2016. február 28., vasárnap

Ílion


Dan Simmons: Ílion

Hat évvel ezelőtt olvastam a Hyperiont - talán ez volt az első sci-fim -, nagyon sok mindent elfelejtettem belőle, de a lényeg, a spiritusz megmaradt; ez a lenyűgözően intelligens, mégis humoros-játékos stílus, a logikátlannak tűnő, mégis teljesen helyénvaló irodalmi párhuzamokkal megtömködött szöveg az Ílionban ugyanaz, és hasonlók miatt szerettem meg a Napok házát Reynoldstól. Imádom az összetett, rafinált "fúziós" regényeket (csak ezt a kifejezést nem, bűnronda), és Dan Simmons ennek mestere.
Hogy fér össze a kvantumfizika, a trójai háború és Shakespeare - mindez a Marson? Nagyszerűen, ha valaki olyan író-polihisztor, mint Simmons, aki három, elsőre széttartónak tűnő szálon indítja el eposzi regényét; a trójai síkon kezdünk, ahol egy hamvaiból feltámasztott-összefércelt tudós, Hockenbarry a (meglehetősen vicces) nézőpontkarakter, ott szaladgálnak körülötte az egész földi életében tanulmányozott homéroszi hősök, akikkel úgy játszanak a nanotechnológiát magas szinten alkalmazó istenek, mint kislányok a babáikkal. Aztán megismerkedünk az ún. ódivatú emberekkel, akik faxolással (vártam a távnyelőkapukat, de hiába - a Hyperion világa technológiailag jóval fejlettebb) jutnak el nagyobb távolságokra, és olyan gépek szolgálják ki és védik őket, amelyeknek az eredetét nem ismerek, és nem is érdekli őket. Az általunk ismert világ olyan régen elpusztult, hogy az olvasásnak már az alkalmazása sem elérhető, nemhogy maguk az emberek olvassanak, nem tudják, mi a kutya vagy a Földközi-tenger. A bonyodalom ott kezdődik, hogy egy idős, extravagáns fickó túl kíváncsi, és mindenáron szert akar tenni egy űrhajóra, hogy eljuthasson a poszthumánokhoz, akikhez haláluk után társulnak az emberek - nektek is gyanús, ugye? A harmadik szálon a Mahnmut nevű moravec, félig gép, félig szerves a főszereplő, aki Fekete Hölgy nevű tengeralattjáróján Shakespeare szonettjeit olvassa és értelmezi, mígnem néhány másik fajtársával küldetést kap és a Marsra kell utaznia.
A legizgalmasabb a trójai hadszíntér volt, a butácska, egy mai négyéves gyerek tudásszintjével bíró emberek és a moravecek - habár dínók és krakenek is feltűnnek! - kevésbé izgattak, de engem a múlt mindig jobban érdekelt, mint a jövő. Hockenbarry, minden halmozott tudós-teszetoszasága ellenére nagyon vicces és vagány, az pedig, hogy a daliás hősök vérmocskosan, tetves ruhában (el tudtok képzelni egy tetves Akhilleuszt?!), mégis pátosszal telve ölik egymást és gyönyörű hexameterek helyett ordítva káromkodnak, még viccesebb. Valahányszor eszembe jutott ez az idézet, rám tört a röhögés. És még ilyen is van! A kedves szerint engem tulajdonképpen szórakoztat a trágár beszéd, és lehet, hogy neki van igaza, mert más nem indokolja az önkéntelen vihogást. Simmons olyan jól ötvözi a saját elképzeléseit a jövőbeli technológiáról, a valószínűsíthető valóságot és a ránk maradt emlékeket a múltból, hogy olyan lenyűgözve olvastam, mint gyerekként a görög regéket.
Persze később az emberekkel és a moravecekkel is csupa izgalmas dolog történik, apránként kiderül, mi történt az emberiséggel és mi a színfalak mögött rejtőzködő valóság. Minden részletre nem derül fény, ahogy a csodás végkifejlet is elmarad - az utolsó oldalaknál döbbentem rá, hogy a történet nem ér véget, hanem kb. egy év múlva fog folytatódni, amikor az Olympus megjelenik magyarul. Nagyon remélem, hogy ennyit nem kell rá várni, mert addigra még a főszereplők nevét is elfelejtem, nemcsak a lényeges apróságokat.

Eredeti cím: Ilium
Sorozat: Ílion 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Fordította: Huszár András
Ár: 4680 Ft


1:7

Az igazi arány úgy nézne ki, hogy 1:4 (de a "4" egyike a 668 oldalas Ílion!), de tegnap és ma ágyban fetrengés közben csak Kázmér és Hubát voltam képes olvasni - meg Angelt nézni -, ezért a hónap végére kicsit javult az arány.
Michael Cunningham: Otthon a világ végén

Gondolom, kitaláltátok, hogy az első szám a beszerzett könyveket jelöli - idén se jön össze, hogy a Könyvfeszten szerezzem be az évi első zsákmányokat, de legalább lesz mire törekedni jövőre is.:) Az órák olvasása közben nagyon beleszerelmesedtem Cunningham prózájába, ezért, amikor sztimi53 volt kedves szólni, hogy a Könyvudvarban 790 Ft, semmit nem voltam hajlandó csinálni, amíg nem rendeltem egy példányt. A gyors tempó indokolatlan volt, mert a boltban egy stósznyi egyensúlyozott belőle, de a szerelem az szerelem, mohó és türelmetlen (au!).

Elif Shafak: Az isztambuli fattyú Cserna-Szabó András: Sömmi Dan Simmons: Ílion Szabó Magda: Régimódi történet
Bill Watterson: Kázmér és HubaBill Watterson: Valami folyik az ágy alatt Bill Watterson: Irány Észak!
Az isztambuli fattyú okozott némi riadalmat: nem sokkal előtte örvendeztem, hogy idén jobbnál jobb könyveket olvastam, és rögtön belefutottam egy olyan regénybe, ami nem birtokolja a szimpátiámat. Elviekben szeretnem kellett volna, de a szereplők idegesítettek, és eléggé megzavart a kiadó tévesen sugallt kategorizálása; ugyanis ez nem női regény, hanem két család története a történelem tükrén keresztül.
A Sömmi viszont hozta az "ördögi eastern" skatulyáját, semmit nem olvastam még Cserna-Szabótól előtte, de, úgy érzem, jó csücskénél fogtam neki az ismerkedésnek. Az Ílion egyszerűen pazar volt, akárcsak a Régimódi történet, csak máshogy.
Kázmért és Hubát aligha kell bemutatnom.:) Régen, amikor még otthon laktam és rendszeresen vettük a Garfield magazint, megállapítottam, hogy tulajdonképpen jobban szeretek az égetnivalóan rossz hatévesről és a tigriséről olvasni, tetszik, hogy olyan kis filozofikus és gyakran hangoztatja a kritikáját. Szerencsére a kedves is veszi az újságot - és, ami még jobb, a teljes Kázmér és Huba a birtokában van.
Ui.: Többek között azért szántam rá magam a böhöm Ílionra, hogy utolérjem magam a könyvbeszámolókkal, ami sikerült is - hogy aztán hónap végén megint itt álljak két elmaradt recenzióval, piha!

Nektek milyen volt ez a hónap?

Linkek:
Katacita
Dóri
PuPilla
Nikkincs
Nita - annyira jól viselkedik idén, hogy különdíjat kellene kapnia:)

2016. február 25., csütörtök

Legyenmárvégeahétnek

Már tegnap - amikor a mellettem lévő futópad szélén egy gyerek egyensúlyozott, miközben az anyja futott -, éreztem, hogy kezd vészesen nőni bennem a mizantróp-szint, ez fokozódott a mai hangos angol beszéddel, amitől képtelen voltam a Régimódi történetre koncentrálni, és az előbb tetőzött, amikor vécépapírtartót kerestek nálam.
Egy ajándék- és írószerboltban.

Jó hír, hogy az új cipőm - ami fehér, ezüst és korallpiros színű - egyszerűen szuper; amikor hétfőn elkezdtem benne futni, odavoltam a gyönyörűségtől. A végén nem annyira, mert minden izmot éreztem a lábamban, hiszen vadiúj cipőről van szó. Tegnap már nem volt feszülés, és a furcsa görcs is éppen pislantott egyet, remélem, végleg el fog tűnni.
Ja, és hétfőn a mosógépben felejtettem a ruhát, ezért tegnap extrahülyén néztem ki a teremben, de aki Disney-gonoszok képével díszített, lötyögős felsőben flangál, ez aligha okozott meglepetést.

2016. február 21., vasárnap

Képes post

Eredetileg csak a gyűrűt akartam megmutatni, de ha már a telefonban turkáltam, néhány másikat is áthozok ide.
Az első kettőn a Múzeum körút nemtudomhányszám (ahol a Könyvudvar van, ez a lényegi információ) belső udvara látható. Imádom a szép, régi épületeket. Elképesztő, hogy nap mint nap ilyenek mellett megyünk el, és nem vesszük őket észre, mert lefelé vagy előre nézünk. Soha nem felfelé...



Menő gyűrűm van, mi? A kolléganőm nagyon jól ráérzett, hogy ez nekem kelleni fog.


Megöltek, megloptak a Citadellában, megcsákányoztak az Aranyásókban, tönkrevertek a Beowulfban, de a Cicapókert (tisztes nevén Zsákbamacskát) én nyertem. Asszem, 117 pontom lett.:) Tudták a kis aranyosak, kihez kell menni.



Nyomi a lábam

- Akkor most megnézzük, hogyan futsz. Vedd fel ezt a cipőt, légy szíves, és tűrd fel a lábszáradon a nadrágot.
- Tessék?! Mmost?! - Dadogtam, miközben a bakancsomat rángattam le. Párhuzamosan futottak a fejemben azok a gondolatok, hogy Istenem, de jó, hogy tegnap epiláltam a lábam, és Köszönöm, Istenem, hogy nem voltam lusta bekenni, és De jó, hogy nem a skinny farmert vettem fel [előbbi: Yves Rocher vaníliás testápoló - majdnem annyit ér, mint halottnak a csók, de állati jó és tartós illata van]. Továbbá: az összes piacos és öreg bácsi engem fog bámulni, miközben oda-vissza futkározok az emeleten?
Nem, a bácsik a seggemet bámulták, de ezt szerencsére nem láttam.

Ez szombat reggel történt az egyik futósboltban, ill. előtte. Néhányszor említettem, hogy szoktam futkorászni - amely postokat mélységes kommentcsönd fogadja -, amelyet nagyon megkeserít egy furcsa, lábfejtől combig ívelő lábgörcs. Nem fáj, inkább viszket, és kifelé rángatja a lábfejemet, már előre félek tőle. Magnéziumhiány nem okozhatja, mert már rendszeresen szedek tablettát és fogyasztok pluszos vizet, maradt a cipő. Az edzős lábbelijeim a pasim levetett sportcipői, aki neutrális futó, mi pedig felületes ránézésre azt állapítottuk meg, hogy szupinál (milyen állataranyos szó!) vagyok, azaz a lábfejeim kifelé dőlnek vagy mi. Tehát, nem jó a cipő, nézzünk újat.
A boltba egyedül mentem be, mert a nálunk megszálló sztimi53 vészesen közel járt az otthonunkhoz, és nem kellett volna egy órát az utcán várakoztatni, ezért a kedves kezébe nyomtam az Ikeás, üvegburás tortatartót, ő pedig futott az éppen beparkoló buszhoz. Utólag visszagondolva jobb is, hogy nem volt ott a Spuriban - nem szeretem, ha futás közben néznek, pontosabban szégyenlős vagyok, csak az edzőtermi nem-figyelemhez vagyok szokva. Hála az égnek nem egy szuperizmos, két-óra-alatt-lefutom-a-maratont-ebben-a-menő-szerkóban - alkalmazott volt ott, hanem egy kedves nő, aki szebbnél szebb kényelmesebbnél kényelmesebb adogatott a kezembe, ennél jobban már csak egy Tamaris csizmának örültem volna, de, valljuk be, futás szempontjából jobb volt a Saucony és a Nike.
Az első diagnózis az, hogy nekem neutrális lábaim vannak (nem vagyok aranyos szupinál, brühühü), aminek örüljek, mert tök jó, csak a jobb lábam befelé dől, amitől olyan letargiába estem, hogy alig vettem valamit a piacon. Ma persze nem mentünk el edzeni, nehogy már még jobban leterheljem a nyomi lábam, még elromlik az egész.

Hétvégén van-volt továbbá vérre menő, begőzölt társasparti, migrén, Bow Good God körömlakk, de mindent a maga idejében. Ja, péntek este befejeztem az Íliont és azóta nem kezdtem el semmit, mert tényleg nem volt rá időm.


Könyvek, amiket várok

Habár idén még csak két könyvet szereztem be, ez nem jelenti azt, hogy nem várom néhány új regény megjelenését.

A fantasy műfajjal elég gyalázatos a viszonyom; a varázslóiskolás, hagyományos, epic és high fantasy [néhány szó valószínűleg egy regénytípust jelöl:D] nem elégít ki, pontosabban untat - óriási lelki tusakodást okoz, hogy fogom így befejezni A Jég és Tűz Dalát, ami hatalmas élmény volt anno -, ezért igyekszem a fogamra való, összetettebb műveket keresni. Ebben általában Hanna a vezércsillagom, aki ugye jelenleg a Gabo SFF részlegén tevékenykedik. A kiadó fantasztikus szekciója idén két olyan könyvet is bejelentett már (asszem, Valentére hiába várok), ami megdobogtatta a szívem.

Naomi Novik: Uprooted (Rengeteg) - Novikkal az Őfelsége sárkánya kapcsán ismerkedtem meg. A viszonyunk 2009 óta stagnál, mert szerettem olvasni, de nem annyira, hogy akarjam folytatni. Az Uprooted viszont... gonosz erdőség szerepel benne, amelynek célja az emberek elpusztítása; szívósan tör előle, falvakat zabál fel, megőrjíti az embereket, a háziállatokat szörnyeteggé változtatja. Egy ilyen ötletre én csak nyálzani tudok, nem buzog túl a fantáziám -mint mondjuk a Bűvölet kapcsán, amit Valente-módon sötét történetnek reméltem, aztán cuki-vicces mesét kaptam. Reményeim szerint a lengyel-litván származású, korábban informatikusként dolgozó írónő a kelet-európai mesekincs legjavát is belepakolta a regényébe a saját szájíze szerint, azaz... gonoszan, sötéten, ellenállhatatlanul. Kicsit sincs Valente-hiányom, á, dehogy.
A regény Könyvfesztiválra érkezik, bővebben az SFmag oldalán olvashattok róla.

Emily St. John Mandel: Station Eleven (Tizenegyes állomás) - Emily St. John Mandel. Micsoda gyönyörű, gyönyörű név! A személyesnév-fixáltságomon túl azért érdekel a könyv, mert poszt-apokaliptikus szépirodalmi regénynek tűnik, szerepet kap benne Shakespeare Lear királya, és mert a kiadó szerint "a Station Eleven gyönyörű, lírai könyv a művészet emberek életére gyakorolt hatásáról és értékéről, amely az apokalipszis után sem veszít fontosságából."

Hopp, most jut eszembe, a Tizenegyes állomás nem az SFF-sorozaton belül jelenik meg, de ez igazából nem számít. A lényeg, hogy a Könyvfeszten már ő is elérhető lesz.

Ian McDonald: Luna - New Moon - Holdon játszódó "maffiaregény", amelyben öt domináns, nagy hatalmú család intrikál, és "ahol a levegőnek,víznek, szénnek és információnak egyaránt ára van." Ennyi és Hanna értékelése alapján érdekel.
A 2016-os rátekintő postból azt vettem ki rendkívüli szövegértési képességeimmel, hogy nem Könyvfesztre jön, ami azért jó, mert marad idő pénzt gyűjteni és kenyeret venni. Vagy nem?

Lauren Beukes: Broken Monsters (Torzók) - thriller, mint a Tündöklő lányok. Az utóbbi egy bizonyos jelenetét éppen a buszon sikerült elolvasni, és lányos zavaromban nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy hányjak. Szóval kell a Torzók, ami szintén Könyvfesztre jön. Nem lesz kenyér.






Van köztük egy férfi szerző, egy árva szava nem lehet senkinek. Nem tudom, a kiadó zúzós űroperái miért nem érdekelnek, de ez még változhat.

Nagyon szeretném, ha az Agave idén kiadná az Ílion folytatását, az Olympost, mielőtt elfelejtem az összes szereplő és kütyü nevét, hogy mikor mi történt, mi a logoszféra, kicsoda Prospero, melyik akháj hős melyik trószt hányta kardélre, a többi protogörög törzsről nem is beszélve. Igen, tudom, kapjam be.
[Még egy férfi, piha! - Igyekszem beépíteni a szókincsembe a "pihá"-t, amivel nem hiszem, hogy olvasmányaimon kívül találkoztam volna - kivéve a finn nyelvet -, de Hektór olyan aranyosan ordibálja a szekéren rázkódva, hogy muszáj. Már amennyire egy antik barbár hős arrogáns disznót aranyosnak lehet nevezni.]

A többi kiadó nem olyan kommunikatív, mint a Gabo, úgyhogy következik a nagyrészt uncsi felsorolás.

Donna Tartt: The Goldfinch (Aranpinty) - A tavalyi év egyik legjobb élménye volt A titkos történet, ezért nagyon remélem, hogy az Aranypinty idén tarolni fog nálam vagy engem.
Megjelenés: 2016. ősz

Eleanor Cutton: The Luminaries (Fényességek - Micsodaaaa?!!!) - az Európa adja ki, a fene tudja, mikor.

Carlos Ruiz Zafón: Marina - szintén. Remélem, nem 2017 lesz belőle és nem olyan gyermeteg borítója lesz, mint A szél árnyékának.
(Eztezteztakarom!!!)
Kate Atkinson: Life After Life - a Geopen mélyen hallgat erről a regényről, remélhetőleg nem azért, mert az S. és a nem éppen fényesen muzsikáló Menj, állíts őrt! elvitte a büdzséjét. És még Harper Lee is meghalt.

Dennis Lehane: Live by Night - egy pöttynyi szarkasztikus megjegyzést nem teszek, csak porolja le az Agave Lehane-t. És szeressék az emberek, mert a sok YA-val és pornóval ellentétben...de, azt mondtam, hogy nem teszek SzM-et.

Robert Galbraith: Career of Evil - gyanúsan nagy a csend a non-sff Gabónál. Legalább annyira rágom érte a küszöböt, mint Lehane-ért. Sznob krimirajongó, körömpingáló mizantróp vagyok.
Megjelenés: Könyvfesztivál (jeeee!!!)







Ti milyen könyveket vártok idén?


2016. február 18., csütörtök

Mindenki hunyja be a szemét!

És csak a beauty content-mániások hagyják nyitva, mert manikűrös - egész pontosan nyomdázós - post következik. Lehet szidni, köpködni, szemet forgatni (de nem fog érdekelni), a szökőévente párszor előforduló körmös/ego/kajás postokért nem indítok külön blogot.

Mindig szerettem a körmömet pingálni: gyerekkoromban rendre elszörnyedtek a tanítónénik, amiért pici lila körmökkel szaladgáltam - anya csak annyit szeretett volna, hogy megerősödjenek, nem mini szépségkirálynőt akart belőlem faragni. Tehát mondhatjuk, hogy a csillogó löttyök iránti szenvedélyem igen korán kezdődött.
Tizenéves korom elején ismerkedtem meg a Konad nyomdázóval; a mánia négy-öt lakkig és lemezig terjedt, utána szépen elenyészett, de a készletet megtartottam, hátha egyszer kedvet kapok hozzá. Valószínűleg anno bölcsebb voltam, mint most, amikor a régi hobbi kb. tíz év elteltével gejzírként tört fel a lelkem rózsaszín (vagymineknevezzem) feléből.
Többször említettem, hogy Nitának köszönhetően - ezt még nagyon sokszor fel fogom neki emlegetni - megismerkedtem a Nailland intézményével, ahol többek között nyomdázós dolgokat is árulnak, meg mindenféle körmös szörnyűséget. Mostanáig sikerült kizárni a tudatomból a nyomdázást, ennél jobban a lovaknál alkalmazott szemellenzővel se működött volna.
Á, és ne higgyétek, hogy ezek az újmódi - ill. nem tudom, mennyire újmódi, nekem azok - nyomdalemezek meg lakkok olyanok, mint régen, vagy amit 300 Ft-ért dobálnak utánad a Roszmanban meg a Déemben. Ohh, nem. Van olyan fedőlakk, ami tényleg két perc alatt megszárad, hőre sötétülő csoda, meg olyan csillogó vacak, hogy szó szerint megfájdul tőle a szemed. A nyomdalemezek sem kis virágot meg madárkát ábrázolnak, hanem az egész körmöt beterítő mindenféle mintákat (és akkorák, mint egy nagyobbacska telefon, a Moyráét alig érem át egy kézzel), és, hát... gyönyörűek, na.
Szerencsére Nitának néha sikerül valamennyit visszaadnom azért, amiért a felszínre hozta a régi függőségem, és múlt pénteken letaroltuk a Moyra boltját a Ferenc körúton [ami szombaton nincs nyitva - nehogy valaki bakot lőjön, mint én...]. Ill. én már előtte bűnöztem, a Nailland standjánál a Westendben vettem egy csontfehér - sima fehér nem volt már, hiánycikk, de annyira még nem gőzöltem be, hogy ilyen hajszálnyi különbségek számítsanak - Mundo de Unas [megőrülök ezektől a nevektől] mini nyomdalakkot meg egy lemezt. Nyomdázót nem vettem a régi Konad miatt, a lehúzó szerintem felesleges, egy nélkülözhető plasztikkártya is megteszi.
A képek a második nyomdás manikűrről készültek, az első nem lett igazán szép, rondának találtam a piros alapon fehér tapétamintát, de kísérletezésnek jó volt.
A fehér Mundo + Konad páros nagyszerűen teljesít; a lakknak tényleg van némi szaga (khm, melyiknek nincs...), engem a hígítóra emlékeztet és szerintem tök jó, de én képregényeket is szeretek szaglászni, a bútor-és festékboltokban meg valósággal lifegnek az orrcimpáim.
A fekete Moyra lakk viszont csak kínkeservvel működött, izomból bele kellett nyomnom a fejet a lemez barázdáiba, hogy feltapadjon a minta. Bezzeg a maradék nem jött le egy laza kapargatással, mint a fehér Mundo, az acetonos törölgetés után meg pláne nem ment a következő kör, ezért némi vízzel lemostam, papírtörlővel megszárogattam és lepiszkáltam róla a szöszöket. A hecc kedvéért a jobb kisujjam körmére a fehér Mundóval nyomdáztam egy tintatartót, azzal ismét nem volt gond.
Nem tudom eldönteni, hogy én csinálok valamit rosszul (de nem hiszem), vagy a Konad nyomdázó nem kompatibilis a Moyra lakkal. Majd eldöntöm, hogy melyik megoldást választom, de nem szeretnék a lakkról lemondani, mert egy aranyszínűt is vettem és nem akarom őket érintetlenül parkoltatni az éjjeliszekrény fiókjában.
Nyomdaalapnak az A-England Cathyjét használtam, ami szó szerint hófehér, tehát van benne egy pici Fairy Dustját, ami egy aprószemű, atomcsillogó holókat tartalmazó fedőlakk. Lehet, hogy legközelebb az alapra kenek egy adag fedőlakkot, mert anélkül rém hosszú a száradási idő - úgy értem, amíg erősen rányomhatunk egy nyomdázót -, és amikor az ember ül, körülötte a fél asztalt elborító kupi, lakkok, zsepik, vattakorongok, nyomdás szarok, és a levegőt áthatja a jó kis aceton-és hígítószag, akkor annyira nem türelmes. Szóval legközelebb megy rá a Séche Vite, ami az egyik legjobb lakk a világon, ha írok egy must have-nail polishes - postot, ő és a Fairy Dust tuti, hogy benne lesznek.
szürkés árnyalat és némi holo csillogás, amit kevésnek találtam, ezért ráeresztettem a China Glaze
A gyűrűsujjaimon nem elpancsoltam a lakkot, hanem direkt ilyen (azaz, kicsit elpancsoltam, de kicsire nem adunk). A Chine Glaze There's Snow One Like You-ját kentem fel, hihetetlenül extrém lakk, mintha hó esett volna a körmeimre. Sajnos kicsit már besűrűsödött és nehezen száradt, ezért kenődött el. Ő is kapott Fairy Dustot, és a Golden Rose nagy, ezüstpelyhes lakkját, meg egy réteg fedőt. Kísérleti jellegű dolog volt, na - a Snow One inkább önmagában mutat jól, mert a további átlátszó rétegek tompították a textúráját. Önmagában viszont rémesen pattogzik. Aki szereti az ilyesmit, a Naillandnél most féláron megveheti, 745 Ft-ot még így is megér.

Nem tudom, mit írjak az "összességében"-részhez - mert a követőim fele valószínűleg leiratkozik:D -, jó volt ismét nyomdázni, nagyon szép manikűröket lehet vele készíteni, és kis utánaolvasással meg lehet előzni, hogy horribilis összegekbe kerüljön, sőt, sok normál lakk is alkalmas a nyomdázásra, a lényeg, hogy sűrű legyen. Kísérletezni kell. Nem mellesleg nagyon jól feldobja a már megunt lakkokat. És amíg szárad, addig lehet egy kicsit olvasni.:D

Ui.: Tudom, hogy a képek minősége nem kevés kívánnivalót hagy maga után, de nem volt több időnk és sose írtam még kifejezetten manikűrös postot (ha jól emlékszem...). Este fogtunk hozzá, villanyfényben - talán mondanom se kell, hogy természetes fényre mennyire nem volt esélyem -, háttér a nappali padlója, az első képnél bekandikál a könyvespolc lába. Majd igyekszem ezen javítani, de agyonretusált fotókat nem tudok és nem is akarok produkálni, ezért linkeltem a lakkoknál olyan képeket, amelyek szerintem a valóságnak megfelelnek, és nem ledfényben szikrázókat, mert nem kislámpával a kezünkön járkálunk.
Ui2.: Ja, a lakás. A költözésről (még) nem írtam, meg hogy milyen az új otthonunk - lehet, hogy fogok, egyelőre túl személyesnek érzem.


2016. február 15., hétfő

Sömmi.

"... és az András gazda is erősen felbőszítette magát, hogy az ő tanyáján senki se hepciáskodjék vele, mert reá uszítja a kutyákat, itt ő parancsol, senki más, és az Ördög füleiből most fekete füst csapott fel, fenyegetőzött, öklét rázta, valósággal őrjöngött, és az András gazda hirtelen a háta mögé nyúlt a fásládába, és megragadott egy nagyobb darab keményfát, és azzal úgy koponyán verte az Ördögöt a két szarva között, hogy az félájultan zuhant hátra a székről, és az András gazda még belerúgott  néhányszor a bagariacsizmája orrával a földön heverő Ördögbe, aztán megragadta a patájánál fogva, és a padlón húzta ki a házból, egyenesen a kút felé, é a kutyák őrülten csaholtak, és az Ördög kábultan nyöszörgött, hogy megbánja ezt még az András gazda, mert ő bosszút áll, lássa meg, rettenetes bosszút áll rajta, és a Sándor lelke akkor is az övé lesz, ha törik, ha szakad, mire az András gazda megtorpant.
»Milyen Sándor? Az mög ki?« - kérdezte az András gazdag csodálkozva.
»Te, büdös paraszt, hát a fiad, az a Sándor. A Rózsa Sándor« - mondta kábultan az Ördög.
»Az én fiam? Lúfaszt! Hogy is né, a kurva ördögit! Az András lösz, mint az atyja!« - mondta az András gazda.
Azzal fogta az Ördögöt, nagyot nyögve felemelte, mert olyan nehéz volt a Sátán, mint az ólommadár, és az András gazda belehajította a kútba, és még hallotta, ahogyan zuhan az Ördög, és a teste neki-nekicsapódik a kút oldalának, és végül megvárta az András gazda, míg hall lentről egy nagy csobbanást.
»Itt az ideje, hogy hazatalálj a Pokol fenekére« - mondta az András gazda a kútba nézve, és, mint aki jól végezte dolgát, levette a láncról a kutyákat és visszament a házba, és a tisztaszobában az ágyon az Örzse dajkálta a gyermeket: »Sanyikám, Sanyi gazdám, Sanyi bácsim«, gügyögte a cseppségnek, és akkor az András gazda úgy gondolta, ezzel már nincsen mit csinálni, eldöntetett, meg aztán végül is oly mindegy, ha Sándor, hát Sándor, még ha az Ördög keresztelte is annak, hát legyen akkor Sándor, és akkor majd a második fiú lesz Bandi, egyszer az életben lehet az Ördögnek meg az asszonynak is igaza."

Cserna-Szabó András: Sömmi.

Jó párszor újraolvastam a fenti idézetet, ami a kedvenc jelenetem a könyvből - melynek alcíme: Kisromán, oltári aranyos -, az egyik gyerekkori kedvencemet, az Indul a bakterházat juttatta eszembe.
[Vajon megpöködnek egyesek, vagy hülyének gondolnak, mert aranyosnak tituláltam az alcímet és Rideg Sándor fenetudjamilyenazaktuálismegítélése-könyvével hoztam párhuzamba?]
Kicsit sajnáltam, hogy ez a paraszti humort felvillantó hangvétel elenyészik a későbbiekben, és az "ördögi eastern" vérgőzös, kegyetlen hangulata váltja fel, de ezzel együtt is jólesett olvasni Rózsa Sándor történetét hű csatlósa, Veszelka Imre tolmácsolásában. És talán a Cserna-Szabóval való ismerkedéshez is jó alanyt választottam.
Veszelka Imrus szórakoztató, de kissé megbízhatatlan narrátor, továbbá nem átall fantasztikus elemekkel teleszőni elbeszélését - naná, hogy Kossuth; az az utolsó jelenet vele! -, amelyet a szegedi Páva vendéglő előtt, idős, vak koldusként ad nekünk elő. A történet Rózsa Sándor születésével indul és kicsivel a halála után fejeződik be, mert, ahogy az lenni szokott, közben a narrátor életét is megismerjük; nem tudom, mennyi benne az írói fantázia által hozzátoldott meskete, de - ahogy Az arany cimbalom olvasása közben is - ismét megállapítottam, hogy irgalmatlanul nehéz lehetett egy viszonylag normális, védett életet kialakítani és a békés öregkort megélni. Szegény Veszelka, az eredetileg szeplőtelenül tiszta szívű parasztlegény villámgyorsan az üldözöttek és számkivetettek között találja magát, ahonnan az igazmondás már nem szabadíthatja ki. Szó szerint belebotlik Rózsa Sándorba, és a jámbor ifjú rögtön a betyár mellé szegődik, akinek kezdeti célja valaminő Robin Hood-féle igazságszolgáltatás volt, de, ahogy mondani szokás, az ördög nem alszik, ez a fajta meg, aki nem átall Ferenc Józsefnek meg Mária Lujzának álcázni magát, nehezen tesz le az általa kiszemelt szaftos lélekről - a kísértésnek pedig nehéz ellenállni.

Üdítő volt olvasni a repertoáromtól élesen elütő kisrománt - szeretnék minél több ilyet, ha 2016 már a spontán örömolvasás éve -, Sömmit ajánlok mindenkinek.

Ui.: Tudom, hogy lapos poén volt, de nem bírtam kihagyni.
Ui2.: Mértéktelenül jólesik a lelkemnek, hogy a cím után ott egy pont, olyan szomorú, hogy szegények általában lebegnek a semmiben. Gyerekkoromban minden vignettára, dolgozatra tettem egy pontot az "a" végére, hiába magyarázták, hogy "De kis B., nem az a-dik osztályba jársz, hanem az a-ba", mondtam én, hogy tudom, de olyan megnyugtató, hogy lezárhatom a sort egy ponttal.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2016
Ár: 2990 Ft


2016. február 14., vasárnap

Heti summa

Nem egy nap alatt, de abba általában sömmi nem fér bele. Tehát:
- Voltam edzeni;
- Kimostam az összes ruhát;
- Kitakarítottam és rendet raktam;
- Eladtam két könyvet;
- Beütemeztem két baráti találkozót;
- Megcsináltam a blogsablont;
- Írtam három négy postot;
- Meg két értékelést;
- Voltunk sétálni a vasárnapi napsütésben;
- Amiből már sömmi nem látszik, de mindegy;
- Rendbe raktam a lakás papírjait;
- Kisuvickoltam a hűtőt és rendet raktam benne;
- Bevásároltam;
- Főztem ebédet;
- Írtam naplót is;
- Olvasni is próbáltam és még fogok is;
- Utolértem magam a könyves postokban.

Ez tulajdonképpen nem sok, a heti egy edzés meg pláne nem, de mivel bizonyos dolgok folyamatosak (pl. egy héten nem egyszer rakok rendet) és sok utazással járó munka mellett kell művelni, soknak érzem, vagy inkább eredményesnek. Hogy néha sikerül a kötelező köröket gyorsan lezavarni és jut némi időm (és legfőképpen: agyam) a szeretett dolgokat művelni. Nem vagyok igazgyöngy háziasszony: ha választani kell, hogy a vasárnap délelőttöt mire szánjam, a sütés-főzés és a ragyogóra sikálás baromira a blogírás, az olvasás mögött kullog, de a filmnézés, a sétálás vagy egy új manikűr is fényévekkel megelőzi. Ha nem hagynak a kis vackaimmal szöszölni, játszani, akkor igavonó baromnak érzem magam, ráadásul ingerült barom leszek.
A hajam pedig végre elérte az ideális hosszúságot. Legutóbb sikerült túl rövidre vágatni, és nehéz volt kitotózni, hogy mi a jobb, kicsit kifésülni mosás után, hogy ne legyen kezelhetetlen Pumukli-frizurám, vagy reggel átcsapni a hajkefével, hogy ne lapuljon nagyon a fejemre. Vicomte azzal hízeleg, hogy nekem jól áll a kócos haj, mert olyan, mint egy oroszlánsörény, én pedig abban reménykedem, hogy a színe is olyan (hadilábon állok a hajszínem szerethetőségével). Egyébként egy 22 éves, barkós srác vágta a hajam, aki 25-27 évesen szeretne apuka lenni, mire lejjebb süllyedtem a székben, és egyszerre éreztem magam nagyon öregnek és nagyon deviánsnak.

Szörnyű problémáim x-edik részét olvashattátok.

2016. február 13., szombat

Szösz

1. Na, hogy tetszem? A képet Katacitától loptam az ő személyes engedélyével. Megláttam és beleszerettem, nem volt mit tenni, le kellett cserélnem hűséges fejlécképemet.

2. A mai nap iszonyú szívás volt, mintha hülye-vagyok-méreg csöpögött volna az emberekre eső helyett. Én is elkaptam a kórt, sikeresen elloholtam egy üzletbe, ami szombaton zárva van, utána rossz helyen szálltam le a troliról. Komolyan gondolkoztam rajta, hogy sírva fakadok, de így is kezdett fájni a fejem és nem volt nálam elég zsepi.
Már csak az hiányozna, hogy kiszakadjon a szatyor alja, gondoltam, miközben hazafelé baktattam, és szétcsattanjon a meggybefőtt üvege. De a szatyor nem szakadt el, és a meggybefőttet előrelátóan a táskámba raktam - ahol nem folyt ki az Ílionra. A kurva életbe.

3. Baromi jó, hogy a körömlakkoknak, nyomdalemeznek és egyéb női istenverésének nincs ISBN-száma.

4. Nem mintha nem vettem volna könyvet. Az órák óta (órák óta, hehe) szerelmes vagyok Cunningham pró(s)zájába, és amikor Timi szólt, hogy 790 a Könyvudvarban, írtam neki egy csomó nagybetűs logatomot, és senkit nem voltam hajlandó kiszolgálni, amíg meg nem nyomtam a "Megrendelés elküldése" gombot. Hát így van az, hogy a februárt se zárom új könyv nélkül. Nita még egyet se vett, és nem is kapott. Hová lesz így a világ, ha minden könyvharács megkomolyodik?

5. Pénteken átvettük Nitával a könyvemet, lerohantuk a Moyra boltját (semmi köze a Molyhoz, és nem akarjátok tudni, hogy miket árulnak ott - nem, nem szexbolt. És nem cukrászda.). A heti traumák feldolgozása végett felfaltunk egy-egy sós palacsintát a Guruban, leöblítettük egy forrócsokival, ill. mézeskalácsos teakoktéllal (ha én hobbizok, nem fakszinozok; akkor van 47 féle teám, harminc körömlakkom, 22 macskám, 3312 könyvem, egy idén 10 éves blogom, és sajnos az edzést ide nem tudom besorolni, de múlt héten összejött a heti három), végigkúsztunk a Mülleren (nem vettünk körömlakkot) és a Librin (könyvet se), megszaglásztuk a Lush-t, ettünk egy iszonyat édes Magnum csokit, és az unikornisos-csillogós joghurt sajnos kimaradt, mert közben este fél hét lett, és iszonyú fáradtak lettünk.

6. Ha már Ílion: átkozottul jó ez a könyv. Nem tudom, hogy aggódásra ad-e okot, hogy mindkét idei gyengébb olvasmányt nő írta (A vágyakozás enciklopédiája; Az isztambuli fattyú), lehet, hogy a nagy buzgalomban, hogy egyenlő arányban olvassak női és férfi szerzőktől - korábban a nők voltak többségben -, valami átbillent bennem.
Kellemesen meglepődtem, hogy Simmons milyen humoros ebben a regényében. Vagy csak régen olvastam a Hyperiont...
"- Újabb nanotech beavatkozás - állapítom meg. - Diomédész levadászta már az íjászt? - Idestova öt perce végzett vele. - És Pandarosz előadta a nagymonológját, mielőtt Diomédész kivégezte? - kíváncsiskodom. A fordítás szerint Pandarosz negyven soron keresztül kesereg a sorsa felett, hosszas beszélgetést folytat egy Aineiász nevű trójai vezérrel - igen, azzal az Aineiásszal -, majd harci szekérre pattannak, és rohamot indítanak Diomédész ellen, gerelyt vetve a sebesült akhájra. - Nem - bánkódik Nightenhelser. - Amikor elhibázta a nyílvesszővel Diomédészt, csupán annyit mondott: »A kurva életbe.« Aztán felszökkent a kocsira Aineiásszal, és elhajított egy dárdát, amely átfúrta az akháj pajzsát és vértjét, de még így is sértetlen maradt. Még egyszer elkáromkodta magát - »Picsába« -, egy másodperccel azelőtt, hogy Diomédész kelevéze eltalálta a szeme között. Úgy látszik, Homérosz megint élt a költői szabadsággal, és beszédet varázsolt oda, ahol eredetileg nem volt."

7. Kitakarítottam a lakást és a hűtőt, amiben szép rend is van, és ami valószínűleg senkit nem érdekel, kivéve talán a pasimat. De az, hogy a jelenlegi körömlakk meg se rezzen kb. egy hete a körmeimen, még őt se.

8- Kár, hogy nem tudok írni, akkor megénekelném a kényelmes kertváros erkölcsi fertőjét. Kicsiny lakóközösségünk zilált idegeit meghullámosította, hogy VALAKI a kommunális hulladék tárolója mellé helyezett két, műanyag szelektív szeméttel teli műanyag szatyrot. Az bezzeg senkit nem érdekel, hogy január elsején a színes üveg tárolóját több méteres körben üres alkoholos butéliák övezték, és ez vajon milyen szociális és társadalmi problémákat sejtet. Vagy az, hogy a közelünkben lévő cukrászda kézi produktumai a cukorhabos lába nyomába se érnek a Szamócának vagy az Asztalkának, ezen termékek megszerzésének forintban kifejezett sarca viszont igen. Azt, hogy a CBA-t nem szeretem és miért nem az Örsre megy be a 77-es trolibusz, inkább nem foglalom cikornyás körmondatokba.


Erős rengés

"Azt a napot, amikor a levegőbe repült az SE Fireworks tűzijátékraktára, mindhárman Enschedén kívül töltöttük. Siem, ha jól emlékszem, Sanghajban volt az egyetemmel, Aaron és én pedig Zaltbommelben egy esküvőn. Biztonságban voltunk. Egyikünk sem veszítette el az otthonát (bár ez Aaron esetében alig tizenöt méteren múlt), sem a kezét vagy a lábát. Mégis hajlottam rá, hogy elhiggyem: ez a kegyetlen robbanás zilálta szét az életünket. Lehet, hogy van valami természeti törvény, ami kimondja, hogy ekkora morajlás beláthatatlan mechanizmusokat kelt életre, olyan lökéshullámokat indít el, melyek kiszámíthatatlan következményekkel járnak, félreértésekhez és elhatározásokhoz vezetnek. Mintha az ehhez fogható katasztrófák ősrobbanások lennének, amik következményektől, eseményektől, lehetőségektől és lehetetlenségektől sistergő térré alakulnak. A tűzijátékraktár katasztrófája valóban új, eljövendő katasztrófák bölcsője volt."

Peter Buwalda: Bonita Avenue

Erről a könyvről - habár van benne pár hihetetlen momentum -, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.
Remélhetőleg Ilweran nem fog vérig sértődni - ahogy én se tettem a Vanessa és Virginia kapcsán :) -, de ez a negyvenes holland fickó egy laza csuklómozdulattal maga mögé utasította Franzent, akárcsak két női szerző: Lionel Shriver és J.K. Rowling. Lehet, hogy szentségtörés, de Franzen nekem túlírt és bőven vannak olyan momentumai a Javításoknak, amik nem érdekelnek. És nem megy elég mélyre.
Buwalda viszont igen. Rowling és Shriver cincál, tépdes, Buwalda darabokra hasít; meg merem kockáztatni, a Bonita Avenue legalább annyira durva könyv, mint a Beszélnünk kell Kevinről. Úgy fejbe kólintott, hogy biztos benne lesz az évi Top5-ben; itt ismét kifejezem az örömömet, hogy idén mennyi jó kötetet olvastam, szenzációs vagyok, tartsam meg a jó szokásomat, és akkor egy-egy Az isztambuli fattyú-féle csalódással is megbékélek.

Annyira érdekes, hogy a világ valamennyi szerzője tulajdonképpen ugyanazokat a szavakat pakolgatja egymás mellé, a végeredmény mégis lehet viszolyogtató, agyzsibbasztó, unalmas, lenyűgöző, nem-bírom-letenni-izgalmas, vicces stb. Persze a különböző nyelvek, a fordítások és nyelvi regiszterek árnyalnak ezen a fekete-fehér képen, de lényeg a lényeg, képtelen voltam elszakadni a könyvtől. Olyan volt olvasni, mint bámulni egy balesetet: hiába borzalmas és rettenetes, nem bírod levenni róla a szemed. Borzongató gyönyörűség, elszabadult féktelenség és az őrület finoman az elmére ereszkedő fátyla, amikor a bénult fantázia megmérgezi a tudatod és finoman kimoccantja a valóságot a helyéből.
Az ember kibaszottul undorító lény és még undorítóbb dolgokat képes művelni, saját magával és a körülötte lévőkkel is. A métely ellen nincs orvosság; nem lehet tudni, hogy bármilyen, ártalmatlan tűnő dologból kisarjad-e a... romlás mérgező virága. Nehéz erről írni-beszélni, de per pillanat így érzem. Ebben a történetben olyan mélyen el van cseszve valami (vagy inkább minden), hogy képtelenség helyrehozni. Buwalda borzasztóan jó érzékkel váltogatja az idősíkokat és teszi elénk az újabb titkokat és fordulatokat, mintha egyenként adná a kezünkbe a zsigereinket.
Leírva mindez szörnyen hangzik, és néhányan talán azt gondoljátok, soha a közelébe nem mentek ennek a könyvnek, de a helyzet nem olyan drámai (de igen), csak péntek éjszaka van és nincs itthon kóla, ezért előtört belőlem a melodramatika iránti vészterhes hajlamom. A Bonita Avenue egy család széthullásának története, egy tökéletesnek tűnő családé, ami valójában atomjaira van szétrohadva, csak erről egyik családtag sem hajlandó tudomást venni, és ami végzetes következményekkel jár.

Ui.: Ráadásul a gép frissítéstelepítés okán újraindította magát, én pedig, a teljes felidegelés helyett, inkább elmentem aludni.

Eredeti cím: Bonita Avenue
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2014
Fordította: Zákányi Viktor
Ár: 3950 Ft


2016. február 10., szerda

A történelem tükrei


Elif Shafak: Az isztambuli fattyú

Megvan az idei év első félrepozicionált könyve. Egészen a regény végéig simán rossznak könyveltem el, aztán rájöttem, hogy Shafak (valószínűleg) egészen másra törekedett, mint ami az én elvárásom volt. Szerény nyöszörgős személyem könnyű, misztikus-háztáji mágiás történetre vágyott a Bonita Avenue nyers brutalitása után - és kapott egy némiképp hasonló történetet.
Itt is családok, a köztük lévő viszonyok állnak a középpontban. Áll egy előkelő, omladozó ház Isztambul utcájában, amelyet csupa nő lakik, a férfiak - az Amerikába távozott Mustafa kivételével - a családi átok miatt mind meghaltak. A nők között van jós, tetoválóművész, történelemtanár, az ólomöntés tudományát ismerő dédnagymama és még pár bogaras nőszemély. Mindannyiuknak megvan a maga keresztje, ami meghatározza az életét. Asyának is, a címbeli fattyúnak, aki nem ismeri a múltját, ezért a jövőbe vágyik és meggyőződése, hogy minden mindenhol rossz és ezen nem lehet változtatni.
A múlt és jövő - amelyek között feloldódik a jelen - ütköztetése a másik családra is jellemző, a Kaliforniában élő örmény diaszpórára. A Cakmakciyanokat a múltbeli tragédiák tartják életben, kivéve Armanoush-t, a családfa legfiatalabb hajtását, aki kétségbeesetten vergődik kettős identitása (amerikai-örmény), valamint az anyja és az örmény apai rokonok közötti éles ellentét miatt. Meggyőződésévé válik, hogy csak úgy tudja kideríteni, kicsoda is valójában, ha felkeresi az apai nagyanyja otthonát Isztambulban - szállásadóul pedig a fent említett Mustafa - anyja második férje - családját szemeli ki...
A családi viszonyok kicsit szövevényesnek tűnnek, de olvasás közben könnyebb megszokni, mint itt pár mondatban.:) Az isztambuli fattyú tulajdonképpen két család regénye a történelem tükrében, ill. a történelem utáni időszak megélésének könyve. Én pedig egy gyengéd, női regényre vágytam, de szerintem nemcsak ez volt a probléma forrása.
Tudom, könnyű magas lóról beszélni, de egy idő után rettenetesen idegesített a Cakmakciyan-família makacs ragaszkodása "elnyomott, lemészárolt nép" örökségéhez, valamint a törökökhöz való hozzáállásuk. Értem, hogy ez egy ma is élő, komoly ellentét forrása és kényes téma, de a nemzetek közötti problémákról nem szeretek regényt olvasni - legalábbis ilyen formában biztosan nem -, és szerintem a kiadó is a női misztikumra helyezte a hangsúlyt a regény második kiadása során, ami a tartalmat ismerve nem túl szerencsés. A szereplők en bloc idegesítettek; Armanoush helyében rég megőrültem (vagy elszöktem) volna, megfojtják szegény lányt a szeretetükkel, és eszük ágában sincs elgondolkodni azon, hogy vajon miért szökött titokban Isztambulba. Armanoush édesanyja meg... az európaiak legszemellenzősebb előítéletének mintapéldánya az amerikai szőke nőkről.:D Falra másztam tőle. De Asyától is, a tizennyolc éves, szabad szájú, spleenes hősnőtől is, aki szenved a nagy mellétől, szenved az anyjától, a családjától, a vélt nihilizmusától, az önkeresés gyötrelmes vágyától, ami, elismerem, nehéz lehet anélkül, hogy tudná, ki az apja. De a családja szereti (sokkal normálisabban, mint Armanoush-t), és annyira nem borzasztó az élete, hogy kínjában kukabúvár akarjon lenni.
Egészen a végéig. A múltbeli szálak összeszövése a jelennel, Banu néni (a legszimpatikusabb karakter) és a dzsinn, a két családot összefonó, véres csomó, amit a befejezésben fejtünk fel egy egész csillagot dobott a megítélésemen, ha ragaszkodunk az ómódi értékelő jelrendszerhez. Ez segített elhelyezni-megérteni a regényt és mentett meg a totális csalódástól. Ettől függetlenül a szerző Szerelem c. művét nemigen fogom elolvasni, megbízható források szerint se a történet, se a fordítás nem túl jó, ami nem hangzik biztatóan a fentiek után.

Ui.: Egyébként A fattyú is hemzseg az elütésektől és a figyelmetlenségből fakadó hibáktól.

Eredeti cím: Baba ve Piç
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2015
Fordította: Sipos Kata, Nagy Marietta, N. Kiss Zsuzsa
Ár: 3690 Ft

2016. február 8., hétfő

A hang és a téboly

"»Ha megjelenéséhez stílushasonlatot keresek, legközelebbi példaként a trecento sienai mestereit említhetem: minden pillanatban szögletes volt és elegáns, méltóságteljes és választékos, törékenységét árnyalatnyi reneszánsz nagyság övezte - Raffaello és Correggio édessége és lágysága nélkül. Viselkedésében a legkülönösebb módon keveredett az emelkedettség és az esetlenség. Képzeljünk el egy Simone Martini-madonnát, amint éppen elhessenti az angyalt, hogy végre cigarettát sodorhasson magának, vagy négy mérföldes hegyi túrára induljon...«"
(Quentin Bell leírása nagynénjéről)

Bécsy Ágnes: Virginia Woolf világa

Régóta húztam ennek a könyvnek (a 2016-os év első könyvének) az értékelését - meg is lett a böjtje, a részletgazdag ismeret fele (juj) kihullott a fejemből, legalábbis érzésre. K - küzdelmes vajúdás lesz, nem túl impozáns eredménnyel.

Aki életrajzra számít, az inkább Alexandra Harris: Virginia Woolfját lapozza fel, hasonlóan részletes és érdekfeszítő, kicsit úgy érzem, egymás ikerpárja a két könyv. Bécsy Ágnes az életrajzi elemeket csak akkor használja fel, ha feltétlenül szükséges; az ő elemzésének tárgya tényleg VW világa, az őt ért hatások, benyomások kincsestára, műveinek részletes ismertetése, a kritikához való hozzáállása - és a kritika hozzáállása őhozzá -, kézikönyv, kulcs az írónő regényeihez. Biztos, hogy mankóként elő fogom kapni, amint ráveszem magam, hogy ismét Virginia Woolfot olvassak.
"A reggeli óra másfajta olvasást kíván. Ez nem a fosztogatás és a turkálás ideje, a félig csukott szemmel sikló hajóutaké. Most olyasmi kell, ami körülrajzolt és tiszta,úgy metszették, hogy felfogja a fényt, kemény, mint a drágakő vagy a szikla, benne az emberi tapasztalás pecsétje, és mégis, akár a tiszta drágakő, őrzi a tüzet, mely a szívünkben hol fennen lobog, hol hamvába roskad."
Talán hihetetlennek tűnik, de akkoriban, a későviktoriánus korban Virginia - és vele a bohém Bloomsbury-kör - viselkedése, világlátása és később a művei is lázadók voltak; kezdve onnan, hogy kötetlen vitaesteket tartottak, a keresztnevükön szólították egymást, azon keresztül, hogy Virginia egy nincstelen zsidóval kötött házasságot, hogy nő létére komolyan foglalkozott az írással, és nem nőiesen érzékeny, zaklatott érzelmekkel kitömködött levélregényeket írogatott, odáig, hogy felrúga az angol regény látszatrealizmusát. Olyannak tűnik ez a nő, mint aki szivacsként magába szívott minden információt, érzést, amit önmaga és a körülötte lévőkön keresztül tapasztalt, aztán szépen elrendezte a maga alkotta fogalmi rendszerben. Jó érzés volt olvasni, mik alakították a stílusát (mintha egy lépéssel előtte járnék, haha), mint az orosz realista nagyregény, a posztimpresszionista festészet és William James tudatfolyam-technikája (na, Virginia, ezt, ha akarnád, se tudnád letagadni) stb.
Lehet, hogy hülyeség volt a Virginia Woolf világát a regényei előtt olvasni, de önsorsrontó módon imádok cikkcakkban haladni. Bécsy ezt alaposan megtorolta: úgy vág bele a regényértelmezés sűrűjébe, mint egy konyhásnéni húsosan rengő karja, az agyam majd' szétrobbant, mert régen olvastam szakszöveget. Valósággal fellélegeztem, amikor kicsinyég könnyebb területre értünk, mondjuk a szilárd/ferde torony vagy a VW egész életén végigbillegő lepke motívum újabb állomásához.
Roppant büszke voltam magam és fellélegeztem, amikor befejeztem a könyvet. Valamiért előtört belőlem a késztetés, hogy idén több életrajzot, elemzést, naplót, irodalomhoz kapcsolódó non-fictiont olvassak, Bécsy ideális, elkötelezett kezdésnek tűnt a projekthez. Valószínűleg kevesen fogják elolvasni ezt a késő esti habogást [mármint a postot, nem a kötetet], de aki idáig eljutott, azt valószínűleg érdekli Virginia Woolf (netán rettenetesen unatkozik), és neki(k) meleg szívvel ajánlom ezt az alapos elemzést, ami biztos bázistudást biztosít Woolf megértéséhez és átérzéséhez.

Kiadó: Európa
Sorozat: Írók világa
Kiadás éve:1980
Ár: kb. 1500 Ft-tól elérhető
  

2016. február 2., kedd

Üdvözlégy, Mária!

"Azt mondtam, én nem szívelem a semmirekellőket, de ahogy benneteket elnézlek, nemcsak az ostobaságot meg a szokásos kegyetlenséget látom, hanem a kétségbeesett igényt is valami másra. Gyűjts egybe semmirekellőket, mondtam visszatolva felé a tányért, és megkapsz bármit a világon - rettenthetetlenséget, becsvágyat, bármit -, s mielőtt az eloszlik vagy megerősödik, ahhoz fog vezetni, amit láttam, és amivel most együtt élek."

Colm Tóibín: Mária testamentuma

Egyre jobban a szívembe fészkeli magát a Park kiadó - abba a részébe, ami a könyvkiadóknak van fenntartva -, egyre-másra adják ki az igényes, szép, hiánypótló, szuper könyveket, és majd' mindegyik érdekel engem! A Mária testamentuma is közéjük tartozott; nagyon érdekelt, milyen új színt visz az emberiség talán legismertebb és számtalan módon feldolgozott-bemutatott eseményébe és történetébe: Jézus keresztre feszítésébe.
Nagyon meglepett, milyen szuggesztív és feminim a szöveg hangvétele; egyszerű, letisztult, mégis árad belőle egy anya fájdalma, akinek csak a szavai és az emlékei maradtak meg - a férje és a fia meghaltak -, amelyek kísértetekként kísérik el hátralévő életében. Mindig kellemes élmény, ha egy férfi szerző érzékenyen, hitelesen, de nem elbagatellizálva-maszatolva képes belehelyezkedni egy nő szemszögébe (lásd Iszony), engem Colm Tóibín már ezzel megnyert magának.
Szó szerint emlékek közt bolyongunk - nem az események lineáris láncolatát ismerjük meg, hanem a múlt kiragadott részleteit, amelyek a jelenbeliekkel váltakoznak. Ahány résztvevője, szemtanúja van egy eseménynek, annyiféle beszámoló jön létre, nem beszélve a későbbi kikozmetikázásokról, átiratokról, és azoknak a ferdítéseiről, akik ott sem voltak. Hihetetlen volt olvasni azt a jelenetet, amelyben a két férfi Máriának magyarázza a saját gyereke fogantatását. A cenzúrájuk kíméletlen, mintha erővel ki akarnák törölni az idős asszony emlékeit, hogy a saját kreálmányaikat ültessék a fejébe. Szerintem örömmel vennék a halálát - az utolsó akadály is elhárulna, hogy terjeszthessék a saját, igaznak vélt verziójukat. Van ennek a történetnek egy leheletnyi feminista mellékzöngéje, tényleg csak annyi, amennyi Mária szavaiból kihallik, mintegy a szavak árnyékában lehet látni, nem követi részletezés vagy hosszas taglalás.
"Nem tudom, miért fontos, hogy esténként elmondjam magamnak az igazságot, miért lenne fontos, hogy valaki legalább egyszer elmondja az igazságot a világnak. Mert a világ a hallgatás helye, az égbolt éjjel, miután a madarak elülnek, végtelen, néma hely. Nincs az a szó, ami a legcsekélyebb változást is okozná az éjszakai égbolton. Nem derítheti föl, nem teheti kevésbé idegenné. És a napvilág a maga részéről nem kevésbé közömbös bármiféle mondandóval szemben."
Hogy mennyire eltávolodott Mária a saját fiától, hogy mennyire nem részese, hanem áldozata az eseményeknek, az is mutatja, hogy Jézust nem nevezi a nevén, mintha ez a szó már valaki mást jelölne. Továbbá, nemcsak a hangvétel és a látásmód új (vagy csak nekem az:), hanem a történések egy része is; Tóibín [hogy a fenébe kell kiejteni ezeket a kacifántos ír neveket?!] nem rekonstruálja a keresztre feszítés eseménysorát, hanem Mária szaggatott látásmódjába enged betekintést; néha nem a fő eseményekre koncentrál (amikor igen, jóformán a hideg rázott), hanem az ott látott emberekről, az akkori gondolatairól mesél, hogy mi történt utána. De nem Jézussal, hanem vele. Máriával. Ennél a pontnál történnek új fordulatok, amelyek akár heveny szemöldökrángásra késztethetnek néhány olvasót - az efféle reakciókról fogalmam sincs, mert nem vagyok vallásos, de simán el tudom képzelni. Azon is megbotránkozhatnak, hogy Mária hogyan látja a fia cselekedeteit, az őt követőket (bolondok, nyomorékok és céltalan fiatalemberek, akik nem tudnak egy asszony szemébe nézni) és a később csodáknak nyilvánított tetteket - Lázár sírból kikelésétől szintén borsódzott a hátam.

Nem hittem volna, hogy első nekifutásra ilyen sokat fogok írni erről a picike regényről. Talán ezen is mérhető, milyen jelentékeny, pedig az olvasás során tudatosan kellett ügyelnem, hogy megéljem a szavakat, engedjem őket súlyosan aláhullni, és ne csak átszaladjak rajtuk, mert ez egy rövid kötet, délután már másikat olvashatok.
Olvassátok Mária történetét, mert... mert jó. Kicsit megdöbbentő, nagyon szuggesztív és friss perspektívájú. Köszönöm Timinek, hogy megajándékozott vele.:)

Ui.: Kifejezetten örülök, hogy a Park ezt a provokatív borítót választotta, és nem a semleges Mária-szentképre vagy az alábbi, Joanne Harris-dizájnra hajazó kosárkásat. 

Eredeti cím: The Testament of Mary
Kiadó: Park (sokadik piros pont és puszi)
Kiadás éve: 2015
Fordította: Szabó Herta (neki is piros pont és nagy puszi)
Ár: 2500 Ft