2015. augusztus 18., kedd

A királynő olvas és élvezi

"– Ide hallgasson, a maga főnöke igencsak megfingatja az én főnökömet!
– Valóban?
– Valóban. Könyveket ad neki, és számon kéri, hogy elolvasta-e őket. Ezt teljességgel szabálytalan!
– Őfensége szeret olvasni.
– Én meg azt szeretem, ha leszopják a farkamat. Mégse kérem meg rá a miniszterelnököt."

Alan Bennett: A királynő olvas

2011-ben, a monitor előtt güzülve olvastam először ezt a finom humorú, könnyed kisregényt - nagyon szeretek könyvekről szóló könyveket olvasni -, és már akkor eldöntöttem, hogy egyszer lesz belőle saját példányom és akkor újraolvasom. Idén (némi ártatlan célozgatás hatására) megkaptam szülinapi ajándék formájában, és boldogan teljesítettem az ígéretemet. Sokkal könnyebben megy az újraolvasás, ha nem egy hatszáz pluszos nagyregényről van szó.
(Fogalmam sincs, mikor olvasom el ismét az Elfújt a szelet. Cirka 1000 oldal.)

A királynő olvasóénje öntudatra ébred, és átveszi az irányítást az uralkodói test és elme felett. Klasszikus esetet láthatunk; a kezdeti tanácstalanságot, miszerint mégis, mit kellene olvasni a rengeteg kötet közül, villámgyorsan felváltja a mohó, kíméletet és alvást nem ismerő Éhség, ami roppant demokratikus: címre, borítóra, szerzőre és műfajra való tekintet nélkül mindent el akar olvasni, még ha demokráciáról beszélni a királynővel kapcsolatban roppant sértő is.
Az olvasóén lassan beéri a valós én tapasztaltságát. A felséges asszonynak lassan határozott körvonalat kap az ízlése és saját stílusa alakul ki, ugyanis eléri a következő szintet: önálló gondolatai támadnak az olvasmányai kapcsán és a látásmódja is sokat árnyalódik. Sőt, ezeket a gondolatokat még le is írja! Ha belegondolok, hogy anno én is ezt az utat jártam be, egyrészt nagyon röhögök, másrészt veszettül röhögök, ahogy elképzelem, hogy a királynő a reggeli teája mellett megírja a legújabb blogposztját.
Azért is jó az újraolvasás, mert  - amellett, hogy rengeteg mindent elfelejtettem 2011 óta - össze tudom vetni a (tegyük hozzá, jócskán megkopott) élményem a mostanival. Például a szóba kerülő, ill. elolvasott szerzők sokkal többet mondanak nekem. Azóta olvastam Munrót*, el tudom helyezni a világképemben Nancy Mitfordot (szeee!), és a királynővel ellentétben nem vetem meg a fantasztikus irodalmat. Sőt, a történet eredeti címe* is értelmet nyert.
Azt is igazolja a regény, hogy a könyvek igenis gazdagítják az ember életét - furcsának tűnhet, hogy az angol királynő, aki háromszor látta a Niagara-vízesést, szolgált a hadseregnél, elfogyasztott tíz miniszterelnököt, az elszalasztott lehetőségek felett bánkódjon. De cselekvő típus, és nem hagyja, hogy a helyzet legyűrje őt, hanem felveszi a kesztyűt - a kötet végén kiderül, sikerült-t neki megnyerni a harcot.

Ui.: Nehéz elképzelnem, hogy államférfiak még csak nem is hallottak Proustról. Oké, én se olvastam Az eltűnt idő nyomábant, de legalább halvány segédfogalmam van róla.

* Fájdalom, a könyvben Munroe-nak írják a nevét.
** The Uncommon Reader. Virginia Woolf esszéjének címe pedig The Common Reader.

Eredeti cím: The Uncommon Reader
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2009
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Ár: 2490 Ft


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése