2015. november 20., péntek

Az utolsó nyár


Graham Joyce: A katicák éve

Graham Joyce-nak a magyar piacon debütáló regénye* nem talált rajongó fogadtatásra; a legtöbb véleményből azt lehet leszűrni, hogy jó-jó, de valahogy kevés, valami hiányzik a jó élményhez. Kicsit félve kezdtem bele, mert mostanában elég kiszámíthatatlan, mi tetszik a francos ízlésemnek és mi nem, de az adott helyen, az adott időben nekem nagyon is megfelelt A katicák éve, kisimogatta a lelkemből a zaklatottságot, lecsendítette a zizegő figyelmemet, az ideges vibrálást, ami a túlfokozott feszültség jele. Csak ülj le, és figyelj, ez volt az üzenete, vagy inkább a rám gyakorolt hatása. Graham Joyce a vállamnál fogva lenyomott egy székre és vetített nekem egy jó kis filmet.
Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy ez a könyv a felnőtté válás regénye, amikor David, az okos, mégis naiv fiatalember elveszti az illúzióit, de nem. Remélem, hogy nem válik felnőtté, mert ez itt azt jelenti, hogy keserű vagy, kiégett és csak az önös érdekeid vezérelnek. Megvan a magadhoz való eszed, de ez olyan veszteséggel járt, amit nem lehet kitölteni. Ilyen értelemben én se akarok felnőni.
Úgyhogy azt mondom, ez a könyv a szemlélődés regénye, a lassúdad, ám mélyreható folyamatok és apróságnak tűnő, valójában fontos momentumok kavalkádja. David egy pusztulás felé tartó, mégis velejéig intrikus világba kerül, az Angliában a hetvenes évekre lassan megszűnő, főleg a munkásosztályt kiszolgáló üdülőtelepek egyikébe, ahol részt vesz egy emberismereti gyorstalpalón. A maga zárt kis világából átkerül egy másikba, aminek a belső mechanizmusa teljesen különböznek az általa megszokottól és elképzelttől. Hangulatában a magyar SZOT-üdülőkre emlékeztetett, jó adag nosztalgiát szabadítva fel ezzel, de talán nem követtem el akkora baklövést, kicsit közelebb éreztem magam a történethez ezáltal.
Röhejesen hangzik, de itt mindenki mesterkedik valamiben, sütögeti a szánalmas, sovány kis pecsenyéjét, a cigarettaárus lányok (néhányszor tudatosítani kellett magamban, hogy 1976-ban játszódik a regény) trükköznek az utalványokkal, az egyenruhára szánt pénzt lenyúlják a tábor vezetői, és a társadalmi-politikai ellenfelek, folyamatok is éreztetik hatásukat. Ennél is nagyobb forgatagot jelentenek Davidnek az emberi érzelmek, szegény srác, hiába volt már dolga lányokkal, képtelen kiigazodni rajtuk és nem veszi észre az árulkodó jeleket. Fehér lovon vágtató lovag szeretne lenni, de már kinőtte a páncélját, és, hát, valljuk be, a valóságban a megmentésre váró királylányok nem mindig azok, amiknek látszanak - néha borzasztóan hatalmasra nyílik a szájuk, méteres fogaikkal elropogtatják a lovagok csontjait és kiderül, hogy emberevő szörnyetegek. Az emberek nem fekete-fehér figurák, ez az, amit David nagyon nehezen tanul meg. Hihetetlenül egyszerű, elcsépelt dolog, mégis sokáig tart, mire tudatosul.
A kísértetszál nagyon finoman húzódik meg a háttérben, egészen a regény végéig kell várni, mire fény derül, ki a titokzatos férfi összecsomózott kötéllel a vállán és bánatos kisfiú - nem nehéz kitalálni, és valószínűleg David is tudja a lelke mélyén, de olyan mélyre temette magában, hogy kell néhány löket, mire minden felszínre kerül.

Még egy megjegyzés a végére: valamiért vonzódom a forró nyarakon játszódó regényekhez. A vibráló, párás hőségben bármi megtörténhet - oroszlánt sétáltatnak a promenádon, tömegével rajzanak a katicák, kísértetek tűnnek fel a tengerparton -, a valóság keretei elmosódnak, bizonytalanná válnak.
Őszintén örülök, hogy sokakkal ellentétben engem ennyire megtalált A katicák éve, tök jó, hogy a sok csalódás mellett akad néhány kellemes meglepetés is. Kicsit az Óceán az út végén következő állomásának tűnt olvasás közben, csak kevésbé mágikus.

Eredeti cím: The Year of the Ladybird
Kiadó: Gabo
Kiadás éve. 2015
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 2990 Ft




* Valójában a második; a Rémálom-világ 1991-ben jelent meg, az akkori könyvkiadási viszonyokat és szokásokat híven tükröző formában, szerintem jobb, ha el is felejtjük.

2015. november 19., csütörtök

"Egy idegen szív mindig sötét erdő"

"Mindig több kell neki: ez lesz a veszte..."

Naomi Wood: Mrs. Hemingway

A címet Pauline Pfeiffer, azaz Fife (második feleség) egyik leveléből loptam, amit Ernest Hemingwaynek írt, és amelyet egyébként Martha Gellhorn (harmadik feleség) is felhasznált az egyik könyvének címeként - Egy idegen szív, de szerintem a teljes mondat sokkal szebben hangzik. A sorban az hibádzik, hogy én nem voltam Hemingway felesége, de ez senkit em zavarjon.

Ez a regény Hemingway négy feleségének és a gyümölcsök fölött sajnálkozva néző zöldségesek regénye. Mindegyik asszony kap egy fejezetet, amelyekben megtudhatjuk, hogyan ismerkedtek meg Hemingwayjel, hogyan fonódnak össze a szálak - mert Hemingwaynek állandó jelleggel nem elég egy nő, legalább kettőre van szüksége; úgy viselkedik, mint mohó kisfiúnak a cukorkásboltban -, hogyan válnak a nők "nem-is-tudom"-szendéből hipergyorsan őrülten vágyakozó szeretőkké, majd megkeseredett feleségekké, miközben egy másik, a sorban őket követő asszony ugyanezen a metamorfózison esik át. Kifejezetten vicces volt olvasni az erős akaratú, a munkáját imádó (szándékosan nem írok karrieristát) Martha Gellhorn egymást követő megnyilatkozásait, a könyvébe írt sorokat: "Nesto, légy örökre az enyém!", az ezt követő fejezetben pedig Hemingway már Disznóként szerepel, aki azért űzte ki a nácikat a párizsi Ritzből, hogy hozzájusson a piakészletükhöz. Vagy azt, hogy a Maryvel (utolsó versenyző) való házassága kis híján egy napig tartott.Naomi Wood annyira nem ás mélyre, ezért csak tippelni lehet, mivel bódította el a nőket - akik ráadásul gyökeresen különböztek egymástól - az író. Pláne, hogy már a megismerkedésük elején felvillantotta a rosszabbik énjét; a faragatlan, agresszív alkoholista, lelkibeteg emberét, akik lassan, de biztosan felemészt a benne rejlő sötétség, és aminek a forrásához sem ő, sem a feleségei nem jutottak el. Hemingwaynek inkább egy, a gondoskodó anyaszerepet betöltő, idősebb nőre lett volna szüksége, vagy egy jó pszichiáterre. Vagy mindkettőre; egyikük a böhöm nagy önérzetét lelkét dajkálta volna, a másik nem hagyta volna, hogy gyáván meghátráljon a problémák elől és inkább megismételje őket újra és újra.
Persze utólag, egy fiktív mű összegzése közben könnyű okosnak lenni - valószínűleg mindannyian ugyanazt tesszük a saját életünkben, legalább egyszer. Azt hiszem, a felnőtté válás (?) egyik fő ismerve, amikor egy kapcsolatban félretesszük az "én"-t - engem bántottak meg, nekem van jogom megsértődni és bosszút állni -, és próbáljuk a másik fél szemszögén keresztül látni  és megérteni a konfliktusokat.
Ennyi női szapulás után illendő lenne valami mást is olvasni Hemingwaytől a Vándorünnepen kívül - ami 2011-ben megjelent bővített kiadásban, olyan jó lenne magyarul olvasni, habár Göncz Árpád hangulatos fordítását már nem élvezhetnénk -, valószínűleg tombolna sértettségében, ha megtudná, hogy egy jelentéktelen, huszonegyedik századi kelet-európai kislány ennyire semmibe veszi az írásművészetét. Egyébként a Vándorünnep az utolsó fejezetben többször előkerül "párizsi emlékek" fedőnév alatt. Anno, amikor olvastam Mary pár szavas megjegyzését a kötethez, eszembe jutott, vajon milyen érzés lehetett a negyedik feleségnek lenni - inkább már ápolónő volt, vagy a megszelídült író fényében diadalmasan sütkérező múzsa? Inkább az előbbi. Neki a paranoid, félig őrült, depressziós Hemingway jutott, a torta legkevésbé ízletes szelete.

Ja, hogy maga a könyv milyen volt? Habár még tavaly olvastam, akaratlanul összehasonlítottam A párizsi feleséggel, ill. elég élénken élt bennem az emléke ahhoz, hogy szokatlannak érződjön az E/3-mas elbeszélésmód. Késő este, nyűgösen majdnem félredobtam, hogy ez most nem lesz nekem jó, de némi alvás javított az ítélőkészségemen és onnantól élveztem az olvasását. Könnyű, nagy érzelmekről nem csicsásan nyilatkozó női regény a Mrs. Hemingway, egy nehéz időszak és az Elizabeth Costello megterhelése után baromi jólesett olvasni, még a sok időigényes elfoglaltság mellett is három nap alatt elolvastam.
Fontos tudatosítani, hogy ez a könyv regény, tehát bővelkedhet kitalált elemekben, erre maga a szerző is figyelmeztet a felsorolt szakirodalom előtt (A párizsi feleséget is megemlíti, nemcsak a magyar kiadó játszik rá a két könyv olvasóközönségére)

Ui.: Érdekesek a véletlen egybeesések; az első feleség, Hadley gyerekkorában lezuhan az erkélyről és eltöri a gerincét, Hemingway egyik szeretője, Jane Mason leveti magát egy balkonról és szintén a gerince sérül meg. Martha Gellhorn édesapja Hadley nőgyógyásza volt, és így tovább.

Eredeti cím: Mrs. Hemingway
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2014
Fordította: Komáromy Zsófia
Ár: 3500 Ft

2015. november 16., hétfő

Az olvasás természete és ami hiányzik

Cseri gyerekkori olvasásról szóló karca megihletett, bár nekem (részben) más dolgok miatt hiányzik az akkori olvasás élménye.
A poros, macskaszőrös szőnyegen ülök, hátamat a régi, palackzöld fotelnek támasztva. Nyár van, senki nincs itthon, a macskák az árnyékban heverésznek, a kutya illetlenül hangosan, ugyanakkor teljesen helyénvalóan horkol. A hűtő elkezd duruzsolni. Porszemcsék táncolnak a spaletta résén betűző napfényben, ahogy azt egy idilli jelenetben illik. Tizennégy vagy tizenöt éves vagyok*, A három testőrt olvasom és tövig rágom a körmöm az izgalomtól, hogy Milady meggyilkolja-e Buckinghamet. Szétfeszít az izgalom, és feszült hangon kiabálok az éppen megérkező anyának, hogy Mindjárt. Nagy izgalmak történnek éppen, nem érek rá sertepertélni meg macskaalmot takarítani.

Forrás
Azt hiszem, ez az, ami nekem a leginkább hiányzik a gyerekkori olvasás élményéből. A szemlélődés, a ráérés érzése. Nagyon ritkán tudok annyira kikapcsolni - és nagyon ritkán van rá értékelhető mennyiségű időm -, hogy annyira belemélyedjek a könyvbe, mint tíz-tizenkét éve. Hiányzik az érzés, hogy teljesen része, jelen lévő szereplője vagyok a történetnek, hogy feloldódom benne vagy átadom magam neki. Ezért tűnnek a gyerekkori olvasások színesebb, gazdagabb élménynek, ezért tudom még részletesen felidézni őket.

Írni is így szeretek, bár helyesebb volna gépelésnek nevezi, ahogy sportolásnak se illenék azt a nyűglődést nevezni, amit edzés alkalmával elkövetek (Na, ki találja ki, hogy Amadea virágos jókedvében van-e, vagy az alkalmi depresszió szélén hajladozik?). Hullafáradtan képtelen vagyok értelmes - vagy akár kevésbé értelmes - gondolatokat leírni. Ráadásul, bármilyen hihetetlenül hangzik, ehhez a nyolc óra alvás kevés, kell még hozzá fél napnyi szemlélődés (avagy bambulás), hogy a bennem zsibongó sok benyomás feldolgozódjon és elcsituljon, hogy a könyvekkel kapcsolatos gondolatok előtérbe kerülhessenek. A belemélyülő olvasásra ugyanez áll. Az az ideális, amikor van egy nap, vagy legalább egy délután, amikor nem kell görcsölnöm a lakás tisztes állapota, a munka, a bevásárlás, az annyi-mindent-kellene-csinálni folyton kattogó érzése.miatt és megengedhetem magamnak az elnyújtózás luxusát. Felpolcolt párnák, Puha Takaró (extra gyorsan ellazít) és kezdődhet a kaland Csodaországba. A kellő mennyiségű fénypászmától eltekintek, a borús ég vagy a kotyogó eső is megteszi - megadja az embernek az elégtételt, miszerint milyen jól tette, hogy bekuckózott az ágyba és nem kell semmit csinálni.

Meg persze az is benne van, hogy kapkodok; egyik könyvről ugrok a másikra, ritkán kap el az érzés, hogy nem akarom, hogy vége legyen a történetnek, a fél szemem mindig a várólista számán tartom, nehogy az dög a tudtomon kívül nőni merészeljen. Szeretném, ha kb. 30 olvasatlan könyvem lenne, mármint a sajátjaim között, mert a képzeletbeli várólistám túllépi a végtelen határait (hehe). Akkor aztán nyugodtan vandálkodhatok a könyvtárban, kapkodhatom le a polcokról a kedves könyveit és nyugodt szívvel vásárolhatok alkalomadtán néhány új könyvet, mert ez is hiányzik. Régen nem volt várólistám, Moly, blog, válogatás nélkül befaltam mindent, ami érdekelt, egymás után daráltam le egy-egy szerző könyveit és azok némán tették a dolgukat; új gondolatokkal ajándékoztak meg, elborzasztottak, örömmel töltöttek el, emlékezetes (vagy csak számomra emlékezetes) jeleneteket hagytak nálam. A maga módján mind elhelyezte zsenge személyiségemen a lenyomatát, mint egy őskori fosszílián. Nem tudom, mennyire kínos, hogy sok gyerek-vagy kamaszkori olvasmányra jobban emlékszem, mint jó pár, ezekhez képest frissen olvasott műre. Vagy csak nekik is időt kell hagyni, hogy az emlékeik kikristályosodjanak?
Rengeteg könyvet olvastam újra, akár három-négy alkalommal is, nem izgatott, hány összeharácsolt könyv várakozik a polcokon, mert alig vettem könyvet, és amiket megvásároltam, szinte rögtön el is olvastam. Emlékszem, ahogy sóvárogva nézek a dohányzóasztal faragott lábai mellett heverő A burokra és az Angyali játszmára - a tanulás miatt olvasás-stoppon voltam és azokat tartogattam jutalomfalatnak.

Szóval ez az, ami néha hiányzik. Néha, mert az is tetszik, hogy próbálok tudatos olvasó lenni és figyelni arra, hogy minél többfélét olvassak, de sokszor belefáradok, pedig takaréklángra tettem a listamániás énemet, nem jelentkezem kihívásokra, és nagyon ritkán készítek terveket.

2015. november 2., hétfő

A majdnem nullás hónap

Afenét, hiszen októberben vettem a Stonert is, úgyhogy a Reálban történő, ötszáz forintos beruházásom a tejföl és a Powerade mellett nem is olyan egetrengető.

John Williams: Stoner Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ

Az olvasás terén sajnos nem remekeltem, öt könyvet olvastam el és kettőt félbehagytam.

Margaret Atwood: Guvat és Gazella Leena Krohn: Angyaltrombita John Williams: Stoner Borisz Akunyin: Akhilleusz halála Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Cserébe elmondhatom, hogy ezen öt igazán jó élmény volt; a Guvat és Gazelláról nemrég írtam, szerencsére Atwood olyan író, aki nálam kiállta az idő próbáját és továbbra is lenyűgöz a könyveivel. Az Angyaltrombitát hirtelen felindulásból vettem anno, nem vártam tőle sokat, amolyan egynek elmegy-típusú könyv volt. A Stonernél rettegtem, hogy én leszek a feketeseggű indián, aki nem érti A Nagy Művet, de az első oldalakon megfogott és azóta sem ereszt. Végre megismerkedtem, ill. mélyítettem ismeretségemet Eraszt Petrovics Fandorinnal, az éles eszű, fess fiatalemberrel. A hónap utolsó lezárt olvasmánya igazi kataklizma volt, nem gondoltam volna, hogy ennyire beleszeretek Delphine de Vigan könyvébe.
Új fogadalmam (lett volna...), hogy a havi zárásig minden, az adott hónapban olvasott könyvről írok - sajnos kicsit későn találtam ki, a Stonerrel és a Semmi nem áll az éjszaka útjábannal még adós vagyok, de előbb-utóbb csak megszülöm őket is.

A bukottak pedig ők:

Jessie Burton: A babaház úrnője Kari Hotakainen: Az életkereskedő

A babaház úrnőjével kapcsolatban már kifejtettem, mi volt a gondom. Az életkereskedővel az volt a problémám, hogy az írónak volt egy nagyon jó ötlete és iszonyat laposan valósította meg. Már az elején irritált Selma okoskodása - a hideg futkos a hátamon az öregasszonyok bölcselkedésnek szánt locsogásától -, a Semmi nem áll az éjszaka útjába érzékeny szövege után extrán kirítt a bárdolatlansága. A témák pedig, amikkel foglalkozik, unalmasan, laposan vannak tálalva. Jajdeszarmulticégnél dolgozni, mert minden csillogása hamis, a nagy profithajhászásban elvész valami, amit nem tudunk nevén nevezni, jajdeszar telefonos értékesítőként dolgozni, mert már elveszett az emberek közötti személyes kapcsolat blablabla. Olyan jó kis posztmodernkedő, elidegenkedésről szóló regényt lehetett volna ebből kanyarintani, ehelyett kapunk egy adag nyafogást. És nem kicsit azt akarja sugallni, hogy régen bezzeg jobb volt, hát persze. Kb. Coelho felett áll egy szinttel a szerző, legalábbis ez a könyve. Sajnálom, hogy félbe kellett hagynom, de azt a kevés időt, amit olvasásra tudok fordítani, inkább jobb könyveknek tartogatom. Ha valami száz oldal alatt nem bírja megbirizgálni se az érdeklődésem, hiába erőlködnék még kétszáz oldalon keresztül, és még rosszul is érezném magam, pfuj, inkább nem kérek belőle.

Remélem, a következő hónap kicsit jobban alakul. Az, hogy idén nem lesz meg a száz olvasás, az tuti, de igyekszem még kihozni az évből, amit lehet.

A többiek októbere:
katacita
Dóri
PuPilla
Nita
Nikkincs