2018. február 11., vasárnap

A világvége és ami utána jön


N.K. Jemisin: Az obeliszkkapu

(A hét nem kedvezett a kreatív energiáknak és a laptopom is úgy gondolta, ha már lusta vagyok, ő elmegy pár nap szabira. Szóval ez nem lesz valami jó, ráadásul a spoilert is el kell kerülnöm valahogy.)
(Már ott elcsesztem, hogy zárójeles megjegyzéssel kezdtem az egészet, hehe.)

Először T/1-ben akartam leírni, de inkább maradok a saját érzéseimnél: csendes kínnal éltem Az ötödik évszak elolvasása után, amikor úgy festett, a folytatások magyarul nem fognak megjelenni. (A lelkem mélyén ment a puffogás az általános ízlésről.) Aztán jött a Hugo, és hosszan kifújtam a levegőt. 2017 végén megjelent Az obeliszkkapu.

Persze, az volt a kérdés, Jemisin mihez kezd a trilógiák átkos második részével. Elmúlt a meglepetés ereje, felépült egy baromi érdekes, szokatlan világ, az elvárások magasak voltak. Lehet-e ezt fokozni? Lehetett volna, de Jemisin annál okosabb és fegyelmezettebb szerző, hogy az egekig történő tupírozással hiteltelenné és ócskává tegye a regényét.
A külvilág után kicsit befelé fordul. Vihar előtti csend. A robbanás előtti tompa morajlás. Lüktető érzés a koponyád hátsó részében.
Tudjuk, hogy ennek nem lesz jó vége.

Rettentő depresszív, magába húzó történet; Az ötödik évszakban kitört világvége még mindig tart és valószínűleg ez lesz az utolsó. Hamufelhő takarja el az eget, a növények kezdenek haldokolni, a kirkusának eszébe jut az emberhús íze. Miközben egyre több apró, fontos részletet tudunk meg Rezdületlenről és próbáljuk összerakni a képet, Kasztrimában, csupán a rideg tényeket szem előtt tartva és minél elkeseredettebben küzdve a túlélésért, sebesülteket hagynak meghalni és reális alternatívaként merül fel a kannibalizmus a jövőre nézve, amikor kifogynak a fehérjeforrásokból. Az jár az emberek fejében, mikor halnak éhen a gyerekeik.
Mint említettem, ez nem egy vidám könyv, de bánta a fene; hiába telepedett rám a hangulata, legszívesebben le se tettem volna a kezemből, amíg be nem fejezem. Annak ellenére, hogy kifejezetten jó memóriám van és élénken éltek bennem az előző rész eseményei, bizonyos részletek égetően hiányoztak, amikor Essun és Alabástrom vitázott, vagy amikor Essun a múltbeli tettei miatt emésztette magát, ezért írtam magam egy rövid vázlatot a cselekményről (utoljára a Királyok csatájánál tettem meg ezt, amikor még a fasorba se volt a Kardok vihara). Mert újdonságok, azok vannak, nagyon kíváncsi vagyok, a harmadik részben hogyan fognak összeérni a szálak és még mik fognak kiderülni Rezdületlen világáról. Ha ugyan kapunk válaszokat és nem üveges szemmel fogunk meredni a plafonra.
Ebben a részben erőteljesebb - legalábbis én annak éreztem - a karakterdráma; Jemisin belépteti a történetbe Nassunt mint nézőpontkaraktert és ezzel új töltetet ad az anyjával való kapcsolatának; hogyan legyen gyengéd egy orogén anya egy olyan világban, ahol agyonverik a roggákat? Hogyan tanítsa meg titokban, heti pár óra alatt, hogy ne pusztítsa el a környezetét véletlenül, amikor a Fulkrumban hosszú évekig trenírozzák az odakerülő gyerekeket? Része lehet-e a kegyetlenség a szeretetnek?
Marad-e hely a szeretetnek a kegyetlenség mellett egy felcseperedő gyerek szívében?

Nagyon erőteljes ennek a könyvnek a hangvétele, mintha tengernyi fájdalmat és dühöt sűrítene magába. Néha elfelejtettem, hogy fantasyt olvasok, de szerintem hiba is csupán akként nézni rá.
Mehet az izgulás a harmadik részért.

Eredeti cím: The Obelisk Gate
Sorozat: A megtört föld 2.
Kiadó: Agave Könyvek
Fordította: Ballai Mária
Ár: 3480 Ft


2018. február 1., csütörtök

A bennünk élő sötétség

"Talán Kanut királyt játszom, aki hiábavalóan igyekszik feltartóztatni az áradatot. Mégis hinnem kell, hogy megmenthetem a St. Oswaldot. Bármily fegyver akadjon is, az tisztességes lesz. Legyen akár kerti törpe vagy egy számítógép. Éveken át ellenálltam a változásnak abban a reményben, hogy a változás elkerül majd. Most nekem kell a változás előidézőjévé válnom, bármilyen kényelmetlen szerep is ez."

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola

Nem olyan rossz ez, de kezdjük az elején.
Amióta az Ulpius-ház kiadó jobblétre szenderült, Joanne Harris a magyar kiadói pokol valamelyik bugyrába süllyedt, és sokan értetlenkedtünk afelett, hogy jó pár fos Ulpius-szerző mellett a Libri miért nem folytatja Harris kiadását, holott viszonylag ismert szerző még A felszín [azon emberek gyűjtőneve, akik csak azokat a könyveket ismerik, amelyeket a hirdetések és a filmek az arcukba tolnak] körében is*. Aztán megtört a jég a Csokoládéval, a rajongók kicsit tépték a hajukat, de legalább már felcsillant a remény, és meg is érkezett a Different Class magyar kiadása képében.
Nem akarok sopánkodni a címen, a borító tetején díszelgő, szerintem kissé félrevezető mondaton (bár a könyvből van), örülök, hogy megjelent és Szűr-Szabó Katalin fordította, egyebet nem is kívántam a kiadótól, tehát nézzük a könyvet.

A könyv a Malbry városkájában játszódó Kékszeműfiú és Urak és játékosok című regénnyel egy halmazt alkot - igen, tulajdonképpen sorozatot, de egymástól függetlenül is lehet őket olvasni, és Harris van olyan jó fej, hogy a könyv felét nem a másik kettő rezüméje teszi ki és nem spoilerez, vagyis nem hülyének, hanem gondolkodó lénynek tekinti az olvasóit.
A cselekmény egy évvel az Urak és játékosok galibái után játszódik, a helyszín ismét a patinás, büszke és merev hagyományaihoz makacsul ragaszkodó, ötszáz éves fiúiskola, az egyik nézőpontkarakter Roy Straitley, a koros, zsémbes latintanár, a másik ismét egy Idegen, Aki Tönkre Akarja Tenni az Iskolát - a személyét nem ismerjük, de az biztos, hogy pszichopata, aki titkolja beteges hajlamait.

Sok olvasónak csalódást okozott ez a regény, a hosszas várakozás is feljebb tornázta az elvárásokat. Abban egyetértek a többiekkel, hogy nem annyira kirobbanóan jó, mint az Urak és játékosok, de nekem azért nem okozott csalódást. Az egész könyvet Straitley uralja, szerintem a lassú felvezetés is az ő számlájára írható, mintha Harris direkt hozzá igazította volna a regény stílusát. Ez az ő utolsó főszerepe; sok a nosztalgia, a kesergés, a félelem a felejtéstől, a magánytól - néhány öreg Ozzie-nak az élete az iskola, nem házasodtak meg, nincsenek gyerekeik, hobbijaik, de még egy macskájuk se. Straitley nem akar szánandó, öreg bácsi lenni - egy olyan fiatalember (ez az öregek kedvenc degradáló szava minden, náluk fiatalabb férfira) figyelmezteti a sajt és a sütemény veszélyeire, akit annak idején ő tanított meg az első deklinációra! Hová tűnt az a 20-25 év? Hová tűnünk mi? Retteg attól, hogy már nem ér semmit, hogy megfakul és semmivé válik - ki az, aki nem fél? Az öregségtől, ami olyan, mint egy szégyenbélyeg, miközben a tükörből egy tizenéves csillogó tekintete néz vissza?

Straitley erőteljes szerepe mellett a rejtély, ami összefonódik a múlttal, a St. Oswald súlyával, Malbryval, lassan bontakozik ki, de a végére felgyorsul a tempó és minden összeáll, és azért Joanne Harris még tud meglepetést okozni és matekolnivalót adni a téli estékre. Nincs itt semmi baj, csak várni kell egy kicsit. Mindenki olvassa el, vagy olvassa újra a másik két kötetet, többet nem mondok.:)
Sok mindent érint ezen felül a St. Oswald fiúiskola; a mieink kontra többiek kérdését, mennyit számít, ha egy nem közülünk való hal meg, akinek nem bőrtáskája, hanem hátizsákja és steppelt kabátja van és a Sunnybankbe jár; hogyan kell lépést tartani a mai kor elvárásaival; meddig tanár a tanár, és mikor válik csillogó mosolyú marketingessé; meddig terjed a felelőssége; helyes-e gondokat iskolán belül megoldani; ki kell-e állni az igazgatónak a tanárai mellett, vagy mindent áldozzon fel egy gyerek szeszélyeiért, mert már attól túlélő lesz, ha összeszidják? A megoldás valahol középen van, de nem univerzális és sohasem tökéletes - de csak így van mód arra, hogy elkerüljük a bennünk élő sötétség és a mindent elnyelő mélység vonzását.


* Utálok lábjegyzetelni, de szerintem a Csokoládé filmváltozata többet ártott az író imázsának, mint használt. A film cuki, kedves, fogyasztásbarát, Joanne Harris azonban minden, csak nem tündibündi.

Eredeti cím: Different Class
Sorozat: Malbry 3.
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2017
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 3500 Ft (mivel libris, ötszáz akcióban lesz benne)

Szösz

Tegnap, mozi után:
- Szívem, mit keres a szemceruzád a hűtőben?

Tudtam, hogy elfelejtettem valamit.


********** ********** *********    ********* ****** ********* ******

Annyira örültem hétfőn a jó időnek, hogy futottam 10 km-t, bár legszívesebben meztelenül rohangáltam volna, virágkoszorúval a fejemen. Kár, hogy nem tudok koszorút fonni

2018. január 31., szerda

A januári mérleg

Nem vettem könyvet. Egy darabot se.
Ezzel a kijelentéssel nem a mellkasomat akarom döngetni, hogy mekkora király minimalista vagyok - mert nem vagyok az és irritál, amikor az emberek a magukévá tesznek egy irányzatot és folyton önigazolást keresnek, bizonygatják, hogy ez mennyire jó, de nem szoktam beszólni senkinek, mert mindenki azt csinál az életével, amit akar. Ha jólesik, vegye meg az idei 15. könyvet vagy rendezze táblázatba a várólistáját, csak engem ne próbáljon erre rávenni -, már kezd körvonalazódni néhány érdekes könyv, de kezd a könyvtár is hiányozni (nálam a könyvtározás erősen hullámzó jelenség), ezért először ott fogom őket lecsekkolni:

Leïla Slimani: Altatódal
Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van
Erdődy Edit (szerk.): Szeretők és házastársak
Undinė Radzevičiūtė: Halak és sárkányok
Lydia Davis: A történet vége
Anne Carson: Vörös önéletrajza
Szeifert Natália: Az altató szerekről
Egyébként még rengeteg van a vonatkozó polcon, csak mostanában ezek járnak a fejemben.
(Mindezt azért írtam le, hogy ne felejtsem el őket levadászni, ha odáig jutok.:)

Nézzük az olvasásokat:

Eleanor Catton: A fényességek N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola Henry James: A csavar fordul egyet

Egész szép mennyiség lett, elégedett vagyok vele - főleg, hogy A fényességekről tudjuk, mekkora. És egész jó is volt, akárcsak a többiek, csak Franzennél lógott ki a lóláb itt-ott, meg hát A csavar fordul egyet erősen igénybe vette az empátiámat, de nagyon rövid volt, ezért könnyű lesz elfelejteni a bosszankodást. Vicces, hogy pont ők ketten várólistacsökkentős játékosok. Egyébként már van, aki befejezte az idei VCs-t.:))
Az obeliszkkapu nagyon jó volt, a St. Oswald fiúiskola kicsit bicegett, de a végére elégedett lettem. Most többet nem szeretnék róla mondani, majd kap külön bejegyzést.

Ui.: Haladásnak könyvelem el a sok mozilátogatást is, jó lenne ezt a tempót megtartani (bár kissé költséges), most is van 3-4 film, amire nagyon kíváncsi vagyok.

A többiek januárja:
Heloise - aki immár fut
Nita - aki 10 könyvet olvasott el
Dóri - aki meg 16-ot (ha jól számoltam)
Nikkincs - aki szintén nem vett könyvet
PuPilla - aki darabszámban szinkronban van velem

2018. január 30., kedd

Borzalmas csodák


Henry James: A csavar fordul egyet

Nem olyan rossz könyv ez, csak adni kell neki egy esélyt, ami jelen esetben azt jelenti, hogy vegyük fel a késő 19. század erkölcsi szemléletét és... hát, igen, szövegszexuális bölcsészek előnyben.

Vannak olyan emberek, akik rossz országba, rossz kontinensre születtek. Henry James amerikai volt, de hívogatta lelki óhazája, az esős-ködös, ódon, büszke Anglia, a monarchiájával, a lordokkal, a kimért, karót nyelt magatartással - tudjátok, a kastélyt tisztán tartó és vezető, éjjeliedényt kiürítő cselédség a béka animális pólusa alatt helyezkedik el és maradjanak is ott -, az ősi, lehetőleg szellemekkel telezsúfolt (amely egyben eredetiségi bizonyítvány) kúriákkal és a kandallótűz mellett elfogyasztott ötórai teával, miközben kint leszáll az alkony és csupasz faágak karistolják az osztott ólomüveg ablakokat.

Kicsit bővebben és humorosabban az úr habitusáról, aki halála előtt pár hónappal felvette a brit állampolgárságot:


"Henry James harminchárom éves korában végleg elhagyta Amerikát, amelynek harsány közönségességét, nyers anyagiasságát, pénzhajhászó kulturálatlanságát magas igényű művész számára alkalmatlan légkörnek találta. Hawthorne-ról írott könyvében (1879) ironikusan foglalta össze, hogy mi hiányzott nagy elődjének Amerikában 1840 táján ahhoz, hogy a brit írókéhoz hasonló társadalmi környezetben érezhesse magát, elárulva egyben azt is, hogy ő maga, James is mit hiányol az amerikai civilizációban. »Nincs itt európai értelemben vett államszervezet, sőt tulajdonképpen még egyéni neve sincs az országnak. Nincs uralkodó, nincs királyi udvar, nincs alattvalói hűség, nincs arisztokrácia, nincs államegyház, nincs klérus, nincs hadsereg, nincs diplomáciai tes tület, nincsenek vidéki földesurak, paloták, kastélyok, udvarházak, plébániák és szalmatetős zsellérházak, nincsenek repkény borította romok, nincsenek székesegyházak, apátságok vagy kis normán korbeli templomocskák, nincsenek nagy egyetemek vagy híres középiskolák, — nincs Oxford, Eton, Harrow, nincs irodalom, nincsenek regények, se múzeumok, festmények, se politizáló társaságok, se sportélet, nincs se Epsom, se Ascot... De ha mindez kimaradt, akkor minden kimaradt. Az amerikai persze tudja, hogy azért sok minden marad még, s hogy ez mi, az az ő titka.«"
(Forrás: Literatúra)

Térjünk rá a kötetkére, amelybe Henry James jó anglománként mindent belezsúfolt, amit véleménye szerint egy tisztes angol regénynek tartalmaznia kell; nagy, saját névvel bíró régi ház egy, elzárt életmódot biztosító láp vagy rét közepén, titkolózó, saját életet merészelni élő személyzettel. Fess, fiatal, gazdag, ám távolságtartó tulajdonos. Fiatal, tapasztalatlan, rojtosodásra hajlamos idegzettel bíró nevelőnő. Tenyeres-talpas, mindentudó, de lakattal a száján közlekedő házvezetőnő. És, persze, kísértetek, amelyek nélkül, akárcsak a puffos ujj esetében, nem élet az élet.
A szöveg nagyon homályosan, minden egyértelműség nélkül fogalmaz; a házvezetőnő, a nevelőnő és a gondjára bízott gyerekek egy utalásokkal teli nyelvet beszélnek, amely tele van kimondatlan dolgokkal. Mintha attól tartanának, hogy valaki (az olvasó? Azok?) kihallgatják őket. Olvasás közben majd' megőrültem ettől; ugyan volt egy elméletem - ugyanaz, amire mindenki gondol -, de legszívesebben megráztam volna őket, hogy könyörgöm, nyögjetek már ki valami konkrétumot! Mi volt olyan megbotránkoztató az előző nevelőnő viselkedésében? És miért baj, hogy az inas vagy kicsoda a kisfiúval sétált? Tipikusan olyan történet, amely visszatekintve egész jó, mert sokat lehet azon agyalni, hogy tényleg ez vagy az történt, vagy nem, és elgondolkodva lehet böngészni a többiek véleményét. Könnyen lehet, hogy mi spilázzuk túl

Nehéz a nevelőnőt, a névtelen főszereplőt szimpatikusnak találni; az első útjába kerülő úr karizmája leteríti és a Vörös-tengeren is átkelne a kedvéért, hát még hogy két kisgyereket tanítson egy világtól elzárt házban, miközben a férfi legfőbb óhaja, hogy egyáltalán ne zaklassa, bármiről is legyen szó; a bizonytalanságát valószínűleg a hatalma fitogtatásával palástolja; abszolút nem ismeri önmagát; a gyerekekhez való viszonya alapján mániás, vagy valamilyen más lelki zavarral küszködik és elég gyenge jellem, ha két ilyen gyerek így elintézi. Persze, mindenkinek Jane Eyre jut eszébe, akiről könnyű lenne azt gondolni, hogy egy halk szavú, szürke kisegér, aztán elkerekedik az avatatlanok szeme, amikor megismerkednek vele és kiderül, hogy ugyan visszafogott, de nagyon határozott jellem, aki nem ijedezik a sötét sarkoktól.

Tudtam, hogy A csavar fordul egyet a molyok körében nem örvend osztatlan népszerűségnek, ezért az elvárásaim se voltak magasak. Nem bántam meg, hogy elolvastam, de örülök, hogy tkp. egy este alatt végeztem vele, mert hosszabban rendkívül fárasztó lett volna. Én az elején is azt éreztem, hogy kicsit furcsa a szöveg, mintha pár szót kispóroltak volna a mondatokból, lehet, hogy a fordítás a hibás - és az újrafordított változatban már gördülékenyebb -, lehet, hogy James, de nekem nem kenyerem ez a megoldás, stílus, akármi. Az pedig, hogy egy nyolc-tíz éves gyerek "te aranyos"-nak szólítsa a nevelőnőjét, mint egy kofa a kispesti piacon, elég valószínűtlen.

Ui.: Bevallom, a kis cuki, 8x13,5 cm-es, 1969-es kiadás csábított el, gyerekkorom óta vonzódom a pici könyvekhez, ez van.

Ui2.: Azért ez a két ócska rémregényes borító kicsit túlzás.:D



Eredeti cím: The Turn of the Screw
Kiadó: Magyar Helikon
Kiadás éve: 1969
Fordította: Katona Tamás
Ár: pár száz forinttól elérhető

2018. január 26., péntek

Már megvan az év kommentje

"Fantasztikus ez az értékelés! Sokadszorra olvasom, és most először szembesültem vele, hogy ezt nem férfi írta! :))) Nem mintha nem lenne mindegy, de így valahogy még fantasztikusabb."

Valamiért nem tudom bóknak venni - ha meg provokáció, nincs értelme. És nem azért teszem ki, mert vért akarok látni [irónia bekapcs.], hanem azért, mert sokan nem veszik észre, hogy ez sértő.




2018. január 24., szerda

Az új név története

"A lépcsőházban még egyszer belekezdett férfihangon, Lenù, én itt dolgozom a telepen, erre nekem muszáj volt rákontrázni Antoniót utánozva, köszönöm, nem kellett volna, és hirtelen mintha kívülről láttuk volna magunkat, mindketten nyakig pácban a pasinkkal, ahogy szavalunk a lépcsőn, és kitört belőlünk a nevetés. Bármit teszünk, hibázunk, mondtam, ki érti a férfiakat, van velük bajunk bőven, jó erősen átöleltem, és elindultam. De még le sem értem a lépcsőn, már hallottam is Stefanót, amint rettenetes gorombaságokat kiabál Lilának. Most ő volt a mumus, mint régen az apja."

Elena Ferrante: Az új név története

Folytatódik a Ferrante-láz!
Ha a kiadó tartani fogja a megjelenési ütemtervet, azaz év végén, a karácsonyi szezon előtt jelenteti meg a Nápolyi regények soron következő kötetét, akkor masszív, négy évig terjedő hagyomány lesz nálam, hogy Elenával és Lilával búcsúztatom az óévet.

Emlékszem, az első részt, a Briliáns barátnőmet jóformán felfaltam, teljesen magába szippantott és csak egy kicsit legyintett meg a "túlolvasás" (tkp. túladagolás) szele. Az új név történeténél már jobban, és csatlakozott hozzá a nálam speciálisan Ferrantéhoz kapcsolódó érzés: az emberek iránti undor, és ennek semmi köze a terjedelemhez, a Tékozló szeretetet a szellős kétszáz oldalával alig bírtam végigolvasni.
Miután a vonaton egyhuzamban elolvastam 100+ oldalt, az is megfordult a fejemben, hogy egy ideig pihentetni fogom a könyvet, annyira megutáltam a szereplőket; képtelen vagyok felfogni ezt a fajta szűklátókörűséget és kicsinyességet. Jelentéktelen szarságokon marakodnak, halálos, vérre menő vehemenciával, ami naponta változtatja a célpontját; ki mit mondott kinek, mit csinált a csip-csup ügyeiben, kicsinállak, agyonverlek, sohatöbbénemakarlakátni. Ráadásul egymással; ezek a fiatalok - nehéz volt észben tartani, hogy többnyire 16-18 éves gyerekekről van szó - jóformán a születésüktől kezdve ismerik egymást, kapcsolataik egyre több emlékkel, sérelemmel terhelődnek, és számomra érthetetlen módon nem akarnak (vagy nem tudnak) egymástól elszakadni, párok alakulnak ki, eljegyzések köttetnek, esküvőt terveznek.

Időnként emlékeztetnem kellett magam, hogy a történet az ötvenes-hatvanas években játszódik, jobbára egy dél-olasz lakótelepen, ami egy iszonyatosan zárt közösség is egyben, megcsontosodott, megkeseredett hagyományokkal, amelyeket az idősebb nemzedékek öntudatlanul a fiatalabbak vállára helyeznek. Nincs hosszú távú gondolkozás, a szülők tehernek tekintik a gyerekeiket és minden reakciójukból süt a fáradt ingerültség, testüket-lelküket hamar elnyűtte a nehéz munka, a pénz hiánya, riasztó, szürke masszává olvadnak össze; nehéz elképzelni, hogy valaha ők is fiatalok voltak, akik azt hiszik, előttük az élet, és ők majd máshogy. Nem csoda, hogy a lányok menekülni akarnak, de a telep kötelékei nem eresztik őket. Lila nem jut messzire, Elena se bír elszakadni, hiába akarja, csak annyit ér el, hogy nem tartozik sehova. Ha sikerül elkerülnie a telepről és felcsillan előtte egy másik élet reménye, szinte égeti ennek a közösségnek a hiánya és rájön, hogy ő nem akar mást, csak a telepen élni (nem értem, nem értem...).

Tulajdonképpen Elena és Lila kapcsolatától is undorodom, amely a tipikus női barátság iskolapéldája; megértőek egymással, támogatják a másikat, de emellett ott van az a kíméletlen versengés, amiatt inkább kútba ugranak, de nem akarnak lemaradni a másiktól, a büszkeségből való elhallgatás, és a mindent felemésztő irigység is, ami beárnyékol köztük mindent, ami szép és jó. Lila tényleg rohadtul rosszindulatú tud lenni - a saját megalázottságát a másik megalázásával palástolja, elrontva annak csöppnyi örömét, néha én is legszívesebben felpofoztam volna, és itt jön megint az énfigyelmeztetés, hogy tkp. éretlen gyerekekről van szó, akikkel sok minden történik, de feldolgozni-értelmezni, magukban tudatosítani (még) nem tudják. Remélhetőleg egyszer képesek lesznek erre.

Kíméletlen látlelet ez a könyv, kegyetlenebb, mint az első rész (vagy csak én érzem így). Évente egy pont elég belőle, ugyanakkor megesz a kíváncsiság, hogyan alakul a lányok élete.

Eredeti cím: Storia del nuovocognome
Sorozat: Nápolyi regények 2.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2017
Fordította: Matolcsi Balázs
Ár: 3990 Ft


2018. január 19., péntek

Az asszonyok élete


Szécsi Noémi - Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)

Tavaly még ezt is sikerült elolvasnom, igazán hatékony vagyok.

Valamiért abban a hitben éltem, hogy ebben a kötetben élveteg arisztokrata hölgyekről lesz szó, akik délelőtt tizenegykor kelnek ki selyembaldachinos ágyukból és a fő délutáni program a margitszigeti korzózás, miközben otthon a személyzet lázasan készül az ötfogásos, ezüstvillás vacsora előállítására. Nos, ehhez képest főleg a tisztes középosztályban kalandoztunk - abszolút nem bántam ám, mert könnyebb volt Méhelyékkel azonosulni, mint az Andrássykkal, ill. érdekeltek a múlt jelenbe ágyazódó, mindent túlélő attitűdjei, például: a spórolás! A feleség, az asszony az otthon öko-és mindenféle szisztémájának a katalizátora és működtetője (ami nagyrészt még mindig így van), ő tartja a kezében a gyeplőt és a szálakat, vezényli az alapanyagok beszerzését - akár nemzetközi kapcsolatokat is megmozgatva, hogy az asztalra friss és költségkímélő hús kerüljön -, ügyel a készletszint fenntartására (zár a kávéspikszisen!), kormányozza a különféle korú csemeték nevelését, sasszemmel figyeli a cselédeket és a bátor porszemeket, amelyek az Otthon vesztére akarnak törni, és mérlegképeseket megszégyenítő kettős könyvelést vezet.
Mindennek szépen, olajozottan kell működnie - és az a szép és olajozott, amit a ház úrnője annak tart, és nehezen viseli, ha ezt a mások (főleg férjurak) számára láthatatlan rendet meg akarják bolygatni. Elnézést kérek, de férfiember nem értheti azt a mélyről jövő hevületet, amikor a nők nagymosáshoz fognak, és gyakorlatilag kirántják a szerencsétlen, elcsigázott családfő alól a vánkoscihát és elzavarják a vendéglőbe ebédelni (ti. hogy ne legyen láb alatt). Mindent ki kell mosni! A kosz ott csúfolódik a ruhákon, a szőnyegen, a lepedőn! Ha már a külvilág káoszát nem tudjuk megregulázni, legalább az otthonunk felett gyakoroljunk kontrollt. Ismerős? (Nekem igen.:)

Persze nemcsak a háztartási teendőkről szól a kötet, de szükségem volt némi elkalandozós bevezetésre, mert jelenleg objektív-tájékoztató bejegyzést nem tudok magamból kipréselni.
Annak ellenére, hogy mindig tartok a non-fiction kötetektől - nem szeretek párhuzamosan több könyvet olvasni és félek, hogy az ismeretterjesztők egyhuzamban ellaposodnak -, meglepően gyorsan haladtam A budapesti úrinővel; a stílusa olvasmányos és nagyon sok egyéb érdekes dolgot is megtudhatunk - ld. Szent Antal tüze vagy Semmelweis rejtélyes és brutális halála - a fősodorhoz képest. Az úrinő háztartása mellett megismerjük, milyen volt a tárgyalt évek során a társasági élet, megtudhatjuk, hogy Blaha Lujzát a saját ebédlőasztalán műtötték meg, milyenek voltak egy törvénytelen gyerek esélyei az életben, hogyan illett a szerelmes, ill. szakítólevelet megfogalmazni stb. - a könyv valószínűleg mindent felölel, ami a nőket érintette. Szécsi Noémi azt nyilatkozta egy interjúban, hogy "Azt akartuk megmutatni a nők szerepével kapcsolatban, amiről nem beszélnek... a nők története még mindig kifejezetten elhallgatott nézőpont a magyar kultúrtörténetben." Nem akarok azzal dobálózni, hogy ez mértéktelenül sikerült, hogy hiánypótló mű (bár valószínűleg az) és mindenki éjjeliszekrényén ott a helye, mert nem ismerem a rendelkezésre álló, vonatkozó szakirodalmat és nem is olvastam mást a témában - Borgos Anna két könyve megvan, egyszer jó lenne őket is elolvasni -, ezért maradjunk annyiban, hogy örültem, hogy elolvastam, az ismereteim gazdagodtak (kérdés, hogy meddig maradnak meg a fejemben) és nem zárkózom el a hasonló kötetektől.
A vége felé kicsit keserű lett a szám íze, amikor a szerzők a nők oktatását tárgyalták; igen, tudom, hogy több mint száz év alatt sokat változott a világ és az emberek életszemlélete, de szomorú volt olvasni, hogy a nőket csökkent értelmi képességűnek tartották, akik csak papagájmód megtanulnak valamit, de a jelentőségét nem fogják fel és nem képesek általa gondolkodni-fejlődni. Szar volt erről Gyulai Pál véleményét olvasni, vagy Mikszáth fokozott gúnyolódását a a Wohl nővérekről, csak azért, mert nőkről van szó, de nem akarom ezt tovább gondolni, mert a szerzők sem teszik és nem erre akarok emlékezni a kötetből.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2015
Ár: 4290 Ft


2018. január 17., szerda

Napfivér, Holdnővér

"Mannering hanghordozásában mindig volt valami uralkodói fensőbbség, mert önmaga tekintélyéről és végtelen fontosságáról alkotott képét semmi sem tudta megrendíteni. Kizárólag annak az embernek a szemszögéből tudta nézni a világot, aki irányítja a dolgokat, és szeretett szónokolni. Ebből a szempontból szöges ellentéte volt vendégének - és ez az ellentét némileg irritálta is Manneringet, mert bár kedvelte az olyan emberek társaságát, akik kellő tisztelettel néztek föl rá, bosszantotta, ha olyanokra kellett pazarolnia az idejét, akiket nem tartott érdemesnek a figyelmére. Charlie Frosttal mindig igen nagylelkűen viselkedett, megkínálta itallal és cigarettával, ha új bemutató volt az operaházban, megajándékozta a fiatalembert a karzatra szóló jegyekkel, de Frost csöndes és visszafogott modora időnként az idegeire ment. Mannering mindig bizonyosfajta szerepben látta követőit, felcímkézte őket, ahogy mások a foglalkozásuk alapján címkézik fel embertársaikat, és csak »a doktor« - ként, vagy a »tizedesként« - emlegetik őket; Mannering azonban csak fejben osztogatott efféle címkéket, nyíltan sose nevezte így az ismerőseit, és kizárólag az ővele szemben tanúsított viselkedésükkel jellemezte őket - mert bárkit, akivel találkozott, így látott: mint saját, egyedül autentikus személyiségének tükörképét vagy torzképét."

Eleanor Catton: A fényességek


Eleanor nem az a lány, akit siettetni lehet, állapítottam meg kissé trágár módon olvasás közben; amikor eszembe jutott az az őrült ötlet (bár, inkább az nevezhető annak, hogy megvettem), hogy a 2017-es év utolsó megkezdett olvasmánya ez a monstrum legyen, nagyon meg kellett küzdenem magammal az első pár (<50) oldalon, mert haladni akartam, vártam, hogy elkapjon a történet sodrása, de csak valami bizonytalan locspocsot éreztem a lábujjaimnál, folyamatosan visszarántott és rákényszerített, hogy üljek a seggemen és várjak. Így hát vártam, és amikor túljutottunk az alapszituáción - egy idegen belebotlik egy titkos tanácskozásba, és, miközben kóstolgatják egymást, bepillantást nyerünk az idegen múltjába és jellemébe -, és elkezdődött a történet, én is megnyugodtam lelassultam hozzá és kezdtünk összecsiszolódni.

Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban; az tagadhatatlan, hogy szerettem olvasni, eldagonyáztam benne és nem éreztem, hogy a sarokba fogom hajítani, ha nem történik végre valami - mert történik, csak nem az általunk megszokott módon - azaz a könyvekben és filmekben, ahol pár vágással vagy csak úgy magukban, az olvasók-nézők elől elhallgatva eljutnak a megoldásig a szereplők -, hanem olyan naturalisztikus, azaz elég uncsi módon. Apró tévedések, csúszások történnek, óriási galibát okozva és tizenpár ember életét összekuszálva. Elkallódik egy utazóláda. Aláírják egy hajó adásvételi szerződését. Valaki megvásárol négy darab női ruhát. A magamban csak holdudvar-szereplőknek nevezett karakterek próbálják kibogozni a szálakat, lehetőleg mindent kiszedve a többiekből, és mindent megtartani a maguk szerepéről. Mi a közös az örömlányban, a politikusban, a remetében, a szélhámosnőben és a hajóskapitányban? És a többiekben? A szálak tovább gabalyodnak, ahogy mindenki próbálja takargatni magát, indulatok szabadulnak el, régi sérelmek törnek a felszínre, szerelem, felebarátság, kapzsiság, bosszúvágy és rosszindulat rajzolja át a képet a fogyó hold árnyékában.

Ezzel a hatásvadász képpel teszek egy kis kitérőt: valószínűleg az egész történetet átszövik az asztrológiai jelképek, szimbólumok, amelyek egy plusz jelentésréteggel árnyalják a történetet, de az értékelők többségéhez hasonlóan nem értek a csillagjegyekhez, csak @fischerella molyos értékelése segített átlátni egy-két dolgot. Annyit tudok felmutatni, hogy az a két pasi, akibe halálosan belezúgtam életem során, mindkettő Rák jegyű (és közgazdász, de ez inkább magyarázható azzal, hogy a bölcsészek szexinak találják a számok varázslóit), és hogy előszeretettel takarózom a napjegyemnek tulajdonított jellemzőkkel, ha nagyobb összeget verek el ereszdelahajam-dolgokra (hát még ha csillognak is). Idétlenkedés vége.

Ijesztő kép innen
Szerencsére az asztrológiai inkompetenciával is élvezhető A fényességek. Ahogy fentebb sírtam róla, Eleanor lassan és kicsit szokatlan módon építi a cselekményt, de bámulatos logikai készséggel; ki, mit, mikor (akár hosszú évekkel ezelőtt) mondott és tett a kb. húsz fontosabb szereplő közül, mind szépen összefonódik és a végére összeáll a mozaik, bár gyakran előfordult, hogy bávatagon pislogtam a sárga fotelben, hogy a hogy fenébe is van ez, ehhez még az én memóriám kevés 947 oldalon keresztül, ráadásul a bájos, ifjú hölgy a vége felé már az idősíkokkal is elkezd babrálni.
Nem mehetek el szó nélkül a találó, pontos karakterábrázolása mellett; az okok és indítékok közötti matekozásban arra is van idő (na meg hely), hogy bemutassa a szereplők jellemét, a mozgatórugóikat, érzelmeiket és mindenféle defektjüket, amelyek jól felvázolják a reakcióik hátterét.

Tehát: tetszett, jól esett belemerülni, olvasni ezeknek a hétköznapi, érdekes embereknek a történetét és kíváncsi voltam, mi sül ki a végére. Az elejét leszámítva nem támadt bennem türelmetlenség és nem éreztem azt, hogy tele van üresjáratokkal, de nem látok rajta semmi Man Bookeres, szédítő díjaznivalót - ha csak azt a bátorságot nem, hogy egy mai, fiatal író úgy dönt, hogy ír egy viktoriánus stílusú nagyregényt és ezt a feladatot remekül teljesíti. Lehet, hogy nem intelligencia-robbantó újdonságot kellene várnom a díjnyertes regényektől, hanem tiszteletet (is) a régmúlt iránt.

Ui.: A magyar kiadás gyönyörű (a képek nem adják vissza a részleteket), de a cím, miért ez lett a címe?

Ui2.: Rendkívül büszke vagyok magamra, amiért viszonylag hamar elolvastam a várólistám legvaskosabb darabját, és nem ejtettem se a lábamra, se a mellkasomra.

Eredeti cím: The Luminaries
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2016
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Ár: 5990 Ft (de a Molyon 3000-ért is árulják)

2018. január 15., hétfő

Körkérdés

A Moly kapcsolódó zónájából loptam ezt a kérdéssort, akinek tetszik, vigye.

1. Kedvenc műfajod az elolvasott könyvek alapján:

Cseppet sem meglepő módon a regény.

2. Várva várt könyv/ek, ami/k végül hatalmas csalódást okozott/tak:

Már mindenki unja, de továbbra is Dennis Lehane-től Az éjszaka törvénye a dobogós, de Gavalda Kis kiruccanása, a Merre jársz, Bojangles?, valamint a No és én nélkül tudtam volna élni. A föld alatti vasút kicsit lapos volt az elvárásaimhoz képest, Gemmell Jon Shannow-sorozata pedig rosszkor talált meg.

3. Félbehagyott könyvek száma, könyv/ek félbehagyásának oka:

Szerencsére tavaly nem volt ilyen.

4. Olyan könyv/ek, aminek már (többször is) nekiugrottál és végül nem bántad meg, amiért elolvastad:

2017-ben ilyen se volt, de 2016-ban kettő is; Joanne Harristől az Aludj, kislány! és Anna Gavaldától a Vigaszág - nem hogy nem bántam meg, hogy elolvastam, hanem kifejezetten tetszettek is.

5. Olyan könyv/ek, ami nem tetszett, de kíváncsi voltál a végére, ezért „csakazértis” elolvastad:

A "vége miatt olvasom" olyan klasszikus kezdő olvasó-frázis, engem sose motivált, hogy csak azért olvassak végig egy könyvet, hogy megtudjam, hogyan zárul a történet.

6. Olyan könyv/ek, amiért utólag túlárazottnak tartasz:

Könyvekkel kapcsolatban nem szokott bennem felmerülni a túlárazottság gondolata, meghagyom a kozmetikumoknak - akár tetszik, akár nem, nekem a könyv nem termékkategória. Persze, drágák, de mi nem az? Drága a kenyér, a sajt, a cipő, minden, a fizetések meg alacsonyak. Rengeteg akció fut mindig, léteznek antikváriumok, a molyos zsibvásár, nem muszáj teljes áron vásárolni.

7. A legszebb történet:

Ööö... most tudatosult bennem, hogy a "szép" címkét egyik olvasmányomra se tudom rásütni, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Az Augustus és A teamesternő könyve nekem szép a nyelvezete, a lassúdad melankólia miatt, ami árad a sorokból, szép az Ava Lavender különös és szépséges bánata a kettősségével.

8. A legmeghatóbb történet:

Vajon mi választja el a "legszebbtől"?... Megható történeteket végképp nem szoktam olvasni.

9. A leghosszabb könyv:

Javában átnyúlt idénre, de akkor is A fényességek Eleanor Cattontól a szegény 947 oldalával.

10. Sorozat, amit elkezdtél:

Még én is meglepődtem, hogy van ilyen: a Luna, Jon Shannow, a Megtört föld, Blacksad - a Jon Shannow kivételével szeretném is őket folytatni, ill. a Megtört föld már folyamatban van.

11. Sorozat, amit befejeztél:

Ilyen is van! A Makedónia David Gemmelltől.

12. Újraolvasott könyv/ek:

Családom és egyéb állatfajták, Hetedik mennyország, Titokzatos folyó, A szingli fejvadász 1-2.

13. Váratlanul kapott és megkedvelt könyv/ek:

Nem szokott ilyen előfordulni (szerencsére...), de a Ház a világ peremén meglepett, hogy mennyire tetszik, és Nitától kaptam.

14. A legszomorúbb történet:

Ezekben már tudok dúskálni.:P Az ötödik évszak (és a folytatása is) elképesztően lehangoló, árad a történetből, hogy ennek nem lesz jó vége és senki nem is számít rá; az Amikor elhagytak őrületétől és magányától le lehet szaggatni a falat, és még sok könyvvel tudnám folytatni a sort.

15. A legrosszabb olvasmányélmény/ek: 

Ugyanazok, mint a kettes pontnál.

16. 2017-ben a kedvenc sorozat (max. 2.):

A Megtört föld N.K. Jemisintől és a Luna Ian McDonaldtól. (Megszavazom nekik a bizalmat, hogy a folytatások is ilyen jók lesznek.)

17. 2017-ben a kedvenc/ek (max. 3 kedvenc lehet):

Ööö, öö... na, jó, legyen az Egy csésze tea, Az elszúrt idő nyomában és a Miről beszélek, amikor futásról beszélek, de még bőségesen tudnám kedvencgyanúsokkal folytatni.

+ 18. Könyv/ek amit/ket vársz, ill. biztosan elolvasol 2018-ban (max. 5):

Néhány éve nem követem nagy figyelemmel a várható megjelenéseket, de Dan Simmonstól a The Terrort biztosan előrendelem, ha idén megjelenik.
Nagyon szeretném elolvasni az Olümposzt, A Mandible családot, meg a többi újdonságot, ami tavaly év végén felgyűlt. Meg persze a várólistacsökkentős könyveket.



2018. január 11., csütörtök

Két út között

Napok óta ezen a bejegyzésen kotlok, egyszerűen képtelen vagyok dűlőre jutni vele - ahogy az a hozzám passzoló, nagyon jó könyvekkel elő szokott fordulni -, ezért kimegy így, ahogy van.

Jeffrey Eugenides: Egy test, két lélek

A 2017-es év fináléjában csúszott be a legjobb olvasmányok közé az Egy test, két lélek, ami félig-meddig impulzusvásárlás eredménye volt - azért félig-meddig, mert ott bujkált a tudatom valamelyik rekeszében, hogy alkalomadtán be kellene szerezni, és nem sokáig haboztam, amikor megpillantottam egy antikvárium kirakatában.
És milyen jól tettem! Kicsit tartottam ettől "a gén, amely átszörföl az évszázadon"-dologtól, amit a fülszövegben olvastam, reméltem, hogy nem valami megfoghatatlan animusizé-vándorlást kell olvasnom, mint mondjuk Joanne Harris egyik novellájában (A J-ZUS gén, vagy valami ilyesmi a címe), de nem: egy család három generációját ismerjük meg Callie/Cal, az egyik unoka szempontjából.
A családtörténet egy apró görög faluban kezdődik a nagyszülőkkel, akik a török támadás miatt kénytelenek elhagyni szülőföldjüket, és nagy viszontagságok után Detroitban próbálnak új életet kezdeni. Callie/Cal visszatekintő módszere miatt könnyű az antik görög művekre jellemző, sorsszerű, eleve elrendelt véletlenek sorozatát belelátni és visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy beüssön a katasztrófa és magával sodorjon mindent.
Eugenides előszeretettel ír - mivel mind a három, magyarul megjelent regényét olvastam, feljogosítva érzem magam az okoskodásra - valamilyen lelki kínban élő, zavarral küzdő emberekről, legyen szó az egyetem és a felnőttlét közötti légüres térben szorongó fiatalokról (Házassági összeesküvés), vagy az elérhetetlen vágy tárgyát leső, a tinédzser zűrzavarokkal küszködő fiúkról (Öngyilkos szüzek). Callie/Cal is identitásproblémákkal küzd, csak más pályán, de személyiség szempontjából még ő a legszimpatikusabb - a többiekről is jó élmény olvasni, de, ha a Házassági összeesküvés Maddyjére vagy Leonardjára gondolok, eléggé megemelkedik a vérnyomásom. Eugenides (egyik) zseniális tulajdonsága, hogy élő-lélegző karaktereket alkot, akik sem jók, sem rosszak (ill. a kettő egyszerre), de leginkább egymás életét igyekeznek agyonbonyolítani. Callie-vel kapcsolatban is az volt az érzésem, hogy mintha általa ismert személyekből gyúrta volna össze (lehet, hogy valóban így volt), vagy meginterjúvolt volna egy hermafroditát és költött volna mögé egy hátteret.
Az úriember másik roppant vonzó tulajdonsága, hogy nem besuvaszt a szereplők mögé egy hátteret, hanem kiegészíti őket (vagy háttérbe szorítja); az Egy test, két lélekben olvashatunk a selyemhernyó-tenyésztésről, a görög-török "konfliktusról" (borzalmakról), Szmirnáról, a bevándorlók életéről, az ehhez kapcsolódó identitáskérdésről és magáról Detroitról - ez a város a nagyszínpad -, amely a kerekekre épült. Remekül egybeolvad az emberek élete és a világban zajló történések, a történet nem esik szét hosszas leíró és cselekvő részekre, hanem kerek egész. 

Hiába tűnik unalmasnak a szavaim nyomán, hogy leíró meg cselekvő rész blabla, faltam a sorokat, és eszembe nem jutott nyavalyogni, hogy miértilyenhosszúez és mikorfogokavégéreérni. Reménytelenül bénán (vagy inkább sehogy) tudom érzékeltetni ennek a könyvnek a nagyszerűségét. Kár, hogy Eugenides nehezen ír - ha jól látom, csak négy könyve jelent meg -, és a magyarul megjelent regényeit is csak antikváriumokban lehet kapni.

Eredeti cím: Middlesex
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2005
Fordította: Kovács Kristóf
Ár: nehezen beszerezhető


2018. január 5., péntek

A 2018-as Várólistacsökkentés könyvei

Úgy érzem, évről-évre nehezebb összeállítanom ezt a listát, mintha fogynának a várólistámról a szóba jöhető kötetek. Ez túl régi, ennek a látványától elfog a dögunalom, ez túl rizikós, az túl depis, az nagyon vastag... igen, valamilyen szinten biztonsági játékos vagyok, de tudom magamról, hogy ha csak egy bizonyos halmazba tartozó könyveket - lásd az 5-600 oldal felettieket - pakolnék erre a listára, elbuknám a kihívást, muszáj egy általam vegyesnek gondolt listát összeállítanom.
Tavaly év végén is erre törekedtem, amikor a sárga fotelben a jegyzetfüzetem felett kotlottam:

Kazuo Ishiguro: Napok romjai Virginia Woolf: Egy jó házból való angol úrilány Margaret Atwood: Az özönvíz éve Jelena Csizsova: Nők férfi nélkül Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella William Somerset Maugham: Karácsony Párizsban Henry James: A csavar fordul egyet Joyce Carol Oates: Pikk Bubi

Carol Shields: Norah, gyere haza! Katherine Mansfield: Naplók, levelek John Irving: Árvák hercege William Faulkner: Megszületik augusztusban Leena Krohn: Hotel Sapiens

Donnie Eichar: Halálhegy Viktor Pelevin: Az agyag géppuska Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe Simone Schwarz-Bart: Eső veri, szél fújja Csoda-Télumée-t Paul Auster: Láthatatlan

China Miéville: Konzulváros Susan Forward: Mérgező szülők Félix J. Palma: Az ég térképe Kelly Link: Különb dolgok is

Persze vérmérséklete válogatja, de szerintem érdemes az összeállítás után kicsit pihentetni a listát, hogy a "háttérben" még formálódhasson a koncepció, főleg akkor, ha valaki először vesz részt ebben a játékban.
Nálam is cserélődött pár könyv, de még így is nagyobb a bizonytalansági együttható, mint a korábbi években; pl. Mansfield naplóit, leveleit fogalmam sincs, hogy fogom elolvasni, mert monogám olvasó vagyok, nem szeretek párhuzamosan több könyvet olvasni, az ilyen gyűjteményes kötetek egyhuzamban viszont megfekszik a gyomrom. Az Árvák hercege baromi régi (Farby megint izgulhat:D) beszerzésem, a Megszületik augusztusban is ezeréves, még sose olvastam Faulknert, hiába déli szerző. A Woolffal való barátkozásom megszakadt, bizonytalan voltam, hogy tényleg tetszik-e nekem, vagy egyáltalán értem-e. Mostanában eszembe jutott, hogy jó lenne újrapróbálkozni vele, nos, nagy kockázatot nem vállaltam ezzel a kötettel.
Vannak betokosodott könyvek, amelyek részben idei beszerzések, pl. a Nők férfi nélkül, vagy a Norah, gyere haza! Nos, igazából a lista első három sora (egy-két kivételtől eltekintve) már összegyógyult a polcokkal. Az özönvíz éve különösen érdekes lesz, hiába Atwood, nekem a Guvat és Gazella nem volt olyan átütő erejű, pontosabban nem került közel hozzám.
A két alsó sorban a kedves könyvei kaptak helyet. A nagy részét a tavalyi listáról hoztam át, raktam bele két új elemet, hogy kicsit feldobjam az összhatást. Az idő térképét is VCs-ben olvastam el (ha jól emlékszem), utólag sajnáltam, hogy annyit halogattam, mert szuper kis könyv, remélhetőleg a folytatása is az lesz, ha az évekig tartó szünet után az Európa varázsütésre megjelentette.


2018. január 1., hétfő

Év végi zárás 2017 - Beszerzések

Lássuk a zárás könnyebbik felét.:) Idén Tavaly 47 könyvvel gazdagodott a magánkönyvtáram és elértem azt az állapotot, amikor nem elhozni kell, hanem visszavinni a szülői házba a könyveket, ha szeretném megőrizni a rendezett állapotokat a lakásban.
Ha jól emlékszem, 2016-ban 50 könyvet szereztem be, és vágytam rá, hogy ez alatt maradjak a következő években, ami éppen hogy sikerült. A molyos polcon egyben nagyobban is megtekinthetőek.


Akadtak itt hirtelen felindulásból elkövetett vásárlások, szuvenír, tudatos életmű-gyűjtögetések, tarolt a szülinapi és a karácsonyi dömping, no meg az őszi könyvmegjelenések - annyi jó könyv jelent meg, hogy lassan belefért "az isten pénze se..."-kategóriába.

A csavar fordul egyet, Zoevák és a gyűrött sálam

A debreceni antikváriumok még mindig rendkívül veszélyesek, képesek endorfin termelésére bírni a szervezetet; a négy darab verseskötet és a Hogy el ne fújja mind a szél színtisztán impulzusvásárlás eredménye - az utóbbiból a kedvesnek is van egy példánya, éljen! -, elég lett volna Éluard-t verseit megvenni, ha a tetszési indexből indulok ki. A csavar fordul egyet és a Norah, gyere haza! bőven ráért volna könyvtárból, de az előbbi olyan kis cuki, hogy már csak a mérete miatt sem akartam otthagyni. Az Egyszervolt illatszerek s' azok kicsinyke flaskái egy tüneményes sorozat része, nemcsak cuki, hanem érdekes is, a végén egy vicces történet olvasható, ami a mai napig aktuális.:) Ez volt a soproni szuvenírem (a cicás vászontáska mellett), album módjára lapozgattam. Üvegcsefanatikusoknak kötelező.

Illusiók

Az őszi harácsolást - A nevem Lucy Barton; Alias Grace, A magány kútja; A Mandible család; Az új név története; Olümposz - egyáltalán nem bántam meg, és nemcsak azért, mert mindegyikre volt kisebb-nagyobb kedvezmény, nagyon a kedvemben jártak a kiadók, ez van. Hármat már el is olvastam közülük és mindegyik szuper volt.
A David Gemmell, Elizabeth Strout és Katherine Mansfield-bespájzolást sem bántam meg, szeretném birtokolni a könyveiket, hogy bármikor újraolvashassam őket.




Két könyv beszerzése, A saját szoba és az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, nem került fel a polcra, mert a duplikátumok nem számítanak. Szépek, na, az utóbbit ráadásul megtisztelték a macskák, igazán megérdemeltem egy új példányt (köszi, Vera!).

Mostanában többször szóba került, de a teljesség kedvéért (utoljára) írom le, hogy 2017-ben a 47 kötetből 29-et sikerült elolvasni, ami nem egy nagy siker, de elégedett vagyok vele. Nem tudom, sikerül-e valaha bármelyik év összes beszerzett könyvét elolvasni, de igyekszem.

Magyarán, elköltöttem egy rakás pénzt és ez boldoggá tett, mindenki kapcsolja be a szarkazmus-gombot.

A többiek 2017-es éve:
PuPilla, miután megette a lencséjét