2014. március 31., hétfő

Jönjönjön!!

A Tünékeny illúziók (pfúúúj, magyar cím!) a tavalyi év egyik legkellemesebb olvasmánya volt. Szerencsére nem kell éveket várni a folytatásra, április 9-én megjelenik az Üvegbűbáj, normálisabb címmel és borítóval:



Ez a fülszövege:
"1815 – Miután Napóleont megfosztották trónjától és Elba szigetére száműzték, már a brit alattvalóknak is biztonságos a kontinensre utazniuk. A friss házas Jane és Vincent elfogadja a férfi régi barátjának és kollégájának meghívását. Monsieur Chastainnél és családjánál szállnak meg a festői belga kisvárosban, Binchében.
Miközben a két férfi az új bűbájolási technikákkal ismerteti meg egymást, Jane csak elméletben fejlesztheti tovább legújabb ötletét, mert állapota egy ideig nem teszi lehetővé, hogy tényleges bűbájolást végezzen, pedig mielőbb szeretné kipróbálni, lehetséges-e üvegbe zárni, s ily módon raktározni és szállítani a bűbájt.
A kellemesen csordogáló napok nyugalmát riasztó hír zavarja meg: Napóleon visszatért! Partra szállt Franciaországban, és már Belgium felé tart. Vincent azonnal haza akarja küldeni a feleségét, azt viszont nem hajlandó elárulni, hogy ő miért akar mindenáron maradni. Ám Jane-nek hamarosan nem csak amiatt kell aggódnia, hogy kettejük között megrendült a bizalom: francia katonák szállják meg a házat, és elhurcolják Vincentet. "

A teljes ára 3300 Ft lesz, a Könyvtündér oldalán 23% kedvezménnyel előrendelhető.


A márciusi koplalás

Kicsit nehéz volt megállnom, hogy ne vegyem az meg az Európa akcióban Auster és Coetzee levelezését, az Itt és mostot, de a Könyvfesztre gondolva LINK heroikusan megtartóztattam magam. Igen, ez azt jelenti, hogy nem egy könyvet sem szereztem be - viszont annál többet olvastam!

Beth Hoffman: Déli álmok Lénárd Sándor: Egy nap a láthatatlan házban Iselin C. Hermann: Expressz ajánlott!Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér Eowyn Ivey: A hóleány
Steven Saylor: Birodalom Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély Kira Poutanen: A csodálatos tenger Truman Capote: Álom luxuskivitelben / Meghallgatott imák Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

A Déli álmok kabátkönyv jellege hihetetlenül jólesett, az Egy nap a láthatatlan házban máshogy, de szintén elringatott (és helyenként a vérnyomásom emeléséről is gondoskodott). Az Expressz ajánlott! egy könnyed, szomorú sóhaj a szerelem kegyetlenségéről a sötétben. A Fehér, mint a tej, piros, mint a vér egyik témája szintén a szerelem, amelyről a főszereplő Leo megtanulja, hogy nem csak egy arca (és egy színe) van. A hóleány némi misztikus felhanggal körített mese a vágyról és a csalódásról, a Birodalom a császárkor könnyed portréja. Alice Munro könyvek évek óta várt a sorára; két novella kivételével megvett magának. Régi, Savannah-i házak, hóból született kislány és őrült imperátorok után jólesett hétköznapi nőkről olvasni.:) A csodálatos tengerre is régóta kíváncsi voltam, a Jégviráglányok testvére. Az Álom luxuskivitelben / Meghallgatott imák hirtelen beugró volt, mert kicsit szüneteltettem a Szerelem a kolera idejént, amit végül ma fejeztem be.
Jó könyveket olvastam ebben a hónapban, csak négy post hiányzik a teljes képhez, ezért is voltam olyan szűkszavú néhánnyal kapcsolatban. Oh, és fele-fele arányban sikerült női és férfi szerzőket olvasnom, jessz, a havi két várólistacsökkentő is összejött, jessz.

Jelzem, jövő hónapban már nem leszek ilyen jó, jön a Könyvfeszt, az új Kowal-könyv, aminek külön postban is fogok örömködni.

A többiek:
Dóri
Nikkincs és külön a könyvgyarapodás
Nima
katacita

2014. március 27., csütörtök

Alakul a könyvfesztiválos lista

Április 24.-e és 27.-e között kerül megrendezésre a XVIII. Nemzetközi Könyvfesztivál, a könyvmolyok többsége már szerfelett izgatott, és még izgatottabban gyűjti a vásárlásra érdemes könyvek címeit. Nekem egyelőre elég rövid a listám - nem olyan nagy baj, nem akarom elvinni a 20 km-es túrát, de erről majd egy másik postban mesélek -, de ami rajta van, az a vasra vert hörcsögpofazacskóimat nagyon izgatja.


Catherynne M. Valente: A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt
Valentéért bármit, inkább végig nyargalok az összes budai hegyen (szép halál lesz, de együtt visszük véghez a lányokkal, remélem, az írónő majd küld egy csokrot a sírunkra), de ami betűt leír, azt nekem el kell olvasni. Kevés olyan író van, aki üdvözült, bamba vigyort képest varázsolni az arcomra és a guppik szerelmi életéről is érdekesen tudna írni, ő közéjük tartozik.
Ár: 3490 Ft
A kiadó honlapján előrendelhető 20% kedvezménnyel (így 2792 Ft)


Scott Westerfeld: Góliát
Volt nagy frász az idegekben, amikor az Ad Astrával az történt, ami, de a Leviatán nem jutott a félbehagyott sorozatok sorsára. Az utolsó kötet a Ciceró Könyvstúdió gondozásában jelenik meg, az előző részekkel harmonizáló dizájnnal.
Ár: 3990 Ft
A kiadó honlapján előrendelhető 20% kedvezménnyel (3192 Ft lesz)


Ben Aaronovitch: London folyói
Kicsit kilóg a listáról, mert már megjelent, de nekem a fesztes tobzódásba, akarom mondani tivornyába tartozik.
Ár: 2990 Ft


Kleinheincz Csilla: Ólomerdő
A 2007-ben megjelent regény átdolgozott kiadása, amely a folytatásnak készíti elő a terepet. A kedvesnek megvan az eredeti kiadás, de, de... értitek, na.


Moskát Anita: Bábel fiai
Különböző okok miatt nagyon kíváncsi vagyok rá, és mérhetetlenül örülök, hogy megjelenik.


Alexandra Harris: Virginia Woolf élete
Hihi, igazán remekül illik ez a kis életrajz a fantasyk és a sci-fik mellé. Valószínűleg akcióban fogom beszerezni -és addig elolvasom mondjuk, a Mrs. Dallowayt -, mert a 200 oldalas terjedelem ellenére igen borsos az ára. A kiadó jó néhány hónapja tologatja a megjelenését, remélem, tényleg kijön március 20-án.
Ár: 3200 Ft

Egyelőre ezek a könyvek szerepelnek a listámon, amint találok új érdekességet, frissítem a postot.


2014. március 26., szerda

A Birodalom visszavág

"...a császár olyan, mint egy láng. A körülötte lévők melegedni akarnak ennél a lángnál, de senki sem irigyli azt az embert, aki túl közel kerül hozzá, és megégeti magát."

Steven Saylor: Birodalom

Először is, elnézést kérek a fánál fább címnél, és igen, jelenleg ilyen szinten működik az agyam. Másodsorban már jöhet a könyv.
2012-ben olvastam a Rómát, a várólistacsökkentés keretében, mert régóta tologattam ide-oda a polcon. A folytatással ugyanígy jártam - meg sem próbálok választ találni rá, hogy miért -, pedig imádtam a Potitius és a Pinarius família történetét nyomon követni, miközben megszületik és felépül a Római Birodalom. 

A császárkorból már jóval több lelet, forrásanyag maradt fenn, így ebben a kötetben az írói fantázia háttérbe szorul, ami nekem túl feltűnő volt. Nagyon sok az olyan rész, amikor néhány év időbeli ugrást követően két szereplő beszélgetése az eltelt időszak summázása, mintha Saylor mesélőkéje megroggyant volna a történelem súlya alatt. Kicsit aránytalannak éreztem, ami az író korábbi könyveire nem volt jellemző. Amúgy semmi bajom ezzel a megoldással, mert a komolyabb történelmi regényeket is szeretem, csak nem erre számítottam.
Ez a regény egy történelmi tabló, a császárok arcképcsarnoka. Néhol remek kiegészítő volt más olvasmányaimhoz (például Graves Én, Claudiusához vagy M.C. Scott sorozatához), helyenként közismert mendemondák kerülnek elő (például Caligula konzullá kinevezett, Incitatus nevű lova), de teljes meglepetést is okozott, bizonyos uralkodókra egyáltalán nem emlékeztem. Az első kötettől eltérő stílus ellenére gyorsan haladtam a könyvvel - talán túl gyorsan is, ahogy az egymás után sorjázó imperátorok megkívánták volna -, egyetlen dolog volt, amivel még mindig nem tudtam megbarátkozni: a nyers brutalitás. Tudjuk, hogy a Circus Maximusban és a Flavius amfiteátrumban főleg azért gyűltek össze az emberek, a patríciusok, a kézművesek, az egyszerű emberek, hogy vérontást lássanak. De egészen más arról olvasni, amikor a szereplők lelkendezve beszélnek arról, hogy az arénában lévő emberek mitológiai képeket elevenítenek fel és így lelik halálukat. Az állatoknál ugyanígy forgott a gyomrom, és a gyilkolások miatt örültem, hogy a végére értem a könyvnek. Van egy olyan érzésem, hogy lesz még egy rész, hiszen a kötet végén még Marcus Aurelius sem került sorra, és mégiscsak úgy lenne teljes a sorozat, ha Saylor a bukásig vezető időszakot is megírná. Halleluja, még öt-hatszáz oldal.

Eredeti cím: Empire
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2011
Fordította: Heinisch Mónika
Ár: 4470 Ft
Az író honlapja (lehetne szebb és áttekinthetőbb is)

2014. március 24., hétfő

"A sötét vízben csillogó vad teremtmény"

"Minden ragyogott és éles kontúrokkal látszott, mintha még új volna a világ, mintha csak most kelt volna ki egy jégtojásból. A fűzfaágakon csipkésen ült a dér, a vízesés aláhulltában fagyott meg és a hómezőt vagy száz vadállat – vöröshátú pockok, prérifarkasok és rókák, vastag lábú hiúzok, jávorszarvasok és táncoló szarkák – nyomai mintázták."

Eowyn Ivey: A hóleány

A többféle változatban létező mese - amelyben egy idős házaspár hógyermeket épít, és vágyuk élővé varázsolja a havat és jeget - legalább annyira elterjedt és népszerű, mint például a Hófehérke. Érdekes kérdés, hogy bizonyos (nép)mesék, történetek a világ mely tájaira jutnak el és miért, nálunk a hógyermek nem annyira ismert. Én Angela Carter: A kínkamra és más történetekben találkoztam vele először, amely meseátiratokat tartalmaz. A címe szintén A hóleány, két oldal, de beteges és bizarr, hamvas lelkűek csak óvatosan olvassák.
Eowyn Ivey regénye azonban követi a mese hagyományos sémáját; Jack és Mabel idősödő házaspár Alaszkában, ahol a maguk erejéből próbálnak felépíteni egy új életet, távol a múltbéli fájdalmaktól. Azt hiszem, 1920-ban kezdődik a történet [nincs mellettem a könyv és különben is, utálok iskolaszerűen adatokat kijegyzetelgetni], ezen a vad, gyönyörű, de rideg vidéken, ahol a farmerek, az aranyásók és a vadászok ki vannak szolgáltatva a természetnek. Alaszka semmit nem ad ingyen, hangzik el a regényben, és így is van. Képzeljétek el, hogy egy rönkházban éltek, ahol a résekben megtelepszik a nedvesség és a fagy. Központi fűtés nincs, csak egy kályha. A meleg víz nem a csapból jön. A fém vasalót a kályhán melegíted meg, és petróleumlámpánál vaklálsz, hogy zoknikat stoppolj. Kint mínusz negyven fok van, a jószágokat felfalhatja egy medve vagy hiúz (ami reggel az arcodba ugrik, amikor kinyitod a tyúkól ajtaját), és ha nem lősz néhány vadat télire, akkor vagy kihúzod krumplin és répán tavaszig, vagy éhen halsz.

A feleség nehezebben alkalmazkodik a körülményekhez, mint a férje, Jack, akit jóformán az elkeseredettség és a büszkeség hajt előre, ezt leszámítva fáradt, elcsigázott, és, bár magának is restelli bevallani, túl idős ehhez a kemény életmódhoz. Mabel a regény elején kicsit álomvilágban él, az érzékenysége, a fájdalma és a szemérmessége hajszolja erre az embertelen vidékre. Az ő ötlete volt, hogy költözzenek Alaszkába, ahol új életet kezdenek, csak ők, ketten, távol a rokoni jóakarattól és kíváncsiságtól. Ennek ellenére Mabel az, aki lassan bedilizik, egész nap egyedül van, nincs se célja, se társasága, csak este az egész napos munkától és gondoktól elcsigázott férje. Nagyon igaz, hogy a könyvek mondanivalója mindenki számára más. Nekem A hóleány elsősorban nem meseparafrázis, hanem két megfáradt ember története, akik között úgy feszül a csönd, mint egy túlterhelt kötél, amely bármelyik pillanatban elpattanhat. Jack és Mabel között az összhangnak már az árnyéka sincs meg, annyi fájdalom, feszültség, vélt vagy valós sértés gyűlt fel bennük, hogy már csak egy csoda segíthet rajtuk.
Az alaszkai Ketchikan - képeslap az 1920-as évek elejéről
(Forrás)
Mondjuk, egy gyermek. Egy gyermek, akit ketten építettek hóból, piros sálat kötöttek a nyakába, gyümölcs vérével pirosították az ajkát, és ismét eszükbe jutott, mennyire üres az életük gyerekek nélkül. Másnapra valami lerombolja a hógyermeket és apró lábnyomok vezetnek az erdőbe - de onnan a házig semmi nyom. Hamarosan feltűnik egy apró, szőke kislány, aki teljesen otthon érzi magát a vadonban és egy vörös róka kíséri.

Szeretem az olyan könyveket, amelyek többféle megoldást kínálnak és hagyják, hogy az olvasó maga döntse el, melyik változatban hisz. A hóleány pontosan ilyen regény. Amellett, hogy jól ábrázolja két, tragédiától sújtott ember viszonyát, elég szuggesztív, baljós hangulatot varázsol Faina színre léptetésével. A történet halad előre, fogynak a lapok, és mindannyian tudjuk, a szereplők, én, az írónő, hogy a vég feltartóztathatatlanul közeleg, és a mese, akárcsak Szegurocska története, nem úgy végződik, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. Mabel és a férje akarata emberi lényt teremtett a fagyos hóból, de elég erős-e a vágyuk, hogy felülírják a végzetet - vagy ahhoz, hogy szembenézzenek a valósággal, mint a végtelen, fagyos horizonttal, miután a mese utolsó lapja is elfogyott?

Eredeti cím: The Snow Child
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2013
Fordította: Bori Erzsébet
Ár: 2990 Ft

2014. március 23., vasárnap

Ilyeneim is lettek

A kámea-órás lánc rss-se alatt élénk lánybeszélgetés és sóhajtozás indult meg. Vesztemre csartak felfedezte, hogy a győri Pandóra Ajándéknak van webboltja is, és hát néhány dolognak nem tudtam ellenállni:

A gekkós kitűzőt már Győrben kinéztem, sajnáltam, hogy nem vettem meg akkor. Gyönyörű, élénk színei vannak és jó erős akasztója. Igaz, hogy kabátom/felsőm nem nagyon van hozzá, de a fenét érdekli.
A krakenes (nem polipos!) nyaklánc utólagos nőnapi ajándék vicomte-tól, köszönöm neki.:) A pávás lánc nem volt akkora szerelem, mint a másik kettő, de amikor kibontottam a csomagolásból, már egyáltalán nem bántam, hogy megvettem. Külön tetszik, hogy a láncok nem kilométeres hosszúságúak, tudom, hogy divatosak és nyújtják az alakot, de én fejfájás közeli állapotba kerülök a lengedezéstől, és hogy kb. mindenbe beleakadhatnak.
A képért elnézést kérek, nem túl jó minőségű, de az üzlet honlapján alaposan lehet őket tanulmányozni. Még lesz egy piros gekkós karperecem és egy almás fülbevalóm, csak ezek jelenleg nincsenek raktáron és várni kell rájuk.
A bizsuk szépek, igényesek, nem a ronda tucatcuccok, amiket sok helyen látni. Régen szerettem a bizsukat, de idővel eltávolodtam tőlük, általában drágállottam őket. Ezek viszont nagyon jó árban vannak, az órás kámea volt a legdrágább, ha jól emlékszem, 3500 Ft (a honlapon nincs fenn). A bross pl. 1500 Ft volt.
A szolgáltatással is elégedett voltam, és köszönettel tartozom vicomte-nak azért, amiért péntek este kilenc körül, edzés után eljött velem a Móriczra, hogy átvegyem az ékszereket - Pesten a Happy Drink Bárban lehet ingyenesen átvenni a termékeket. Kicsit bolyongtunk a környéken, második nekifutásra találtuk meg, mert nincs túlzottan kivilágítva. Ez volt az eddigi legfurcsább átvevőhelem.:)

Valószínűleg a tavasz tehet róla, hogy vettem cipőt is (melynek színe piros, meglepő módon), fekete és pöttyös szoknyát, meg felsőt, de ezekről már nem rakok be képet, mégiscsak könyvesblog ez vagy mi.


2014. március 20., csütörtök

Kezdetben volt a kert

"És mivel szabály, hogy minden nemzetközi társaságnak budapesti tagja is legyen, itt áll három fiatal kajszibarackfa: magjukat a Gellérthegy lejtőjén szedte fel egy tollhoz szokott kéz. Még csak nyújtózkodnak, leveleiket rezgetik a szokatlan légáramlatokban, azon törik a fejüket, miért van nyáron tél, s mikor kívánják itt meg az emberek a baracklekvárt. Gyümölcsöt még csak ígérnek. Eddig hiába könyörögtem virágjaiknak, vigyázzanak, ne hulljanak le túl korán, gondolják meg, hogy az isteni gondviselés azért teremtette őket, mert palacsinta is van a világon."

Lénard A. Sándor: Egy nap a láthatatlan házban

Tavaly karácsonykor a lányok kitalálták, hogy jövőre, azaz idén ajánljunk egymásnak négy könyvet - mindenkinek egyet-egyet - amiről mi holtbiztosak vagyunk, hogy tetszene a másiknak, de magától nemigen venné a kezébe. Az elhatározást tett követte, én a Száll a kakukk fészkére (Nitától), A rizs és a só évei (fezer), az Őfelsége pincére voltam (vicomte) és az Egy nap a láthatatlan házban (pat) c. könyveket kaptam és ezt olvastam el elsőként.
Amikor nekikezdtem - a könyv kötése úgy nyikorog, mint egy öregember térde, és hiába mondta pat, hogy nem baj, ha a sokadik olvasás és a magas kor ellenére szétesik a könyv, végig ettől a katasztrófától féltem -, semmit nem tudtam Lénárd Sándorról. Vagy Lénard A. Sándorról. Alexander Lenardról, Alexandro Lenardóról. Nem tudtam térben és időben elhelyezni, ki ez a magyar fickó, akik a paphlagóniai (??) őserdőben figyeli a felhőket, sáskaként pusztító hangyákkal és páfránnyal harcol, hébe-hóba meggyógyít néhány bennszülöttet, az időről, az emberről és botor dolgairól, irodalomról elmélkedik, és a világ többi szegletében élő emberekkel levelez, köztük Robert Gravesszel.
Az orvosi egyetemet Bécsben végzett orvos - miután a Harmadik Birodalomhoz csatolták Ausztriát - Olaszországba menekült (érdekel is a Római történetek), innen vándorolt ki 1951-ben Brazíliába. Egy német újságíró megvádolja azzal, hogy ő Mengele. Magyar, latin, angol, olasz, német nyelven publikált és még több nyelven beszélt, latinra fordította a Micimackót.
Igen, létezik a Micimackó latin nyelven. A nyelvzseni Lénárd keresztbe-kasul levelezett az újlatinistákkal, akik szellemi játékokat folytattak ezen nyelven, pl. a mai, modern kifejezéseknek próbáltak latin megfelelőt találni, másokkal idegen nyelvről (asszem, németről) próbálták visszafordítani az Alice Csodaországbant - a hivatalos magyar verzióról tilos volt lesni. Egyszerre bájos és felemelő, ahogy ezek az emberek, és még jó páran a világban - jó néhány iskolában folyik még latin oktatás - szenvedéllyel űzik ezt a holt, mégis élő nyelvet.
"A világ csak hangulat... Délelőtt minden más. A délelőtt a kenyéré, a délután a kalácsé. A délelőtt az ásóé, kapáé: a délután a tollé. A délelőttöt könnyű megosztani: a délutánt jobb azoknak fenntartani, akik közelebb állnak hozzánk - az estét mindig csak avval szabadna töltenünk, akit szeretünk. A délelőtt lehet a zajé is, a délután legyen a zenéé. A délutánnak kell minket arra tanítania, hogy a sötétbe fordulás nem tragédia: a délután a nap jobbik része."
A cím kétségkívül témamegjelölő - a szerző egy, nem jobb vagy rosszabb napját meséli el környező fák által eltakart házban -, mégis olyan, mint a nevezetes hagymaszimbólum. Lehántod az egyik rétegét, és sok másikat találsz alatta. Lénárd ízig-vérig humanista, de Bach, az irodalom, a latin mellett olyan dolgokról is elmélkedik, amelyek mindenkinek eszébe jutnak, amikor tesz-vesz az otthonában; az ébresztőóra és a telefon zavaró, rikács szerepéről, a migrén természetéről, az árnyékot adó felhőkről, a körülötte megforduló emberekről. Történetek jutnak eszébe a múltból.
Lehetne konyhafilozófiának is nevezni, rengeteg az általános tételszerűség a könyvben, néhányszor ismétli önmagát, és kicsit azt az érzést hagyta maga után a könyv a lelkemben, hogy Lénárd olyan, aki  kidolgozta a maga szemléletrendszerét és ebbe mindent bele tud passzírozni, sokszor elferdítve. (Szerintem a világ folyamatosan változik, és az élet túl képlékeny egy általános érvényű gondolatsor kialakításához - de ugyanezekkel a kritikákkal lehetne megdobálni a gyermeteg elképzelésemet, úgyhogy be is fejezem az eszmefuttatást.) De - és ez egy nagy "de" - Coelhóval és a többi bölcsnek tekintett emberrel szemben olyan harmónia árad a soraiból, hogy engem is elringatott. A kert - és mindaz, amit jelent - úgy uralja a kötetet, mint terebélyes fa lombjai az árnyékot. Jó helyen vagyok, írja Lénárd, és ez látszik is rajta. Inkább Rousseau-i természet-, mintsem konyhafilozófia. Süt belőle annak az embernek az elégedettsége, aki megtalálta a helyét a világban.
Azt hiszem, hogy más könyvét is el fogom olvasni - mondjuk, a Római történeteket -, mert a késztetést érzem rá, és nem görcsös megérteni akarásból, ami a disszonáns viszony jele. Kellemesen beburkolt Lénárd hangja, amit szinte a fejemben hallottam, mintha szieszta idején a szomszédos függőágyban (ezer bocsánat a lyukacsossá koptatott kliséért) ringatóznék és az elvonuló felhők alakját figyelném. Kicsit dél-amerikai hangulata is van, amitől kedvem támadt Márquezt olvasni.
Ennek ellenére van pár dolog, amivel iszonyatosan felhúzott, például az, hogy elítéli a kerék feltalálását (igaz, fejlődés nélkül nem tudna mérget szórni a gaz hangyákra, de sebaj), vagy az, hogy a gyilkosokat nincs értelme elítélni. A jegyzetemben eléggé kipufogtam magam és nincs kedvem a további szájtépéshez, inkább sétálok egyet a napsütésben.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1969
Ár: passz
shizoo szép írása Lénárd műveiről
A szerző élete részletesen
Művei

2014. március 18., kedd

A szívem fehér

"- Tévedsz, Leo. Nem attól felnőtt az ember, hogy meg akar halni valami nemes ügyért, hanem hogy alázattal élni akar érte."

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Sikerült megint egy fájdalmas könyvet kiválasztanom, de ezúttal legalább tudatos döntés volt. Évekkel ezelőtt vettem meg a könyvet, jóformán a címe miatt, van egy baljós, mégis vágyat sugalló mellékzöngéje. Olaszul egészen más, sokkal ritmikusabb: Bianco come il latte, rossa come il sangue. 
A főszereplő és elbeszélő Leo, a tizenhat éves kamasz, a hosszú hajú, hangos zene hallgatós, vadul száguldozó tinédzser-fajta. Nem a csendes lázadó, hanem aki ezer fokon ég. Benne van még a gyermeki hit maradványa és benne van már a kamaszkor kiábrándultsága. A világ már nem puha és otthonos, hanem egy rideg hely, amelynek éles sarkai felsértik a bőrt. Tartottam a gyerek-szemszögtől, az efféle történetek, ha jónak is találom őket, ritkán érintenek meg - de, akárcsak az Én nem félek  esetében, a történet magával ragadott, jóformán egyhuzamban olvastam végig. Éljenek az olasz írók!:)
Az első szerelem normál körülmények között is katartikus, felzaklató élmény, hát még egy Leo-féle motoros érzékenység számára. Az élet nehezített pályán flipperezik vele, amikor a távolról imádott lányról, Beatricéről kiderül, hogy leukémiás.

A szerelem vörös. A vörös a vér, az élet színe, az isteneké, a lángoló boldogságé.
A fehér a halál. Az üres lap, a tabula rasa, a fájdalom színe. A semmié. A fehér Leo mumusa, ami elől kétségbeesetten menekül, de Beatrice miatt szembeszáll vele, mint páncélos lovag a tűzokádó sárkánnyal. A harcban sok sebet szerez. Talán a legfájdalmasabb a meg nem értettség, és a tény, hogy bár benne korszakos változások zajlanak, a privát kis világa alapvetően megváltozik, az élet megy tovább, iskolába kell menni, meg kell nyerni a következő focibajnokságot és konszolidáltan kell viselkedni. Még jó, hogy vele van hűséges fegyverhordozója, Terminátor, a liternyit pisilő, öreg tacskó, és időnként az Álmodozó, a helyettes töri-és filozófiatanár is segít lendületet adni.
"Olvastam egyszer egy könyvben, hogy a szerelem nem azért van, hogy boldogok legyünk tőle, hanem hogy kiderüljön, mennyire bírjuk a fájdalmat."
Gondolom, az Álmodozó - igazi neve nem derül ki - maga D'Avenia, aki regényírás mellett középiskolai tanárként dolgozik. Jól jellemzi a Leo által ráragasztott gúnynév, nehéz elhinni, hogy a filmeken és a könyveken kívül létezik ez az embertípus. Kicsit olyan, mintha a maga csendes módján meg akarná váltani a világot. Általában keresztbe lenyelik őket a kölykök, örültem, hogy minden durcázása ellenére Leóra hatással volt a tanára - tanárként és emberként is. És remélem, hogy az Álmodozó a valóságban is ilyen.

Ez a könyv tulajdonképpen egy kis fejlődéstörténet. Nyomon követhetjük, ahogy Leo végigjárja a maga kis stációit, megismerjük az önfeledtségét, a humorát, a felelőtlenségét, a magányt, a lángoló dühöt, az elkeseredettségét, a félelem fehérségét. Átlép a kőkorszakból a vaskorszakba, gyerekből kezd felnőtté válni. Olyanná, aki nem fut el. Aki eltökéli, hogy megtalálja az álmait, és nem mond le róluk - bármi történik is.
Egyvalamit azonban nem tud. A szerelemnek sok arca és sok színe van.

Néhány találó idézet a könyvből:
"Az olyan álmok, amelyek nem a csöndből születnek, rémálmokká változnak." (25. oldal)
"Az életben csak az számít, amire jegyet kapsz." (47. oldal)
"A szülők csak arra jók, hogy megtanítsanak félni mindattól, amitől egyébként nem félnél." (64. oldal)
"Igen, táskák vannak a szemem alatt, ott tartom az álmaimat." (65. oldal)
"Én két lábbal járok a földön, és lábbal tiprom az álmaimat. Az Álmodozó azt mondja, a vágyak a csillagokkal vannak összefüggésben. Latinul: desidera, amiből a sidera a csillagokat jelenti. Tiszta humbug. Az ember nem a vágyakozástól lát csillagokat, hanem a fájdalomtól." (77-78. oldal)
"Amikor minden kifehéredik, a szívem összezsugorodik, akkorává, mint egy szem lencse, és hiába üvölt, nem hallja meg senki." (139. oldal)
"Isten is hiába ontja a vérét. A vérvörös szeretet végtelen esője hullik a világra nap mint nap, hogy életet adjon nekünk, és mi mégis halottabbak vagyunk a halottaknál." (296-97. oldal)

Ui.: valamiért úgy emlékeztem, a szerző másik könyve is megjelent (még a valósnak vélt borító is előttem van), de tévedtem, csak úgy volt, hogy megjelenik. Nikkinccsel együtt remélem, hogy az Európa nem mondott le róla.

Eredeti cím: Bianco come il latte, rossa come il sangue
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2011
Fordította: Gál Judit
Ár: 3000 Ft

2014. március 13., csütörtök

"Enyhén remegő nyugtalanság az idegvégződésekben."


Iselin C. Hermann: Expressz ajánlott!

Olyan ez a könyv, mintha a Gyógyír északi szélre távoli unokatestvére lenne - azért távoli, mert csupán a tárgyuk azonos; két ember, egy férfi és egy nő levelezése, melyben a kölcsönös érdeklődésnél jóval több bontakozik ki, a stílus viszont messzemenően különböző. Sokkal költőibb, eszményibb - és rokonáéval ellentétben enyhén sokkoló a vége, ami egészen új megvilágításba helyezi az érzelmeket és a levélváltást.
Mindig szerettem a levélregényeket. Sokan idegenkednek tőlük az elbeszélésmód "zártsága" miatt, pedig valójában ál-leveleket olvasunk, hiszen a valódi levelekhez képest sokkal részletesebbek, kevésbé kapkodóak. Szeretek kézzel írni, de mindig zavart, hogy - a billentyűzettel ellentétben - a formálódó betűk nehezebben érik utol a gondolataimat, és akkor még nem beszéltünk a botrányos írásképről. Ha eszembe jut a Veszedelmes viszonyok, máris sajogni kezd a kezem.
De térjünk vissza a levélformába öltöztetett regényekhez. A levélregények kiváltanak egy plusz, kicsit csiklandós érzést: az intimitást. Tudjuk, hogy az oda és vissza küldött leveleket egy személy, a regényíró követi el, mégis képes megadni azt az érzést, hogy két ember egymásnak vallott érzelmeibe nyerhetünk betekintést.
Jean Luc és Delphine érzései sokkal bensőségesebbek, mint Leóé és Emmié. Emmi sokszor harsány, már-már erőszakosan hisztis, Delphine sokkal nyugodtabb, vagy csak megtartja magának az idegőrlő gondolatait.:) Érdekes módon közös bennük a sürgetés, míg a két férfi szívesen ellubickol a vágyakozó levelezésben.
Veszélyes, ha levelek útján alakul(na) ki egy kapcsolat. Kezdetben van egy téma. Aztán az érdeklődés. Az óvatosság. A vágy. Innentől nem lehet sérülés megállítani a folyamatot - ennek egy formáját mutatja be a dán akrobata regénye. Nagyon rövid, szép, igazi - és fájdalmas.

[Ezt a könyvet Lobo 2014-es várólistacsökkentésére olvastam el.]

Eredeti cím: Prioritaire
Kiadó: Polar Könyvek
Kiadás éve: 2003
Fordította: Kertész Judit
Ár: 1600 Ft

2014. március 12., szerda

Savannah, a csodák városa

"A könyvek lettek az életem, vagyis inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy a könyvek segítségével menekültem az életem elől. Nap mint nap addig tanultam, míg oda-vissza nem tudtam minden feladott leckét. Furcsa, fonák módon anya őrültsége segített hozzá, hogy osztályelső legyek, mert egyre többet tanultam. Minden tálért, tányérért és üvegért, amit a falhoz vágott, újabb könyvet vettem fel az olvasási listámra. És ahányszor csak kiabált, egy teljes oszlopot megtanultam a szótár szavaiból. Mire tizenegy éves lettem, már egy csomó könyvet elolvastam, és rengeteg szót ismertem."

Beth Hoffman: Déli álmok

Néhány visszajelzés miatt attól tartottam, nem lesz olyan jó ez a könyv, mint amilyennek szeretném... De egy hamisítatlan, Dél-imádó - és Közép-Kelet Európában reinkarnálódott déli, igen, ez szent meggyőződésem, és szerintem katacita is csatlakozna ehhez a klubhoz - csakis imádni tudja ezt a bájos könyvet.
Igazi kabátkönyv volt számomra; ha Beth Hoffman sorozatot írna CeeCee Délen játszódó életéről, ez a sorozat lenne az én Anne Shirley-m, akinek a kalandjai számtalan könyvmoly szívét megmelengetik és kisimogatják a lelkét, amikor nagyon kiábrándulnak az életből és egyéb, komolytalan dolgokból.
Azonban azt is el kell mondanom, hogy maga a történet egyszerű, mint egy faék. Nem a briliáns szerkesztése, az eget rengető rejtélyek vagy a tűélesen ábrázolt, eredeti szereplők miatt lehet szeretni, mert a könyvnek nincsenek ilyen tulajdonságai - vagyis, aki szellemi kihívásokra vágyik, ne a Déli álmokat kezdje olvasni. És ugyanitt leírom azt is, hogy mennyire rühellem a magyar címet.

CeeCee-nek állati nehéz volt a kisgyerekkora elmebetegségben szenvedő édesanyja miatt, akinek ő próbálta gondját viselni. Apja fikarcnyit sem törődik a kislánnyal, egyetlen barátja és támasza a szemben lakó idős özvegyasszony, Mrs. Odell. Nem igazán ideális segítség, de a néni szeretete kapaszkodót ad CeeCee-nek ahhoz, hogy valahogy talpon maradjon. Tizenkét éves korában közlekedési balesetben meghal az anyukája, Camille, és nem sokkal később beállít CeeCee egyik régen látott rokona, a csupa szív Dudi néni, aki magához veszi a kislányt, és régimódi, óriás luxuskocsiján egy másik életbe vezesse.
Imádom ezeket a gyönyörű házakat.
(Forrás)
"Jól eszembe véstem, hogy ha egyszer segítségül kell hívnom egy férfit valamiért, akkor pitét kell majd neki sütnöm. Lehet, hogy a papám ezért nem jött már haza soha? Nem emlékeztem, hogy anya sütött volna neki valaha is pitét."
Néhány dolog ismerős volt a regényből, elképesztő, hogy még egy ilyen egyszerű kis történet is az életemre reflektál, lehet, hogy ezért is szerettem annyira. Sok mindent megadtam volna azért, ha az én életembe is betoppant volna egy Dudi néni és/vagy Oletta, aki málnás zabkásával és cukormázas fahéjas csigával etet, jól kibőghetem magam az ölében - és azt se bánom, ha összetörik alattunk a szék -, kincset kereshetek a tenger partján, vagy napokig agonizálhatok ágyban fekve (lehet, hogy műveltem ilyet, nem sok mindenre emlékszem).
Egyszerre volt meglepő és kiszámítható, hogy ezt a finom ételektől és gyönyörű virágoktól illatos, napfényes világot kizárólag nők uralják. CeeCee-nek ez valószínűleg jót tett, de én egy idő után gellert kaptam volna attól, hogy nincs, ami ellensúlyozza a felszín alatti női indulatokat, ami egy jellemző, katartikus jelenetben csúcsosodik ki a regény végén.

Fájdalom (vagy nem), de ennyi kívánkozott ki belőlem olvasás után. Azt hiszem, annak ajánlom, aki néha legszívesebben az ágy alá bújna, de kihúzható kanapéja van és még egy nagyméretű szőnyeg sem áll rendelkezésére.

Ui.: A fordításra ráfért volna még egy átfésülés, és nem értem, miért kiejtés szerint szerepel a regényben néhány kifejezés (pl. "kovbojkalapos férfi", "foájé").
Ui2.: katacita több szép képet is berakott a postjához, imádom ezt a vidéket.

Eredeti cím: Saving CeeCee Honeycutt
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Sándor Adél
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

2014. március 7., péntek

Üldöz a Csipkerózsika-véletlen

Néhány véletlen egybeesés határozottan vicces. Tegnap összekalapáltam a Bűvöletről szóló postot, a tumblr-em pedig erre reflektálva ilyen képeket hozott nekem:

Kép innen
Jenna Roberts as the Lilac Fairy in Birmingham Royal Ballet’s production of The Sleeping Beauty.
(Photo by Bill Cooper)

Kép innen
Mert egy kis giccs sose árt (pláne, ha Jane Austen van hozzá).
Kinuko Y. Craft: Sleeping Beauty
Kép innen

2014. március 6., csütörtök

Idézet

Ezt muszáj volt beraknom a "Magamról"-rovatba:

„Engem csak az olyan férfiak érdekelnek, akikben van valami ördögi is.” /Charlotte Brontë: Jane Eyre/

A teljesség kedvéért íme a többi is:

Örök rejtély marad, hogy egy asszony elhatározásait milyen szeszélyes ötlet szabja meg – ami különben az egyetlen nőies vonás a maga jellemében.” /Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok/

„Mint a legtöbb műveletlen nő, én is szeretek olvasni – ömlesztve falom a könyveket.” (Nem pontos idézet, kihagytam egy szót, eredetileg így hangzik: Mint a legtöbb műveletlen angol nő…) /V. Woolf: Saját szoba/

„A mondatok kerítést építenek köréje, tízpontos Times Roman-barikádot, nehogy túl közel jöhessenek a tüskés hangok a fejében.” /L. H. Anderson: Jégviráglányok/

„A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás.” /E. Wurtzel: Prozac-ország/

"Ő az a lány, aki a szelekbe kapaszkodik. Ajkán aszfodéloszból vett virágpor. Nyakában hosszú sálat visel, szakadt szárnyakból. Ő az a lány, aki megrészegíti az éjszakát…
– Egy parányi konyhában ő az a lány, aki a fénybe néz. Sajtot reszel a metélthez.
Sárga szoknyát visel. És az arcvonásaiból szép lassan előtűnik a telihold.
Ő az a lány, aki megrészegíti az éjszakát…" /A. Papadaki: A Hold színe/

„A zuhany alatt aztán megint érezte: a szomorúság réges-régi, ismerős hullámát, amely vele volt, amióta az eszét tudta; a bizonyságot, hogy tragédia leselkedik rá a jövőben, egy tragédia, amely olyan súlyos, mint egy mészkőtömb. Mintha egy angyal még az anyaméhben megsúgta volna neki a jövőjét, és Jimmy úgy bukkant elő anyjából, hogy az angyal szavai beleivódtak az agyába, de kimondani mégsem bírta.” /D. Lehane: Titokzatos folyó/

„Intelligens embernek nincs lelki élete.” /Szerb Antal: Utas és holdvilág/


Csipkerózsika - Az ébredés

"A nyugati történetek azzal érnek véget, hogy a szereplők összeházasodnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Az orosz tündérmesék jóval túltesznek ezen: van bennük árulás, házasságtörés, gyilkosság, mindez abban a romantikus házasságban, amelybe a mese vándora belekeveredett. Csipkerózsika története az angoloknál és a franciáknál boldogan ér véget, de ez itt Oroszország. Csak egy bolond akarná átélni a tündérmesék orosz változatát."

Orson Scott Card: Bűvölet

Tudtam, hogy valamikor januárban megjelenik az író Bűvölet c. kötete, de, mivel a cím elég általános és nem olvastam semmit Cardtól, a tény hidegen hagyott.
A fülszöveg elolvasása után azonban teljesen elvesztettem az eszem - valószínűleg mindenki ismeri azt a kórságot, amikor egy könyv most, rögtön, azonnal kell, és még az ára is majdnem mindegy. Gyerekkoromban a Csipkerózsika volt az egyik kedvenc mesém (a fő-fő Az utolsó egyszarvú) és tudattalanul mindig arra vártam, hogy valaki megírja a mese felnőtt, ám a varázslatot megőrző változatát. Ezért buktam rá annakidején Yolen Csipkerózsájára (sajnos nem erre vártam), és most Card Bűvöletére. Kb. egy tucatszor elolvastam az ismertetőt, ami alapján egy Valente-stílusú regényt vártam, őszillatú, kegyetlenül őszinte mesét, ami olyan gyönyörű, hogy belemar a szívembe.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Ám ez nem azt jelenti, hogy nem tetszett a regény.
(Mindenki kifújhatja a levegőt.)

Card az időutazásra építette fel a regényét; a főszereplő, Iván - gyakorlott olvasókban a név megrebbenti az orosz mesék Iván nevű főhősét - gyermekkorában, az ukrajnai, érintetlen erdőben való csatangolás közben megbabonázott helyre bukkan; egy tisztásra, ahol egy levelekkel borított szakadékban, egy emelvényen csodaszép, fiatal nő alszik, esetleg halott. Az viszont biztos, hogy nem összeaszalódott múmia, ahogy a tíz éves főhősünk próbálja magával elhitetni. A fiúnak a levélrengetegben rejtőző valamitől inába száll a bátorsága és hazáig szalad. Még nem jött el az ideje.
De az emlék örökre vele marad, a tisztás és a nő pedig vár.
"Ismerte a csirkelábon álló, a boszorkány parancsára egyik helyről a másikra rohangáló kunyhó eredetének történetét. Hosszú tanulóévei alatt egyik néprajzkutatónál vagy irodalomtörténésznél sem olvasott olyan elméletet, hogy a boszorkány sétáló kunyhójának eredetije egy Boeing 747-es."
Iván, immár fiatal felnőttként visszatér, igaz, magának is se vallja be, hogy a hely kísérti. Miután végez a disszertációjához szükséges kutatással, elmegy a tisztásra, és ezzel az élete gyökeresen megváltozik, akárcsak az emelvényen alvó nő, Katyerináé, a kilencedik században élő, tajnai királylányé.
Azon túl, hogy az író alaposan kihasználja a helyzetkomikum adta lehetőségeket és esetenként szilaj vigyorgásra késztet, komolyabb kérdésekkel is foglalkozik. Kicsoda tulajdonképpen Iván? Egyetemista? Tajnai királyfi? Amerikai vagy orosz? Melyik az anyanyelve, és milyen vallású, katolikus, zsidó, esetleg ateista? A főszereplő bizonytalanságát mutatja nevének változó alakja, hol Ivánként, hol Ivanként jelenik meg - a születési neve pedig Itzak Slomo. És mit akar az élettől? Visszatérni az Egyesült Államokba, Tantalusbeli otthonába, hogy egyetemi tanárként folytassa az életét azzal a lánnyal, akit elutazása előtt eljegyzett? Vagy kitart Katyerina mellett, akitől elképesztő kulturális és időbeli szakadék választja el, ráadásul nagyon nem akar beleszeretni, ahogy egy tisztes, mesebeli királylánynak tennie kellene? Ráadásul ott van Baba Jaga, a tündérmesék legrettegettebb, emberevő boszorkánya, aki ellopta egy isten erejét?
Baba Jaga
(Bilibin illusztrációja, kép innen)
Az a kérdés is felmerül, hogy valami felsőbb entitás irányítja az eseményeket, vagy minden véletlenül történik, és sorsuk a szerencsére van bízva? És ha van isten, melyik az, kihez imádkozzanak?
"Legjobban mégis a Baba Jagából áradó hatalom és gonoszság rémisztette meg. Mindez viszont nem árnyékolta be az örömét, mert végig erre a pillanatra várt. Évekkel ezelőtt, mikor Baba Tyilától tanult, azt hitte, a bűbájok, kotyvalékok, varázsszavak és átkok azért kellenek, hogy megvédjék a családját a KGB-től vagy valami jövőbeni üldöztetéstől. Most megértette, hogy egész élete ide, e pillanat felé vezetett, amikor megvédelmezheti Tajna leendő királyát és királynőjét a történelem legveszélyesebb boszorkányától."

A legfőbb kérdés azonban az, hogy sikerül-e legyőzniük a boszorkányt, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak - vagy elbuknak és Tajna királysága eltűnik a föld színéről?
Ui.: ismét ajánlom mindenki figyelmébe a Világszép Vaszilisza c. mesekönyvet, kár, hogy csak elvétve lehet kapni...

Eredeti cím: Enchantment
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2013
Fordította: Kőszeghy Anna
Ár: 3490 Ft

Van nekem ilyenem

Nem könyv, mielőtt valaki elkezdene ujjongani:P

Ezer éve akartam kámeás nyakláncot. Találtam. Ezer éve akartam órás nyakláncot. Ennek nem lehetett ellenállni. Ráadásul szép emlék lesz a telelésről:

Ez az eleje
Ez pedig a hátulja

2014. március 4., kedd

A fekete autan

"Bármerre fúj is a szél, a változás mindig ott jár a nyomában."

Joanne Harris: Csokoládés barack

A második rész, a Csokoládécipő (The Lollipoop Shoes) megjelenésekor odavoltam az ijedelemtől. Elrontja. Elrontja. Tutira elrontja, nem lehet ugyanazt a színvonalat, hangulatot hozni. Nem is hozta. A Csokoládécipő az általam "dark Harrisnek" nevezett stílusban íródott, nem a derűs, boszorkányos hangulatú háztáji mágia és az emberi jellemek fonáksága jellemezte, hanem egy utazás az éjszaka mélyére, metaforikus olvasattal súlyosbítva. Annyira különbözik a Csokoládétól, hogy nem is szeretem egy halmazban tárgyalni őket.
A harmadik résszel lefutottam ugyanezt a kört - ha lesz negyedik, totál idegroncs leszek -, csak kb. egy évvel kevesebb ideig néztem vele farkasszemet, mert a számtalan olvasási projektem közé tartozik az is, hogy a régi kedvenceket (pl. Harris vagy Ulickaja) visszahozzam az olvasási köztudatomba.
Nos, a Csokoládés barack nem hasonlít a Csokoládécipőre - a Csokoládéra annál inkább [annyira utálom a birkaolvasóknak kitalált magyar címeket], több szempontból is; a fentebb emlegetett stílus, hangulat mellett a helyszín is ugyanaz, ám a fő hangsúly eltolódik Vianne-ról egy másik szereplőre - Francis Reynaud-ra, a Csokoládé rettegett Fekete Emberére.
"A varázslat legolcsóbb formája; szavak, amelyek annyit érnek, mintha fütyülnénk félelmünkben a temető mellett. De néha nincs más, csak a szavak, és néha a kísértetek ezektől is elriadnak."
Remélem, mindenki legalább annyira meglepődött, mint én, amikor a curé fejében találtam magam, és személyes tolmácsolásában ismerhettem meg a gondolatait. Azt hiszem, kevés író tud úgy rehabilitálni egy negatív szereplőt, mint Joanne Harris. Ahogy a Csokoládé Vianne harca volt, a Csokoládés barack Reynaud küzdelme - a környezetével, az előítélettel, intoleranciával, az egyház iránti engedelmességével, és főleg saját magával. Fekete-fehérre osztott világa erőteljesen átszíneződik.
Természetesen Vianne nem marad egy háttérben mozgatott szereplő, amellett, hogy ő a másik nézőpontkarakter, szintén erőteljes változáson megy keresztül, kénytelen szembenézni azzal, hogy életfilozófiája tökéletlen és nem illeszthető bele az élet valamennyi mozzanata - csúnyán hangzik, de nem egy univerzális szabályrendszer. Egy boszorkányos nő, aki apró varázslataival, szavakkal és csokoládéval megmenti az embereket az önsorsrontástól, helyesebb vágányra tereli őket, vagy egyszerűen örömöt csempész az egyhangú, szürke napokba, mindössze néhány hét, hónap alatt? Vagy csak azt akarja, hogy szükség legyen rá, és gyenge, mert túl sokat foglalkozik azzal, mit gondol a többi ember?
"Mit keresek én Lansquenet-ben? Nem tudom megállni, hogy eltöprengjek rajta. Az autan hozott volna ide? És ezúttal melyik? A fehér, ami nem hagy aludni, vagy a fekete, ami elveszi az ember eszét?"
Ez nem az én pszichológiai vandálkodásom summája, hanem Vianne saját gondolatai. Már a Csokoládé olvasása közben elgondolkoztam rajta, miért vándorol ez a nő egyik helyről a másik, miért hívja a szelet, hogy aztán egy-egy rövid beavatkozás után továbbálljon vele? Nem, a szél csak a feldíszített magyarázat.
És miért tér vissza Vianna Lansquenet-be, ebbe a zárt közösségbe, ahol nem elég, hogy mindenki ismer mindenkit, hanem azt is tudják, ki mit, mikor, kivel és hol csinál, ha pedig nem így van, akkor megindul a találgatás, a pletykamalmok működésbe lépnek, és innentől bármi megtörténhet? Lehet, hogy nem Lansquenet-nek van szüksége Vianne-ra, hanem neki Lansquenet-re? Lehet-e egy örökös vándornak otthona? És Vianne talán arra is rájön, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, és nem szabad túl nagy árat fizetni érte.
Ezekhez a gondolatokhoz, töprengésekhez társul a jellegzetes Joanne Harris-hangulat, az az elringató, mágikus női miliő, ami annyira jellemző volt az első részre - ezért gondolom, hogy aki nem szerette a Csokoládécipőt, tegyen egy próbát a soron következő kötettel.
"A nap már kellemesen sütött, és a melegétől felszabadult az Armande kis kertjét megtöltő rózsák illata, amelyek rákonyultak a kerti útra, és a támasztékon kapaszkodtak felfelé. Nyolc éve senki sem metszette meg őket, és majdnem elvadultak, de az illatuk megmaradt: törökméz és szélben száradó tiszta lepedők csodálatos illatának keveréke."

Minden visszatér. A folyó végül mindent visszahoz.
Végül mindenki hazatér.


Eredeti cím: Peaches for Monsieur le Curé
Sorozat: Csokoládé 3.
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2012
Fordította: Szűr-Szabó Katalin, Sillár Emőke, Tomori Gábor
Ár: 4000 Ft
Az írónő honlapja