2014. január 31., péntek

Könyvtárban jártunk

Szívesen csinálnék a havi zárás postokba is ilyen kupacolós képeket, de a könyvek általában két különböző városban vannak...
(A legfelső Az üvegbura, a legalsó pedig Csehovtól a Négy színmű. Jáj, a Bella-kötet lemaradt.)


Januári zárás

Örömmel - és, nem tagadom, némileg kárörvendve - jelentem be, hogy sikerült megismételni a tavalyi bravúrt, azaz januárban egy darab könyvet sem szereztem be. Februárban már nemigen leszek ilyen ügyes, mert kínomban már a küszöböt rágom Card Bűvöletéért, még ha Dominik azt is írta, hogy én nem rendelhetek, mert nem vagyok benne a DV-s levelezésben.:D

Olvasnom annál többet sikerült, szám szerint tizenkét könyvet. Senki ne köpje a kávét/teát/egyebet a monitorra, mindjárt mutatom, hogy hoztam össze:
Paul Éluard: Éluard versei Viktor Pelevin: T Emma Donoghue: A szoba Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje Paula Mclain: A párizsi feleség
Carlos Ruiz Zafón: The Rose of Fire Erdős Virág: A Trabantfejű Nő Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel Kate Morton: Az elfeledett kert
Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája Ray Bradbury: Fahrenheit 451
Éluard verseit még tavaly kezdtem el, de verseket igen nyugodt tempóban olvasok, úgyhogy átcsúszott idénre, és hát mi a fenének siessek. A T kétségkívül komfortzónából kicsalogató, és egyúttal roppant élvezetes kaland volt (éljenek a macskák!). A szoba sokkal jobb könyv, mint vártam, izgi és kicsit nyomasztó. Az akasztott rókák erdeje is meglepett - nem depresszív, érfelvágós történet, ahogy a cím és a borító alapján számítani lehetne rá (éljenek a rókák!). A párizsi feleség könnyedsége ellenére szerintem alapos munka, imádtam olvasni, Pöfivel rá vagyunk kattanva a hasonló regényekre.
Az első angol olvasmányom is megvolt idén - egy pár oldalas mese formájában, ez volt a The Rose of Fire. Azt hiszem, még szoktatnom kell magam ahhoz a gondolathoz, hogy kedvenc szerzőktől is olvashatok angolul, a parafaktort még nem sikerült kiiktatnom. A Trabantfejű Nő az idei első magyar olvasmányom, ráadásul vers és kortárs, ebből is idéztem pár darabot. Az Éjszakai Cirkusz személyében letudhattam az év első csalódását, remélem, nem sok követi. Annyira akartam szeretni, de ami nem megy, ne erőltessük, már Lenin is megmondta.
A Rém hangosan és irtó közel gyorsan olvasható, de a tempó kicsit megfeküdte a gyomromat, ezért utána küldtem Kate Morton könnyed történetét. A sátán kutyája amolyan klasszikféle, és a vonaton mindig Sherlock Holmes jut eszembe. A Fahrenheit 451-et ma fejeztem be, hát, khm, elismerem az érdemeit meg minden, de egyelőre nem lettem Bradbury-rajongó. Valószínűleg jövő héten lesz róla post, addigra a kövek is ideérnek, ha valaki dobálózni akar.

Ui.: ma megijedtem a könyvtárban az egyik teknőstől, mert büfizett vagy mit csinált.

A többiek:
Dóri
Diamant
Pöfivonat
Nikkincs

2014. január 30., csütörtök

Mesék labirintusa

"... a vadgesztenyék szúrós zekéjükben büszkén trónoltak a hideg ágak ujja hegyén."

Kate Morton: Az elfeledett kert

Annak ellenére, mennyire szerettem a Felszáll a köd titkokkal teli, szépiaszín hangulatát - mintha régi, megsárgult fotográfiákat nézegetnék -, elég sokáig vártam az írónő másik könyvével, holott azóta a Távoli órák is megjelent (amit idén szeretnék beszerezni). De végre elérkezett az ő ideje, a Rém hangosan és irtó közel horzsolásai után pont olyan nyüszögős hangulatban voltam, amihez tökéletesen passzolt Kate Morton gyengéd női írásmódja. Szívből remélem, hogy soha nem növöm ki.

A regény, bármennyire is hangulatosan, kicsit lassan indul be. A kezdeti, egyszerűnek látszó történet úgy bomlik ki, mint egy sokszirmú virág, hogy végül bonyolult mintázatot alkosson.
Nagyon megkönnyebbültem, amikor kezdett csavarossá válni a történet és egyre sűrűbben váltakoztak az idősíkok és a nézőpontok - nem véletlenül írtam, hogy remélem, soha nem növöm ki Mortont. Cassandra élete a nagyanyja múltja iránti nyomozást kivéve színtiszta lányregény, a hősnő távoli, ismeretlen helyre utazik, ahol jelentős változások következnek be a sorsában. Ez a szál érdekelt a legkevésbé, bár Cass gyerekkorának volt egy nosztalgikus színezetű hangulata. Mindig a múlt vonzott, és jellemző módon itt is a régi események érdekeltek - hiszen innen indult minden, és annyira érdekes, hogy az utókor a fennmaradt emlékek alapján mennyire más képet vázol fel. A történelmet a győztesek írják.
Rose Mountrachet és Eliza Makepeace ideje teljesen más, úgy érzem, Kate Morton teljesen elemében érezte magát. A nagy, komor, főnemesi ház, a szélfútta vidék, a tengeri levegő, a titokzatos öböl, a látóhatáron feltűnő fekete hajó, a labirintus és ami mögötte rejtőzik. A fallal körülzárt kert szimbóluma, a mágikus almafa, a tündérmesék nagyon is komoly háttere volt az, ami elbűvölt. És a leheletfinom utalások, Frances Hodgson Burnett, hehe. A Dickenst idéző London. Minden emberi nyomorúság ellenére valósággal lubickoltam ebben a közegben, és élveztem, ahogy az írónő szépen, elegánsan összekötötte a szálakat.

Ui.: a fordításra ráfért volna még egy alapos átfésülés... utálom ezt, de a tenyeret nem összecsattintjuk, hanem összecsapjuk, a fű zöldje max. egy atomrészeg embernek józan, az a bizonyos "lélekegyedül" meg engem is az őrületbe kergetett. És tényleg van olyan, hogy "szőke beton"?!

Ui2.: a szekretárius mellett labirintusgondnok is akarok lenni.

Eredeti cím: The Forgotten Garden
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Fordította: Borbás Mária
Ár: 3500 Ft




2014. január 23., csütörtök

Hash és Hem

"Lehet, hogy túlságosan részeg vagyok ahhoz, hogy megítéljem, de talán van magában valami."

Paula McLain: A párizsi feleség

Persze nálam is, ahogy sokaknál - még az írónőnél is -, minden a Vándorünneppel kezdődött, ezzel a kenyér-és esőillatú, bohém Párizs szimfóniával. Magával ragadott a hangulata, a könnyedsége. Azt hiszem, álmodozás közben mindenki hasonlónak képzeli el párizsi kiruccanását.
Lehet, hogy utólag tévesen látom, de emlékeim szerint az élet gyakorlati nehézségei erősen hiányoznak a könyvből - a lakás nyirkos, alatta mulató zajong, a pénz kevés, a ruhák legjobb esetben ódivatúak, rosszabb esetben kopottasak, szakadtak.
Igen, így csak egy férfi írhatta meg a Párizsban töltött időszakot.

Hemingway huszonegy, Hadley Richardson 28 éves, amikor 1920-ban, Chicagóban megismerkednek. Én úgy láttam, mindketten traumát átélt, partra szakadt emberek, akik várnak valamire, valakire, aki az Utána életük kezdeti origója lesz. Hemingway még elképesztően fiatal, amikor az első világháborúban mentősként szolgál. Olaszországban repeszek szaggatják szét a lábát, de a sérülése ellenére biztonságos helyre vonszol egy másik katonát, tettéért kitüntetik.
Hadley Elizabeth Richardson egy súlyos gyerekkori sérülésen, három (szeretett) személy elvesztésén van túl. Úgy érzi, az élet elrohan mellette, ő megrekedt egy ponton és képtelen tovább lépni, mintha üveg mögül szemlélné a világot. Ernest viszont ezer fokon ég, vad, szilaj, kergeti az álmát - hiszen ő maga a legnagyobb író, akit ismer -, miközben menekül a haláltól, ami úgy ég a homlokán, mint egy fekete stigma, és ami, jól tudja, egyszer pontot tesz az élete végére.
"Könnyű léptű ifjú volt egy görög vázáról, aki az igazságot és a szépséget kergette."
A fene se tudja, mi vonzza ezt a két ellentétes embert egymáshoz. Találkoznak és megpillantanak a másikban valamit - a biztonságot, a szabadulást? A kaland elkezdődik.
És minden kalandnak megvannak a sötét pillanatai.
A párizsi feleség a Vándorünnep női tükre. Ha csupán a tényeket nézzük, akkor is elképesztő, mennyire más
Hadley esküvői ruhában (1921)
a feleség szemszöge, mennyire mást tart fontosnak. Nyilván nem kevés fikciót tartalmaz a regény, de tetszett, mennyire emberiek Hadley gondolatai, aki a művészfeleség kényelmetlen, szűkös szerepébe kényszerül. Megbízhat-e ebben a link alakban, kockára tegye-e e a kevés lelki békéjét? Hemingway "gyönyörűen összegyűrt leveleket" irkál "Hash-nek", akit (elvileg) kezdetben csupán barátnak tekintett. A megcsontosodott, viktoriánus értékrend ekkor van változóban, a szesztilalom ellenére patakokban folyik az ital (jézusom, hogy ezek mennyit ittak!), mindenki ujjong, hogy túlélte a háborút, mindenki szorong, hogy milyen élet vár rájuk. Hadley-nek a saját kétségei és a bizonytalan értékrend mellett az... öntudatosságával is meg kell küzdenie; a nők immár nem csupán feleségek és anyák, hanem sikkes, dolgozó nők, akik büszkék a függetlenségükre. És Hadley-nek semmije nincs a férjén, annak művészetén, és később a gyerekükön kívül, csak a félig komolyan űzött zongorázás, ám egyetlen koncertje is meghiúsul a házassága miatt. Mindig ijesztőnek találtam a művészházasságokat, ahol az egyik fél zsenialitása uralkodik és minden ennek rendelődik alá, nem enged teret önállóságnak, családnak, gyakorlatilag semminek.
"- Mi a véleménye Pound elméletéről, a szimbolizmusról? - tette fel a kérdést Ernest Steinnek. - Tudja, hogy a sólyom mindenekelőtt legyen sólyom.- Ez elég nyilvánvaló, nem? - felelte Stein. - Egy sólyom mindig sólyom, kivéve, ha - itt felvonta egyik vastag szemöldökét, és titokzatos mosoly jelent meg az ajkán -, kivéve, ha a sólyom egy káposzta.- Micsoda? - kérdezte Ernest vigyorogva, vidáman és láthatólag elképedten.- Hát ez az - felelte Gertrude."
Szerettem a könyv őszinteségét. Híres-hírhedt szerelmek árnyoldalait ritkán ábrázolják, a Vándorünnepben sincs szó termékenységi naplóról - mondjuk, azt se tudom felfogni, hogyhogy nem tudja egy nő észben tartani a ciklusát és miért a férje figyel erre -, féltékenységről, szerelmi háromszögről, a változó tagokból áll társaságról, amely mélységesen unatkozik és retteg az élettől. Igen, rettegnek és fogalmuk sincs, mihez kezdjenek. Isznak, utaznak, partikat adnak, isznak, veszekednek, egymásba szeretnek, isznak, hergelik és vérig sértik egymást, isznak, majd ezt megírják. Nincs biztos pont az életükben, minden esetleges - és Hadley a biztos pont iránti vágyával lóg ki a sorból. Annyira szomorú. Nem tudom, hogy Hadley-nek tényleg erre volt-e szüksége, pár évnyi érzelmi hullámvasútra - de, istenbizony, megnyugtatott a későbbi életének alakulása, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Így már más.

Finom, érzékeny, nagyon női írás, nagyon szerettem olvasni (és nem nyálas, romantikus könyv). Külön érdekessége, hogy feminin szempont ide vagy oda, masszívan árasztja a Vándorünnep hangulatát.

Ui.: Hemingway egy naaagy... izé. Az. Nem emlékszem, melyik író mondta rá, hogy nem hisz abban, amit ír, ez a könyvben lefestett jellemére nagyon igaz. Magabiztosnak, hányavetinek színészkedi magát, holott borzasztóan fél és olyan görcsös elszántsággal dolgozik, hogy majd' átszakítja a papírt. Látszólag megveti az öntudatos, gyönyörű nőket. Valójában fél tőlük, mert elfújják a saját önbizalomlégvárát, ami egyenesen visszavezethető a mindenek felett uralkodó édesanyjára.

Eredeti cím: The Paris Wife
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3000 Ft


2014. január 21., kedd

"»Az élet félelmetesebb, mint a halál.«"

"Bármit érzek is, nem engedek neki szabad folyást. Ha sírni szeretnék, befelé fogok sírni.. Ha véreznem kell, felhorzsolom magam. Ha úgy érzem, hogy becsavarodik a szívem, a világon senkinek nem szólok róla. Úgyse segít. Csak megnehezíti mindenkinek az életét."

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel

Kedves Oskar!

Bizonyára meglepődsz, hogy egy ismeretlen ember ír neked levelet egy rém ismeretlen országból - mivel tudom, hogy téged minden érdekel, mellékeltem néhány érdekes és alapvető információt -, de, remélem, nincs ellenedre. Sajnos nem fürkésztem ki a világegyetem néhány titkát és halhatatlan zeneművet se hagytam a világra. Viszont én is szerettem ékszereket díszíteni. Ma már ritkán szoktam, valahogy elmaradt, ahogy sok minden más is. Te ne hagyd el ezt a szokásod, se a levélírást, ne rakd sarokba a csörgődobot és ne szűnjön meg a világ iránti érdeklődésed. Bizonyos dolgokat el kell engedni - vagy legalább egy kicsit eltávolodni tőlük -, másokhoz ragaszkodni kell. Hogy ne találd egy üvegharang belsejében magad, amelynek a nyelve egyetlen dolgot visszhangoz.


Barátsággal,
Amadea

Egy könyv mindenki számára mást jelent. Ez rendkívül sokoldalúvá, értékessé teszi, és sokszor bosszantó, értelmetlen helyzeteket szül. Csodálatos, hogy ugyanazokat a szavakat olvassuk, mégis mindannyiunkban máshogy csapódnak le, mást mozdítanak meg. A kéklő pára, amire különböző alakzatokat rajzolunk.
Számomra a Rém hangosan és irtó közel a fájdalom könyve volt. Nem a heves, perzselő fájdalomé, hanem a csendes, láthatatlan kíné, ami már elnyerte végső helyét és formáját. Olyan, mint egy szűrő, amely kicsit eltorzítja a hatásokat, élményeket. Amikor már nincs erő sírni, a könnyek befelé folynak, sztalagmitokat és sztalagtitokat építenek.
"»Annyira félek, hogy elveszítek valamit, amit szeretek, ezért semmit se vagyok hajlandó szeretni.«"
Csakhogy az élet elől nem lehet elbújni. A fájdalom elől meg végképp nem. Úgy követ, mint egy néma árnyék. Rém hangosan és irtó közel.
Amikor hajnalban elszenderedsz - mert aludni, azt nem tudsz -, ez az utolsó éber gondolatod, amikor reggel kinyitod a szemed, kb. a második. Az ember érez és fáj, fáj és érez, minden lélegzetvételével, minden súrlódásával.
"A régi szép időket nem lehet visszahozni. Mint ahogy a jelzője is jelzi, ezek az idők régen voltak. Az új idők soha nem lehetnek olyanok, mint a régiek. Ha megpróbálnának olyanok lenni, akkor réginek és elhasználtnak tűnnének fel, olyannak, mint azok, akik visszasírják őket. Soha nem szabad a régi időket siratni.""… csak belekapaszkodni tudok a dolgokba, amelyeket elveszteni szeretnék…""… a gondolkodás annyira fáj, meg különben is, mire mentem valaha is a gondolkodással, melyik az a nagyszerű hely, ahová általa eljutottam? Gondolkodom, gondolkodom, gondolkodom, már egymilliomodszor gondolom ki magamat a boldogságból, de belegondolnom még egyszer sem sikerült.""A rám irányuló figyelme megtöltötte a bensőmben tátongó lyukat."
Azért mondom el sokszor, hogy szeretlek, mert félek a jövőtől, a jövő héttől, de még a holnapi naptól és a következő perctől is. Az emberek nem szokták kimondani azt, amit gondolnak, a szavak megakadnak a torkukon, és amikor már késő, a szavak örökre velük maradnak, magukba zárják őket. Azért mondok ki mindent, ami eszembe jut - olyat is, amit talán nem kellene -, mert azt akarom, hogy a szavak oszlopként tartsanak meg, olyan falak legyenek, amelyek nem elválasztanak, hanem támasztékok, amiknek az ember bátran nekivetheti a hátát, ha úgy érzi, csúszni kezd.
Sok évvel ezelőtt láttam egy nőt a trolin. Tetőtől talpig feketében volt, a temetőbe ment. Rettenetesen sírt. A mai napig bánom, hogy nem fogtam meg a kezét.
Utálom, ha valaki árva. Ezért van annyi állatunk. Szombaton láttam egy apró macit (kulcstartóként használhatták) egy ablakpárkányon. Másnap visszamentem érte, de nem volt ott. Remélem, jó helyen van.

Eredeti cím: Extrelemy Loud and Incredibly Close
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2009
Fordította: Dezsényi Katalin
Ár: 3900 Ft
A szerző magyar nyelvű Wikipédia oldala


Kép

Hehe.

2014. január 18., szombat

A könyvmolyok dixiteznek

Tegnap fergetegeset társasoztunk. Amíg pat és fezer a villamos testet énekelte - vagyis a tömegközlekedés szívatta őket - addig Nitával hármasban San Marcót játszottunk, utána Dixitet, majdnem fél tizenegyig.
Persze ettünk-ittunk előtte, közben, utána, a menü itt olvasható és egy része látható is.
A különféle szellemes párbeszédtöredékeket (Bélíííz! vicomte, van még borod? Hé, a kék nyúl még egyet lép előre! Ne rakd elénk a pattogatott kukoricát!) nagyszerűen illusztrálta a játék. Könyvmolyok lévén regénycímekre asszociáltunk. A Gyűrűk Ura és a Marija Morevna gyakorlatilag mindenütt ott volt, néhány lap azonban annyira beszédes volt, hogy azóta is rajtuk röhögünk.
Elnézést a béna képekért, a társasjáték fezeré, ezért nem volt alkalmam fotózni:


1. Viktor Pelevin: T (bár a szó "isten" volt). Egyszer állatira megszívták a többiek. Azzal a felkiáltással, hogy "Amadea fejében vagyunk!" azt hitték, ezt raktam le a "Kafka a tengerparton"-ra is, holott a késes-erdős volt, haha.
2. Kazuo Ishiguro: Ne engedj el - ez aratta a legnagyobb sikert.
3. William Shakespeare: Romeo és Júlia - visítva röhögtünk, asszem, pat lapja volt.
4. Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok - ezen úgy vitatkoztunk fezerrel, mint kocsmatöltelékek a magyarkártyán, agresszívan böködtük a lapot, hogy ezen John Malkovich megy Cecile Volanges-hoz, mire én visítottam, hogy "Miii, csillagkás köpenyben meg hálósipkában, miii?!"

Bele se merek gondolni, a kiegészítőkből mit fogunk összehozni.


2014. január 16., csütörtök

A kis fekete ruha

A nőknél előfordul, hogy szerelembe esnek.
Egy táskával.
Egy cipővel.
Egy ruhával.
Bármivel.
Velem az utóbbi esett meg; a múlt héten láttam meg az egyik bolt kirakatában, és képtelen voltam kiverni a fejemből. Muszáj volt megvenni, na.

Ui.: amúgy vettem habverőt - vörös és fekete, kicsi és a cetlije alapján Desirének hívják -, két tálat meg egy jénait, jó nagyot dőzsöltem ma.

A London folyói magyar borítója

Alig doboltam ki tegnap, hogy megjelenik Ben Aaaronovitch sorozatának első része, a Gabo SFF szakasza már ki is posztolta a magyar borítót, íme:




2014. január 15., szerda

Képek

Már megint a Tumblin bámészkodtam, a követési palettám Catriana közreműködésével kibővült például a historicaltimes-szal, nagyon megrendítő képeket közölnek, például ezt:


Képaláírás:
"A catholic military priest, holds a wounded Venezuelan soldier during the failed revolt against president Betancourt in the Naval base in Puerto Cabello, Venezuela, 1962."
/Egy katolikus tábori pap tart egy sebesült venezuelai katonát a kudarcba fulladt, Betancourt elnök ellen szervezett felkelés során, a Puerto Cabello-i bázison/támaszponton, Venezuela, 1962./
(historicaltimes)

Brit bokaszépségverseny (1930)


Durham megyei mozgó könyvtár a ferryhil-i piactéren
(by Carl Williams1)
Az MGM oroszlánfelvétele:D (1929)


El tudnám viselni
Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni
(csak a másik oldalon legyen ott a kedves is)

Meg ezt sem


Már megint jön egy érdekes könyv

Ben Aaronovitch Rivers of London című regényét már nézegettem, de angolul nem volt bátorságom belekezdeni.
Magyarul viszont bármikor jöhet!
A Gabo SFF részlege ugyanis hamarosan megjelenteti a regényt, ami egy sorozat első része.




2014. január 14., kedd

Fekete-fehér csíkok

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

Hányingert kaptam a hülye csíkoktól, ez ezüst alkatrészektől és a nyavalyás csillagoktól. Négy napig olvastam ezt a könyvet, ma délután fejeztem be, és egyre dühösebb vagyok. Magamra és a könyvre.

Minden előrejelzés szerint imádnom kellett volna ezt a történetet, mert odavagyok a misztikus hangulatért, a titokzatosságért - de ezek nekem mind hiányoztak. Ez egy nagy semmi, egy üres porondon díszelgő, fekete selyemből készült cilinder. A színpad üres, a nézők elmentek, a székek között szétszórt pattogatott kukorica, összegyűrt papírpoharak, állott levegő a sátorban. A bársonyhuzatú székek kopottak, a sátor ponyvája toldozott-foldozott, a hatalmas oroszlán fogatlan vénség. Amíg vakítanak a fényszórók és ámul a nép, nem látszik a talmi ragyogás. Addig igazinak tűnik.
Ez a könyv (nekem) nem más, mint szép képek egymás mellé rakosgatott sora. Kicsit a Vándorsólyom kisasszony gyermekeire emlékeztet, ami tényleg fényképekhez íródott, de annál jobb egy fokkal. Erin Morgenstern nagyon szépen el tud képzelni dolgokat, gondosan megkomponált ruhákat, milyen árnyalatú fehér selyemből van és pontosan milyen rafinált fekete csipke díszíti, milyen érdekes, bizarr tárgyak vannak a szobában és a fekete-fehér csíkos sátrakban milyen illúziókkal etetik a közönséget. Értem én a szereplőket, a motivációikat, szépen össze is van minden szál kötve, de csak szépen felöltöztetett marionettbábuk. Mindez nagyon jól működik képeken, lehet, hogy filmen is fog, de egy regényhez kevés. Hiányzik a varázs, ami élővé teszi a történetet. Még csak nem is hangulatos, legalábbis nekem nem.
Száz oldal után már gyanús volt, hogy nem fogjuk egymást szeretni, és hiába mondtam azt korábban, hogy ami nem tetszik, félhebagyom, azonban az Éjszakai cirkusznak meg akartam adni az esélyt, hogy elbűvöljön. De nem sikerült. Szerettem volna a csíkos sátrak között bolyongani, beszívni a pattogatott kukorica, az égetett cukor és az örömtűz füstös illatát, élni az érzékek és illúziók ünnepét, de hamarabb tudtam volna fehér nyulat előhúzni a cicás sapkámból, mint ezt átélni. Ha sikerül, az előző mondatban "szerettem" lenne a "szerettem volna" helyett. Sajnos a kettő között szívfájdító a különbség, négy nagy érdektelen olvasmányáé, dühöngésé és csalódottságáé. Ráadásul ez volt az első idei várólistacsökkentő olvasmányom.

Amúgy, ha létezne ilyen cirkusz, szívesen jegyet váltanék.

Ui.: ez tetszett Audrey Niffeneggernek?!
Ui2.: utálom, ha lehagyják a névelőket a címekből.
Ui3.: a fanmade trailer jobb, mint a hivatalos.

Eredeti cím: The Night Circus
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2012
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Ár: 3990 Ft
Az írónő honlapja


Sok Erdős Virág

Megint garázdálkodtam a könyvtárban, ezúttal Erdős Virágra esett a választásom. Ezt is el vagy A Trabantfejű nő? Legyen az utóbbi, olyan jó címe van. Régen szörnyűnek találtam, de sok minden megváltozott a "régen" óta, például egy szokatlan képzettársítással járó, disszonáns cím tetszetős lesz. Hát még a megidézett költők és stílusaik, keverve az aktuális helyzetekkel és Erdős Virág stílusával.

Erdős Virág: Parti Kis

van vakanyag pupillatágító
van tollbamondat szórakosgató
kibicfelár van tintatöltelék
hiába már hiába volna még
van lakkcipó karéj gyalog fele
van véresmájas családi kibelakoló
van riplrón keret kalapadagoló
van szélütés esőverő van ághuzat
peremverem van káröröm van kárhozat
van rumbatej van vodkalács
van tyúkketrec járókarács
kabátmeleg van rózsagomb
van másvirág van irgalomb
van élesztő van inhalál
van zsilettzsúr ampullabál
van éberálom vénamély
ágytálaló van véredény
van szappanszőke jajcsomó van
kádmagány még pengeszép
van általázott gézirat
minekbeszéd

*******************************

Műkedvelő
éljen április 11

Jöjjön el mind, aki messze jár,
maradjon az is, ki
menne már,
füleljen mind, kinek van
füle
aki nem süket és nem
hülye,
mind, kinek anyja meg apja van:
máma a költészet napja van!

Lám, kinek anyja, apja sincs,
minékünk ő is egy
drága kincs!

Nem baj, hogy nincsen mit ennie!
Ilyeneknek is kell
lennie!

Legyen hát boldog a
költő, hisz
érettünk koplal és
költ ő!

Plusz:
miattunk lángol a képe, plusz:
miattunk fagy le a
gépe

jaj,
nem elég neki a mamája,
fikázza szegényt a
hazája

hiába őrzik szellemét,
furcsálják kissé a
jellemét

igaz, hogy eléggé hepciás,
feminin, akár egy
messiás

toporzékol, olykor
ordít is
(nemcsak ír, nagynéha
fordít is)

szobája megannyi
kősír,
(nem én kiáltok!
ő sír)

szívében Szodoma,
Gomorra,
(jobb is, ha nem számít
honorra)

nem húzza fel magát
kritikán,
ezzel is spórol a
patikán

isten és ember közt
félúton,
lájkolja magát a
fészbukon

ív-díjra ontja az ódát, de
nem nagyon bírja a
szódát,
sőt

időnként (szomorú tortúra),
le-lehull róla a
kultúra

bár ő még akkor se veszekszik,
beutalót kap és
befekszik

egyébként
nem zavar sok vizet,
hitele nincs, adót nem
fizet

nyikorgó
ölébe száz számra
gyűlik a víz-, meg a
gáz-számla

de amúgy viszonylag
vígan él, családot, ilyesmit
nem remél

bármit is diktál a tiszta
szív,
kitörli majd, s ezt-azt
vissza-
szív

s olykor ha akad egy
darabka
karton, már
hetekig szobrozik
lenn a

parton, na,
nem mintha ez volna ínyére,
fene se gondol a
dinnyére

igaz, már papírja, tolla
sincs...
Minekünk mégis egy
drága
kincs!

Lám: a líra szeretete!

Nem kérdés, hogy
szereted-e
(színleg csak, vagy
szívvel is,
ennyi bolond
rímmel is):

érte döglik a virág és
néki nő ki
holnap

még a hülye jázminok is
neki tapsikolnak.

*********************************

Tiborc

Oké, Bánk bán, már
vártam a percet,
beszélhetünk, ha
tartod a tercet, lám

itt állok vádlón és
fogom a fejemet,
rám sózzák mindig a
legdurvább szerepet, de
úgy látszik nem akad
nagyobb paraszt nálam, csak
főlök itt a subámban és
verem a nyálam

nem enyhít a bajomon már se isten se saridon,
nem vagyok egy hős
tenor
csak egy lírai
bariton

veled persze tüntetően
elnézők a főnökeid,
akármilyen zűrösek is mostanság a
nőügyeid

de bármekkora is köztünk a kulturális szakadék,
nem megyek a szomszédba egy
keresetlen szavadért

megmondom a szemedbe, hogy
vége van a dalnak,
idestova ezer éve
beszélek a falnak

lehet, hogy egy jobb darabban
akad ennél jobb téma, de
ebben itt most éppen ez a
megoldandó probléma, mert

oké, hogy egy száműzött csak
ide-oda vándorol, de
például egy robot, az a
röghöz kötve
robotol,
mégse terem neki babér,
boltba kell mennie babér',
kicsi háza rogyadozó,
van egy ól, a többi
bozót,
arany
mezők,
ezüst
folyók,
kinek hízók,
kinek tojók.

Rendbe' van, de közbe
mégse,
nem jár ide busz,
de pék se

mindamellett hol késik az
aszálykárok enyhítése (az
Aranybulla tudniillik nem tesz még egy említést se!)

s mért kellett a fagynak is pont beállnia?!
idén is
annyi lesz a gáz, mint ide
meránia

tuti hogy
akármilyen jó fej ez a
második endre, az
első dolgom az lenne, hogy
bumm
a fejbe

mert
fütyülök rá, mit tanít a
Szent Korona Tan,
az a kérdés,
válasszatok:
nekem mibe van

ma már az
emberszív is úgy bolyong, hogy
hiába van tele hittel,
minden sarkon rálegyint egy
hontalan
lézengő ritter

és akkor még ott vannak a
tótok meg a bajorok,
a pókok meg a pajorok

ez is,
az is
rosszul hat rám,
és akkor még sorolhatnám -

"Hej,
égig-nyúló giz-gazok!"
hát, vannak itt-ott még
bajok.

Most te vagy, aki hallgatsz, Bánk bán,
én meg aki sír, de
előbb-utóbb mindkettőnket
befogad a sír,
ápol majd és eltakar a
cinterem

utánunk csak kesze-
kusza
fű terem.


Róka, puska, fagyos virsli

"A stockholmi Humlegården negyed egyik öreg, különösen értékes kőpalotájában tehetős népek laktak, köztük a finn Oiva Juntunen, aki mesterségére nézve útonálló volt."

Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje

A könyv ékes példája a félrevezető köteteknek; ijesztő a címe, a borítófestmény baljós, a fülszöveg pontatlan. Az első két tulajdonság miatt sokáig ellenálltam az olvasásának, de Nokedli nővéremnek - áldassék a neve, még akkor is, ha sajnos becsukja a blogját - elég volt annyit említenie egy közös könyvtárazás alkalmával, hogy "Ezt egyszer olvasd el.", és már kaptam is le a polcról.
Megnyugtatásul közlöm, hogy a könyvben egyetlen róka sem hal meg. Végigstresszeltem az egészet, főleg Ötszázasért és Jermakért - majd időben kiderül, kicsodák -, de semmi orv támadás nem éri őket. Van szó néhány elejtett rénszarvasról, de ennyit még az én érzékeny lelkem is kibírt.

Lappföld tök vidám hely Paasilinna leírása alapján, főleg a "kuopsovaarai aranytanya", ahol szereplőink sátrat vernek és megpróbálják áttelelni az amerikai katasztrófafilmbe illő telet - a mínusz negyven fok nekem már ez a kategória -, nem is értem, miért vádolják néha a finneket komorsággal. A hónapokig tartó, egész napos sötétség nem érv, attól nemzetiségtől függetlenül, bárki kútmély depresszióba esne.
A regényke hangvétele vidám, olvasás közben úgy éreztem magam, mintha egy vígjátékot néznék, erre csak ráerősítettek a filmbe illő, hatásos és vicces jelenetek, lásd a fenyő, a fagyott virsli és a vadőr esete, vagy a rókáé, akit egy elcsent bankjegy miatt Ötszázasnak neveznek el a főszereplők.
Az a két megátalkodott gazember.
Adott Oiva Juntunen, a hétpróbás, ravasz tolvaj. Lusta, mint a föld, de közel nem annyira buta, általában kivágja magát a csávából, vagy, ha nem, rá vigyorog a szerencse. Sulo Remes (ellenállok a névhez hasonló magyar szó melléknévként történő alkalmazásának) őrnagy élete katasztrófa; a feleségével elhidegültek egymástól, lányai, akik szinte idegenek számára, kirepültek a családi fészekből, és a munkaidő alatt fogyasztott keserűnarancs vodka mértékének, valamint az illuminált állapotból fakadó magatartásának köszönhetően a világ végi Lappföldön köt ki, hogy ott vezessen le valami piszlicsáré hadgyakorlatot. Itt találkozik véletlenül (éljen a sors keze!) a lopott aranyrudakon kotló Juntunennel. A két idióta, miközben látszólag egyezséget kötnek és megpróbálnak együttműködni - Juntunen azért, hogy nemrég szabadult, veszedelmes bűntársa ne akadjon a nyomára, Remes az egy éves, fizetés nélküli szabadsága miatt -, kacagtató módon próbálja ugyanazon módszerrel átverni a másikat, kölcsönösen hülyének nézik egymást és vállon veregeti magát az elővigyázatosságáért. Idővel persze óhatatlanul kiderülnek a turpisságok és a baltás üldözéstől kezdve minden előfordul a bölcs Lappföld ege alatt és a sokat tapasztalt rókák, hófajdok szeme előtt.
Már a történet sűrűjében csatlakozik az ellentétes jellemű pároshoz a világ legöregebb kolta lapp öregasszonya, Naska - aki ráadásul szökevény - öreg macskájával, Jermakkal. Ennyi elég a történet felvezetéséből, Naskát is csak azért említettem meg, hogy ne essek a fülszövegíró hibájába, aki a bájos és elragadó Remes őrnagyot felejtette le a palettáról.

Maga a történet roppant egyszerű, a véletlen találkozás és a kényszer szülte, előbb kínos, majd barátságos együttműködésről szól. A szereplők megszokott életében olyan fordulat áll be, ami kizökkenti őket a kerékvágásból és döntés előtt állnak - ami előtt nem árt néha egy kis szünetet tartani, és egy, a lappföldi vadonban lévő, elhagyatott háznál keresve sem találhatnak jobb helyszínt. 
A regény kicsit mese habbal, nehéz elképzelni, hogy ez a szokatlan trió képes legyen együtt élni, ráadásul így, de kellenek az ilyen egyszerű, szívderítő és megmosolyogtató történetek is, jó ellensúlyok az érfelvágós szépirodalmi témákhoz.
Néha én is elrándulnék a kuopsovaarai erdészházba.

Eredeti cím: Hirtettyjen kettujen metsä
Kiadó: Széphalom Könyvműhely
Kiadás éve: 2006
Fordította: Jávorszky Béla
Ár: 1700 Ft

2014. január 11., szombat

A világ vége

"A fejem túl kicsi volt a Kinthez."

Emma Donoghue: A szoba

Állati nehéz spoiler nélkül írni erről a könyvről, szóval ez egy rövid iromány lesz.
Az ötéves Jack a Szobában él édesanyjával. A Szoba egy tizenkét négyzetméteres szerszámoskamra [ha jól emlékszem], parafa lapokkal, dróttal, számkódos ajtóval és törhetetlen tetőablakkal felszerelt börtön, de Jack számára ez az otthon - és a világ. Soha nem lélegzett be friss levegőt, virágillatot, nem tudja, mi az eper, a Tévében látott emberekről és dolgokról pedig azt hiszi, nem igaziak.
A történet sajnos nemcsak Emma Donoghue képzeletének szüleménye, többször megtörtént az, ami Jack édesanyjával; tizenkilenc éves korában elrabolja egy akasztófára való egy elmebeteg férfi és fogva tartja, a menekülés gyakorlatilag lehetetlen. Ebbe a pokoli közegbe születik Jack, aki végigkalauzol minket a cselekményben.
Frászt kaptam ettől a könyvtől. Röhejes, milyen félrevezetőek az előítéleteim; Az akasztott rókák erdejéről azt hittem, depresszív, érfelvágós történet lesz, A szobáról pedig azt, hogy pörgős, agykikapcsoló bestseller, amiről nem kell gondolkodni. Hát, nem kell, de bőven van miről elmélkedni. Abban nem tévedtem, hogy pörgős, egy ponton olyan ideges lettem, hogy képtelen lettem volna mást csinálni, mint elolvasni az adott részt. Emma Donoghue-nak sikerült nálam elérnie azt, amit Gillian Flynn-nek nem. A Holtodiglan nem tudtam komolyan venni, ezt igen. Borzalmas, undorító ez a helyzet, és a későbbiekben is akadnak dühítő momentumok. Kis híján kitört rajtam a klausztrofóbia.
Nagyon becsülöm az anyát, amiért képes volt megőrizni a józan eszét és egy többé-kevésbé normális, élhető életet kialakítania magának és a gyerekének. Hátborzongató, hogy Jack számára a Szoba jelenti az otthont, ahol biztonságban és jól érzi magát - és ahonnan nem akar elmenni.

Kevés olyan könyv van, aminek kedvelem a kiskorú főszereplőjét és egyáltalán, a gyerekek sajátos látásmódját, de Jack ilyen. Okos kölyök, ha nagy lesz, fehér lóval ellátott királyfi lesz belőle. Már ötévesen is királyfi, de a ló sajnos nem fér be a Szobába.

Eredeti cím: Room
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2011
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja


2014. január 9., csütörtök

"No és mi van a lélekkel és a szabad akarattal?"

"- Mondd csak, barátocskám, az a láma, na, szóval a mongol köpenyes buddhista szerzetes, a bonc, aki meglátogatott, nem keresett többet?
A szállodai alkalmazott arcán széles mosoly terült szét.
- Ugyan, méltóságos úr - mondta lelkesen. - Dehogyis kereste. Tegnap úgy el méltóztatta döngetni azzal a képpel, hogy most aligha jön egyhamar.
- Képpel? - ráncolta a homlokát T.
- Amit ő maga hozott az uraságnak. Szakállas férfi volt rája pingálva. Hű, mennyire feldühítette a méltóságos urat az a boncmester vagy micsoda! Fél versztán át kergette a Nyevszkijen. Egyre azt kiabálta, »vigyázat!«, és közbe durr, durr a fösménnyel..."

Viktor Pelevin: T

Hihihihiiii!! Bocsánat, csak kiröhögöm magam a képen, amint Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a Háború és béke és az Anna Karenina világirodalmi remekek szerzője Dosztojevszij portréjával csépel egy lámát, miközben a Nyevszij proszpekten üldözi. Még képzavarnak is pazar.
Pelevin az olvasói látásom perifériáján mozgott, egészen addig, amíg el nem olvastam az Anna Kareninát, aztán a Szofja Tolsztaja életét. Utóbbi menthetetlenül létrehozott egy "olvasásláncot", amely a Nyár Badenben c. könyvben, valamint Dosztojevszkijben folytatódik - és amelynek a T is része.

Pelevin végtelenül bizarr, akciódús, bájosan kusza és magabiztos filozófiai kavalkáddal tűzdelt világában tulajdonképpen nem is Tolsztoj a főszereplő, hanem egy alteregófélesége, T. Nem kell félni, reggeli gimnasztika gyanánt szépen szánt az ekéjével Jasznaja Poljanában, a cipészkellékek a kaptafával a dolgozószoba ablaka alatt pihennek - de közben ő a nép megmentője, a gyengék gyámolítója és természetesen a nők bálványa, egy originál szuperhős, aki szembeszáll a gonosszal és győz ott is, ahol a hivatalos közegek már tehetetlenek. A hármas ügyosztály által Vasszakállnak nevezett lázadó személy a saját maga által kidolgozott harcművészettel (jellemző, ha van saját eszmerendszere, miért is ne) védekezik az ellenséggel szemben.
"»A városok az órára hasonlítanak - gondolta T. - csak nem mérik, hanem termelik az időt. És minden nagyváros a maga külön idejét hozza létre, melyet csak a benne élők ismernek. Reggelente az emberek, mint a fogaskerekek, összeakadnak, és kirángatják egymás odúikból, és mindegyik fogaskerék a saját helyén forog, amíg teljesen el nem kopik, és szentül hisz benne, hogy a boldogság felé halad ily módon Senki nem tudja, ki húzza fel a rugót De amikor az eltörik, a város azonnal romhalmazzá változik, és tódulnak az emberek mindenhonnan, hogy megnézzék ezeket a romokat, s ők mindannyian egészen más órák szerint élnek. Athén ideje, Róma ideje - hol van már? Pétervár viszont még ketyeg - reggel hat óra van. Hogyan is írja a fiatalság - "Hát jó, ideje munkához látni, ősi dolgunkat folytatni kell."«"
A regény filmszerű, izgi akciójelenettel kezdődik és a későbbiekben sem szűkölködik benne. Hosszas, különféle forrásokból mixelt, filozofikus eszmefuttatások váltakoznak velük, miközben Pelevin a mai, kifacsarodott bizniszseftelést és a profit által táncoltatott alkotást karikírozza, és mintha kicsit az olvasót is megcsipkedné. Legalábbis én így éreztem, de lehet, hogy egy okosabb ember egy tapasztalt Pelevin-olvasó másként vélekedne. Eszembe jutott, hogy tavaly mennyivel könnyebb és szórakoztatóbb volt Ulickaját olvasni, mint négy évvel ezelőtt - lehet, hogy ezzel az őrült orosz fickóval is így járok, hacsak nem indulok hanyatlásnak, minek eredményeként cuppogó, rózsaszín könyveket fogok olvasni.
Jé, ez a post még ilyen rövid? Sebaj, felturbózzuk néhány idézettel, esetleg beleírhatom azt a pikáns intermezzót, amikor egy ló (akit Frufrunak hívnak!) bíborszínű varázslószemével arra biztatja T.-t, hogy csapja le a... megvan, csapja le a "büdös jacutkát", később pedig latin közmondást és nyelvtant magyaráz neki.
Azért ennek a pasinak is pokol lehet a fejében lenni, nemcsak Sheldon Cooperében.
És még ott van Dosztojevszkij, aki egy karácsonyfa fedezékéből holt lelkeket lövöldöz a szentatyaszemüveg segítségével, a lelkeket kiszopja és egy lopótökbe gyűjti, a sugárzás ellen pedig rendszeres vodka-és kolbászfogyasztás ajánlott. (Jaj, de megkívántam a kolbászt! Puha, fehér kenyérrel, újhagymával, sajttal, óhhh!)
Nem mondom, hogy könnyű olvasmány volt, de nagyon élveztem. Őrült szellemi száguldás, labirintusban való nyargalás, intertext mozaikokkal. És még azt is megtanultam, mi a taburett.

Ui.: túléltem Austert, tavaly olvastam Murakamit, most Pelevint, és még tetszettek is, még ha kicsit keresztbe is állították az agyam. Idén jön David Mitchell. Lefekszem az összes posztmodern eszelős gondolataival.

Eredeti cím: t
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: M. Nagy Milós
Ár: 3400 Ft


2014. január 7., kedd

Kegyetlen játékok

"Mint mondtam, nehéz a St. Oswaldot megmagyarázni: reggelente az iskola zajait, a fiúk lábának tompa dobogását a kőlépcsőkön, az égett pirítós szagát a refektóriumból, azt a különös, sikló hangot, amit a frissen fényezett padlón végighúzott, pukkadásig tömött sporttáskák adnak. A dicsőségtáblák, amelyeken az arannyal festett nevek ükapámig nyúlnak vissza, a háborús emlékmű, az osztályfényképeken a hetyke, fiatal arcok, amiket vörösesre fakított az idő. Az örökkévalóság metaforája."

Joanne Harris: Urak és játékosok

Joanne Harrisnek két arca van, illetve én kettőt ismerek, két íróit. Az egyik finoman nőies, rafináltan boszorkányos, fahéjillatú "háztáji mágiával", ez a Joanne Harris írta például a Csokoládét. A másik arca egészen más; sötét, hidegen csillogó intelligencia, játékosság és némi kegyetlenség jellemzi, az ő műve a Kékszeműfiú, valamint az Urak és játékosok.
Ha jól emlékszem, tavaly olvastam a Kékszeműfiút, ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, lenyűgözött. Vagy seggre ejtett. Megvan benne a Csokoládé-Harris szenzualitása, de sokkal zordabb (abszolút nem nőies) formában, emellett zseniális, többszintű, labirintusos, szó szerint színes-szagos, játékos. Játszik az olvasóval, a narratívával, a szereplőkkel, úgy bánik a szavakkal, mintha kártyalapok lennének, kicsit megkeveri őket, és homlokegyenest más kombinációt hoz össze, mint az előző. Azért előzte meg az Urak és játékosok a többi olvasatlan Harrisemet, mert állítólag ez is Dark Harris műve. Izgatottan vágytam erre a különös olvasmányélményre, azt akartam, hogy megint ámulatba ejtsen és magához kösse a gondolataim. Ezt a könyv maradéktalanul megtette, de nem úgy, ahogy a nagy testvére.

Az első felét egy délután és este alatt olvastam el. Észre sem vettem, mennyit haladtam. Csak ültem a kanapén, lógáztam a lábam és olvastam - tudjátok, ilyenkor mi történik: a külvilág számára úgy tűnik, az illető csak olvas, de áttételesen átkerül egy másik világba. Én a St. Oswald ősz-, por-, kréta-és tankönyvszagú világában jártam, Roy Straitley mellett ültem a harangtoronyban, és rettenetesen kívántam a tejes, cukros teát, pedig soha nem ittam így. Egy kicsit én is tanár, diák voltam az elit fiúgimnáziumban, holott mindig utáltam az iskolát és egy pillanatig nem akartam tanítani.
"Közben az igazgató folytatja a zoknihadjáratot. A hétfői iskolai gyűlést szinte kizárólag ez a téma töltötte ki, aminek eredményeként azóta szinte az összes az összes fiú a legvadabb zokniját veszi fel az iskolába, és olykor élénk színű zoknitartóval is fűszerezik a dolgot.Eddig a következőket számoltam össze: egy Bugs Bunny, három Bart Simpson, egy South Park, négy Beavis és Butthead, Allen-Jones esetében pedig egy szemkápráztató rózsaszín zokni, amire a Powerpuff lányokat hímezték flitterrel. Nagy szerencse, hogy már nem olyan éles a látásom és sosem veszem észre az ilyesmit."
Harris ismét megvezeti az olvasót, persze az orránál fogva, olyan okosan és elegánsan, hogy tanítani lehetne. De én már jártam hozzá egyszer (meg is buktam), és nem engedtem, hogy átverjen. Roppant büszke voltam magamra, amiért rájöttem erre-arra. (Szándékosan fogalmazok így, mert azt szeretném, hogy ha olvassátok a regényt, lepődjetek meg.) Ettől függetlenül csuda furfangos történet, a nagy tűzijáték mellett számos kisebb petárdával - én még gyártottam is egyet pluszba -, de pont azért, mert a Kékszeműfiú volt az első megmérettetésem, nem esett le az állam a földig. Ahhoz képest ez jóval egyszerűbb, kevésbé beteges történet.
Tudom, hogy minden pozitív szó ellenére úgy tűnik, csalódtam a regényben, pedig nem. Másra számítottam, de annyira magába szippantott a St. Oswald "úri rozzantsága", a tanári szoba intrikái, összeesküvései, az iskola hagyománya, az iránta érzett áhítat, hogy nosztalgiát éreztem iránta, esküszöm. A St. Oswald nem létezik, én nem malbry-i tanár vagyok, de Harris olyan jól megragadta azt, ami olyan régóta fenn tartja ezt az iskolát - ami "folyton vagy a tragédia, vagy a bohózat küszöbén tántorog" -, hogy teljesen átitatódtam az érzéssel.
Igen, nagyon ügyes vagyok, meg is kívántam az Ötnegyed narancsot és a Csokoládés barackot.

Eredeti cím: Gentlemen and Players
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2006
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 2780 Ft
Az írónő honlapja

2014. január 6., hétfő

Kettő

Félig magánéleti diliség, félig könyves páváskodás (ez blogleírásnak is jó lenne).

1. Nem volt utolsó látvány, ahogy vasárnap reggel Tankcsapda-számokra ugráltam Vladimirral, a plüss krokodillal, a kedves pedig ugyanezt csinálta a bekapcsolt porszívóval. Megvesztünk a napfénytől és visszaadtuk a szomszédoknak a kenyeret.
2. Annyira imádom, amikor lazán belejtek az első - nem a második vagy a harmadik, hanem az első - antikváriumba, a pultnak támaszkodom, mondok egy címet (nincs rajtam vörös rúzs vagy az arcomat árnyékoló kalap, de legalább a csizmám piros), és a kezembe adnak egy könyvet.
Egy nehezen vagy nem kapható könyvet. Így ajándékoztam karácsonyra Veszedelmes viszonyokat és így szereztem a kedvesnek Krabat a fekete malombant. Ez az aktuális kedvenc a kaphatatlan könyvek garmadájából a könyvmolyok között, olyan büszke voltam magamra, mintha a tűzmadár tollát szereztem volna meg.


2014. január 4., szombat

A flamandok háza

"-... Jól tudja, hogy neki kevésbé hinnének, mint bárki másnak...
- De hát ennek semmi értelme!
- A vádnak szinte soha nincs semmi értelme, ahogy a védelemnek sincsen..."

Georges Simenon: Maigret és flamand lány
Értékelés: 2 borókapálinka az 5-ból
Kedvenc szereplő: -

Újabban ritkán fordul elő, hogy egy borító, kiadvány teljesen elbűvöl, de az Agave Maigret-sorozata lenyomta az agyamban a vizuális inger poros kapcsolóját. Olyan kis kompakt könyvek, karcsúk, könnyedek, többnyire esztétikus borítóval, nekem azt sugallták, nincs náluk jobb választás a vasárnapi ebéd utáni olvasásra. Az mellékes tény, hogy az újdonat álmatlanságom miatt hajnalban olvastam.
Sajnos a tartalom egyáltalán nem nyűgözött le, olyan érzés volt, mintha egy vázlatot olvasnék; pár odavetett szóval lefestett szereplők, sok ismétlés, oda nem illő mondatok, gondolatok, a hangulatteremtés szintén nulla volt. És mi az a rengeteg három pont? Majdnem minden mondat végén ott díszeleg, mintha egy szenvelgő tinédzserlány blogja lett volna a minta. A rátóti legényanyában láttam utoljára ilyet, ha jól emlékszem, ott minden bekezdés ezzel az írásjellel zárult.
A rejtélytől se vágtam magam hasra, egyedül a befejezés tetszett... vannak dolgok, amikért nem éri meg nagy árat fizetni. Néha hiába minden.

Lehet, hogy nem a minden tekintetben igényes Urak és játékosok után kellett olvasnom, ezért volt ekkora csalódás. Még van két próbálkozási lehetőségem, a Maigret és a gengszterek, abba belekukkantottam, nem láttam egy árva "..."-t se, és egy roman dur, Az elátkozott hajó, majd meglátjuk, hogy elnyerik-e a tetszésemet.

Eredeti cím: Chez les Flamands
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Ertl István
Ár: 2280 Ft


2014. január 3., péntek

Vandálkodás a konyhában

Végre eljutottam odáig, hogy bepötyögtem a Babosra, mit műveltem karácsonyi sütés-főzés alatt. Várom a többiek merényleteit - igen, tudom, mindenkinek megvan a saját blogja, én is eléggé elhanyagoltam szegény Babost, a jövőben igyekszem változtatni rajta. Elszoktam már a párhuzamos blogolástól, na.


Hullámzó rémségek

"Ha elfogadjuk, hogy az orosz realizmus írói Gogol köpönyegéből bújtak elő, akkor napjaink fantasztikus írói Ray Bradbury nyomán sétáltak le a repülő csészealj lépcsőjén."

Sam Weller - Mort Castle (szerk. is): Árnyak és rémek
Értékelés: 4.6 májusszínű bicikli az 5-ből

Hangulati alapon történő olvasás ide vagy oda, kicsit szégyellem magam, amiért a több éves ajándékkönyvek még olvasatlanul tengődnek. Az Árnyak és rémek fezer 2012-es karácsonyi ajándéka volt, és ahhoz képest, hogy mennyire vágytam rá és mennyire örültem neki, egy év kellett, hogy hozzá fogjak - amihez nem kevés köze volt az ad astrás munkának, mert hivatali sci-fi túltengésem volt, amelyet más jellegű szabadidős olvasmányokkal ellensúlyoztam.

Érzelmi szempontból nagyon hálás vagyok a könyvnek, mert átsegített az összeszorított foggal tűrt karácsonyi kálvárián, vagyis efelől az élmény teljesen pozitív, és az emléke is az marad, de, ha a novellák színvonalát nézzük, az eredmény egy hullámzó Balaton.
Gyarló vagyok, de három szerző miatt voltam megveszve: Alice Hoffman, Audrey Niffenegger és Margaret Atwood (igen, tudom, három nő). Bevallom, a többiekkel nem számoltam, Gaimanre bólogattam, max egy-két címet tudtam bizonyos szerzőkhöz társítani. Ja, és Bradburyt se olvastam még, hogy nagyobb legyen a tét, de az előismeret hiánya ritkán zavar, és általában utóismeret lesz belőle.
Ha novelláskötetről locsogok, ritkán szoktam egyenként végigmenni a műveken, de a könyvhöz fűződő érzelmi viszonyom és az utólagos művelődés (az Amerikai gótika, a bizonyos szerzőknek való utánanézés) egyszerűen megkövetelte, hogy így tegyek.
(Ja, és a Pénelopeia meg a Bellefleur után ez a harmadik könyv, amibe mérsékelten beleírtam - persze csak ceruzával.)

  • Neil Gaiman: Aki elfelejtette Ray Bradburyt - felemás a novellához való viszonyom, főleg azért, mert ez az első és nem tudtam egyből felvenni a könyv "ritmusát", ráadásul a hangulati iránytűm se tud rögtön beállni a megfelelő irányba. Felvezető tisztelgés, maradjunk ennyinél.
  • Margaret Atwood: Fejek az örökkévalóságnak - a jó kis atwoodi bizarrság! Egy pár oldalas fricska az egész, nekem inkább a közepes kategória volt, pedig imádom A szolgálólány meséjét és A vak bérgyilkost... és igen, a Guvat és Gazellát is ideje lenne már elolvasni (meg a Fellélegzést!), az is tavalyelőtti ajándék.
  • Jay Bonansiga: Nehézfiú - értem én, hogy ezekben az írásokban vannak utalások Bradbury műveire, asszociációk, metaforák, de ennél a novellánál jöttem rá, hogy itt nagyon vegyes tematikáról van szó, az írókban csak a Bradbury iránti tisztelet, szeretet és inspiráció a közös pont. Lehet, hogy hülye ötlet volt a mester ismerete nélkül fejest ugrani ebbe a kötetbe, de ez engem ritkán zavar és még nem bántam meg. Na, Nehézfiú: nyomot sem hagyott, talán egyszer rájövök, mi benne a jó.
  • Sam Weller: A lány a ravatalozóban - ennél könnyebbültem meg először, végre valami, ami kicsit földhözragadt és képes vagyok elhelyezni. Szerintem egész jól van megírva, de a témája agyoncsépelt. Langyos összhatás.
  • David Morrell: Kísérők - ha Weller ötlete agyoncsépelt, akkor Morrellé Kínáig úthengerelt. Egy könyvet olvastam a szerzőktől, az Elveszetteket. Zsenge koromban se szerettem a szerzőt, most kifejezetten szemforgatós lett. Az első tulajdonképpeni rossz novella és egyben a legrosszabb. Nehéz lehetett ezt összehozni, biztos sok munka van benne.
  • Thomas F. Monteleone: Eszmecsere - olyan kis aranyos, könnyen behelyettesíthető a két szereplő Monteleonéval és Bradburyvel.
  • Lee Martin: Macska a rossz kanapén - végre, végre! Az első igazán jó novella, lendületes stílus, olyan, ami rögtön elkap, szépen fejti ki, illetve bújtatja el a szavakban a mondanivalóját. Csak a macska miatt voltam stresszes, de szerencsére nem esik baja.
  • Joe Hill: A Champlain-tó ezüstös vizeinél - a Joe Hill-mánia eddig elkerült engem (khm, mindkét könyvét beszereztem, biztosra megyek), de ez a novella szintén kiemelkedő - a Morrelléhez képest pedig kész hegycsúcs -, úgyhogy idén sorra kerítem legalább az egyiket. Érződik rajta Stephen King hatása, de nem zavart.
  • Dan Chaon: Kis Amerika - ez is olyan írás, ami már nagyrészt feledésbe merült, olyan kis semmilyen.
  • John McNally: A telefonhívás - közepes, mint A lány a ravatalozóban.
  • Joe Meno: Az ifjú zarándokok - szintén Kínáig lapult. Amikor szapulok egy írást, mindenki vegye figyelembe, hogy a) nem vagyok profi sci-fi olvasó b) nem olvastam még Bradburyt, tehát maradjunk annyiban, hogy kezdőnek és civilnek rossz olvasmány volt.
  • Robert McCammon: Az álommasina gyermekei - anno nagyon tetszett a Csak az enyém, elég szadista regény, még most is emlékszem, hogy mindenem fájt, miközben olvastam. A novella nem ebben a hangvételben íródott, de szintén jó élmény volt, nagyon tetszett a posztapokaliptikus hangulata és a megoldás.
  • Ramsey Campbell: A könyvlap - ez meg mi? Képtelen voltam hová tenni és megakadtam a házaspárnál, hogy miért kell összeragadva lenniük, tovább sajnos nem jutottam és nem értettem, mit akart ezzel mondani a szerző.
  • Mort Castle: Fény - mit keres ebben a válogatásban Marilyn Monroe? Fény lengi körbe? Istenem, remélem, a másik tizennégy vagy mennyi novella, amit róla írt, jobb. Nekem Capote Gyönyörű gyermeke a favorit ebben a témában.
  • Alice Hoffman: Ördögűzés - a mennyei manna, a kedvenc szem a bonbonos dobozban. Annyira vártam ezt a szösszenetet, hogy képes voltam későbbre hagyni, mert nem holtfáradtan akartam olvasni. A mániám töretlen és ennél az írásnál is látszik, mennyire eklektikus válogatásról van szó. Tipikus Hoffman: finom, nőies írás, biztos kézzel és mégis érzékenyen nyúl a témához. Annyira szeretem, ahogy ez a nő ír, ha könyvesblogot írna, komoly bajban lennék. Ezt írja Bradburyről:
"Ray Bradbury mesterműve, a Fahrenheit 451 - egy dicsőítő ének a könyvekről és az irodalom erejéről - az amerikai regény egyik klasszikusa, valamint az egyik legfontosabb az életünkben megjelent könyvek között. Regényei, novellái és novellafüzérei sorozatával Brabury megteremtette saját műfaját, amely azóta is nagy hatást gyakorol az amerikai irodalomra. Tevékenységének köszönhetően a mágia immár nincs egyetlen zsáner ketrecébe zárva. Mindenött föllelhető az amerikai regényekben. A kritikusok hívhatják mágikus realizmusnak, de ez nem más, mint amit Ray Bradbury a kezdet kezdetétől csinált.Bradbury témái az ártatlanságról és tapasztalásról egy olyan világ visszhangjai, amelyet egyenlő mértékben alkot sötétség és világosság, ahol a szereplők egyaránt vágynak a jövőbe és a múltba, ahol a veszteség elkerülhetetlen. Bradbury az amerikai kisvárosi életet egyedülálló módon láttató képzettel ajándékozta meg az olvasót, olyannal, amiben sötét fonal húzódik a fűben. A kisvárosi mágia Bradbury-féle keveréke örömét lel az amerikai álomban, és bemutatja a sötétebb lehetőségek alkonyi világát, az álommal szemben álló lidércnyomást."
Ennél hozzám illőbb ajánlót ki se lehetne találni. Egyébként is kíváncsi lettem a műveire, de eközben és ezután fetrengtem a gyönyörűségtől.
  • John Maclay: Max - amikor felvéstem pár szót a tartalomjegyzékbe, emellé csak egy mínusz jel került, egy a számomra érdektelen írások közül.
  • Jacquelyn Mitchard: Hasonszőrűek - az ötödik, roppant tetszetős írás, valószínűleg a leghosszabb. Imádtam olvasni a különféle nemzetek babonáit magába vegyítő novellát. Éjszaka olvastam, ami kicsit hatásosabbá tette. Mitchardnak amúgy két regénye jelent meg magyarul, az egyik Az óceán mélye, amelyből film is készült, magyarul a Tíz elveszett év címet kapta. Mivel láttam és nem tetszett, a könyvre se vagyok kíváncsi, de Mitchard másik regényébe, Az arc nélküli lányba lehet, hogy egyszer belenézek.
  • Gary Braunbeck: A kövér ember és a kisfiú - nagyon rövid, de nagyon tetszetős írás, olyan, mintha pár, karakteres ecsetvonással létrehozott festményt néznénk.
  • Bonnie Joe Campbell: A tetovált nő - értem én (legalábbis azt hiszem), de ez is egy vízízű novella lett, a főszereplő és a csaja meg annyira ellenszenves, hogy legszívesebben jól megráztam volna őket. A papucs meg a mániákus, nagyon szép pár.
  • Audrey Niffenegger: Visszafelé Sevillában - ez tényleg egy kis szösszenet. Értem a koncepciót, de nem nyűgözött le, és mivel Niffenegger volt az egyik, aki a legjobban érdekelt, csalódtam is.
  • Charles Yu: Föld (ajándékbolt) - reflektálás erre a marketingfüggő, reklámbuzi világra. Nem rossz, de az ilyen történetek nem állnak közel hozzám.
  • Julia Keller: Hayleigh apja - hihi, ez milyen vicces volt. Meglepő, morbid, nagyon jó.
  • Dave Eggers: Ki kopog? - Kingnek ez sokkal jobban megy.
  • Bayo Ojikutu: Rezervátum 2020 - nagyon nem rezonáltam a szerző által felvetett problémákra, és szerintem a téma kifejtése nagyobb terjedelmet kíván, egy nagy "Mi van?" mondat villogott a fejemben.
  • Kelly Link: Két ház - a történet végén megfogalmazott kérdés nagyon érdekes, és annyira imádnivaló, ahogy összehozza az űrutazást és vidéki angol kastélyok hangulatát, bár ez valószínűleg csak nekem újdonság. A Különb dolgok is ment a képzeletbeli várólistára.
  • Harlan Ellison: Kifáradás - a novella, aminél biztos, hogy én vagyok a műveletlen, kezdő sci-fi olvasó. Akárcsak a Rezervártum 2020-nál, ennél is azt éreztem, hogy bővebb terjedelemre lett volna szüksége. A magyarázat ellenben roppant szórakoztató volt, és még művelődtem is általa, köszi, Ellison.

 Azt hiszem, régen írtam ilyen hosszú bejegyzést, és teljesen megértem, ha valaki átpörgette és csak a végső benyomás érdekli. ITT KEZDŐDIK:
Összességében... közepes, csak az emlékek miatt tornázta fel annyira magát a barométeren. Huszonhat novellát tartalmaz a kötet, ebből nyolcat (!) találtam nagyon jónak, tizenegy nem tetszett, a maradék a döglött hal kategóriája, a tartalomjegyzék hullámos vonalkás semmilyen pocsolyái. Ha nem érzelmileg instabil időszakban olvasom, valószínűleg káromkodnék egy kicsit, így csak szép csendesen leveszem a várólistámról a 27 képtelen történetet. Nem, nem fogom jövő karácsonykor elővenni.

Ui.: a másik haszon: megyünk Bradburyért a könyvtárba.

Eredeti cím: Shadow Show: All New Stories in Celebration of Ray Bradbury
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2012
Fordította: Ajkay Örkény, Dési András György, Galambos Dalma, Horváth Norbert, Illés Róbert, J. Magyar Nelly, Juhász Viktor, Németh Attila, Pápai Dávid, Pék Zoltán, Radnóti Alice, Sohár Anikó, Varga Csaba Béla
Ár: 3490 Ft