2015. január 17., szombat

Suhanó magány

"Nem ez az érdekes, kiabálta, hanem az, hogy piszkos kis hazudozó vagy. Egy pillanatra megnyugodott, mire képes volt a hangját is kontrollálni, ami egészen addig betöltötte a szobát. Végül nyugodt hangon hozzáfűzte: Ide figyelj, Karin, szeretlek, mert az anyád vagyok, de nem kedvellek különösebben."

"Amióta képes vagyok különbséget tenni a hasznos és az ártalmas hazugság között, elhatároztam, hogy annyit és akkor fogok hazudni, amennyit és amikor csak bírok. És így is történt."


Linn Ullmann: Mielőtt elalszol

Ez nem is fáj, állapítottam meg olvasás közben. Biztos már nagyon öreg és nagyon cinikus vagyok - remélem, mindenki érzi szavaimban az iróniát -, vagy Ullmann első regénye nem sikerült olyan érdesre (esetleg a kettő együtt), mint amilyenre számítottam. Az Áldott gyermek sokkal keményebb történetként él az emlékezetemben, öt év kellett (jézusom), mire rábeszéltem magam a Mielőtt elalszol-ra.
A történet ismét egy családról szól, hétköznapi és nem annyira hétköznapi neurózisairól, problémáiról. Kalauzunk és elbeszélőnk Karin, aki már a regény elején jelzi, hogy abszolút nem szégyell hazudni, illetve kicsit többet mesél el a megtörténteknél. Mi történt Julie-vel, tényleg homályosra oszlott-e Anni arca, Karin pasija valóban makrélává változott? Mi az igazság? Halvány gőzöm nincs, de szerettem olvasni a regényt.
Minden család pszichotikus, mindegyik a maga módján az. A norvégok valami egészen hűvös visszafogottsággal és szenvedélyes dühvel. Blomék depresszív, fagyos magánya falként szigeteli el őket egymástól és zárja kísértetekkel teli tömlöcükbe. Linn Ullmann stílusa nagyon minimalista, sokszor ismétlődő, egyszerű szavakat használ, amik mégis vágnak, mint a kés és keményen koppannak valahol lent, a saját lelkiismeretem mélyén. "... szeretlek, mert az anyád vagyok, de nem kedvellek különösebben." Ez az első mondat, ami a könyvről eszembe jut. Benne van az egész történet lényege, a mondanivalója - legalábbis az, amit nekem mond.
A minimálsága és élessége ellenére Ullmann nagyon megkapóan ábrázolja az embereket. Az ő nagyítója alatt minden ember érdekes, pedig bőséggel adagolja hozzájuk a rossz döntéseket és a negatív tulajdonságokat. Pontos, kíméletlen, mégis élvezetes képet fest róluk, ami mellett meglepően jól elfér néhány meghitt mozzanat és mágikus elem - nem is emlékeztem, hogy ilyen is előfordul a szerzőnél.
"Próbáltál már friss kenyeret banánnal enni? A nagyanyám csinálta így. Nem spórolt a vajjal és a tetejére banánszeleteket rakott. Van erről egy jó emlékem:  odakint hideg tél tombol és havazik. Nagymama és én az asztal két oldalán ülünk, mindenki a maga helyén. Nagymama eloltotta a mennyezeti lámpát, és gyertyát gyújtott helyette. Mesét olvas. Még csokoládét is főzött tejszínhabbal. Kevés embert szerettem, de a nagymamámat különösen. Mindig Marlon Brandóra emlékeztetett a Keresztapában, mármint a jelleme. Kemény asszony volt, szigorú, kiszámítható, de azt nem mondhatnám, hogy melegszívű. De - és ez a lényeg - teljesen váratlanul, anélkül, hogy maga tudta volna, hihetetlenül kicsi és sebezhető tudott lenni. Úgyhogy, bár akkoriban még csak nyolcéves voltam, ilyenkor legszívesebben átöleltem volna és megsimogattam volna az arcát. Amikor csokoládét ivott, mindig tejszínhabos lett az arca, különösen az orra alatt."
Talán nem az a lényeg, Karin igazat mond-e - hanem az, nekünk van-e benne valami igaz.

Eredeti cím: Før du sovner
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2000
Fordította: Szöllősi Adrienne
Ár: 1988 Ft 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése