2012. október 31., szerda

Felkelő holdak

AKI NEM OLVASTA A MÁSODIK RÉSZT, ANNAK SPOILERES!

"- Azt hiszem, szintet léptem be a természetre válaszul adott »isteni társak magas körében«, amiről apád írt - szólaltam meg.
- Hogy érted? - Anenea didergett a kondenzcsík hideg levegőjében. Csak a tutajon viselt atlétatrikó és mellény volt rajta.
- Mindjárt összeszarom magam - válaszoltam."


Dan Simmons: Endymion
Értékelés: 4 magenta színű villám az 5-ből
Kedvenc karakter: Raul


Nagyon vártam már a Hyperioni énekek 3. részét, ez a kedvenc sci-fi so... na, ez röhej, tekintve, hogy milyen kevés sci-fit olvasok, de akkor fogalmazzunk úgy, hogy nagyon szeretem ezt a sci-fi sorozatot a változatosságáért és az intertextuális utalásaiért. Gondolkodtam rajta, hogy átlapozom a Hyperion bukását, mert sok mindenre finoman szólva nem emlékeztem, de szerencsére két szereplő beszélgetéseiben elég visszautalást tesz az író, hogy követni lehessen az egymásba fűződő eseményeket.

Kicsit sokkolt, hogy 274 évvel a második kötet eseményei után vesszük fel a fonalat - mondom én, hogy nem vagyok rutinos sci-fi olvasó -, én még le voltam maradva a zarándokoknál, erre kapok egy hyperioni suttyót narrátornak, hát, kezdetben nagyon nem tetszett a helyzet, de aztán Raul Endymion nagyon szimpatikus lett, aki ismer, az tudja is, miért.
Miután Meina Gladstone előlépett a történelem legnagyobb tömeggyilkosává és leromboltatta a távnyelőket, hogy megszüntesse az InforMag hatalmát, a fejlettség a töredékére esik vissza, nincsen adatszféra, fénysürgönyök, mesterséges intelligenciák. A Paul Duré által megismert szimbióta paraziták viszont a legnagyobb szentséggé léptek elő, a jelenlegi nagyhatalom, a Pax és az egyház hívei ugyanis három nappal haláluk után feltámadnak. Raul Endymion, a pásztor-polgárőr-vadász-hős - aki a hyperioni lápvidéken élt, míg mi be nem léptünk az életébe - azonban elutasítja a keresztséget, maga kíván rendelkezni a teste felett. Egy nap összetűzésbe keveredik egy általa navigált, vadászni kívánó tahóval, aki némi dulakodás követően meghal, Rault pedig halálra ítélik (ez akkora hülyeség, az a baromarc úgyis feltámad), ám a "halálpálca" csókját követően nem a másvilágon találja magát, hanem abban a városban, amiről a családja a nevét kapta - megmentője pedig nem más, mint Martin Silenus (nagyon megörültem a vén, mocskos szájú költőnek), az egyik, már történelmi figurának számító zarándok. Silenus ajánlatot tesz Raulnak: vagy megtalálja Aeneát, Brawne Lamia és John Keats kibridjének lányát és segíti a küldetésében, vagy szabadon elsétál. Raul, maga sem tudja, miért, elfogadja a megbízást. Persze ez nem lesz egyszerű: meg kell akadályoznia, hogy a kislány a  Pax karmai közé kerüljön, a Paxot rombolja is le, keresse meg a Régi Földet (ami eltűnt) és hozza vissza, ölje meg az InforMagot (amit ugyebár megsemmisítettek) és döntse meg az egyház hatalmát. Ja, és itt van még a Shrike, a három méteres, egy tonnás tüskés szörnyeteg, valahogy meg kellene akadályozni, hogy megölje Aeneát.

Mindez így roppant izgalmasan hangzik, de nekem túl vontatott volt. Olyan, mintha egy kisebb kivitelezésű zarándoklatot olvastam volna, de míg a Hyperionban megismertük a szereplők életét és a zarándoklat közbeni eseményeket, addig itt csak két nézőpont van; Raulé, aki nem olyan paraszt, mint amilyennek beállítja magát, és De Soya kapitány atyáé, akit szimpatikus vonásai ellenére nem sikerült megkedvelnem, tulajdonképpen egy őrült fogócskát olvashatunk, bolygókon és az időn ívelve át. Szerintem Dan Simmons feleslegesen nyújtott el bizonyos részeket, mintha a Hyperion bukásában ellőtt volna egy csomó lőszert és most üresen kattogna a fegyver. Aenea és a hajó kicsit idegesítő volt, azon meg ledöbbentem, hogy a tizenkét éves lány és Raul között van valami "szikrázás", az, hogy később mi lesz, más tészta, de lehet, hogy csak én vagyok túl nyűgös, a Monte Cristo grófja kitérői után nem voltam felkészülve erre a lassúdad felfedezősdire, meg hát az előző részekben nem ehhez szoktam hozzá. Fáj ez nekem, hogy valószínűleg a rossz időzítés miatt rosszabbnak éreztem, mint amilyen lehetett volna.

A könyvet köszönöm az Agave Könyveknek!


Eredeti cím: Endymion
Sorozat: Hyperioni énekek 3.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2012
Fordította: Huszár András
Ár: 3480 Ft
Az író honlapja




A hét borítója

Érdekesen néz ki:






2012. október 29., hétfő

Dream nyereményjáték

Kétszemélyes wellness-hétvégét nyerhet az az illető, aki a Maxim Kiadó Dream válogatásában szereplő regények közül vásárol. Csak annyit kell tenni, hogy megőrzitek a vásárlást igazoló pénztárblokkot és regisztráltok a Dream Facebook-oldalán.
Összesen hat wellness-hétvégét sorsolnak ki, a határidő 2012. december 31.

Itt megleshetitek a játékban résztvevő könyveket.




2012. október 28., vasárnap

Esik

Esik, zuhog, szakad, szemerkél...kőeső, nárciszeső, milyen is van még? Eh, ideje lenne újraolvasni A tizenharmadik boszorkányt.
Békés vasárnap, mindenkinek legyen olyan, mint nekünk.





Csokoládécipő - ezt is újra kellene olvasni...


Annyira bírom ezeket a kötött ruhás bögréket:)






2012. október 26., péntek

A boszorkányok felfedezése

Ez a post annakidején nagy népszerűségnek örvendett, gondoltam, áthozom ide is, hogy mindenki gyönyörködhessen benne.
Ha kíváncsi vagy a kommentekre is, kattints ide. Ha nem jelenik meg a régi post, káromkodj egy jó nagyot, én is azt szoktam tenni.

***

"Én vagyok az, aki közvetít az elemek között és összhangot teremtek közöttük. Ami nedves, azt ismét szárazzá teszem, ami pedig száraz, azt nedvessé. A puhát ismét keménnyé teszem, és megpuhítom, ami kemény. Mivel én vagyok a vég, a szeretőm a kezdet. Bennem van a teremtés egész műve, és az összes tudás ott rejtőzik bennem."

Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve
Értékelés: 2.2 petárdakéz az 5-ből
Kedvenc karakter: -
Diana történészként Oxfordban tanít, és a Bodley könyvtárban az előadásához készít jegyzeteket. Egy nap az Ashmole 782-nek nevezett könyv kerül a kezébe, amely nem akármilyen kézirat: igézet alatt áll, azaz egy boszorkány elvarázsolta, hogy rejtett tartalma ne kerüljön avatatlan kezekbe. Diana, aki egyúttal boszorkány is, öntudatlanul megtöri a varázslatot, és ezzel az események olyan lavináját indítja el, amire soha nem számított.
Volt egy olyan halovány érzésem, hogy ez a könyv nem lesz annyira jó, illetve nem leszek tőle elragadtatva, és hogy nem rendeltem meg a 40%-os akcióban, a sejtelem bizonyossággá szilárdult.

De mindez nem akadályozott meg abban, hogy elolvassam. Hát, nem kellett volna.
Nem akarok gonosz lenni darkness Harkness-szel szemben - magamban 100 oldal után csak így neveztem az írónőt -, de nem bírok ellenállni a szurkapiszkának, mert ez a böszme, iszonyatosan idegesítő könyv tíz napot elvett az életemből, úgyhogy az a minimum, hogy egy egészen picit cafatokra cincálom. Emellett vajmi kevés pozitív benyomást tudok felidézni, amelyet keltett bennem a történet.

Életemben nem jegyzeteltem még ennyit egy regényhez: a kötelező kis jegyzettömblapot fél nap alatt teleróttam, aztán a másodikat is, végül két A5-ös oldalnál apadt el a hülyeségek sora, és még így is bőven előfordult olyan hajmeresztőség a kötetben, amely felbőszített, de nektek is kell felfedeznivaló örömöket hagyni.

A történet középpontjában Diana áll, akinek tulajdonképpen két énje van; egyrészt alkímiával foglalkozó történész, komoly presztízzsel rendelkező kutató - másrészt boszorkány, a salemi Bridget Bishop leszármazottja, és két hatalmas erejű teremtmény, Rebecca és Stephen Proctor gyermeke, ám szülei brutális, kegyetlen halála miatt megtagadja családi örökségét és hátat fordít a boszorkányságnak. Kezdetben próbáltam megbarátkozni Dianával, de ahogy fogytak az oldalak, a kezdeti semlegesség ellenszenvbe csapott át; ennek az az oka, hogy Harkness elkövette a kezdő írók egyik legnagyobb hibáját, egekig fokozta a főszereplő különlegességét, aki emellett nagyon bátor, okos, művelt, a haja szalmaszőke, de vannak benne vörös és fekete szálak is, a szeme arany, kék, zöld és szürke színű. A másik ok az, hogy Deborah Harkness nem tud karakterizálni, a szereplői egysíkúakak, csak akaratlan marionettbábuk, akiket ide-oda tologat és elnyökögtet velük néhány mondatot, néha homlokegyenest ellentmondanak saját reakcióiknak. Pl. Diana roppant lírai módon kifejezi Matthew iránti szerelmét, nem sokkal később pedig lehülyézi:

"- Mióta érdekel a bor? - kérdezte vissza őszinte meglepődéssel a hangjában.
- Amióta rájöttem, mennyi mindent nem tudok még róla.
Amióta rájöttem, hogy téged érdekel a bor, te hülye."


Matthew Clairmont is hasonló kaliberű karakter, csak még idegesítőbb; hiába próbálja Harkness a vámpírok oltalmazó ösztönével magyarázni, a vámpír uralkodik Dianán, utasítja, mikor egyen, aludjon. A pasi hisztisebb, mint egy osztálynyi menstruáló lány, ha valaki nem követi zokszó nélkül a parancsait, rikácsol és toporzékol, és ezt mivel magyarázza az írónők gyöngye? A drága Matthew hadvezér volt, természetes, hogy ő irányít! Diana meg bedől neki, állandóan arról gagyog, milyen jó érzés, hogy az ő meleg és Matthew hideg bőre találkozik. Pff, lehet, hogy én vagyok túl fázós, de ha arra gondolok, hogy hozzádörgölőzöm egy adag húshoz a fagyasztóból, azt mindennek nevezném, csak kellemesnek nem. Az is Harkness fakezűségét mutatja, hogy Diana nagyon el van telve az önálló akaratáról, majd a következő oldalon megállapítja, hogy úgysem tehet semmit, ezért jobb, ha engedelmeskedik. És amikor végképp megutáltam: Matthew a szeme láttára megöl egy szerencsétlen szarvast, ennek a hülye picsának meg az a reakciója, hogy begerjed.

A karakterábrázolásnál már csak a kötet világfelépítése rosszabb, ilyen zagyva, értelmetlen mitológiát még nem láttam. Már nincs erőm összefüggően írni, mert még sok van hátra, és egyre dühösebb vagyok erre a vacak könyvre, úgyhogy csak bekezdésekben felsorolok néhány gyöngyszemet:
- boszorkányvíz: orrán-száján-minden testnyílásán ömlik a víz a banyából;
- semmi érdemi boszivarázslat nincs;
- összemossa a farkasokat a vámpírokkal: amikor Diana meghívja vacsorázni magához Matthew-t, gondban van, hogy mégis mit esznek a vámpírok, ezért felhívja a zoológiai tanszéket, hogy mivel táplálkozik a szürke farkas (!), ezenkívül vámpírfalkákról és alfahímről beszél;
- A vámpírok kedvelik a dióféléket... basszus, mik ezek, mókusok?
- A démonok emberszülőktől születnek;
- William Shakespeare démon volt;
- II. Szilveszter pápa vámpír ("vámpírpápa", ezen szétröhögtem magam);
- A boszorkányok különféleképpen érzékelik a teremtmények tekintetét: a démonokét csókként, a boszikét böködésként, a vámpírokét pedig jeges izéként. Ez még nem lenne akkora gáz, de Matthew annyi hópelyhes pillantást vet Dianára, hogy abból már hóembert lehetne építeni;
- A történet több pontban hasonlít a Twilight-ra, ha csupán egy-két egyező dolgot találtam volna, nem foglalkoznék vele, mert akár véletlen hasonlóság is lehet, de érdekes egybeesések vannak; Diana csillámlik, Matthew Edward-szinten tutujgatja élete szerelmét, nem lenne szabad együtt lenniük, ellenállásuk és ragaszkodásuk magukra vonja egy felsőbb hatalom haragját, Matthew énekel a nőnek, hogy el tudjon aludni, éjszaka belopózik a szobájába és nézi őt, Matthew olyan szép, mint egy angyal, felvetődik az a megoldás, hogy Diana váljon vámpírrá (ez baromi vicces: "Meglepően kevés riadalommal és félelemmel szemléltem a lehetőséget. Matthew-val lehetnék, és még az is lehet, hogy magasabb is lennék.");
- Nagyon utálom ezt: Matthew-nak van Gutenberg-Bibliája, Will szindarabjai című kötete, Vermeer megfestette őt, Kit Marlowe szerelmes volt belé, ismerte Aragóniai Katalint, VIII. Henrik adott neki építése engedélyt (ej, Harry, őt miért nem fejeztetted le?!), Darwinnal leveleztek;
- egy rész gondolkodóba ejtett, szerintetek is Lestat-ról van szó?
"... Napokon belül álszent szövetségre léptek egy fiatal és hiú francia vámpírral, aki New Orleans jómódú negyedében lakott, valószínűtlenül arany volt a haja és mérhetetlenül könyörtelen volt."
- És a kedvencem: a jógázó vámpír. Én elég tágtűrésű vagyok az antropomorfizálódó vérszívókat illetően, szex, videojáték, evés, hajvasalás, de ez már sok. Miért kell egy vámpírnak jógázni? Ennyi erővel akár testépíthetne is, vagy szedhet vastablettát.

A cselekményben is akkora lyukak vannak, mint az ostromlott luccai várfalban; a könyv 700 oldal, de ennek a negyedét se teszi ki az érdemi történés. Harkness mintha direkt az oldalszám növelésére törekedett volna, nagyon sokszor olvashatjuk, hogy Di felvett egy kopott sztreccsnadrágot, egy garbót és egy pulóvert, a bebújós cipőjét, felkapta a régi sportcipőjét, a füle mögül kiszabadult egy tincs (amit az álomvámpír természetesen mindig visszatűr), sokat futunk, evezünk, teázunk, és rengeteg zabálunk! Ez a nő annyit eszik, mint egy ló! És ne akarja beadni nekem, hogy aki vacsorára három tál pörköltet, reggelire minimum kilenc vajas pirítóst begyűr, napközben pedig szendvicsezik, nem hízik el. Matthew meg annyit borozik (aminek parkettafény és füst, meg tejkaramella és kréta íze van), hogy kezdtem arra gyanakodni, hogy alkoholmérgezés miatt került a halál szélére. Jaj, kihagytam az alvást, hohó, az egyik legfontosabb cselekményelemet! Én is tudok ám napi 10 óra hosszát mormotázni, de Di naponta háromszor alszik.

Ha kiválogatjuk ezeket a sztereotip elemeket, a maradék cselekményben találunk egy-két érdekes dolgot, amire az írónő fel tudott volna építeni egy közepesen jó regényt, amolyan Dan Brown-stílusú kódmegfejtős, futkosós sztorit, amelyben nem kell vacakolni a jellemábrázolással, világfelépítéssel meg ilyen piszlicsáré dolgokkal. Az alkímiával és a négy faj eredetével foglalkozó részekről beszélek, előbbi amolyan könyvtárkutatós hangulatot teremt, utóbbi a genetikai szakzsargonnal tudományosat - itt látszik, hogy Deborah Harkness intelligens, művelt nő, csak a kisszékfaragáshoz is jobban ért, mint a regényíráshoz, nincs hozzá fantáziája, kész, bár egy-két szálat egész jól megszőtt és összeöltött.

És ha ez még mindig nem tette be nálad a kaput, te szegény postot olvasó ember, akkor közlöm, hogy a fordítás se a legjobban sikerült, erről általában nem írok, de néhány esetben annyira kiugranak szavak, kifejezések a szövegből, hogy muszáj megemlítenem. Itt érdekességek garmadájából válogathatunk:
"Jössz vissza hamar?" - gyermekét féltő anyukához illik inkább, mint egy 1500 éves vámpírhoz;
- "szuttyongatott" - nagyon aranyos szó, és nem baj, hogy szerepel a regényben, de nem a nyelvjárásom része, így gőzöm nincs, mit jelent;

Update: papírzsepi karca megoldotta a rejtélyt.
- "... amit nehezék gyanánt a könyv lapjaira tehettem... talált... egy kis falábat, amiről azt állította, hogy egy német angyalé volt..." - nem tudtam, hogy a német angyaloknak ez a speciális jellemzője, de szegénynek biztos ellőtték a lábát a II. világháborúban;
- "A szellő belekapott tömött, mézes hajába." - és ha tényleg mézes, nem pedig mondjuk mézszín(ű), akkor minden franc beleragadt;
- "Nem szabad hagyni, hogy a Nagytanács vájkáljon benned."
- Szerintem a "hús" és "bőr" szavak össze lettek keverve - "Amikor a lángok fölé tartottam a kezem, a húsom narancs-pirossá vált." és "Éreztem hűvös érintését meztelen húsomon."
- "Ez egy új világ volt, amelyben a teremtmények egymás ellen uszultak..."
- "- Te vagy az, Matthew? - kérdeztem, felülve és kiegyenesedve, mint a gyertyaszál." - ez nem a fordító/szerkesztő hibája, csak már nem bírom külön válogatni őket.
- "bírvágy" - talán jobb lett volna "birtoklási vágy".
- "A lég egyre sűrűbb lett."
- "A kimerültségnek, a gyógyszerelésnek és az otthon meghittségének hatására órákig ágyban maradtam."

- "... Matthew lehajolt, ajkával a kulcscsontom fölötti üreghez ért és bekapta a mellbimbóm." - itt valami nagyon nem oké:D
- "... élvezettel nézegettem a megnyúzott tetemeket ábrázoló képeket..." - ez a nő tuti perverz;
- "Vele nem lesz több egyszerű szeretkezés, pedig én nem szeretkeztem azelőtt másképp. Akár szűz is lehetnék."
- "én nőstény oroszlánom" - ha engem így hívna a pasim, rövid úton beverném az orrát (fuj, egy jegyben születtem ezzel a perverz, haspók nővel).
- Matthew annyiszor megkérdezi, hogy "Meg vagyok értve?", hogy Di helyében én már sikítófrászt kaptam volna, nem, nekem ne dirigáljon egy 1500 éves mészlerakat.

Húú. Összességében annyit tudok mondani, hogy... hogy ne olvassátok el.

Ui.: de a letéphető könyvjelző menő.

Eredeti cím: A Discovery of Witches
Sorozat: a trilógia első része, a sorozat nevét nem tudom, és nem is érdekel; Carta Light
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2011
Fordította: Baló András Márton
Ár: 3990 Ft
Az írónő honlapja

2012. október 25., csütörtök

Kabátkönyv kerestetik!

Az utóbbi olvasmányaim között volt pár olyan, amelyek nem voltak építő hatással kókadozó közérzetemre, ezért részben baráti javallatra, részben saját elhatározás végett bűbájos, kedves köteteket keresek, vagy szimplán olyanokat, amelyeknek jó a hangulata (nekem Moning is ide tartozik).
Azt szeretném tőletek kérni, hogy írjatok nekem néhány ilyen könyvet kommentben. Az nagy előny, ha megvan a magánkönyvtáramban és még nem olvastam (vagy ezt és ezt a polcot is lehet nézni), hogy a haladás érzete azért biztosítva legyen, de bármilyen megoldásra nyitott vagyok.

Tervezem:
Moning: Rossz hold kelt fel
L. M. Montgomery: Anne az élet iskolájában (lássuk, most mennyire fogom cukrosnak találni)
F. H. Burnett regényei (3)
Papadaki: A Hold színe
Lauren Esquivel: Szeress Mexikóban!
Baricco: Tengeróceán
Akif Pirinçci: Bársonytalpon oson a halál
Anne Brontë: Agnes Grey
L. M. Alcott: Kisasszonyok
Dorothy Koomson: Csokoládéfutam
Francesca Marciano: Szerelmem, Róma
Levine: Elátkozott Ella
Allende: Kísértetház
Harris: Urak és játékosok
Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok

stb., nincs kedvem mindent kiírsogálni.


Persze lehet, hogy az egészből nem lesz semmi, mert az én hangulatom úgy változik, mint a széljárás.



2012. október 23., kedd

Amerika fehér mandragórája / Fény és vér

Sose írtam még dupla postot - azaz egy bejegyzésen belül két műről -, de a verseskötetekkel változatlanul hadilábon állok, és nem akarok két nyavalyásan rövid izét bámulni, és legalább növelhetem egy kicsit a karakterszámot azzal, hogy picit összehasonlítom őket. Ez utóbbi valószínűleg jó nagy hülyeség lesz, de majd csak kikupálódom valamennyire versek terén is...


Emily Dickinson: Emily Dickinson válogatott írásai / Károlyi Amy fordításai és tanulmányai
Értékelés. 4 alabástromkamra az 5-ből

Emily Dickinson tökéletes példa arra, hogy a magyar iskolákban mennyire háttérbe szorulnak a külföldi írók, költők élete és alkotásai, pedig attól, hogy nem Balassiról vagy Petőfiről van szó, nem azt jelenti, hogy az illető oly jelentéktelen, hogy említésre sem méltó. Iszonyat hiányosak a világirodalmi blokkok az órákon - igen, tisztában vagyok vele, hogy mennyire nem fér bele az óraszámba még a magyar irodalom tananyaga sem, de őszintén, ki a fene nem unja Kazinczy nyelvújítását általánosban, középiskolában és egyetemen is tanulni? Nem ismerjük Rilke, Milton, T. S. Eliot, Lorca munkásságát, a Si Kinget, vagy csak nagyon érintőlegesen, pl. A párduc valamennyi szöveggyűjteményben benne van (legalábbis remélem). Az objektív megoldást persze nem tudom letenni az asztalra, úgyhogy befejezem a szájtépést.
"A halál szelidítőjére" már régóta kíváncsi voltam, de persze ezt a kötetet sem lehet kapni sehol, még a könyvtárban is csak kettős segítséggel sikerült megtalálnom. Az érzéseim felemásak: jónéhány alkotása nagyon megérintett, mások előtt totál hülyén értetlenül állok. A kötet Károlyi Amy kiegészítéseit is tartalmazza, amely a  magamfajta dilettánsoknak kitűnő mankó. Elolvashatunk még öt portrét ED-ról, ezekből derül ki, hogy Emily szerette Robert Browning és Elizabeth Barrett-Browning munkásságát, el tudjátok képzelni, ezzel mennyire belopta magát a szívembe:) Ráadásul T.W. Higgins, egy folyóirat irodalmi szerkesztője - akit Dickinson afféle mentorának tekintett, azért fogalmaztam így, mert soha nem fogadta meg a tanácsait -, Emily Brontë egyik versét olvasta fel a temetésén. Ezek után már semmin nem lepődtem volna meg, na, jó, Szabó T. Anna említésétől igen:D
Nagyon szikár, letisztult versekről van szó, csak semmi ciráda vagy díszes szókép, nem csoda, hogy Károlyi Amy Pilinszkyt emlegeti stílusbeli rokonként. Többnyire rövid, tömör alkotások, a lényegre szorítkoznak.

502.

Legalább imádság marad,
Jézus légben lebeg.
Nem tudom, melyik a szobád,
Mindenütt zörgetek.

Földrengést, tenger-örvényt
Csitítsz, ha akarod.
Mondd, Názáreti Jézusom,
Számomra nincs karod?

A mondanivalója sokszor rejtélyes volt számomra, a "kancsal rímek" és a távoli, sokszor meghökkentő asszociációk tovább mélyítették a zavaromat. A halál központi téma, ha jól következtettem, a természeti jelenségekhez kapcsolja, a vadállat pedig az ő metaforája. Számomra elképesztő magány áradt ezekből a sorokból, részben ezek miatt haladtam lassan az olvasásával. Nem úgy magányos, mint a másik Emily, Brontë-nél az egészet belengi valami hősies romantika, Dickinson műveinek viszont nagyon depresszív a hangulata.
Egyedisége, formabontó világa nem kedvezett a népszerűségnek - költészete "az idő meszes ágyában pihent", ahogy a kötetben áll, és ez nagyon találó megfogalmazás. ED a maga korában méltatlanul olvasott volt, a dolgot nehezítette, hogy nem volt hajlandó a közízlésnek behódolni, maga Higgins sem állt ki mellette teljes mellszélességgel (haragszanak is rá miatta), később Emily már lemondott a megjelenésről és elutasította. Halála után viszont - ahogy oly sokaknál - annál közkedveltebb lett, bár sajnos nálunk még mindig nem érhető el a teljes életmű, sőt, még ez a vékony kötet sem, ahogy fentebb írtam. Bevallom, ED levelei sokkal jobban megfogtak, kár, hogy itt csak pár részlet olvasható belőlük, hiába, a próza marad a nyelvem mindörökre.

Heloise-zal ellentétben nem lettem Emily Dickinson-rajongó, sajnos. Sok verse tetszik, rengetegnek a számát felírtam, de karakterében nem áll közel hozzám, úgy látszik, a minimál stílus még versek terén sem az én műfajom.

Eredeti cím: -
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1978
Fordította: Károlyi Amy
Ár: 32 Ft (eredetileg) 
Emily a Wikipédián

***

Halina Poświatowska: Miféle gyöngédség
Értékelés: 4 vérző ajak az 5-ből

Szegény Halina, ugyanannyi egységet kap, mint Emily Dickinson, pedig teljesen különböznek egymástól, ráadásul ő közelebb férkőzött hozzám, mint amerikai alkotótársa. Ő olyan... látványosan szenvedélyes. Olyan nőnek tűnik a versei alapján, aki csókolózás közben megharapja a férfi száját, ő pedig meglepetten konstatálja, hogy ez bizony vérzik, és szex közben megkarmolja a hátát.
Halinával szintén nem bánt kegyesen az élet, a légópincében töltött hosszú évek tönkretették a szervezetét, harminckét évesen halt meg, a harmadik szívműtéte közben. Betegsége miatt ismerte meg férjét, a fiatal rendezőt, akivel csak fél évet lehettek együtt, Poświatowska ezután a szerelmének állít emlékeit műveiben. Az ömlengős postomban már meséltem róla, mennyire megrázott ennek az érzékeny nőnek az élettörténete. Borzasztóan szomorú, hogy gyerekkorától milyen szenvedéseken kellett keresztül mennie, ennek ellenére küzdött, bejárta Amerikát, szerelmes lett... és ha valamit, egy hosszú ideig tartó szerelmet megérdemelt volna, ám a sors, ahogy Judy Abbott fogalmaz a Nyakigláb Apóban, nem ismerte el a tartozását és nem fizetett... inkább rabolt, kegyetlen módon. Ja, és Dickinsonhoz hasonlóan az ő művészetét sem ismerték el, ma viszont már az iskolákban is tanítják a műveit.
A költeményei számomra... furcsák. Emily is sok helyt furcsálló, de Halina mindent visz! Nála semmi szabályozottság nincs, ha nem sértem meg vele, azt mondom, a káosz a rendezőelve, mintha csak egymás mellé hajigált volna egy rakás szót, szavak gyöngyét fűzte volna láncra. Sok versét inkább érzem, mintsem értem, de van, amiből semmit nem értek, például ebből:

Mancha után

a malmok lapátjába fogott szél az égbolton lebegő percek
drámáján gúnyolódik. Don Quijote a megnyúlt nap
árnyainál állát az öklén nyugtatja - tekintete gyászos. egy 
szélmalom. egy szélmalom. Rosinante csontos
állkapcsával szöcskét fog és eszik csak mert külsejük s
szaguk akár a fűé. mialatt Sancho Pansa a bokrok között
megbecstelenít egy nőt aki kövér vörös testében Dulcinea
védtelen kulcscsontját rejtegeti - Don Quijote
megütközik egy óriással. és győz. csacsogó friss zene
hasítja fel Rosinante kilógó bordáit.

Ebben alighanem nagy szerepet játszik, hogy nem olvastam DQ történetét, de ez a vers akkor is furcsa. Mint látható, központozás csak elvétve található, nagy kezdőbetűk sehol a láthatáron, szép nyugodtan le lehet írni azt a szót, hogy "formabontó":) Vannak közte tetszetősek és nem szeretem versek (mint amennyi a fenti), az előbbiekhez tartozik ez, főleg az utolsó sor:

házam most tele van csapdákkal
jobb távolmaradni házamtól
ajkam emlékként vöröslik ott
és karom - fürge prémes állat
és szemem - őrfény a tengeren
s ha sikolt - mert komor az idő
s mindjárt az ajtónál cipőtlen
lábfejem koldul s félelemtől
fagyos a szoba s vágytól sötét

A leggyakoribb motívum a saját teste, ajak, haj, vér, szem, a természet elemei, még macskás vers is van:) és persze a szerelem, gyötrelmes, fájdalmas módon, néhol szinte brutális a művek felhangja, nem csoda, hogy inkább a nők körében népszerűek ezek a versek - valószínűleg erre gondolhatott délután sztimi53 és Light, amikor azt mondták, hogy "olyan finom kis nő"-nek hittek:D

Eredeti cím: Wszystkie wiersze
Kiadó: Orpheusz Könyvek
Kiadás éve: 2000
Fordította: Zsille Gábor
Ár: 1200 Ft
A róla szóló honlap, öö, lengyelül...



2012. október 22., hétfő

A hét borítója

Nagyon érdekel ez a könyv ha lesz 40%-os akcióban, tuti, hogy megveszem, és annyira szép a borítója, hogy muszáj őt választanom:








Kísértetek

"- Ne jöjjön ide még egyszer! - mondta neki Madam Szeng. Joe hirtelen ötlettől vezérelve előrehajolt, és megcsókolta a nő arcát. A bőre hideg volt. A nő elhúzódott tőle és elmosolyodott. Szeme köd mögé rejtőzött. - Néha - mondta - az ember soha nem mehet haza."


Lavie Tidhar: Oszama
Értékelés. 4 mágikus paszulyszár az 5-ből
Kedvenc karakter: -

De nem ám. Mert nincsen otthona, ugyanúgy elenyészett a kúszó ópiumfüstben vagy az eloszló napfényben, ahogy ők maguk. Kísértetek. Menekültek. Füstösek. Vajon nem ezek vagyunk-e mindannyian? Sodródunk ide-oda, egyik helyről a másikra, de hiába keressük bárhol az otthon érzését, nem találjuk sehol. Csak a romjain bukdácsolunk, a törmelék csikorog a talpunk alatt, fejünk felett a hamuszürke ég, szánkban a veszteség keserű íze, körülöttünk a rengeteg ember elsiető sziluettje, anyagtalan teste, ahogy lázasan keresik azt, amit régen elvesztettek, ami talán sose volt az övék.

Joe a thaiföldi Vientiánban él. Magánnyomozóként az irodájában üldögél, kávézik, egyik cigarettáról a másikra gyújt, olvas. Most éppen Mike Longshott Oszama bin-Ládenről, az igazságosztóról szóló regényeit. Egy nap feltűnik az irodájában egy barna hajú, hegyes fülű lány, aki arra kéri, találja meg a könyvek íróját - majd megbízója a következő pillanatban elenyészik. Joe ekkor indul el egy úton, szinte kábán, öntudatlanul, maga sem tudja, miért. Miközben a lehetetlen nevű írót keresi, Párizsban, majd London utcáin bolyongva a személyisége lassan darabokra hullik és maga sem tudja, mi a valóság és a fikció körülötte.

Iszonyatosan depresszív regény, legalábbis nekem az volt. Mély szomorúság üli meg, mint a cigarettafüst állott, reménytelen, nikotinsárga szaga a Joe által bejárt nyomorúságos kocsmákat. Szép lenne azt gondolni, hogy ez tényleg egy noiros hangulatú, alternatív történelmi regény, de "Mike Longshott" könyvének a regénybe ékelődő fejezetei és a Kísértethistóriák című fejezet kegyetlenül fejbe kólintja az embert és megmutatja, hogy amit olvasunk, a valóságnak egy olyan része, amelyet nem lehet sci-fi köntösbe bújtatni. A fekete cipők mindenkinek a nyomában vannak. Igen, a jelek megmaradnak... de az emberi felejtés nagyon is létezik, hiszen hogy a fenébe követheti el az emberiség újra és újra ugyanazokat a hibákat? Miért nem látják, hogy ugyanaz a minta ismétlődik, újra meg újra? Ugyanazt a véres körforgást járjuk, soha el nem fáradó lábakkal, ugyanazt a haláltáncot.

Ezzel együtt úgy érzem, a posztmodern irodalom nem nekem való. Nemcsak azért, mert fáj, hanem azért is, mert elég a saját gondolataimban azokat érezni, amiket Joe maga is megfogalmaz, néhányszor úgy éreztem, a saját érzéseim vannak leírva a regényben. És ha negatív, fájdalmas gondolatokról van szó, nem szeretem, ha a képembe vágják őket. Auster is ezért kapott csak négy csillagot, nagyon is érzem, mennyire törékeny az "én" meghatározott fogalma, nem szükséges mutogatni ezt nekem, köszönöm.

Jó könyv? Valószínűleg? Tetszett? Nos... so-so. Van a falhoz vágásnak egy pontja, amikor több a fájdalom, mint az ámulat. De a gyönyörű leírások és szinte költői fordulatok sokban kárpótoltak. Például ez:

"A csatorna túloldalán pipacsok nyíltak, a vízen túl, a francia tájban, amelyen nem is olyan régen utazott keresztül; elképzelte a pipacsmezőt, amely ott nő, ahol egykor emberek mezejét vetették el és aratták le. A vonat felgyorsult, de Joe harca az üveghez tapadva maradt, és kinézett, túl a szelíd, holdsütötte angol tájon, melyet ezüst eső permetezett, és akárha finom köd fátyolán át, végtelenül nyíló, vörös virágokat látott a néma világban."

Eredeti cím: Osama
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 2790 Ft






2012. október 20., szombat

216. (Alabástrom kamrába zárva...)

Emily Dickinson: 216. (Alabástrom kamrába zárva...)

Alabástrom kamrába zárva,
Nincs soha reggel
És nincs soha dél,
Jámboran szúnynak a feltámadandók
Selyem a padlás,
Kő a fedél.

Felettük csillog
Várában a szellő
Egykedvű kalászon zümmög a méh,
Madár fütyül el-elakadozva - 
Mi porladt itt el, mily bölcseség!

Föléjük évek s mennyek sorakoznak,
Világok vájják
Íveiket,
Hullnak diadémok és tűnnek a dogék,
Mint a hó korongján a jelek.

Tavasz ráz ajtót,
De az echo dermedt,
Dérből az ablak
S a kapu befagy.
Márványkamrákban napfogyatkozások,
Korszakok falkái ott porlanak.

Tavasz ráz zárat,
De a csend dermedt,
Északi tájról szabadúl a fagy,
Jégcsapok kúsznak sarki üregből,
Márványban az éjfél megcáfol, te Nap.

(Fordította: Károlyi Amy)





Szeretek vágyódni

Tegnap befejeztem két verseskötetet, úgyhogy nincs irgalom, verses postok következnek.

Halina Poświatowska: (Szeretek vágyódni...)

szeretek vágyódni 
felmászni hang és szín korlátaira
tátott számba gyűjteni 
a fagyott illatot

szeretem magányom
mi magasabban függ
az égboltot
ölelő hidaknál

és szerelmem
ki mezítláb sétál
a havon

(Fordította: Zsille Gábor)


A szenvedések hegye



Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja
Értékelés: 3.5 pasztilla [olyan aranyos szó] az 5-ből
Kedvenc karakter: Eugénie


Szeptember 10-én kezdtem el olvasni ezt a könyvet, és szerdán, a vonaton fejeztem be, délután fél egykor. Ez a legfontosabb mondat, amit a Monte Cristóval kapcsolatban le tudok írni. Igaz, mellette befaltam négy vagy öt könyvet, tehát ha folyamatosan vele foglalkozom, jóval kevesebb ideig tartott volna, de voltak időszakok, amikor már én se bírtam cérnával, pedig anno nagyon szerettem A három testőrt és az Olympe de Cléves-vel sem szenvedtem ennyit. Valószínűleg túl öreg vagyok már ehhez a hihetetlen kalandokkal teli, romantikus (ez a romantika korstílusának mellékneve akar lenni), hegynyi ívű regényhez.

Bocsánat, nem fogom a történetet elregélni, a lényeg annyi, hogy Edmond Dantés-t, a fiatal, végzetesen naiv, hótiszta lelkű, tehetséges, nagyon intelligens, kötelességtudó (bloáá) tengerészt ártatlanul letartóztatják és mint veszedelmes politikai fogoly, If várába kerül, egy föld alatti, borzalmas lyukban tengődik tizennégy évig, aztán csodás körülmények közepette megszökik és bosszút áll rosszakaróin.
Körülbelül a történet felénél jöttem rá, hogy nekem ebből kezd elegem lenni. Ez nekem túlságosan el van nyújtva, és bár nincsenek benne akkora kitérők, mint A nyomorultakban, valamint rettenetesen kiszámítható. És 1400 oldalon keresztül rohadtul idegesítő tud lenni ez a modoros stílus, a sikoltozó, ájuldozó hölgyikék az alabástrom kebleikkel, kis kezecskéikkel, váá, Valentine-t már fel tudtam volna pofozni. Az egyetlen normális női szereplő Eugénie Danglars volt, sajnos az ő története elveszett valahol félúton ebben a hömpölygő folyamban. A tengernyi önsajnálattól és a becsület meg az isteni akarat rozsdamarta páncélja mögé bújtatott önző tettektől pedig rettenetesen mérges lettem. A túlzásoktól is; tudom én, hogy ez egy kalandregény, de SPOILER aki tizennégy évig tengődik a börtönben, moslék koszton, éhségsztrájkolva, az nem éli túl, ha a szikla tetejéről a tengerbe hajítják, zsákba kötve, egy ágyúgolyó hurkolva a lábára! És nem elég, hogy kivágja magát a zsákból, még meg sem fullad, hanem partra úszik, és hiába a hír, hogy egy rab megszökött, nem fogják el! SPOILER VÉGE
Edmond Dantés [tudom, hogy fordítva áll az "é" ékezete, de csakazértsem] Monte Cristo grófjaként olyanná válik, akár egy korabeli szuperhős, a bosszú és igazság könyörtelen bajnoka. Külseje megnyerő, modora kifogástalan, titokzatos, elképesztően gazdag, nagyszerű vívó, sok nyelven beszél, mindenhez ért, mindenről tud mindent, sok szép országban megfordult, lát a sötétben, mindig betartja a szavát, embereket támaszt fel, karol fel és tesz tönkre, és persze olyan karizmatikus, hogy a párizsi arisztokrácia krémje a tenyeréből eszik. Istenem, annyira unalmas volt ez a tökéletesség, csak annyit szerettem volna, hogy megbotoljon a lépcsőn, legalább ennyi emberi hibát vétsen ez a szuperszonikus, szinte természetfölötti lény.

A történelmi anekdotákat viszont nagyon szerettem olvasni, rengeteg van pl. a Borgia családról. XVIII. Lajos, teeee, te akkor se mennél fel a vérpadra, ha csak térfa lenne! Lehet, hogy a bátyád nem volt túl okos, de olyan bátorságot mutatott, amelyre kevesen képesek.
Istenem, de örülök, hogy vége. Nem bántam meg, elvégre azért vettem részt az OKK eme körében, mert tényleg el akartam olvasni. Csak kicsit bosszantó belegondolni, hogy 1400 oldalba mennyi jó könyv belefért volna....

Eredeti cím: Le Comte de Monte Cristo
Kiadó: Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalat
Kiadás éve: 1964
Fordította: Csetényi Erzsi
Ár: 110 Ft eredetileg, határ a csillagos ég

  

Az élet szentsége

Csak azért nem rakom vázlatba ezt a kreatúrát, mert valósággal küzdöttem a lassú géppel, hosszú lett és nem akarom, hogy megint napokig pangás legyen, helyette körbe fogtok röhögni, hát jó. Élménydús beszámoló vénasszonyos módra fejfájásról meg egyebekről, bloáááá.
Ha úgy tetszik, megint hajnali delíriumállapotban voltam, csak ezúttal nem viccesen, hanem giccsesen.

Ez már megint nem könyves post lesz, nem tudom, miért írok mostanában ilyeneket, lehet, hogy jelenleg nem elég az önmagammal és a papírlappal folytatott párbeszéd.

Tegnap iszonyú migrénem volt. Délután kezdődött és kilenc körül... utálom a nyafogást, de meg tudtam volna halni. A migrént úgy szoktam elképzelni, mintha beleállítanának a koponyámba egy baltát, éppen annyira, hogy minden mozdulatnál megmozduljon, én pedig a balta megbillenésekor érzem a szememig hatoló, zsibbasztó fájdalmat.
Aztán jött a hányinger.
A metrón már nem bírtam olvasni, görcsösen szorítottam a korlátot és fél füllel hallgattam a mellettem folyó magasröptű eszemcserét ("Hallod, g*ci, a lengyeleknél nem olyan az anarchia, hogy kiülünk a Moszkva térre héderelni, érted, b*szod?" - szerencsére a többire nem emlékszem, de szerintem ez az egy mondat alapján el tudjátok képzelni a folytatásokat). Nagy nehezen magamba erőltettem egy zúzódásos almát, ami ki tudja, mikor került a táskám aljára. Harap, rág, nyel, harap, rág, nyel, csak múljon el az a szörnyűség, különben a kijáratig nem jutok el. Óóvegyünkmandarint, mennyi, hétszázkilója? Egye fene, a villamosra várakozva elmajszoltam egyet, az almával együtt segítettek hazavánszorogni - a hármas villamosnak pedig üzenem, hogy este kilenc előtt nem illik nyugovóra térni a kocsiszínbe. Otthon már csak arra voltam képes, hogy leszórjam a ruháimat, megigyam a maradék kólát (habár ezen a komisz fejfájáson, ahogy Csupacsont nevezte az Én és őkben, tudtam, hogy nem fog segíteni), minden étel visszakívánkozott belőlem, ezért magzatpózba nyöszörögtem magam és bezuhantam az álom fekete kútjába. Arra emlékszem, hogy amikor a másik oldalamra fordultam, annyira lüktetett a balta a fejemben, hogy rászorítottam a karomat, de semmit nem ért.

Reggel. Illetve hajnal, mert ami kilenc - na, jó, nyolc - előtt van, az nekem hajnal. Nézem a csipkés keretbe foglalt derengő kékséget és semmi kedvem kibújni a meleg vackomból. Utálok fázni, márpedig én hiperszonikusan fázós vagyok, jelenleg döntöm magamba a forró, cukros teát, az irdatlanul kötött pulóveremben ücsörögve (és piskótatallért lakmározom. Rejtély, miért vagyok oda ennyire ezért az izéért). És akkor, negyed nyolckor úgy döntök, hogy miután a kedvessel megreggelizem - számomra felfoghatatlan, hogy képes fél hétkor rugóként felpattanni, teát főzni, reggelit készíteni, mindezt zokni nélkül, istenem, hogyhogy nem fázik?! - és útjára bocsátom, visszabújok az ágyba, elvackolom magam és olvasok. Nem érdekel senki és semmi. Felhúzott térddel kuporgok a vastag takaró alatt, a hátam négy párnával felpolcolva, és nem piszkál senki. Egyedül vagyok, a szó fizikai értelmében. Mostanában kifelé kell élnem (ami nem rossz. Aki megáll, az meghal.), hiányzik a belső csend. Hiányzom magamnak. És olvasok. Olvasom, falom a betűket, iszom magamba a szavakat, táplálom ezt az éhséget, ami (szerencsére) nem akar elcsitulni. Befejezem Halina Poświatowska verseit. Halina, milyen szép név.

ne az életről kérdezz
de a szerelemről
hiszen ez ugyanaz
ott bujkál minden fűszálban
összeszorított kézben
a kocsmákban
a falon innen - és túl
a hajnalpír előtt s az éj múltával

élet csupán
a túlsó oldalon létezik
hol örökkévaló a kín
(...)
[Zsille Gábor fordítása]

Fél évet élhetett együtt a férjével. A szekrényben sorjázó ingekre nézek és megborzongok. Fél év, kevesebb, mint amióta mi együtt vagyunk. A talpamig elönt a borzalom, ha arra gondolok, hogy ezeket a ruhákat nem venné fel többet senki, hogy hiába érezném a jelenlétét, hiába várnám, soha többé nem jönne haza.
Befejezem, visszaugrom az Endymionra. Közben kivilágosodik, a Nap ragyogása átszűrődik az ablakon keresztül. Isteni érzés. Olyan vagyok, mint egy legyengült macska, hagyom, hogy a napfény végigcírógassa az arcom és felmelegítse a bőröm. Az ég felhőtlen kék négyszögét bámulom, eszembe jut, legutóbb mikor néztem fel rá így, és mosolygok.
Békés elszunnyadásomat egy versenyló vágtatása töri meg. Mi a...? Vagy lovat futtatnak a padláson és egyúttal falat bontanak, vagy nem akarják, hogy pihenjek. Mérgemben kivégzek négy mandarint és egy túrórudit.

Nyugati.
Az első padon kucorgok, térdemen a nyitott könyvvel - cseppet sem vagyok normális, nejlonszatyorban hordom, de olyan szép és olyan sérülékeny -, és lehet, hogy azért, mert éppen a Szent Péter Bazilikát csodáló De Soyáról olvasok, de eltölt valami furcsa, ünnepélyes áhítat. Vagy a napimádat, mert ahogy az üvegtáblákon besütő fény sápadt ragyogását bámulom, az idő lelassul. A vágányhoz sietők cipőinek halk koppanása, a bemondó hangjának visszaverődése a falakról, a felszálló madarak szárnyának csattogása. Egy  veréb egy álló mozdony elején ugrándozik, csőrét kíváncsian ütögeti a kékre festett fémhez. Mulatságosan fest az apró állat a mozdulatlan gépen, mellette még inkább eltörpül.
Ja, és átveszem a shea vajat! Zöld szemű fiú hozza, szinte vibrál a nevetéstől. Iszonyú öregnek érzem magam hozzá képest, holott csak pár évvel lehetek idősebb nála. Összetört vagyok, elfásult, üres. Az arcom nem sápadt, hanem fakó. Az örömnek csak a léptei visszhangoznak bennem.
Nagyon érzékeny vagyok az emberekre, úgy tükrözöm őket vissza, akár a víz mozdulatlan felszíne. Érzem, hogy mosolyra húzódik a szám.

Pöttöm kislány. Répavörös, göndör haj, csodálkozó, kristálykék szemek a pufók arcocskában, olyan apró, pisze orral, hogy szinte csak profilból látszik. Néz engem, szája meglepett O-ra nyílik.

Amikor a kedves megérkezik, a hangulat és a napsütés megteszi a hatását. Vidámság táncol bennem - az idegesség mellett, már csak nyolc perc az indulásig -, amely később megteszi a hatását, ideges szájremegésre készteti a velem szemben ülő fiatal nőt. Egyik középső ujján köves gyűrű, másikon karika, mégis inkább lány, mint nő. Női magazint olvasgat, inkább szakirodalmat tudnék a kezében elképzelni. (Ketten horgászújságot olvasnak, egy nő Wodehouse-t, szemben vele a Varjak lakomáját.) Közel három órát utazunk együtt, mégsem váltanak a férjével egy szót sem, semmi bensőséges mozdulat, pedig fiatalok és még fényes a gyűrű az ujjukon. Bezzeg velük szemben az az idióta, nem bír megülni, és tényleg olyan, mintha megszállt volna egy csintalan ördög, a mellettem ülő, jólszituált, ősz halántékú urat is kompromittálom, teli szájjal vigyorog, micsoda botrány! Tükör vagyok, a világ tükre.

Jézusom, mikor lettem ilyen szentimentális, negédes bolond?:S Ezt ki kell aludni, remélem, itt már nem lesz a padláson senki.

Ui.: A shea vajról még nem tudok olyan alaposan beszámolni, de az első benyomásaimat megosztom, hogy valami értelmeset is írjak: meglepett a krém, ill. vajhab sűrű, enyhén darabos textúrája, de buzgón eloszlattam szépséges képesfelemen, hogy még szebb legyek. Néhány perc múlva felszívódott és nem győzöm tapogatni, nem lesz überfényes a kezem, nem ragad és puhábbnak érzem a bőröm. Itt a honlap, vannak szappanok, dezodorok, csomagok, és hihetetlenül olcsó! Ócska szöveg, de a 70 ml-es shea vaj csak 650 Ft volt, szép csomagolópapírban kaptam, és még fel is hívtak a gyorsabb átadás érdekében.

2012. október 18., csütörtök

Ezek csak úgy

Ráadásnak:)






Impresszió post

(Ezt kedden kezdtem írni, mint tudjuk, a sütisütés kudarcot vallott.)

Ahelyett, hogy a dolgaimat végezném, vagy legalább értelmes bejegyzést írnék, szinte katatón állapotban nyomkodom a frisst a Molyon, kólát iszok, hogy ébren maradjak és mindjárt sütirecepteket fogok nézegetni, ha még az idén betöltődik az oldal. Nem tudom, hova raktam a mai napot (már megint), pedig nem lazsáltam vagy meredtem magam elé a semmibe - igen, előfordul nálam, kérem, várjon, az oldal töltődik -, olvasni meg nem is volt időm.
De hogy ne a szánalmas nyavalygásomat olvassátok, kinyilatkoztatom, hogy voltam könyvtárban.

Szeretek könyvtárba járni. Hiába a ronda, modernnek szánt épület, a mogorva, olvasókkal nem foglalkozó könyvtárosok, ha belépek az első emeleti kiválasztó térbe (istentelenül kiábrándító, ugye?), megnyugszom. Kicsit elfelejtem az engem kínzó nyűgöket, problémákat, amelyek mázsás súllyal nehezednek rám, és valamennyivel könnyebben lélegzem. Szeretek sétálni a kötetekkel teli polcok között, magamba szívom az illatukat, a régi Krúdyik poros szagát, a friss könyvek polcának bódító tintaaromáját, a szó szerint rongyosra olvasott, aktuálisan népszerű regények maszatos kipárolgását. Nagyon szeretem az ismeretlen könyvek láttán felhorgadó izgatottságot - a vele szinte egyidőben érkező bűntudatot már kevésbé, hiszen ROKVO (Rengeteg Olvasatlan Könyvem Van Otthon) és nem kellene hatalmas öngólt rúgnom azzal, hogy egyáltalán belépek ebbe a műintézménybe, éppen ezért általában kerülni is szoktam. (Mert, ugye, az nyilvánvaló, hogy könyvtárból nem lehet üres kézzel távozni, epezöld , hihetetlenül abnormális dolog lenne).
Hogy keveredtem hát én erre a veszélyes területre? Nos, a Szonyecskáért mentem be, a kedves érdekében - igaz, hogy én a Médeát akartam neki odaadni, mert szerintem az jobban illik hozzá, de ő egy rövidet akart, nos, hát, megkaptad, Szonya mindössze 92 oldal -, és... tudjátok, ha már ott voltam, elkezdtem a sorok között kavirnyálni (Nokedli nővéremtől tanultam), és ezt szintén tudjátok, elvesztem. Kihoztam Elizabeth Wurtzel Prozac-országát, mindenki elképzelheti, milyen napsugaras kedvem van mostanában, Adrian Mole újabb kínszenvedéseit, hogy nevetni is tudjak valamin, és Emily Dickinson verseit, mert hónapokkal ezelőtt nem tudtam a határidő lejárta előtt befejezni, és szeretném idén letudni, utálok könyvet ilyen hosszú időre félbehagyni.
Ezenkívül az a kalandom történt, hogy segítettem egy néninek könyveket keresni. Alapvetően befelé forduló, magányos ember vagyok, nem engedek közel magamhoz sok embert, de a könyvtárban mindig elfog valami undorító barátságos hajlam (meséltem már, hogy kicsit mizantróp is vagyok?), valószínűleg azért, mert úgy érzem, az enyéim között vagyok, mintha az olvasó emberek egy külön alfajt alkotnának az emberek között. Így történt, hogy nem bírtam visszafogni magam, amikor a kicsit elveszettnek tűnő néni leemelte a polcról a Lydia titkát - Az orosz szerető folytatása, a cím elég szörnyű, de nem atomnyálas könyvről van szó -, amely a sorozat második része, és szinte akaratomon kívül kibukott a számon ez a mondat. Az első rész sajnos nem volt bent, de a Szentpétervár ékkövét (amit szintén nem olvastam még, utálom, hogy ilyen lassan haladok) nyugodtan kivehette az áldozatom, hiszen Lydia édesanyjáról szól, elsőként is lehet olvasni Kate Furnivalltól. Amikor ezek után elhangzott a kérdés, hogy tudnék-e könnyed történelmi regényeket ajánlani, szerintem mindenki el tudja képzelni, hogy a mizantróp burkom lefoszlott rólam és elememben éreztem magam:) Kerestünk néhány jó vastag kötetet, Iny Lorentztől A várúrnőt, A nővérek házát (amit szintén illene már elolvasnom) és volt egy harmadik is, amit ő talált, sajnos arra már nem emlékszem, és még a könyvtár használatát is elmagyaráztam a hölgynek - ezt szintén élveztem, de kicsit dühös is voltam, mert ez a himmihummi könyvtárosok dolga lennek, komolyan, nem értem, miért dolgoznak akkor itt, ha ennyire utálják? Én annyira élvezném ezt az egészet, igen, elég penészvirág munka, de hát egy penészvirágnak igazán ideális környezet, és elnézést kérek, de a legtöbb ember így tekint a könyvtárra, az itt dolgozó és ide járó emberekre, tudjátok, ciki az olvasás, meg a többi, de ebbe most nem megyünk bele, mert egy többé-kevésbé harmonikus postot akarok írni, nem méregszütyő-effektusosat. Tehát, ott tartottunk, hogy kiokosítottam a nénit és baromi jól éreztem magam közben, arra a tíz percre minden gondom-bajom elfeledtem, és még most is jólesik erre gondolni. Még az is megfordult a fejemben, hogy írjunk fel neki pár, hasonló könyvet - mert a könyvtárosok sajnos ebben sem tudnak segíteni -, de nem akartam tolakodó lenni, mégiscsak egy vadidegen ember vagyok számára.

Egyébként igazi őszi, hangulatos nap volt, bágyadtan szemerkélő esővel, a szélben kavargó, aranysárga falevelekkel, szeretem érezni az évszakokat.

Most pedig benyomok pár képet, mert szükségem van rájuk (meg egy új sablonra, csak ahhoz meg idő kellene és türelem), és mert állításotok szerint szeretitek őket.
Ilyennek képzelek el egy számomra ideális könyvtárat:







Mit szólnátok egy ilyen metrókocsihoz?


Az alábbiak külön pakk... Otthonra vágyom, ilyesmit szeretnék, vannak igényeim, ugye?





________________
Képek forrása: weheartit.com



2012. október 17., szerda

Morcos rövid

- Továbbra se szeretem, ha nincs időm a szívemnek kedves dolgokra;
- Befejeztem a Monte Cristót, délután fél egykor! Örüljetek velem:) De a postban nem leszek kegyes;
- Elkezdtem az Endymiont és Raul nagyon szimpatikus - aki ismer, tudja, hogy elsősorban miért;
- Valaki tud jó muffinrecepteket? Az elzászi almatortát is sikerült megalakítanom, pedig az egyik első süteményem volt, de ez az egyszerű kis nyamvadék mindig kitol velem. Tegnap éjszaka negyed tizenkettőkor nekiálltam az almás változatnak, és annyira rossz lett, hogy legszívesebben kihajítottam volna az udvarra. Van egy bevált csoki receptem, de valamiért nem kombináltam össze az almával meg némi fahéjjal, mert hát miért is. És rájöttem, hogy idegesen nem lehet sütni, de nem, nem ez okozta a kreatúra létrejöttét;
- A freeblog megint válságol;
- Megjelent Zafóntól A mennyország fogságában és Hoffmantól a Galambok őrizői, úgy örülök:) Kívülről nézve totál szánalmas lehet, hogy két könyv ennyire fel tud villanyozni...

Holnap igyekszem valami értelmesebbet összehozni.




2012. október 13., szombat

Csajos post

(Nagyon csajos, kéretik itt eltávozni.)

Tudjátok, mit szoktam néha csinálni, amikor búvalbélelt vagyok? Képeket nézegetek, most éppen őszieket. Meg egy tábla csokit majszolok, amit, ha sürgősen nem tépik ki a kezemből, végképp megeszek. Az ősz a legfestőibb, legszineztéziásabb, legköltőibb évszak, szeretem az ezerszín faleveleket - rugdosni főleg -, a levegő füstszagát és az őszi ruhákat.
(Igen, megint képek következnek.)
Vettem egy olyan kesztyűt, aminek nem tudom, mi a neve, olyan formában ujjatlan, hogy hátrahajtható kis sapkarésze van, amit ráhúzhatsz az ujjacskáidra. (Egyébként van egy ilyenem, csak túl nagy a kezemre.) Az árán kicsit meglepődtem, de ez volt az utolsó darab - legalábbis azok között, amelyek ki voltak téve -, nincs kedvem végigjárni a várost egy olcsóbb példányért, és ez szép sötétkék, megy a kabátomhoz, kevés piros mintával és gombocskával, amire a sapkát tudod akasztani, hogy ne lifegjen.
Amire viszont égetően szükségem lenne, magyarán egy jó csizma, az viszont még mindig nincs, ahogy öregszem, egyre kevésbé van kedvem vásárolni.




Baromi jók a kötött cuccok, csak akkora vagyok bennük, mint egy dagadt hóember.


A sálakat is szeretem, de nem mondhatni, hogy az előnyös részeimet emelik ki.

Ez az összeállítás jól néz ki, csak meg kellene találni a Tökéletes Pulóvert hozzá.

Mert szeretjük a gyümölcsöket.



Ilyesmi nyakláncot is szeretnék, de vagy baromi drágák, vagy rondák, és tudooom, mindenkinek ilyenje van...

Elfogadnám ezt a kilátást ébredés után.

Öhm, ha másnak is vannak ilyen felszínes kívánságai, szívesen fogadom a vallomásokat. Tudom, nem a könyves oldalt kellene ilyen hülyeségekkel bomlasztani, miért nem nyitok egy személyes blogot (újra), és akkor ott megbeszélhetnénk (vagy megbeszélhetném magammal), hol lehet ezt meg azt kapni, ki mit főz vagy eszik ebédre, milyen krémet használ száraz bőrre, eh.

Ui.: elfogyott a csoki. Nem, nem én ettem meg az egészet, és ezt a postot tegnap este kezdtem el - csak túl fáradt voltam, hogy berakjam ezt a néhány képet és értelmetlen szöveget -, akkor még a fele megvolt, aztán a kontaktom besegített, és két kockányi maradt, amelyet túlzott mohósággal el is fogyasztottam. Szerintetek menjek le a boltba egy másikért?



2012. október 12., péntek

Az idei év egyik legjobb kabátkönyve

"Azáltal, hogy Sallyval és Juliával együtt élek, amúgy is sokat engedek puritán elveimből. Mindkettőjüknek születésüktől kezdve jó dolguk volt, a boldogság természetes állapot számukra. Az élet arra való - gondolják ők -, hogy mindent nyújtson nekik, amit megkívánnak. Hát hiszen lehet, hogy egyes esetekben ez csakugyan így van, az élet elismeri a számla összegét, és pontosan fizet. De hát - sajnos - nekem nem tartozik semmivel, s ezt már születésemkor közölte velem. Nem merek tőle kölcsönkérni sem, mert félek, hogy eljön az idő, mikor nem ismeri el el követeléseim jogosultságát."


Jean Webster: Nyakigláb Apó
Értékelés: 5 tintapaca az 5-ből
Kedvenc karakter: Judy Abbott


A fenti idézet alapján úgy tűnhet, nem egy vidám történetről van szó, pedig igen, csak Judynak - illetve Jerushának, istenem, hogy lehet ilyen rusnya nevet adni egy kislánynak - ilyen gondolatai is vannak, szomorúak, fájdalmasak. Alapvetően egy talpraesett, optimista lány, de tizennyolc év árvaházi nevelés mindenki lelkében mély nyomokat hagyna, ahol Judynak nem kevés munkában is része volt. Ám a sors a veszteség számláját kiegyenlíti, amikor Mrs. Lippet, a John Grier Otthon teljhatalmú zsarnoka közli vele, hogy az otthon egyik pártfogója finanszírozni fogja Judy egyetemi tanulmányait, mert szent meggyőződése, hogy kiváló író lehet belőle. Patrónusának - aki a névtelenség ködébe burkolózik - havonta levelet kell írnia tanulmányi előmeneteléről és fejlődéséről.
Nosza, Judynak több se kell, ír ő szinte naponta:) Ezeken a leveleken keresztül ismerjük meg hősnőnket, amint a Fergusson Hall leánykollégiumban okosodik. Nagyon megkedveltem Judyt, szerettem a határozottságáért, az egyenes jelleméért és azért is, mert a patinás egyetem ellenére nem veszített el érzékenységét és jószívűségét. Néha előtör belőle a kisebbségi komplexus, érzi az árvaház kartonruháját a selyemruha alatt, de többnyire napsugaras leveleket ír az általa Nyakigláb Apónak nevezett pártfogónak, mert egyetlenegyszer látta őt, de a fényviszonyok miatt csak a hosszú lábait vehette szemügyre.
Azért is kedveltem Abbott kisasszonyt, mert sok gondolata rímel az enyémekre, és, hát, valljuk be, néhány tulajdonsága is, például humán tárgyakban sokkal jobban remekel, bár én vele ellentétben nem tudok írni (matekból biztos, hogy megbuktam volna), de hozzá hasonlóan szeretem a Jane Eyre-t, az Üvöltő szeleket. Szegény Judy, úgy nőtt fel, hogy nem ismerhette meg a könyvek csodálatos világát, szörnyű dolog ez, és kénytelen néhány hónap alatt bepótolni annyi mindent, ám villámgyorsan halad, kis ablakfülkéjében "olvasási orgiákat" rendez és esténként is olvas tanulás helyett. Ha már ablakfülke, Judy szavai nyomán az az észveszejtő gondolatom támadt, hogy olyan szívesen tanulnék én is Fergusson Hallban - remélem, toronyszobát kapnék, mint Judy -, pedig a hideg futkos a hátamon az iskolák gondolatától. És furcsa módon megkívántam a Gemma Doyle trilógia harmadik részét is, holott YA undorom van, valószínűleg azért, mert az is lányiskolában játszódik.

Hihetetlenül jólesett Judy Abbott kalandjait olvasni, nagyon jó pillanatban találkoztunk, igazi kabátkönyv. Kicsit olyan, mint Anne Shirley - ráadásul Juliának, a sznob szobatársának azt mondja, "Anyám született Montgomery" -, őt túl bájosnak találtam, a párhuzam alapján úgy gondolom, az Anne otthonra talált rosszkor olvastam. Na, de majd a második részt!

Begépelek még néhány idézetet a Nyakigláb Apóból:

"A férfiakat kétféle módon lehet meggyőzni. Vagy hízelgéssel, vagy erőszakkal. És mert  megvetendő dolognak találom, hogy hízelgéssel jussak célomhoz, akarva-akaratlan erőszakosnak kell lennem." - Judy, te olyan bölcs vagy:D
"... talán a tavasz teszi vagy a békák megjelenése, amelyek mindig a régi gyűjtési hajlamot ébresztik fel bennem. Az egyetlen dolog, ami mégis visszatart attól, hogy gyűjtsem őket, az a tény, hogy itt senki sem tiltja."
"... Sally egyéb szerszám hiányában a hajkefémmel csapott rá - brrr, képtelen volnék még valaha is használni! -, és az elejét megölte, de a hátulsó ötven láb virgoncan beszaladt az íróasztal alá, és eltűnt.
Ez a repkényes falú, régi épület teli van százlábúakkal. Rettenetesen utálatos állatok. Inkább egy tigrist szeretnék tudni az ágyam alatt, semmint egy százlábút." - Ezzel kapcsolatban én is így érzek. Ráadásul valahányszor sikerül lecsapnom valami undorító dögöt, mindig eltűnik, és nem tudom, kiszenvedett-e vagy bosszút forral ellenem...
"Nem az élet nagy bajai azok, melyek próbára teszik a jellemet! A nagy tragédiákkal bátran szembenézni és vállalni a szenvedést, az könnyebb feladat, de a mindennapi élet kicsinyes kellemetlenségeit elviselni és mosolyogni rajtuk, az már sokkal nehezebb, ahhoz már erős jellem kell." - Jaj, Judy, sose tudd meg..

Ui.: nagyon cukik a rajzok.

Eredeti cím: Daddy Long Legs
Folytatás: Kedves Ellenségem!
Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó
Kiadás éve: 1963
Fordította: Altay Margit
Ár: kb. 300 Ft volt, eredetileg 14 Ft:)

_____________
Kép forrása itt.