2015. december 13., vasárnap

Miről beszélek, amikor futásról beszélek

Hosszú idő óta először éreztem azt, hogy futás* közben sikerült zen állapotba kerülni. Hülyén hangzik, de nem is annyira fizikai próbatételről van szó, hanem szellemi teljesítményről - és szellemi elégedettségről. Persze, ha reggelente eszembe jut, hogy este edzés, legszívesebben az ágy alá bújnék, hogy én nem, képtelen vagyok rá, két kilót nem bírok el, olyan fáradt vagyok, és rettenetesen álmos... és hogy fussak? Képtelenség, tíz perc után beleáll a fura görcs a lábamba és lőttek a szellemi konfortérzetemnek. Aztán (szerencsés esetben) estére sikerül magam annyira felszívni (bátorsággal), hogy menjen az edzés, aztán eszembe jut, hogy kb. két év vergődés után eljutottam arra a szintre, hogy az átlag edzést, ha kínlódva is, de meg tudom csinálni. Futni még nem futok ennyi ideje, de kialakult annyi rutinom, hogy a roppant bizonytalan énem is szilárd bizonyossággal tudja, hogy az alapot végig bírom csinálni - bármi történik is, beszúr az oldalam, kapkodom a levegőt, két perccel a vége előtt a halálomon leszek, akkor is megcsinálom. Levegőt már nem tudok venni, de káromkodni igen.

De van egy pont, amikor sikerül a futás fizikai vonzatait elengedni - nem tudom pontosan, mi kell hozzá, valószínűleg sokat segített a napközbeni normál táplálkozás és a fehérjeturmix, de nem voltam kipihentebb vagy nyugodtabb, mint máskor -, és csak a gondtalanság marad. Az erőfeszítéssel a többi gondot is elengeded. Valahogy nem számít. Nyugodtan, laza testtartással, leeresztett vállal és lazán tartott, nem görcsösen ökölbe szorított kézzel. Nem számít, hogy a mellettem lévő fickó gyorsabb vagy a másik lány lassabban, de tovább bírja, mert nekem erőlködés nélkül, örömből megy. És gyors vagyok és ügyes és szép. A testem erős és egészségesen működik. Nem számít, hogy a lábam vékony és nem dagadnak rajta az izmok, mert bírják a tempót és nem fáradnak el - futás közben sose az a bajom, hogy fájnak a lábaim, mert egyes gépeken lazán mozgatnak hatvan kilót. Az se érdekes, hogy nagyobbat kellene lépni, hosszan előre nyújtott lábbal, nem így röviden felcsapva - nekem így kényelmes, nekem így megy. Biztos nem futok szépen. Nem, ez nem így van, szépen, harmonikusan futok. Más ítélete nem számít, ez a saját, belső élményem, küzdelem magammal, a problémák elegyengetése, elengedése, legalább ideiglenesen.

Ezt szeretem a mozgásban. Hogy igazi. Akármennyire nyivákolok egy-egy emelkedő megmászása közben, a kirándulások hiányoznak a legjobban, ki hitte volna. Sokkal értelmesebbnek érzek egy néhány óráig történő, oda és vissza gyaloglást, mint egy nyolc órányi munkával töltött napot, amit sikerül túlélni. A túrát viszont megéljük; ami nem fontos, otthon marad és bizonyos dolgok jelentősége felfokozódik; még egy korty víz is finomabb, hát még egy csomag keksz! És megadja azt, amit a dolgozás ritkán tud - a jól végzett munka örömét. Az elégedettséget, hogy végre nem ment pocsékba az idő, hanem valóban tartalmas, értékes dolgot végeztünk, amivel még a szervezetünknek is jót tettünk. Ez akkor is működik, ha nem megyünk gyorsan (kifejezetten utálok túrán rohanni, ennyi erővel a futópadon is lehet mászkálni), mert nem a sebesség, hanem az élmény a lényeg. És bármennyit kínlódtam is egy-egy alkalom során (sárga ösvény...), még nem volt olyan, hogy ne jó élményként maradjon meg bennem.

*Pontosabban futkorászás, mert nyugodt lelkiismerettel nem nevezném futásnak azt, amit művelek, de az én lelkiismeretem a létező legkaotikusabb terep, úgyhogy hagyom a faszba a mentegetőzést meg a magyarázkodást.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése