látnak, nyitva kell lennie a szemednek, hogy te is meglásd és felismerd azt, aki néz. Ilyenkor befogadod az energiát, és te magad is energiát generálsz. Te sugárzod a fényt.
Az előbbi exhibicionizmus, az utóbbi kötődés.
Nem mindenki akarja, hogy nézzék.
De azt mindenki szeretné, hogy lássák."

Amanda Palmer: A kérés művészete

Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet - köszönöm Ilwerannak, hogy kölcsönadta -, azért, amiért a regényes (ön)életírások is vonzanak; tetszik a személyes kitárulkozásuk, hogy az író betűkbe rendezi és elismeri a kétségeit, a fájdalmait, a hibáit - ez vagyok én, tépjetek szét, ha akartok. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy csak én küzdök nevetséges, pitiáner problémákkal, amelyekről persze utólag derül ki, mennyire nevetségesek és pitiánerek. Hülyén hangzik, de néha jólesik meggyőződni ennek az ellenkezőjéről.
[Nyugtassatok meg, hogy nemcsak én csináltam már hideg teát, mert elfelejtettem bekapcsolni a vízforralót.]
Amanda Palmerről semmit nem tudtam a fánkos analógián és azon kívül, hogy Neil Gaiman felesége. Nem tudtam, hogy A kérés művészete laza önsegítő könyv némi könnyed pszichológiával, önéletrajz, egy kutatási téma összegzése, vagy mi. Annyi sejtésem volt, hogy teljesen komolytalan nem lehet, ha a HVG adta ki. Mindezek helyett a könyv turistakör Amandalandben, ötórai teadélután egy internetfüggő, végletesen extrovertált rocksztárnál, aki a testszőrzetét néha, a szemöldökét viszont mindig borotválja, és a tamponon kívül már mindent kért a Twitteren, szállástól kezdve szinonimákon át az új lemezhez szükséges pénzig. Szemérmetlen egy nő, azt mondja.
 A központi téma, hogy mennyire és miért szégyellnek az emberek bármit is kérni - Amanda életén keresztül, kezdve onnan, hogy élőszobor-performanszot adott elő néhány tejesrekeszen állva, és a pénzért cserébe virágot ajándékozott, odáig, hogy nem akart, nem mert pénzt elfogadni a férjétől. Még ha azt a férjet Neil Gaimannek is hívják.
[Tudtátok, hogy az angolok tényleg darlingnak szólítják a kedvesüket? Azt hittem, ez csak karikírozó filmes póz.]
Amanda kifakadása Gaimannek, miután leszerződtették a könyv megírására:
"- Jó! Megírom - mondtam dacosan. - Beleírok mindent, és akkor mindenki tudni fogja, hogy valójában mekkora seggfej vagyok, mert van egy bestselleríró férjem, aki kitartott, míg én be nem váltottam a csekkemet, amelyet azért kaptam, hogy megírjak egy nevetséges, öntömjénező könyvet arról, hogy meg kell tanulni elfogadni a segítséget mindenkitől."
Nem összefüggő, lineárisan előre haladó tartalmat kapunk, hanem egymáshoz keresztbe-kasul kapcsolódó eseteket, történeteket, amelyekre többször történik előre-és visszautalás. Amandának sikerül néhányszor (a valóságban inkább nagyon sokszor) nagy balhét kavarnia és olyan gyűlölethullámot kapnia a nyakába a kijelentései, tettei miatt, aminek én a tizedrészétől kifeküdnék. Habár szerettem olvasni a könyvét és érdekeltek a gondolatai, a vége felé kezdtem besokallni a naivitásától; ha pucéran kiáll a tömegbe, és felszólítja az embereket, hogy írjanak rá filctollal, miért
Neil Gaiman és Amanda Palmer
Forrás
lepődik meg, hogy valaki (meglepő módon egy nő) a lába közé nyúl? Hitetlenkedve olvastam, hogy létezik olyan mélyen empatikus és nyitott ember, aki megöleli és babusgatja azt, aki ellopja a hangszerét vagy ocsmányságokat ír róla és vakon megbízik mindenkiben. Nincs szállása éjszakára egy idegen városban? Kiírja a Twitterre, és este becsönget a felajánlóhoz! Cserébe meghívja ebédre, ajándékba ad egy koncertjegyet vagy CD-t. Nagyon furcsa volt, hogy senkiről nincs egy negatív, ingerült gondolata, de kialudtam magam, tele a hasam, ezért nagylelkű leszek és elhiszem neki, a hitetlenkedésemet pedig eltakarítom a mizantróp, introvertált lelkem mélyére.
Nem hiszem, hogy ebből a könyvből a segítségre vágyók megtanulnák, hogyan merjenek kérni, elfogadni, aztán az ajándékot tovább adni - azaz nagylelkűnek lenni és harmóniában élni a körülöttük lévő világgal -, de valószínűleg nem is ez volt a szerző célja. Amanda Palmer azt tette, amit valószínűleg mindig is: adott magából egy darabot az olvasóknak, ahogy korábban a rajongóknak és a nézőknek, hogy még szorosabbra vonja a hálót a közösségében, amibe bátran belevetheti magát - a kezek meg fogják tartani és körbehordozzák.

Nos, virágnak kicsit kókatag, fánknak horpadt és nem egészen friss, de elfogadom, mert jó élmény.:) Aki hozzám hasonlóan szeret az emberi problémákról olvasni, annak valószínűleg tetszeni fog.

Ui.: Mindig meglep, hogy a könyvek írói valóságos személyek, akik ugyanúgy jönnek-mennek, esznek, dolgoznak, alszanak, mint én. Jé, Amandának tényleg van Twittere és tényleg állandóan ott lóg! A honlapjáról tudtam meg, hogy a mentora és barátja, Anthony, aki sokat szerepel a könyvben és annak ideje alatt betegszik meg, meghalt. Amandának és Neil Gaimannek 2015-ben született egy fia - a könyvében AP azt mondja Gaimannek a lánykérés előtt, hogy valószínűleg nem akar gyereket és később lesz egy abortusza -, akit Anthonyról neveztek el.

Eredeti cím: The Art of Asking
Kiadó: HVG Könyvek
Kiadás éve. 2015
Fordította: Garamvölgyi Andrea
Ár: 3900 Ft


Se füle, se farka, azaz az Xxxx-post

Sokáig "xxxx" címmel hevert ez a bejegyzés a piszkozatok között, azóta se tudom, mi akar lenni, mert nem egységes, nincs eleje, vége, leginkább a végtelenbe nyúlik. Maradjunk annyiban, hogy X-emléktöredék, mégiscsak legyen valami neve szerencsétlennek. Ez az én szülinapi ajándékom nektek - egy darab belőlem. Köszönhetően annak, hogy nagyjából kialudtam magam, összeszedtem némi belső csendet és végre van kedvem firkálni.

****************************

Ironikusnak találom, hogy a mai korban újra felfedeznek nyilvánvaló, alapvető dolgokat, felcicomázzák egy divatos névvel, könyvet, videót készítenek róla és széles mosollyal adják el. Élvezd az élet apró örömeit [ha újra boltot nyitnék, Apró Örömök Boltja lenne a neve], vedd észre a hétköznapi csodákat. Tégy rendet az életedben, figyelj a kupis sarkokra, a száraz tésztákat egy helyre rakd a kamra polcán, külön fiókban rendezd el a zoknikat és a téli cuccokat. Újulj meg, frissülj fel, edd azt, amit az ősember. Ne használj alumíniumsót és parabént tartalmazó dezodorokat-krémeket. Egyél goji bog... ja, bocs, nem, most a chia mag a menő, a bio zöldcitrom, meg a szmúszi - véletlenül sem turmix. Ne egyél vacsorára töltött káposztát tejföllel és fehér kenyérrel, mozogj egy héten háromszor, és le fogsz fogyni! Azért legyen egy hobbid, mert örömet okoz, nem pedig a teljesítés, a kötelességérzet miatt. Micsoda varázslatos módszer!
Elhiszem, hogy vannak emberek, akiknek efféle mankókönyvek segítenek bizonyos dolgokat megtanulni - magunktól nem jöhetünk rá mindenre -, de nekem például az, hogy szortírozzak, tematikusan rendezzem el a tányérokat, rendet tartsak a lakásban, mindig kézenfekvő volt. Lehet, hogy csak egy kupis szülő kellett hozzá. Nálunk mindig oltári rendetlenség volt; az én anyám csontozókést rejtett el az újságokkal telitömött éjjeliszekrénye polcain - szerintem meg se találta volna, ha egy betörőnek sikerült keresztül verekednie magát egy izgága kutyán és 22 macskán -, a szoba sarkában, a gyerekkorban kikönyörgött házi szökőkút mellett kristálygömb fénylett a dobozában, a szekrényben soha nem hordott, csillogó bundák és magas sarkú cipők sorakoztak. Egyszer karácsonykor felvette a legújabb szerelését, fekete kordbársony szoknyát csillogó, ujjatlan felsővel és térdig érő csizmával. - Jézusom, hogy nézel ki - nyögtem, miközben lerogytam a palackzöld kanapéra. - Mint egy vén kurva - felelte vidoran, miközben levonult a lépcsőn. Soha nem vette fel házon kívül.
Gyerekkoromban imádtam a tűsarkúival játszani, amiket még a születésem előtt hordott - a nagyanyám által "pinatakarónak" nevezett miniszoknyákkal soha nem találkoztam, de a tejszínhabos, érettségi előtt felhajtott kiskonyakot sokszor meghallgathattam -, egy különösen megragadt az emlékezetemben; ezüstszínű, irizáló átlátszó betétekkel megbolondított cipő volt, még egy iskolai dolgozatomat is neki szenteltem (igazán nem értem, a tanár miért nem találta zseniálisnak - imádtam fogalmazásokat írni, a kedvencem az volt, amikor Bornemissza Gergőnek kellett levelet írni az Egri csillagok egy másik szereplőjének nevében). Remélem, megvan még valahol.
A rózsaszín nyuszi volt talán a legdédelgetettebb plüssállat a légiónyi jószág közül (emlékeztek azokra a kutyamamákra, amiknek a hasába voltak rejtve a kiskutyák és ki lehetett őket venni?), most a nagyanyám házában állomásozik. Volt piros alapon fehér pöttyös nyakkendője is, meg egy párja, a zöld maci, de őt nem zártam a szívembe. Az egyik gyerekkori fotómon állok a kis szoba sötétkék szőnyegén, egyik kezemben a nyuszi, a másikban egy egész tepsinyi piskóta és röhögök. Miért is ne, mindenem megvolt, ami kellett.:)

A házban tizenéves korom óta én próbáltam rendet tartani, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Kisúroltam a hűtőt, ami idősebb volt nálam, a művelet két pár gumikesztyűt vett igénybe, kidobáltam a lejárt lekvárokat, amiket anya isten tudja, miért vásárolt meg, talán a gyerekkori nélkülözést kompenzálta. Ugyanezért vehetett nekem hógömböt, ami ugyan engem is lenyűgözött, de neki lehetett vágyott kincs ötven évvel ezelőtt, ha egyáltalán volt ilyen. A katicamintás, rózsaszín labdámért bármikor odaadtam volna a hógömböt, a játszótéren hagytuk - talán fagyizni mentünk -, mire visszaértünk, nem volt sehol. Haragudtam a nagyanyámra, hogy lehet ilyen naiv, hogy nem fogják ellopni a labdámat, de neki még más tapasztalata volt a világgal.
A plafon hűen őrizte egy vérmes paradicsomkonzerv bosszúját, soha nem festettük át, mert nagy meló lett volna az ezernyi kacatot tologatni. A sütésből származó pacákkal, foltokkal és miazmákkal már ügyesebbek voltunk - hihetetlen, hogy anya, amennyire szeretett főzni, mennyire utált és nem tudott süteményt sütni. Én viszont jobban szeretem az utóbbit, húsokkal pepecselni utálok. A ház többi részét viszont, anya szobájának kivételével, átfestettük. Azóta se hevertem ki a mész mint olyan eltakarításának traumáját. Körömmel és fémsúrolóval lehetett egyedül eltávolítani, ha áttörölted, csaló módon eltűntek, majd száradás után felbukkantak a meszes festék pöttyei. Talán mondanom se kell, hogy imádom az egyrétegű, max. négy órán belül száradó beltéri falfestékeket. És azok az élénk színek! A mész csak halvány pasztellszíneket engedélyezett, és azok is hamar megfakultak - így lett az én valaha rózsaszín szobámból piszkosfehér. Minden másban rühelltem a rózsaszínt, de költözés után ismét ezt választottam, talán az otthonosság érzését akartam fenntartani.

Össz-szülinapi termés

Szokott kis társaságunk - fezert hiányolva - valószínűleg kitalálta a legkellemesebb időtöltést az augusztus 20-ai hétvégére: az ittalvós bulival egybekötött szülinapi társaspartit. Szerintem kivételesen nem zabáltunk annyit, mint előző alkalommal, és talán nem akartunk egymást olyan hevesen kinyírni (csak Nitát, amiért állandóan nyert), de remekül szórakoztunk, hajnali egy körül hárman elmentünk aludni, a pat-vicomte-ponty trió pedig bevette magát a kacsás szobába Beowulfot játszani olyan háromig.
Nekem összesen, ha a szülőktől kapott brutálrózsaszín és nagyon finom tortát is beleszámítjuk, négy szülinapozásom volt, aminek az a mellékhatása a cukorkómán túl, hogy sok könyvet kaptam. Nagyon sok könyvet. A kedves barátaimnak, és a némiképp nagyobb vásárlási kedvemnek hála idén augusztus 21-én 34 darab új beszerzésnél járok - a tavalyi évet 35-tel zártam. Ha sikerül megtorpanni a negyvennél, nagyon ügyes leszek.:)
Egyébként csak két tortám volt. A tegnapi alkalomra sikerült kialkudni a fagyival, házi lekvárral, gesztenyepürével, tejszínhabbal és mandulával díszített gofrit, nagyon büszke vagyok az ételkölteményemre.:D Persze, ha hozzáadjuk a többi kaját és a tényt, hogy kb. nyolc órán keresztül folyamatosan ettünk és több liter teát fogyasztottunk, nem biztos, hogy a torta már sokat ártott volna, de éljen az erkölcsi tartás.
Sztiminek pedig teákat fogok ajándékba venni, mert hűségesen vedelt velem. El ne felejtsem a Csipkerózsikát...

Lássuk a termést!
Cecilie Enger: Anyám ajándékai Anthony Burgess: Gyilkosság Deptfordban Elizabeth Strout: Amy és Isabelle Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás Joyce Carol Oates: Pikk Bubi
Lionel Shriver: Ennyit erről Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Természetesen a kedvestől kaptam a legtöbbet; Anyám ajándékai (őt már el is olvastam), Gyilkosság Deptfordban, Amy és Isabelle (őt is). A Tizenegyes állomás Nita ajándéka, a Pikk Bubi fezeré, pattől kaptam az Ennyit errőlt, a két Alekszijevicset pedig sztimitől és pontytól. 
Köszönöm szépen őket! Mindre nagyon kíváncsi vagyok, alig vártam, hogy megkapjam őket, szégyentelenül bevallom.:)) Aki pedig még nem kóstolta az almabortortát az Asztalkában, ill. az Asztalka nélkül létezett, feltétlenül látogasson el oda, ha alkalma adódik, az almabortortáért és a Himmelreich-ért sírva tudnék könyörögni, annyira elképesztően finomak.

Ui.: Igen, ez egy töltelékpost. Borzasztóan fárasztó volt az elmúlt két-három hét, még edzeni is egyszer voltam a múlt héten, mert szörnyen éreztem magam és egy hétig nincs a női öltözőben zuhanyzó. A takarítónéni azt mondta, majd átmegyünk a fiúkhoz, de én ezt az élményt meghagyom a többieknek.


2016. augusztus 18., csütörtök

Sok körmös kép egyben

Mivel semmire nincs időm mostanában, és bizonyos szekciókból - a sárga fotel környékéről - általános méltatlankodást érzek, ha körmös post díszeleg legelöl, a sündisznók kímélése végett [nem, nem akarjátok megérteni] ömlesztett bejegyzés következik.


Néha elfelejtek fényképezni és csak néhány nap-egy hét múlva jut eszembe a képes dokumentáció - igen, akkor, amikor már ott vigyorog az alvégen a Kopás. De legalább annak illusztrálására jó, hogy két réteg Seche Vite munka mellett mennyire tartóssá tesz nekem egy manikűrt egy hétre. Ja, a lila rész kozmetikai szivaccsal lett ráütögetve a körmeimre, nem sikerült túl jól, de majd legközelebb.


Az viszont rendkívül hülye ötlet volt tőlem, hogy a SV-t használjam első rétegnek; három nap után egy az egyben vált le a körmeimről a festés, mint egy ócska műköröm. De mindegyik egy darabban jött le, mert Seche szereti komolyan venni magát. Nem tudom, miért nem fehér alapot használtam ehhez az ötlethez, ne kérdezzétek.


Szülinapra megleptem magam többek között a Cupcake Polish Jubilee nevű lakkjával. A lakkmánia nálam szezonális szenvedély, vagy jól elpiszmogok a meglévő (már önálló entitásként viselkedő) készlettel, vagy kitör a vulkán, és a korábban lanyha érdeklődést kiváltó mágikus üvegecskék hirtelen "mostazonnalkell"-hormonhullámot indítanak el. Így jártam a Jubilee-vel is. Amikor megjelent, láttam, hogy szép, de nem vágytam rá különösebben. Július vége felé viszont gyönyörűnek láttam, és, amikor felkentem, magamban kijelentettem, hogy nekem ez a világ egyik legszebb lakkja. Szinte törvényszerű volt, hogy másnap borongós idő legyen:), így képekkel nem tudom igazolni, de ez a csoda tényleg úgy szikrázik, mint mások képein. Eljött a holomennyország! És, kapaszkodjatok meg, nem nehéz lemosni! Imádom a metálos finisű lakkokat, simán vannak olyan szépek, mint a glitteresek, de nem kell atomot robbantani a leszedésükhöz. Felapplikálni is könnyű volt.
A mutató-és középső ujjam körmén dry brush-sal vittem fel a Cathyre, melynek színe a BKV vonaljegyet idézi egyesek szerint. Nagyon helytálló hasonlat.:)  


Ezt pedig azért, mert egy gonosz dög vagyok. Igen, ilyen hosszúra képesek megnőni. Sőt, tovább is tudnának, de már nagyon idegesített, hogy ennyire hosszúak a körmeim, úgyhogy tegnap lenyestem őket. Két manikűr között általában tartok egy-két nap szünetet, hogy levegőzzenek, amit úgy hálálnak meg, hogy szépé fehérek lesznek.

Ma szembesültem azzal, hogy léteznek hardcore töltőtoll-mániások is. Néhány diskurzus átfutása után nem vagyok hajlandó szabadkozni a körömlakk -és tea-növény-könyv stb. mániám miatt.:)





2016. augusztus 9., kedd

Haj

A hajfestés másnapján úgy gondoltam, mégiscsak kinyírom a fodrászt, mert a frufrum jócskán világosabb lett, mint a hajam többi része, de vagy megszoktam, vagy a hétvégi, villanyvezeték-szerelés okozta por miatt kicsit megkopott az élénksége (éljen az irónia). Objektíven viszont jól sikerülhetett, mert a metrón többen felkapták a fejüket - nem, ennyire nem lett szar:D -, és a megállóban egy faszi kétszer rám köszönt, én meg rémülten simultam az oszlophoz könyvvel a kezemben, hogy mi a fenét akar tőlem. Született barnaként soha nem hittem volna, hogy a világosabb hajszín tényleg és ennyire vonzza a tekintetet, de tényleg így van.


Kenya vadóc lánya


Paula McLain: Napkeringő

Ezzel a könyvvel mindig konkrét terveim voltak; majd az akcióban veszem meg (pipa), ő lesz a laza nyaralós olvasmány (pipa), meg a nem-gondolkodós (pipa). Shirley Jackson után elég megnyugtató volt olvasni ezt a bizonyos részleteiben roppant sablonos, de alapvetően buktatókkal teli és küzdelmes élettörténetet.
Az írónő A párizsi feleség után ismét egy rendkívüli nő portréját rajzolta meg, de a hasonlóság itt véget is ér; Beryl Markham volt a világ első női lovastrénere és pilótája, háromszor ment férjhez és két angol herceggel - az egyikük a koronaherceg volt - is hírbe hozták. A regény alapján egy vadóc kislányból erős, függetlenségre vágyó, ám azt elérni képtelen (mégiscsak a húszas-harmincas évekről beszélünk) nőt ismerhetünk meg, aki fittyet hány a szóbeszédre és az óvatos megfogalmazásra. Vele szemben Hadley Richardson, Hemingway első felesége egy végtelenül szelíd, támogató és naiv lány volt, akinek a személyisége a regény stílusán is megmutatkozott, nagyon szerettem a szenzitív, nőiesen finom írásmódot. Berylt csúfosan ledaráltam, olyan gyorsan pörgettem a lapokat, hogy szerintem már a fél életét elfelejtettem - nem tehetek róla, ennyire könnyű és olvasmányos volt, talán emiatt éreztem kicsit összefoglalóbb jellegűnek A párizsi feleséghez képest.
Nagyon megmaradt bennem, hogy Beryl apja mennyire nem törődött a lányával, hiába szerette. A kislány nőtt, mint a gaz, a kikuju törzs hagyományai formálták a jellegét tizenéves koráig, ezek után nem csoda, hogy nem tudott az angol gyarmati iskolába beilleszkedni, és lázadás miatt kicsapták. (Nagyjából ugyanez a helyzet áll elő A szerelemről és más démonokról c. Márquez-regényben, csak rosszabb végkifejlettel.) Tizenhat éves volt, amikor a családi farm csődbe ment és az apa úgy döntött, elköltözik Kenyából a messzi Nairobiba. Beryl semmiképpen nem akarta elhagyni az otthonát, ezért a házasság kényszermegoldása mellett döntött. Apuci mit csinál? Ad a lányának egy pohár whisyt, megállapítja a leendő vejéről, hogy jól bírja a munkát, és kész. Miután elmegy Nairobiba, néha küld egy táviratot. Az anya Beryl kisgyermekkorában visszatér a szülőhazába a kislány bátyjával, majd tizensok év múlva ismét Kenyába költözik, és úgy kéri Beryl segítségét, mintha állandó, szoros kapcsolatban maradt volna a lányával. Nem tudom, hogy a szülők tényleg ilyen nemtörődömök voltak, vagy McLain fogta ilyen szűkszavúra, de, mivel őt is elhagyta az édesanyja és államilag gondozott gyerek volt, valószínűleg nem hagyta hidegen a téma, ahogy azt a regény utószavában is kifejti.
Kuksizzátok csak meg a borítón lévő nőt!
Berylnek nagy szüksége lett volna egy idősebb barátnőre - szándékosan nem anyapótlékról beszélek -, aki megmutatja neki, nőként hogyan boldogulhat az akkor még erősen férfiak irányította világban. Persze könnyű kívülről és ennyi év távlatából okoskodni, de Beryl bárdolatlan, nyers modora és konfliktuskezelése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az (egyébként szűk látókörűségre, álszentségre hajlamos) emberek elutasítóak, bizalmatlanok legyenek vele. Nem hibáztattam annak a gazdag lóverseny-tulajdonosnak a feleségét, aki féltékeny volt a csábító hírében álló Berylre. Az a híresztelés viszont nonszensz, hogy az önéletrajzát a harmadik férje írta, mert Beryl a találkozásuk előtt már több fejezetet megmutatott a kiadójának. Sajnáltam ezt a nőt, mert alig volt nyugodt szakasz az életében, állandóan a kezdőpontra jutott vissza, általában pénztelenül. Nyolcvanéves korában is szegényen élt, amikor a könyvét ismét megjelentették, ugyanis Hemingway (ezen nagyon röhögtem) fia megtalálta apja egyik levelében a Napot követem méltatását, miszerint átkozottul jó könyv, és szégyelli, hogy őt (Hemingwayt) írónak nevezik. Hála az egyébként kissé nőgyűlölő, négy feleséget elfogyasztó Hemnek, Beryl Markham életének utolsó hat évet viszonylagos jómódban és a megérdemelt elismertségben élte le. Minden jó, ha a vége jó.:)

Ha a szerepét nézem, akkor jó kis könyv volt, könnyen, gyorsan olvasható, kalandos, némi agytágító mellékhatással, de A párizsi feleség alapján kicsit többet vártam tőle, azt a fajta irodalmiságot, ami tartós hatással bír az emlékeimre és megkocogtatja a szép-és szórakoztató irodalom közötti vastag falat. Vagy a Tortúra-féle hatást, a várakozást, hogy minél hamarabb visszatérhessek hozzá. Sajnos ezt nem kaptam meg, de vevő Paula McLain következő könyvére is. Remélhetőleg nem unok rá, mint  mondjuk Jodi Picoultra.

Eredeti cím: Circling the Sun
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Frei-Kovács Judit
Ár: 3700 Ft


A pasim és a krémmánia

V. reakciója a magyar natúrkozmetimokat készítő Yamuna szőlőmagolajos, parabén-színezék-illatanyag-mindenmentes, nem állatokon tesztelt testápolóra:
- De jó mustillatod van!


2016. augusztus 5., péntek

Kicsivel félév után

Egy ideje érlelődött bennem ez a korcs számvetés, aztán megláttam PuPilla körbepostját - nem vagyok hajlandó tagnek nevezni - és észbe kaptam, hogy a pontos félévi zárásról már lecsúsztam. Annyira nem nagy baj, mert csak örömködni szeretnék egy sort afelett, hogy mennyi jó könyvet olvastam már idén.
Voltak kiemelkedőek, egetrengetőek:
John Banville: A tenger Michael Cunningham: Az órák Peter Buwalda: Bonita Avenue Dan Simmons: Ílion Joanne Harris: Aludj kislány

Anna Gavalda: Vigaszág Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt  Joyce Maynard: Otthon a világban David Gemmell: Trója – Az Ezüst Íj Ura I-II.
Helen Macdonald: H, mint héja Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak Elizabeth Strout: Amy és Isabelle Caroline Knapp: Pia Cheryl Strayed: Vadon
Baráth Katalin: Arkangyal éjjel Robert Galbraith: Gonosz pálya Shirley Jackson: Sóbálvány Stephen King: Tortúra Alan Moore – Dave Gibbons: Watchmen – Az Őrzők










Év elején még a férfiszerzők domináltak, az utóbbi időben viszont előre törtek a nők. Van szépirodalom, sci-fi, sok krimi, virágzanak a lélektani regények, és versenyzik egy képregény is! Az Aludj kislány és a Vigaszág már azért is jó emlék, mert nosztalgiáztam velük, hat évvel ezelőtt mindkettőt félbehagytam, most pedig bekerültek a kedvencek közé. Lehet, hogy Lehane-t nem illett volna betenni, mert újraolvasás volt, de ő nem maradhat ki. A női sorsok, amelyek nálam "életregény" címke alatt futnak, elég sokan vannak, Az óráktól kezdve akár az Arkangyalig. Az Amy és Isabelle rejtőzködő kincs volt, a Sóbálványhoz hasonló impulzusvásárlás és fasza élmény. Mindkettőnek elég nyomasztó a hangulata, a történetek hétköznapiak, valamiért közel áll hozzám ez a kombináció. Megértem, hogy ha valaki más világba akar elröppenni a hétköznapi gondok elől, de néha megnyugtató, hogy nemcsak én követek el hibákat, agyalok apró hülyeségeken.
Tulajdonképpen mindegyik meglepett, hogy mennyire tetszik, de a Trója, a Légzőgyakorlat fuldoklóknak és a Sóbálvány különösen. Gemmell szinte dróton rángatott, zsinórban elolvastam a három vaskos kötetet és képes lennék kétszer ekkora trójai mennyiséget felzabálni. Hasonló, gyermeki rajongásba taszított a Tortúra, aki szintén az újraolvasottak számát gyarapítja. Az Arkangyal éjjel nem semmi könyv, a szokatlan narrátor és a mai környezet kombinációja miatt a mai napig eszembe jut. A H mint héja, Pia és Vadon hármas a szülők elvesztése miatt kisiklott életű nők különös hármasa.
Az, hogy Cormoran Strike és Robin tarolt a Gonosz pályával, szerintem más rajongó esetében sem kérdéses. Az viszont meglepő, hogy Lionel Shriver nem szerepel a listán, pedig a Nagytestvér jó könyv, de a fő témája ezúttal nem szaggatott darabokra, és a megoldás se ízlett annyira. Rendkívül furcsa érzés, de valaki olyan kedves, hogy szülinapra megajándékoz majd az Ennyit erről c. művével - na, az majd alaposan falhoz fog vágni, valószínűleg nem is egyszer.

Voltak még ezenkívül nagyon jó kis könyvek - Tengeralattjáró Révfülöpön, Káli dala, Anyám ajándékai stb. -, de a fenti húsz az, ami kirobbanóan fantasztikus élményt nyújtott. Tekintve, hogy eddig 54 könyvnél járok, szerintem az arány nagyon jó.

Persze olyanok is akadtak, akik csalódást okoztak, az aprótól a kútmélyig:
Elif Shafak: Az isztambuli fattyú Svenja Leiber: Sipino Neil Gaiman: Felkavaró tartalom Christa Wolf: Kasszandra Mary Doria Russell: Verebecske
Andrea Molesini: Nem minden mocsok bécsi Kosztolányi Dezső: Aranysárkány Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról
Ők azok, akik nyugodtan kimaradhattak volna az életemből, kivéve a Felkavaró tartalmat az utolsó, A fekete kutya c. novelláért, ami jegyet váltott az Amerikai isteneknek a képzeletbeli várólistámra, pontosabban előrébb húzta néhány hellyel. Gaimannek nagyon jó ötletei vannak, de nagyon sokszor úgy érzem, csak megkapirgálja a felszínt, hozzádob néhány szép illusztrációt és kész, a közönség zabálja. Remélem, az Amerikai istenekkel alaposan megküzdött anno.
Az isztambuli fattyút nagyon félrepozicionáltam magamban, a Sipino iszonyú depresszív volt, a cselekménye széteső, nagyon nem találtuk meg a közös hangot. A Kasszandra a Trója-mánia miatt került elő, elavultnak és hangsúlytalannak éreztem. A Verebecske emléke már eléggé elhalványult, de az még megvan, hogy hiányoltam a tudományos megalapozottságot - nem mintha érdemben tudnám ezt értékelni, de a hiteles háttér minden mezei olvasónak fontos -, a kidolgozott világot, mintha az írónő csak pár dolgot átsatírozott volna a mi világunkban, és beledobott volna két idegen fajt. Néhány egyházi ember (férfi) felvetésétől a mai napig köpni tudnék: a főszereplő lehet, hogy élvezetből lett prostituált. Hát persze. Főleg annak fényében, korábban milyen életet élt és milyen állapotban találtak rá.
Annyira cuki, hogy nem bírtam kihagyni.
Forrás
Nem minden mocsok bécsi. Elvileg nagyon kellett volna szeretnem, de idegesítettek a szereplők, a történet nem volt eléggé kibontva, sokat bosszankodtam rajta és rövid terjedelme ellenére nehezen haladtam vele. Jaj, majdnem kimaradt az Aranysárkány! Még mindig nehezen hiszem el, hogy annyi jó novella, vers és három regény után ez nem klappolt, de ez van. A szerelemről és más démonokról: nagyon dühös voltam az ostoba szereplőkre. A hülyeség az egyik legnagyobb démon, ezt a mérhetetlen rosszindulatot, előítéletet és gonoszságot, ami a könyvben megmutatkozik, nem tudom máshogy nevezni.
Persze voltak, akik lehettek volna néhány fokkal jobbak, mint a Rengeteg; azért nem soroltam a fenti listába, mert nem volt totális csalódás (csak elég nagy pofára esés ahhoz, hogy fájjon), akárcsak a Baljós óra Márqueztől, a Gileaddal is sikerült néha egymásra hangolódni, meg A vak zongoristával is, akinek csodaszép a külseje, már csak ezért se adnám el. Az igazság a Harry Quebert ügyben kicsit elkaszálta magát a miriád hihetetlen fordulatával, a Leányrablás Budapesten már totál elhalványult, ő volt nekem az elmegy-egynek-könyv.

A várólistacsökkentéssel nem haladok. Idén 18 könyvet válogattam össze, mert eddig mind a 24 elolvasása nem sikerült, de a karcsúsított lista, attól tartok, szintén erre a sorsra jut. Néhány hete szinte az összes saját könyvemtől undorodom; tudom én, hogy jók lesznek, de egyik esetében sem érzem az elsöprő vágyat, hogy olvassam. A szervezetem könyvtárba akar menni, óh, hát persze.:) Remélem, visszatér majd a kedvem, mert az állandó, kb. 100-as várólistámat még mindig szeretném lefogyasztani.
Az elmúlt egy-két évben már nem foglalkoztat annyira a műfaji, nemzetiségi sokszínűség. Valamennyire törekszem rá, ahogy a férfi és női szerzők egyensúlyára is, de már írosgatom őket mániákusan. Arról is letettem, hogy a versek, drámák és képregények nagy számban képviseltessék magukat. A verseket szeretem, de a vaskos kötetek túl nagy terhet rónak az egyszerre-egyet-olvasó lelkiismeretemre, a képregényekben meg túl kevés nekem a szöveg.:D Klasszikus regényt talán még egyet sem olvastam, de nem bánom, ha majd megjön a kedvem, olyat fogok elővenni - elvégre 2016 az örömolvasás és örömfutás éve, ami a jó termést elnézve nem tűnik rossz taktikának.



2016. augusztus 4., csütörtök

Valami nem stimmel - Shirley Jackson nyugtalanító világa


Shirley Jackson: Sóbálvány

Ez a kis kötet tökéletes példa arra, hogy az, ami pár embernek elmegy-egynek-élmény, másoknak - nekem vagy neked - fantasztikus telitalálat lehet. Semmit nem olvastam még az írónőtől, az értékelések alapján a Sóbálványt elkönyveltem magamban középszerű valaminek, amire nem érdemes figyelni - pedig nagyon is. A veszprémi Utas és holdvilág antikváriumnak köszönhettük egymásra találásunkat, szeretem az ehhez hasonló spontán vásárlásokat, amelyek egyben emléket is jelentenek egy-egy helyről vagy eseményről. A könyv, az idei nyaralás, Veszprém nagyon hangulatos óvárosa és igényes állatkertje már örökre összefonódik a memóriámban.
[Közben próbálok nem gondolni a többi, általam méltatlanul mellőzött könyvre...]

Ha író szeretnék lenni (ill. ha tudnék írni, khm...), Shirley Jackson lenne az egyik példaképem meg Valente, meg Rowling, meg.... Hihetetlenül passzol hozzám az általa ábrázolt atmoszféra. Az ő világa látszólag az általunk ismert, hétköznapi valóság, de ez a valóság képes egy pillanat alatt pár milliméternyit elmozdulni - ez az apró változás pedig elég ahhoz, hogy a világ egy félelmetes, barátságtalan hellyé váljon, ahol nem vagyunk biztonságban. A szereplők érzései is ismerősek; az émelyítő bizonyosság, hogy valami nagyon nincs rendben akár egy emberrel, akivel beszélgetésbe elegyedünk, akár a megszokott környezetünkkel. Bizonytalanság, a kívülállóság, kirekesztettség érzése; mindenki hirtelen egy csoportba tömörül és mi ott maradunk pőrén, védtelenül a kör közepén. Az ismertnek vélt dolgok ijesztő, idegen arcukat mutatják. Ezek az érzések alighanem mindenkinek ismerősek; próbáljuk őket a háttérbe szorítani, a tudatunk peremén bujkálnak, várva, mikor esünk pánikba. Az autóbusz novellában a vénkisasszony főszereplő a buszról leszállva ismeretlen helyen találja magát - nekem ez mélyen gyökerező félelmem.:) A démon-kedves főszereplője idegesen készülődik a házasságkötésre, és egyre kevésbé képes visszafojtani a baljós megérzést, hogy a vőlegény nem jön el. Hát amikor megtámad minket a fájdalom és szürreális színben tűnik fel minden? Amikor hirtelen az a benyomásunk támad, hogy egy hozzátartozónk testét felöltötte egy idegen ember?
A novellák között egy sincs, amelyet gyengének mondanék, maximum hétköznapinak, mint azElizabethet, de én szeretek apró-cseprő dolgokról, átlagos életekről, emberi kapcsolatokról olvasni. Jacksonnak még az ilyen novelláit is átszövi valami szomorúság, piszkos, kifakult színben láttatja a szereplői életét, akik hiába próbálkoznak, a céljaikat nem érik el. Persze vannak különösen erős, nagy pofont adó írások, mint a Sorsolás - pár oldal az egész, az utolsó néhány bekezdés úgy fejbe vágott, hogy elképesztően megundorodtam az emberiségtől. Ezt a novellát írásoktató kurzusokon kellene példának hozni, hogyan lehet minimális eszközökkel, szinte a semmivel világrengető feszültséget teremteni. Nekem személy szerint Az áruló jelentette a legnagyobb falhoz csapást, alig vártam, hogy a végére érjek és a saját megnyugtató közegemben találjam magam. A virágoskert is nagyon erős hangulattal bír, leheletfinoman sejteti a lehetséges problémák forrását és ügyesen ábrázolja az érzelmeket, még bizonyos meghittséget is keltett bennem a kis házikó révén. A nyaralók idillinek ígérkező, elnyújtott víkendezése szinte horrorba csap át a maga hétköznapi módján, és nincs egyértelmű vagy megnyugtató lezárása, ahogy szinte egyik SJ-novellának sem. A szikla már-már elvarázsolt történet, Angela Carter jutott róla eszembe.
Az írónő már akkor cicaszemüveget hordott,
amikor az még nem volt divat

Bizonyos szereplők meg (a kék öltönyös író, James Harris egész biztosan) át-átjárnak más novellákba, mégis távoliak, megfoghatatlanok maradnak, ami szintén nyugtalanító érzést kelt.

Nagyon magába beszippantott ez a kötet. Hiába volt komor, nyomasztó, hiába nem passzolt a nyaralás naptej-és vízillatú könnyedségéhez, nem tartottam szünetet az olvasásában. Azt akartam, hogy hasson rám, hogy elmerüljek benne, mert hétköznap fele ekkora hatással sem lett volna rám, amikor fél szemmel még alszom a metrón, a másikkal meg azt figyelem, hogy időben leszálljak.
Aki vevő a nyakatekert ízlésemre, olvasson Shirley Jacksont, szerintem megéri.

Eredeti cím: Pillar of Salt
Sorozat: Modern Könyvtár
Kiadó: Európa 
Kiadás éve: 1983
Fordította: Csák Gyula, Falvay Mihály, Gönczi Éva, Horváth Krisztina, Molnár Katalin, Pataricza Eszter, Réz Ádám, Ross Károly, Szőlőssy Klára
Ár. Kb. 400 Ft-tól elérhető (több mint 26 ezer példányt nyomtak belőle)


2016. augusztus 3., szerda

A vörös sátor új ruhája

Emlékeztek Anita Diamantra? Szajhák és boszorkányok, avagy Kutyafalva végnapjai és A vörös sátor? Még a blogok hajnalán olvasta ezeket Nima - akivel akkoriban hasonló volt az ízlésünk;) -, én pedig, és valószínűleg mások is, a lelkes post hatására szintén elolvastam. Anno így mentek a dolgok.

Pazar ez a képzavaros cím, de annyira örülök, hogy A vörös sátor kap egy csodaszép második kiadást, hogy nem bírok címeken agyalni. Akik szerint nem jó, vagy túl csajos - ebben van némi igazság - vesse össze az Athenaeum sárga-piros cicihalmaival.
Elvileg szeptember 29-én jelenik meg a Librinél, ára 3600 Ft lesz.


2016. augusztus 1., hétfő

Sokan egy kupacban

Akadt az elmúlt hónapban pár könyv, amin jóformán végigrohantam, annyira ízlett, és olyan is, ami nem lett a szívem csücske - egyik kategóriáról sincs kedvem hosszan értekezni.

Marilynne Robinson: Gilead
Ennél a könyvnél valószínűleg tényleg én vagyok az egyetlen, akinek nem tetszett. Nem, ez nem igaz, ez egy szuper kis könyv, de az idős, szívbeteg lelkész, John Ames gondolkodásmódja olyan távol áll tőlem, mint Mak... hagyjuk már Makót, mint a tőkésréce a dinoszaurusztól. Nagyon komor, családi titkokkal terhelt regényre számítottam a baljós hangzású cím - csak a szó dallamát tudom kárhoztatni, valamiért vészjóslónak találom - alapján, ehhez képest már-már derűs a hangvétele, némi szomorkás vágyódással és olyan keresztényi, szelíd alázatossággal, amit képtelen voltam átérezni. Lehet, hogy a Housekeeping, a Gilead anya-lánya párja közelebb hozta volna hozzám a szerzőt, de annak a magyar kiadása még várat magára.

Gabriel García Márquez: Baljós óra
Ahogy a júliusi zárásban említettem, sajnos az első hármas óta nem sikerült újabb rajongás-alapanyagot találnom a márquezi életműben, de kitartóan próbálkozom. A három elbeszélés közül még a Söpredék tetszett a legjobban, Az ezredes úrnak nincs, aki írjon nagyon nyomasztó volt, és még a csattanós befejező mondat sem oszlatta el a komor hangulatot, a Baljós óra pedig inkább a terrorról szólt, hőség és sziromhullató mandulafák ide vagy oda. Hiányzott belőlük a varázs, ill. csupán foltokban bukkant fel, és nem tudta ellenhangsúlyozni a fenyegetettség érzését, a nyomort és az elnyomást.

Gerald Durrell: Istenek kertje
Ha Durrell annyit ír, hogy a tenger vakító kék színben pompázott Korfu körül és kabócák ciripeltek az olajfaligetekben, érzem, hogy minden megfeszített izmom ellazul és kellemes bágyadtság telepszik rám. Négyszer annyi korfui kalandot képes lennék zsinórban elfogyasztani, mint amennyit írt, még azt se bánom, hogy annyi ízeltlábú, rovar és hidegvérű dög horrorisztikus ki-eszi-meg-hamarabb-a-másikat csatáját részletezi nagy-nagy szeretettel. Abszolút kabátkönyv a Korfu-trilógia, szinte bántam, hogy nem vittem magammal a nyaralásra az első és a második részt, hogy harmadjára is beléjük feledkezzek.
(Azt hozzá kell tennem, hogy vannak jelei, hogy Korfut én korántsem találtam volna akkora édenkertnek. A görögök borzalmasan bántak a házi-és haszonállataikkal, legalábbis az egyik szereplő véleménye szerint. A tengődő kóbor macskákba egész biztosan belebetegedtem volna.)