2015. február 28., szombat

Februári fiaskók

Elkezdtem A barackfa titkát Sarah Addison Allentől és állati messze vagyok a megelégedett olvasó állapotától. Az önmagában is szomorú tényt tovább fokozza, hogy idén már több olyan könyvhöz volt szerencsém, amelyek a szürke zónába tartoznak - ez azt jelenti, hogy éppen el lehet őket olvasni, de nem baj, ha kimaradnak az életemből. Valószínűleg fáradt és türelmetlen vagyok a gyengébb könyvekhez, vagy megint egy ízlésváltoztató tektonikus mozgás zajlik az olvasói világomban.
Nyígás helyett nézzük, mi történt februárban.

Egy darab könyvet szereztem be és ez az idei első beszerzés is:

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

Még ráér volna, de egy szülinapos rendelés miatt nagylelkűen feláldozta a patyolattisztaságom (a tartalma miatt meg aztán pláne ráért volna).

Azt hittem, az olvasás sokkal katasztrofálisabb lesz, de aztán hoztam a mostanában általános mennyiséget - a mesekönyvek nem számítanak bele:

Afonso Cruz: Kokoschka babája Francesca Marciano: Szerelmem, Róma Philippe Boulle: Különös beavatás Gregory Maguire: A boszorkány
Maros Krisztina: Az Illatok és Hangok Őrzője Alexander Steffensmeier: Liza nyaral Bonny Becker: Medve látogatója
Nicholas Oldland: A jámbor jávorszarvas Satoe Tone: Pipó utazása Michelle Knudsen: Oroszlán a könyvtárban Tóth Krisztina: Akvárium

A Kokoschka babája okos, agytekergető könyv, örülök, hogy nem féltem elolvasni. A Szerelmem, Róma az egyik szürke zónás könyvem, mondjuk, az olvasása idején extra ideges voltam. A Különös beavatás volt a mélypont; tulajdonképpen nem agypusztítóan rossz, de annyira bántott a gagyisága, hogy muszáj volt legalább gondolatban páros lábbal ugrálnom rajta. A boszorkány ellenben tornádóként söpörte el (hehe) a nyűgösségem, nagyon meglepett, mennyire tetszett.
Mint látható, Nokedlivel voltunk ám könyvtárban is. Édesek ezek a mesekönyvek, egyszerű, szép, színes világuk van, jó néha olyasmit olvasni, amin nem kell agyalni és főleg képeket kell nézegetni.:) Az Akvárium könyvtári zsákmány, valaki határidő előtt visszahozta, nem lehetett otthagyni. Nem volt szenzációs élmény, mégis örülök, hogy elolvastam - voltak pillanatok, amikor eltalálta néhány érzékeny pontom -, Tóth Krisztinának a novelláira is benevezek majd.

Remélhetőleg a többieknek jobban alakult ez a hónap:
Dóri
Katacita
Nikkincs


2015. február 27., péntek

A nem is olyan gonosz Nyugati Boszorkány

"Elfaba a tűzzel szemben állt, és most válla felett hátranézett Galindára, aki még nem ugrott le a székről. A mumpicföldi hálóingben volt, zsákszerű holmiban, csipke és minta nélkül. A szürke anyag fölött zöld arca szinte izzott, hosszú és egyenes, szépséges fekete haja pedig pont oda hullt, ahol a mellei lennének, már ha jelentkeztek volna. Elfaba mintha állat és Állat között lett volna, valami, aminek van élete, de nem Élete. Volt benne valami várakozás, de nem megérzés... mi is? Mint egy gyerek, akinek azt mondják: szép álmokat, pedig még sosem álmodott. Faragatlanságnak is lehetne nevezni, de nem a társasági értelemben, hanem inkább úgy, mintha a természet nem végzett volna teljes munkát Elfabán, mintha még nem sikerült volna azonossá tenni önmagával."

Gregory Maguire: A boszorkány

Nem nehéz észrevenni, hogy a fantasy a mostohagyerekeim közé tartozik: időről-időre próbálkozom a műfajjal, de rajongója aligha leszek. Gregory Maguire azonban jól seggbe rúgott, és átröpített a várakozás holtpontján.
Előtte talán George Martinnak sikerült ennyire felajzania az érdeklődésem, de akkor még fogékony, nyiladozó elmém volt (képzelhetitek, mit tett vele ez a gonosz vénember). Most már sokkal finnyásabb vagyok, nehezebb egy könyvnek lenyűgöznie, pláne, ha teljes mértékben kitalált világban játszódik. Ráadásul kimaradtam a gyerekkori Óz-lázból, így, mondhatni, totál ismeretlen terepen mozogtam.
A regény az alcímnek megfelelően viselkedik; kicsivel Elfaba - akiből később a Gonosz Nyugati Boszorkány lesz - születése előtt kezdődik és a halálával zárul. Ahogy végigkísérjük az életén, úgy ismerjük meg Óz sokszínű birodalmát, ugyanis ez a pimasz, zöld bőrű nőszemély végigvándorol az országon, a fejezetek egy-egy terület, földrész után kapták a címüket. Az a legkülönösebb, hogy a helyszínhez hasonlóan a stílus is változik; Mumpicföld baljós, a középkori színpadi játékok brutális humorát Gillikin egzotikuma, a forrongó tudásvágy és az egyetemi intrikák követik, azt Smaragdváros nyomorgó, lázadó hangulata bujkálással és összeesküvéssel, végül a nyugriai pusztaság sivársága zárja Elfaba életét.
"-... Akiket gonosznak tartanak, azok általában nem rosszabbak nálunk... Azoktól kell tartani, akiket jónak mondanak vagy jobbak az átlagnál."
Maguire egy részletesen kidolgozott, (számomra) egyedi világot teremtett, de a változékony, mondhatni rugalmas stílusával és az igényes nyelvezetével fogott meg. Tetszett, ahogy finom árnyalatokkal ábrázolja az embereket (plusz Állatokat meg állatokat) és ügyesen belekeveri a politikai, vallási folyamatokat a szereplők életébe.
Természetesen Elfaba, a központi alak a legkidolgozottabb. Az elejétől lehet sejteni, hogy nem csupán egy véletlenül földre pottyant lény, aki a szülők gyermek utáni vágyából születik, hanem beleavatkoztak-beleavatkoznak a sorsába, és valószínűleg eszközként is szolgál - hogy miért, az egyelőre titok. Ez a kérdés gyötri mindig Elfabát, miközben felnő. Küzdelmes élete van; kezdjük ott, hogy zöld bőrrel születik, az apja lelkész, az anyja pedig szülés utáni depresszióban szenved. Sajnos a gyerekkor egy szelete kimarad, a második fejezetben már a fiatal felnőtt Elfiről olvashatunk. Nekem úgy tűnt, kihozta magából a legtöbbet - okos, érdeklődő, empatikus és megveszekedett harcos, karcos humorral, de senkit nem enged közel magához, ahhoz már túl sok sebet kapott.
Néhány évvel később egy véletlen tragédia miatt megtörik az élete, a sorsa ismét új irányt vesz (vajon magától? Vagy direkt így történt?), és nekem ekkor kezdett kirajzolódni a Boszorkány képe, amit mi "ismerünk" és az Óz-kánon része - paranoid, megkeseredett és rettegő. Sajnos itt az olvasásom is erős törést szenvedett és alig haladtam a regénnyel. Mintha Elfaba egy olyan gödörbe került volna, ahonnan nincs kiút és minden próbálkozással csak egyre mélyebbre csúszik. Ha belegondolok, szomorú élete volt, mintha egy félresikerült kísérlet eredménye lett volna, amik általában nem élnek sokáig.
"- A nyomorgóknak nem kell mese arról, hogy a gonosz hol bukkan fel, egyszerűen felbukkan, és kész. Sose tudjuk meg, hogy a boszorkány miért lett gonosz, hogy jó döntés volt-e a részéről. Lehet-e ez jó döntés bármikor is? A gonosz vajon újra jó akar lenni? És ha igen, akkor már nem is gonosz? Csak definíció kérdése."
Jó néhány elvarratlan szál, megválaszolatlan kérdés maradt bennem az olvasás végén - Elfaba élete ugyan véget ér, de a birodalomé nem, és az író egy egész krónikát szentelt az általa megálmodott Óznak. Ebből kitalálhattátok, hogy nm önálló műről van szó, hanem egy csúfosan megcsonkított sorozatról - hogy tit is sírjatok, elárulom, hogy négy kötetes. Négy. Nincs mese, megint fel kell tupíroznom az angolomat.

Eredeti cím: Wicked - The Life and Times of the Wicked Witch of the West
Sorozat: Wicked Years 1.
Kiadó: Kelly
Kiadás éve: 2009
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 3980 Ft (szemfülesek pár száz forintért is ráakadhatnak)

2015. február 23., hétfő

Elkezdtem

Ezt merészeltem kihalászni a könyvtárból (többek között):

Tóth Krisztina: Akvárium
"Ebben a regényben mindenki árva. A negyvenes évek végén örökbefogadott kislány, a nevelőszülei, a saját gyereke, a férje, az összes rokona és ismerőse: kivétel nélkül mindenki a szeretethiányt tekinti az elfogadott, az egyetlen megélhető állapotnak. Ezek az emberek egy lepusztult, málló vakolatú, főzelékszagú gangon tengetik küzdelmes életüket, karnyújtásnyira a nyomortól, fényévekre a normálisnak gondolt léttől. Mégis, az elfojtott érzelmek és indulatok olykor-olykor feltörnek, és ezek a kitörési pontok sorsfordító pillanatokat eredményeznek. Ez a nyomasztó és szűk, de egyben átlátszó világ maga az akvárium. 
Tóth Krisztina kiváló arányérzékkel keveri a naturalizmust, az iróniát és a fekete humort, „hétköznapi katarzissal" tisztítja meg múltunknak ezt a nehezen feldolgozható, a kollektív tudattalant erősen befolyásoló szakaszát."

2015. február 22., vasárnap

"A nevetésben nincs édesség. Mindent felfal..."

"Mint már említettem, tökéletes nap volt. Ötvenöt év távlatából nehéz annak a néhány órának a repeső örömét érzékeltetni; kilencévesen az ember olyan sebezhető, hogy néha egyetlen szótól is kiserken a vére, és én még az átlagnál is érzékenyebb voltam. Szinte vártam, hogy elrontson mindent..."

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Minél hosszabb idő telik el egy könyv olvasása és a róla való írás között, annál "fakóbb" az élmény, küszködve keresem a szavakat, amelyek a legpontosabban adják vissza az átélt érzéseket. Az Ötnegyed narancs nem ilyen. Holnap lesz egy hónapja, hogy nekiálltam olvasni, de elég rágondolnom, és olyan erősen megrohannak az emlékek, mintha csak tegnap fejeztem volna be. Mintha én is átéltem volna azokat a rettenetes és mégis gyönyörű eseményeket.
Tudtam, hogy Joanne Harris jól bánik a szavakkal. Mágusként idéz fel olyan elemi benyomásokat, színeket, hangokat, illatokat, amik az ember legmélyére jutnak el, az ösztönök birodalmába. Oda, ahol az értelem, a civilizáció nincs jelen, csak a nyers ember, az, ami a maszk mögött van. Ősi érzések, amik néha kiszabadulnak a béklyóikból; a félelem, a gyűlölet, a birtoklás vágya.
Nem véletlenül ezeket emeltem ki.
Tudtam, hogy Joanne Harris nemcsak a színek-hangok-illatok hármas mágiáját birtokolja, hanem ismeri a hideg, számító téboly uralmát is, a könyörtelen játékosét.
Sőt, az is tudtam, hogy ismeri a nyers ösztönök hatalmát, hiszen minden könyvében megjelenik. Általában a felszín alatt fodrozódik, mint Öreganyó, a csuka "olajosan fénylő oldalának irtózatos szépsége". De az Ötnegyed narancsban elszabadul a pokol; olyan mélységig itatja át a harag és a gyűlölet, hogy perzseli az ember bőrét. És a gyűlölet lángja soha nem alszik ki; átokként, a génekbe kódolva öröklődik, úgy adja át egyik generáció a másiknak, mint egy házat vagy egy birtokot. Ebből élsz, ez az örökséged. Ez vagy te.
"Elég, ha egyszer említi a Dartigen nevet, és gondosan, kemény munkával felépített életem összeomlik...Talán túlzásnak hangzik. Pedig nem az. Les Laveuses-ban most is élénken emlékeznek a háborúra. Vannak, akik még mindig nincsenek beszélő viszonyban. Denise Mouriac és Lucile Dupré, Jean-Marie Bonet és Colin Brassaud. Aztán ott volt pár éve az az eset Angers-ban, amikor egy legfelső emeleti lakás feletti szobába zárva találtak rá egy öregasszonyra. A szülei zárták be oda 1945-ben, amikor rájöttek, hogy együttműködött a németekkel. A lányuk akkor tizenhat volt. Ötven évvel később szabadult ki, amikor az apja végre meghalt. De közben megöregedett és megőrült.És azok az öregemberek, akiket - némelyiket nyolvan-, kilencvenévesen - háborús bűnökért zártak börtönbe? Vak, agylágyulástól megzavarodott, beteg öregembereket, akiknek petyhüdt arcán értetlenség ült. Képtelenség elhinni, hogy valaha fiatalok voltak. Lehetetlen véres álmokat képzelni a törékeny, feledékeny koponyákba. Törjük szét az eszközt, és a lényeg kisiklik az ujjaink közül. A bűn önálló életre - igazolásra - kel."
Ez párosul Harris megszokott, már-már boszorkányos hangulatával. Elképesztő kombinációt hozott létre, mint amikor egymással elegyedik két, egymástól távol álló íz. Amikor befejeztem, legszívesebben azonnal újra kezdtem volna, hiányzott ez az utált-szeretett világ, Framboise világa, gyerekkora. Nosztalgiát éreztem a múltja iránt, pedig nem is velem történt. Annyira élő a történet, hogy akár igaz is lehetne - nem lepődnék meg, ha Harris valós elemeket alkalmazott volna.

Feleslegesnek érzem, hogy leírjam, miről szól a történet, pontosabban annak kerete. Nem az a lényeg, hol játszódik, kik a szereplők. Talán még az se, hogy mi történt. Mennyire apró, halálos titok, merengtem el rajta. És mire képesek, akkor is, ha rejtve maradnak, akkor is, ha kitudódnak. Az apró titkok istene, az övé ez a regény.

Ui.: egy apró fricska az elszállt gasztromániásoknak:
"Aztán jelent meg a cikk. Én magam nem olvastam; olyan képeslapban jelent meg, amely az ételt a stílus velejárójának tekinti – Idén mindenki kuszkuszt eszik, drágám, az olyan de rigueur –, míg számomra az étel egyszerűen csak étel, az érzékek számára élvezet, gondosan megszerkesztett mulandó dolog, akárcsak a tűzijáték, néha kemény munka, de nem olyasmi, amit komolyan kell venni; az isten szerelméért, nem művészet! Fent be, lent ki."


Eredeti cím: Five Quarters of the Orange
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2003
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti ár: 2480 Ft

2015. február 21., szombat

Hivatali mágusok

"Igénytelen ember vagyok. Megelégszem lengyelkolbászos szendviccsel, meg egy csésze feketekávéval. Nem értem, hogyan sikerülhetett így, de először egy vastagon megvajazott lengyel bunda termett az asztalon. Amikor a meglepetéstől magamhoz tértem, figyelmesen megvizsgáltam a bundát. A vaj nem volt teavaj, nem is főzővaj. Ekkor a bundát meg kellett volna semmisítenem, és mindent elölről kezdenem. Én azonban utálatos önteltséggel teremtős istennek képzeltem magam, s a sorozatos átváltozások útját választottam. A bunda mellett megjelent egy fekete folyadékkal teli üveg, maga a bunda pedig a szélén szenesedni kezdett. Sietve tisztáztam elképzeléseimet, s ennek során különös súlyt helyeztem a bögre és a kolbász képeire. Az üveg bögrévé alakult át, a folyadék nem változott, a bunda egyik ujja összehúzódott, megnyúlt, kivörösödött és rángatózni kezdett. A rémülettől verejtékesen eszméltem rá, hogy ez egy tehénfarok."

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A hétfő szombaton kezdődik

Nem elég, hogy szegény, elhanyagolt könyvet cirka két évvel a beszerzés után olvastam el végre, szegény, elhanyagolt könyv a recenzálásban is háttérbe szorult, de megpróbálok összekaparni róla egy hellyel-közzel értelmes értékelést.

Az elején legalább annyira nem voltam tisztában a fennálló helyzettel, mint Alekszandr Ivanovics, a főszereplő, akit gyakorlatilag elrabolnak új munkatársai és egy furcsa öregasszony még furcsább házába viszik. Rengeteg irracionális élménnyel gazdagodik; mindenféle el-és feltűnő emberek ellopják alóla a díványt, amit transzlátornak neveznek, badar párbeszédek hallatszanak ki a fali tükörből, éjszaka egy Vaszilij nevű kandúr dzsiggel az udvaron, griffmadár ül a kemencén és szerencsétlenül összemegy egy varázspálca, pardon, umkleidet miatt, és majdnem letartóztatják egy virgonc kedvű ötkopejkás miatt.
Később némileg tisztul a kép, Szása Privalov a BOVATKI - Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutató Intézete - alkalmazásába kerül mint programozó és mágustanonc. Bájos módon fonódik össze Szása két foglalkozása; kiszámítja például a Gyermeki Nevetés Elixírjének gazdaságos logisztikai sémáját. Ehhez társul a hivatalok parodizálása, mint mondjuk az, ahogy a különféle tevékenységek osztályokra oszlanak (na, ki szeretne a Lineáris Boldogság Osztályon dolgozni? - nem csinálnak semmit).
"... ebben a percben azonban dobogva, zörögve berontott az előszobába Naina Kijevna, s egy jól megtermett, fekete bakkecskét vezetett kötélen. A rendőrőrmester láttán a bak rútul felmekegett és megugrott. Naina Kijevna elesett.Mogyeszt kirohant az előszobába, s elképzelhetetlen lárma támadt. Nagy robajjal gurult tova az üres dézsa, Roman karon ragadott: Indulás, indulás! - és a szobámba rohant. Becsaptuk magunk mögött az ajtót és zihálva nekidőltünk. Az előszobában kiáltoztak:- Igazolja magát!- Egek, hát ez mi?!- Hogy kerül ide ez a kecske?! Minek van a helyiségben kecske?!- Me-e-e-e-e...- Hagyja abba, ez nem kocsma!- Nem ismerem a maguk ötkopejkásait, semmi közöm hozzájuk!- Me-e-e!...- Polgártársnő, távolítsa el a kecskét!- A kecske állományba van véve!- Hogyhogy állományba véve?- Ez nem kecske, hanem a munkatársunk!- Akkor igazolja magát!..."
Amilyen közmondásszerűen hangzik a könyv címe, annyira rettenetes a jelentése - az adventi időszakban volt szerencsém néhány szombati hétfőhöz, nagyon kicsit nyavalyatörős lettem tőle. A BOVATKI-nál viszont akkora örömet okoz ez a jelenség, hogy alig várják a december 31. metamorfózisát, hiszen a munkájuk, amelyet szívvel-lélekkel végeznek - különben végzetesen kibokrosodna a fülük, és ez csak az első lépés - a mindenük, előnyt élvez a szilveszteri bulival szemben is. Nem volt nehéz észrevenni az erkölcsös, elkötelezett varázslók leírásában valami ordibáló utalást (vagy csak paranoid vagyok), de ez semmit nem vont le a könyv élvezetéből.

Vicces, szórakoztató, mégis nagyon oroszos hangulatú könyv, örülök, hogy végre eljutottam az olvasásáig. Van folytatása is, a Mese a trojkáról, ami állítólag már jóval komorabb, de előbb-utóbb az is sorra kerül.

Ui.: és feltűnik benne Koscsej is!

Eredeti cím: Ponyigyelnyik nacsinajetszja v szubbotu
Kapcsolódó kötet: Mese a trojkáról
Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2012
Fordította: Gellért György
Ár: 2990 Ft


Napi

Nagyon tetszik az Heloise által kiemelt idézet a Franny és Zooeyból:

"Belebetegedtem abba, hogy nincs annyi merszem, hogy nulla merjek lenni."

De a tegnapi sütim is jó:

"Mindennek van határa, még nekem is." (Anne Holt: 1222)

Végre befejeztem Gregory Maguire-től A boszorkányt. A hosszas elhúzódás nem a könyv hibája, hanem a súlyos idő-és figyelemhiányé. Könyvmoly énemet eléggé kétségbeejti ez az állapot - ráadásul Nokedlivel ma voltunk könyvtárban, kivettem egy ötödik könyvet az itthon sorakozó négy másik mellé. És ismét ráeszméltem, hogy mennyi mindent kellene olvasni.
Gemmell Trójájának első részét meg elsikkasztotta egy szemét tetű még 2011-ben. Az összes nyavalyás fiókkönyvtárban kölcsönözhető, és pont abból lopják el, ahová be vagyok iratkozva!

A könyvtár udvarán egyébként két fekete macska gubbasztott, de nem tudtam őket megsimogatni, mert zárva volt az ajtó. Lehet, hogy mindannyiunknak jobb volt így.:) 

2015. február 14., szombat

Álviktoriánus nyűglődés

"A férfi enyhe magnéziumpor-illatot árasztott, s ez még jobban felizgatta a lányt."

Philippe Boulle: Különös beavatás

Látjátok, ezért nem szabad évekre elegendő könyvet összehörcsögölni! Ez egy lejárt szavatosságú várólistás regény, kétségtelen tény. Ahogy Nima bölcsen megállapította, néhány évvel ezelőtt - mondjuk az Anita Blake meg ilyesmik idején - legalább minimális mértékben tetszett volna, de ma már csak néhány unalmas órát szerzett nekem, meg némi hajtépést (lásd első mondat).

Csak röviden foglalom össze, mert utálok rossz könyveket hosszan taglalni:
Főhősünk Regina, a modern szellemű fiatal lány a viktoriánus Angliában, apja a gerinces, igazságos, lányát talpraesettségre nevelő ezredes, anyja a szép, törékeny, beteges Emma. Már ez a három karakter is iszonyatosan sablonos; a korát meghaladó nő annyi regényben szerepel, hogy üdítő történet híján szörnyen unalmas, az apa karaktere mindig szigorú, de következetes (aki később lezüllik, jellemzően alkoholista vagy ópiumfüggő lesz), az anya pedig mindig, de mindig az ágyat nyomja a cselekményidő 90%-ában, vagy elhalálozik.
Jelen esetben az utóbbi történik, és Lady Emma borzasztó, titokzatos halála indítja el az eseményeket, ill. válik azok mozgatórugójává. Szegény Reginát ugyanis végig azon gyötrődik, mi történt az édesanyjával - és a fülszövegek alapján a két másik kötetben is ezt teszi -, és az igazság érdekében képes a végsőkig elmenni, ami az álmait, testi épségét, jó hírét, ja, meg az életét is veszélybe sodorja.
A történet ennek megfelelően bonyolódik, van benne ármány és szerelem, üldözés és hátborzongattatás, titokzatos szimbólumok, összeesküvés, titokzatos társaságok. Ahogy A Vörös Halál karneváljában, itt is minden vámpír ősöreg, gyönyörű, szuperveszélyes és atomkúl. Oké, van néhány randa dög, de ők is menők a maguk módján.
Hatásvadász és erőltetetten viktoriánus rémjelenetekben tobzódunk, pedig ez volt az utolsó reményem - korábban már említettem, hogy meglehetősen igénytelen olvasó vagyok; ha egy könyv elszórakoztat a maga bugyuta módján vagy elringat a hangulatával, hajlandó vagyok elnézni a hibáit. Ilyen pl. a Déli álmok vagy a Longbourn árnyékában - egyik se a világirodalom remeke, mégis szerettem őket.
Sajnos a Különös beavatás a kellemes hangulatot se hozta, ellenben felsorakoztatott néhány öncélúan undorító jelenetet, ami nem tudom, hogy a világhoz kapcsolódó követelmény vagy Boulle személyes perverziójáról van szó. A megítélés szempontjából mindegy is: üdvözlöm az idei év eddigi legrosszabb olvasmányát.

Ui.: Annak, hogy végre rávettem magam az olvasására, egyetlen pozitív hozadéka volt: leszedhettem a várólistáról a másik két kötetet.

Eredeti cím: A Morbid Initiation
Sorozat: Viktoriánus vámpír 1.; Vampire The Masquerade
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2005
Fordította: Orosz Kata
Ár: 1990 Ft


Talán jön a tavasz

Borzongatóan gyönyörűséges érzés madárcsicsergésre és napsütésre ébredni. Olyan napsütésre, ami kellemesen melegíti az ember hátát.


Elkezdtem

És ez már jó is. Két rossz könyv után ideje volt.

Gregory Maguire: A boszorkány
"Mindenki ismeri az Óz, a csodák csodája meséjét, amelyben Dorka, a kansasi kislány legyőzi a Gonosz Nyugati Boszorkányt. Ám az csak a történet egyik oldala. A titokzatos Boszorkányról semmit sem tudunk. Ő vajon honnét jött? Hogyan lett gonosz? És egyáltalán, mit jelent gonosznak lenni?

Aki elolvassa Gregory Maguire csodálatos regényét, az soha többé nem tud ugyanolyan szemmel nézni Óz világára. A Boszorkány egy olyan vidéken játszódik, ahol a beszélő állatok az egyenjogúságért küzdenek, a mumpicföldiek a középosztály stabilitására vágynak, a sárga téglás út pedig az elnyomás szimbóluma a kvarangyok számára. Itt születik és nevelkedik a zöldbőrű Elfaba, az éles elmével megáldott, de hányatott sorsú teremtés, akiből felnőttként a Gonosz Nyugati Boszorkány lesz, és akinek élettörténete újraértelmezi a jó és a gonosz örök szembenállását."

Egyébként ez az ötödik várólistacsökkentő olvasmányom. A molyos olvasás alá már nem írom ki, mert túl nagy divat lett, de a blog, az más. (Logikátlan, esszenciális sznob vagyok.)

2015. február 11., szerda

Szeretlek és gyűlöllek

"»A művészfajta ember tragikus az ő szerelmeiben, igazán olyan, mint a gyermek, aki nem nyugszik, amíg játékszerét szét nem bontja, s meg nem találja benne a nyomorú kócot.«"


Péter I. Zoltán: Ady és Léda

Szoktam próbálkozni különféle magyar művek olvasásával, aminek a látszata minden, csak nem sok, de elméletben lelkesen bővítgetem az olvasnivalók listáját. Az Ady és Léda az egyik (végre) megvalósult projektem. Ehhez szükség volt az iskolák lelkesedésszaggatójának ruganyosan ellenálló irodalmi érdeklődésre, ill. ennek minimális maradványaira. Ha a versolvasás gyakoriságát nézzük, gyaníthatóan még most sem hevertem ki az elemzések hatásait, de a prózával jól elboldogulok és az olvasmányos, mégis két lábbal a földön álló non-fictionhöz is egyre erősebb ragaszkodást érzek. Péter I. Zoltán könyve ilyen.

A szerző Adyval való "egymásra találása", kapcsolata eszembe juttatta Amanda Foreman és Georgiana Devonshire esetét - a hölgy egészen más témában túrta a levéltárat, amikor ráakadt a Marie Antoinette-esen hányatott sorsú (na, jó, annyira nem) angol hercegnőre és olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy fejest ugrott egy új kutatásba. Ha jól emlékszem - nincs mellettem a könyv - Péter Zoltán eredetileg Nagyváraddal foglalkozott és Ady orvul, fokozatosan tolakodott az életébe, hogy aztán több kötetet szenteljen neki.
Az általam olvasott könyve a költő és Diósyné Brüll Adél kapcsolatát mutatja be [ünnepeljük meg a post legiskolásabb mondatát - mondom én, hogy nem gyógyultam még ki a verselemzésekből], kimerítő részletességgel rengeteg hivatkozással, sokszor oldalnyi jegyzetekkel (virult ám a bölcsészénem) és precizitással. Nem von le mondvacsinált következtetéseket, nem tákol össze könyvhosszabbító elméleteket, hanem bemutatja az ismert és kevéssé ismert tényeket, a különböző álláspontokat, a kortársakét és szakértőkét egyaránt. Az én értékelésemben kevéssé bízzatok meg, mert a tankönyveken kívül más szakirodalmat nem olvastam, így nem tudom, az összképet tekintve ez a kötet hol helyezkedik el az Adyléda-skálán.
"Léda: Már én egy nagy halálos betegség symptomájának tartom, hogy nem bírok magától megválni..."
Non-fiction olvasásakor az az általános tendencia, hogy váltogatom egy könnyű regénnyel, nehogy beleunjak a tényútvesztőbe, de ezúttal nem volt ilyesmire szükségem (vagy csak fáradt és/vagy lusta voltam hozzá). Az elején majdnem égnek meredt a hajam, amikor hosszú oldalakon keresztül, nyomozói aprólékossággal próbáljuk kideríteni, pontosan hol és mikor találkozott Ady és Adél és mit mondtak egymásnak. Feltalálás híján sajnos kamera nem rögzítette az eseményeket, úgyhogy a részleteket csak találgatni lehet.
Bölöni a párizsi Lédáról: "»Eléggé magas, egyenes tartású, kissé molett, elegáns nő volt. Akkor még nem Léda, hanem Adél, akire a költő versei nem aggattak hímes palástot. Öltözködésén még érezni lehetett a magyar és idegen divat emlékeit. Nem volt
Forrás
parisienne, de nem mindennapi jelenség. Amerre ment, megfordultak utána a férfiak. Párizsba szokatlan volt a hasonló női típus. Akkoriban még minden race megőrizte jellegét, és Adél úgy hatott, mint valami dél-amerikai nő. Délies, akiben nem volt semmi, ami elárulta volna a párizsi szemnek zsidós eredetét. Ovális, finom, kreolos arc, melyet feltűnővé tett az erős orrnyereg különös, rajzos orrlikával. Túlpúderezett arc, rúzsos száj, fekete szemöldök, mély, fekete szempilla, sötétbarna haj s mindennek kozmetikája kissé túlozta a párizsiasságát. Ha megszólalt, meleg alt hang hagyta el az ajkát. Szép volt? Nem tudom, több ennél, érdekes, megnéznivaló. Ma azt mondanánk talán: sex appeal. De ennél is több: különös jelenség. [...] Asszonyi lényét és szellemét nem lehetett megszokott sémák szerint mérni. Éppen nem volt egyszerű: komplikált lélek, aki sok mindenből van összetéve. Doromboló, nagy macska, ha kedve úgy hozta. Félelmetesen marcangoló, ha igaz vagy képzelt bántódás érte. Szadistásan kegyetlen, ha nem volt boldog, és másokat boldogabbnak érzett. Alapjában mégis igazságos, emberi és nemes szív, de mindig asszony. Volt benne bibliás jóság és kegyetlenül démoni. Sohasem egyforma, folyton változó és éppen azért nem untató. Női fondorlatokkal teli a hímmel szemben. Úrinő, akinek, ha szükséges, tarsolyában a demimonde [félvilági nő] fegyvertára. Különös, fekete pillangó.«" 
A tankönyvek és a közhiedelem ugyan közlik, hogy ez a szerelem inkább pusztító szenvedély volt, mintsem l'amour heureux (boldog szerelem), de a valóság, ahogy sejteni lehet, ennél sokkal összetettebb, itt-ott csalódást keltő. Ady és Léda nem szeretnek egymásba rögtön; nagyon sokáig úgy tűnt nekem, mintha az egész kapcsolat jóformán illúzió lenne, ami Ady képzeletében létezik (afféle trubadúrszerelem), ugyanis rajongó leveleire csupán néha érkezik egy-egy lagymatag válasz. Ráadásul nagyrészt távkapcsolat volt! Az Érmindszent-Nagyvárad-Pest-Párizs közötti utazás pedig rendkívül fárasztó. A leveleket olvasva csodálom, hogy Adynak egyáltalán jutott ideje verseket írni; levelezések, utazások, viták, nagymértékű lumpolás, betegeskedés tették ki az életét.
És rekordméretű nyavalygás.
Elnézést kérek minden rajongótól, Erika nénitől (pedig ő mindent megpróbált, elemzések ide vagy oda), a magyar irodalomtól és Adytól, de ez a mértéktelen panaszáradat és szenvedés még nekem is sok volt, holott önsajnálatban világbajnok vagyok, legalábbis idáig ebben a hitben éltem. Persze, nem én vagyok a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja, úgyhogy maradhatok világbajnok.
Komolyabbra fordítva a szót: Péter Zoltán ebben a résztémában is elmélyed, hosszan citálja Czeizel idevágó könyvét, a kortárs orvosok véleményét. Ami a legrosszabb: Léda hasonlóan túlérzékeny, gyenge idegekkel bíró alkat volt és ebből fakadóan iszonyúan marták egymást, a kölcsönös vádaskodás, féltékenykedés, vélt és valós sérelmek pusztítóan hatottak rájuk. Kapcsolatuk talán olyan volt, mint egy állandó kötélhúzás; felfedezték egymás gyenge pontjait és ott hatottak a másikra, hogy fölénybe kerüljenek.
Bölöni György a szerelmükről: "»Mint két barát, de mint két örök ellenfél néztek szembe egymással Ady és Léda. Mindörökké vívott volt a harc kettőjük között. Ady állandóan panaszkodott, hogy beteg, de ha olykor igaz is ez a betegség, emlegetése örök defenzív állás a másik harcos féllel szemben. Lédában volt valami különös, megmagyarázhatatlan természetfeletti: egy nagy lélek kitépte magát centrumából, és egyensúlyát vesztve kiszámíthatatlan pályán kezdett bolyongani, érzett rajta a tragikus végzet szele. Ady néha félve, sunyin, és meglapulva nézett fel az asszonyra. Félt, tartott tőle. Babonásan tartott attól az erőtől, mely Lédából, az örök asszonyból, ösztönösen áradt az értelmen túl, mint mágikus, megfoghatatlan, boszorkányos fluidum, mely beletartozott az Ady teremtette pantaisztikus mitológiába: Szerelem, Titok, Élet, Halál, Isten. És Ady félt, tartott, nem is Lédától, hanem az Asszonytól és a benne megszólaló lelkiismerettől. Szeretője szavából minden nő, édes anyja sava is szólott. Léda asszonyosan megérezte Adyban a hím bűnbe-esőt, és nem tévedett soha. A Férfival így mindig ő volt fölényben. A Férfival igen, De Ady a zseni volt, s ha Léda lelke nem rebbent meg a férfi előtt, meghőkölt a zseni előtt. Ady jól érezte ezt, és ha tréfás beszéd során, évődő vitákban, vagy ha rákerült a sor, perelésekben, utolsó kártyaként ki nem is játszotta, de zseni fölényét megsuhogtatta a levegőben.«"
A tények - a levelek, külső szemlélők, szakértők leírása - tükrében egészen elképesztő mindennek a versekben való kikristályosodása. Elsöprő, elementáris, sötét, nyers, mégis gyönyörű alkotások, mint amikor egyszerű elemekből nagyszerű dolgok születnek - kőtömbből szobor vagy szénből drágakő. És nem csupán a Héja-nász az avaron, hanem mondjuk A fehér csönd is:

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.


Kiadó: Noran
Kiadás éve: 2006
Ár:

2015. február 9., hétfő

Próbálok pozitív lenni

De nehéz, ha:
- hiába nyomom az ajtónyitót, a busz nemtörődően otthagy;
- szétnyílik a varrás a vadiúj norvégnacimon (de legalább nem a seggemen);
- elfelejtetek ebédet vinni.

Ezek apróságok, de baljós előjelként vetülnek a próbálkozásomra, na.


Ez inkább nekigyűrkőzés

Kíváncsi vagyok, ki lepődik meg:

Philippe Boulle: Különös beavatás
"Regina Blake meg van győződve arról, hogy édesanyja összeesküvés és gyilkosság áldozata lett, ezért a kötelező illemmel és a szükséges megfontoltsággal mit sem törődve próbál fényt deríteni az igazságra – a bűnösöknek lakolniuk kell. Ám kutatásai során válaszok helyett csak a veszély, a bűn és az érzékiség titkos világának újabb és újabb jeleire bukkan. Kalauza és irányítója, a gyönyörű Victoria Ash támogatásával egyre több fátylat lebbent fel a homályba burkolózó létről, míg az szörnyű valójáig nem meztelenedik előtte.
Vajon az igazság a kárhozatnál is fontosabb?"


Napi szentencia

Egyszer kinyomtatom, bekereteztetem és kiteszem a falra a tegnapi sütit:

SZEMELVÉNY A NAGY RECEPT-KÖNYVBŐL
A főzés egyik
titka, hogy ne gondolj a
mosogatásra.

(Fodor Ákos: Lehet)


2015. február 7., szombat

A szenvedély új ruhában

A várólistám felett bambultam, amikor felfedeztem ezt:

Jeanette Winterson: A szenvedély

Nekem ugyan megvan a régi (alig kapható) kiadás, de ez kell. A Park mostanában nagyon szép borítókkal áll elő. Még a fülszöveg is új, és meglepően vicces:
Henri szenvedélyesen szereti Napóleont, Napóleon pedig szenvedélyesen szereti a csirkét. És Henri, a hűséges szakács Moszkváig követi a császárt, úgy, hogy közben egyetlen embert sem öl meg.
Mindeközben Velencében, az álarcok és lehetőségek városában, hártyákkal a lábujjai között egy csónakos lányaként megszületik Villanelle, s minthogy nő létére csónakos nem lehet, éjjelente a kaszinóban teszi kockára a szívét.
Miután Henri szívét Napóleon, Villanelle-ét pedig egy előkelő velencei patríciusnő összetöri, egy sötét csatornában keresztezik egymást útjaik.

„A szerelem, mondják, rabszolgává tesz, meg hogy a szenvedély ördögi, meg hogy sokan életükkel is fizettek már érte. Tudom, mindez igaz, de azt is tudom, hogy szerelem nélkül vakon tapogatózunk életünk alagútjában, és soha sem látjuk meg a fényt.”

Elvileg február végén jelenik meg.

Ui.: ennek örömére végigböngésztem egy megjelenési listát, de nem találtam olyat, ami azonnal lázba hozna.


A vörös ház

"Az igazság kimondása mocskos dolog lehet."

Francesca Marciano: Szerelmem, Róma

A munkahelyemen azt hiszik, csupa szerelmes könyvet olvasok; itt volt a Szégyenlős szerelem, most meg a Szerelmem, Róma. A magyar elkeresztelések nem éppen témamegjelölőre sikeredtek, előbbinek Želary, utóbbinak Casa Rossa az eredeti címe, amelyek teljesen helytállóak a két regény cselekményét tekintve.
A Casa Rossa a regényben szereplő család otthona, vagy inkább kiinduló-és végpontja. Itt kezdődik minden a festő nagyapával, Lorenzóval, aki az elhagyatott, romos tanyaházból impozáns udvarházat varázsol, és itt ér véget az unokájával, Alinával, aki azzal próbálkozik, hogy lezárja a családjukhoz, főleg a nőkhöz kötődő balsorsot. Tényleg átok ül-e Casa Rossa lakóin?

Kissé misztikus, színes-szagos, fűszeres családregényre számítottam, erőteljes érzelmekkel. Az Ulpius nemcsak a címmel, hanem a fülszöveggel is rosszul bánt; amellett, hogy kicsit spoileres [bocsánat, hogy az Elkezdtem-postba nem írtam bele, akkor kezdtem olvasni a könyvet és nem sejtettem, hogy a közepe-vége felé eső fordulatokat is leírták], nem érzékeltem a "nemes tradíciókat" és "sötét babonákat", amiket ígér. Ez egy nagyon is realista családtörténet három generáció félresiklott, toldozott-foldozott életéről, a történelmi és politikai eseményekkel tarkítva.
Tegnap este azon filozofáltam - miután befejeztem a könyvet és kicsit leülepedtek az élményeim -, hogy nem volt ez rossz könyv, de különösebben jó se. Olyan... dühös. Elkeseredett, bűntudattal teli, mint a szereplők többsége. Még én is mérges lettem, főleg Albára és Isabellára, kettejük esete erősen összefügg. Alba volt a könnyebbik eset (nekem), a szertelen, felelőtlen királylány-voltával, az önzésével. A legnagyobb probléma, hogy nem foglalkozott a lányaival, nem volt képes az azt érzelmi hátteret biztosítani, amire támaszkodva Isabella és Alina kiegyensúlyozott felnőttekké válhattak volna. Nem fogok konyhapszichológiához folyamodni, de valószínűleg ehhez köthető, hogy Isa (agresszivitása ellenére) mindig valaki befolyása alatt állt és az egész személyisége ennek megfelelően változott - méghozzá fanatikus hittel. Iszonyú önző és kíméletlenül áttapos bárkin, hogy elérje a célját. Alinát nagyon sajnáltam, amiért nem volt képes nemet mondani és hagyta, hogy újra és újra széthulljon miatta az élete. A végén rettenetesen felhúztam magam ezen a romboló kapcsolatrendszeren és alig vártam, hogy véget érjen a könyv.
"A délután legcsöndesebb időszakában sétáról jöttem vissza, és a nappali kanapéján találtam: könyve a cipője mellett a földön, lélegzetvétele mély álomtól nehéz. A konyhába mentem, a tiszta konyharuha alá kukkantottam, ahol az agyagedényekben levegős gombócként kelt a kenyértészta. Az élesztő átható szaga csípte az orromat.Aznap este a konyhaasztalnál vacsoráztunk. Levest ettünk ropogós kenyérrel és sajttal, az égő fa füstje és a frissen sült kenyér illata melengette a helyiséget."
Emellett a nemrég olvasott Ötnegyed narancs bombasztikus árnyékot vetett rá (ezért nem szoktam egymást követően hasonló könyveket olvasni). Akaratlanul is összehasonlítottam a két történetet és a két írót. Joanne Harris sokkal jobban bűvészkedik az érzelmekkel (és ezáltal velem) és jobban is képes ezeket érzékeltetni. Azaz jobb ember-és életismerő és író, mint Francesca Marciano, legalábbis számomra. Az Ötnegyed narancstól földhöz vertem magam a gyönyörűségtől, a Szerelmem, Róma éppen csak meghessegetett a szépecske képeivel. A Puglia-életérzés ( ha van Toszkána- és Provance-életérzés, pugliai miért ne lehetne?) nagyon átjött, szerintem a hangulatfestés jobban megy Marcianónak, mint az emberi kapcsolatok ábrázolása - de ez totálisan szubjektív, az értékelések alapján a legtöbb olvasóját sikerült meggyőznie. Engem sajnos nem.

Eredeti cím: Casa Rossa
Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2006
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 2580 Ft




2015. február 3., kedd

Elkezdtem

Avagy folytatódik az új töltelékpost. Ez követi a ma befejezett Kokoschka babáját a sorban:

Francesca Marciano: Szerelmem, Róma
"Különös ház áll az »olasz csizma« sarkán, a nemes tradíciókkal és sötét babonákkal egyaránt megáldott birtokon: a Casa Rossa. Sokat látott vörös falai közt már letakarva állnak a bútorok, néhány nap és jönnek a költöztetők, majd az új tulajdonos. Alina előtt végigpereg családja, egy huszadik századi olasz família megrázó története, amely árulások, megsemmisülések és újrakezdések láncolata. A nagyapa közepes tehetségű festő, a háború sújtotta Párizsban a nácikkal kollaborál. Múzsája, Renée, a titokzatos marokkói szépség, lányuk megszületése után megszökik a Casa Rossából, egy német asszonnyal. Alba fölcseperedik, gyönyörű nővé érik, és egy tehetséges forgatókönyvíróhoz megy feleségül, akinek két lányt szül. Alina és Isabella gyerekként élik meg apjuk anyjuk hűtlensége miatti öngyilkosságát. Sorsuk külön utakra téved, mégis elválaszthatatlan egymástól. Szerelmek és csalódások, kábítószer és gyógyulás, egyiküknek New Yorki-i karrier, másikuknak politikai gyilkosság, majd börtön. Vajon megtörhetetlen átok ül a Casa Rossa lakóin? Három generáció szenvedése után képes-e felülemelkedni bárki is a családját pusztító sorozatos árulásokon, és kilépve az ördögi körből, megtalálni lelki békéjét, ha boldogságát nem is?"

Egyébként bravúros az Ulpius; a regény Pugliában játszódik, semmi köze Rómához, az eredeti cím pedig Casa Rossa, azaz Vörös ház. Hörr.