2017. június 30., péntek

A tobzódó június

A júniust grand totálban nyomtam; az utóbbi évek visszafogottságához képest rengeteg könyvet vettem - szerencsére egész vállalható számban is olvastam, de ezen még mindig van mit javítani.

Richard Brautigan: Hogy el ne fújja mind a szél Edgar Allan Poe: Edgar Allan Poe versei Robert Burns: Robert Burns versei Paul Éluard: Éluard versei France Prešeren: France Prešeren versei

Jeffrey Eugenides: Egy test, két lélek David Gemmell: Árnyékok farkasa David Gemmell: Az utolsó Őrző David Gemmell: Makedónia oroszlánja

David Gemmell: A Sötét Herceg Leena Krohn: Hotel Sapiens Ian McDonald: Luna – Újhold Mohay Béla: Katherine Mansfield világa Zadie Smith: Fehér fogak

Hú, baszki, 14 könyv egy hónap alatt! Én aztán tudom, hogy kell nagyvilági vadulást rendezni.
A Brautigan és a kis verseskötetek ára a kedvenc antikváriumomba vándorolt, ahogy arról már beszámoltam. Az Egy test, két lelket egy másik antikvárium kirakatában pillantottam meg, nehezen és magas áron lehet csak beszerezni, ezé viszont a tűréshatáromon belül volt... a térdem elgyengült és végem volt. A négy Gemmell, a Hotel Sapiens és a Luna könyvhetes szerzemények. Még jó, hogy a sárga bőrdzsekinek és a farmernek nincs ISBN-száma, időjárás, kapd be.
A Katherine Mansfield világa és a Fehér fogak szintén antikváriumi zsákmányok. Más kocsmába jár annyit, mint én használt és régi könyveket felkutatni, de ez csak a pénztárcára káros, és arra se annyira.
Visszatekintve, a verseskötetek nélkül (az Éluard-t kivéve) tudtam volna élni, amit már a vásárláskor sejtettem, de verseket akartam venni és kész. Imádom ezt a kis Lyra Mundi-sorozatot.

És olvastam nyolc könyvet! Ráadásul milyen jókat!

Fritz Leiber: Éjasszonyok Elizabeth Strout: A Burgess fiúk David Gemmell: Makedónia oroszlánja David Gemmell: A Sötét Herceg Han Kang: Növényevő

Rainbow Rowell: Eleanor és Park Edgar Allan Poe: Edgar Allan Poe versei Richard Brautigan: Hogy el ne fújja mind a szél

Utólag visszagondolva, az Éjasszonyok sem volt egy elhibázott olvasás. Nem lesz belőle emlékmonolit, de nem bántam meg. A Burgess fiúkat imádtam és imádom Stroutot, remélem, Nikkincs is így lesz vele, ha már miattam kikölcsönözte a könyvtárból.
Gemmell még mindig a pikszisben van. Nem olvastam még tőle sokat, de fáj a szívem, hogy meghalt ez a drága ember, akinek olyan jó fantáziája, írástechnikai tudása, ókorismerete, és legfőképpen csodás mesélőkéje volt. Annak ellenére, hogy kidobóember is volt, biztos, hogy kedves természete is volt.
A Növényevőt olyan próba-szerencse alapon olvastam el, és.. .Kata és Dóri túl kedves ahhoz, hogy köveket vagy pókokat küldjön postán, szóval, nekem tetszett. Eléggé. Világéletemben borzasztóan szeszélyes étvágyam volt, de képtelen lennék lemondani a téliszalámiról (és a sajtról!! - Jelenleg nyolcféle van a hűtőben.), de erről majd a könyvről szóló postban.
Az Eleanor és Park meglepően jó volt. Már olvastam a Fangirlt a szerzőtől, de ez messze túlszárnyalja. Poe verseiről nem fogok külön írni, mert versekről nem tudok, még a verseskötet-olvasással is bajban vagyok; képtelen vagyok szépen végigolvasni őket, ahogy a prózával tenném. Most tanulom meg ezt elengedni és csupán olvasgatni.
A Hogy el ne fújja mind a szél esetében nyilván a cím ragadott magával, aztán az ígéretesnek tűnő fülszöveg. Nagyon érdekes és nagyon rövid könyvecske, érdemes a régi könyvsorozatokat (Modern Könyvtár, Európa Zsebkönyvek stb.) nézegetni.

A többiek júniusa:
Dóri
Nita
Heloise
almamag
PuPilla
Nikkincs

2017. június 22., csütörtök

Ez lesz az év meglepetéskönyve


Sarah Waters: A szobalány

(Főleg kialvatlan mese.)

Régóta piszkált ez a könyv, de vártam a beszerzésével. A fülszövege semmi különöset nem árul el, de valami bizsergett bennem (nem az ebéd). Nem tehetek róla, bolondulok a viktoriánus történetekért - ahol a véleményüket és akaratukat kinyilvánító, ergo kellemetlen nőszemélyeket mindig hisztériásnak bélyegzik és becsukják a bolondok házába, ahol mindenféle szörnyűség történik velük -, meg az ókoriakért. (A középkort ellenben ki nem állhatom.) Szóval, a fülszöveg nem ígért különösebb extrákat, de jól is tette, mert egy ponton úgy pofán csapott a könyv, hogy csak pislogtam és végigfuttattam újra meg újra az addigi eseményeket, volt-e valami utalás, egy megjegyzés, bármi, ami... hát, én nem vettem észre. Naiv olvasó vagyok, ha egy történet magába ránt, nem foglalkozom a rejtélyek megoldásával (igazából eszembe se jut), nem veszem észre a fordítói bakikat (a történet okozta kellemes lelkiállapotban megbocsátom őket), az elgépeléseket (de igen, csak kevésbé érdekelnek). Azt hiszem, ez az öregkor egyik sóvárgása: nem annyira a fiatal, fájdalom nélküli test utáni vágy, hanem a feltöltődésre és rácsodálkozásra való képesség, az újdonság, a belefeledkezés varázsa hiányzik.
Egy ilyen csavar után nehéz újra meglepni az olvasót, szerintem a vége felé kicsit sok is volt belőle, és az egyik szereplő motivációja nem volt teljesen világos, de ezen viszonylag hamar túltettem magam, mert a szereplők, a bemutatott miliő ennyi hibát elvitt a hátán (mármint, ami nekem "hiba". Lehet, hogy másnak pont ez jön be.). A regény nemcsak az években, hanem az ábrázolt hangulatban is nagyon viktoriánus; járunk a tolvajok és az aljanép mocskos, patkányoktól nyüzsgő Londonjában, egy jobb napokat látott, az időben megdermedt vidéki kúriában, ahol azon a pár emberen kívül se közel, se távol senki, és ez egyedüli programot a temetőbe és a folyóhoz tett séta alkotja. Ingerszegény, rideg környezet, ahol mintha hosszabb ideig tartana az ősz és a tél, és magához hasonlóvá formálta volna az ott élő embereket; a sivárság és az örömök hiánya keserű, az indulatukat apróságokban kiélő remetékké tette őket.

Ebben a könyvben mindenki szerepet játszik. Fúr, áskálódik, pillanatnyi szövetségeket köt (hogy aztán sutba dobja őket), és, amikor nem a saját érdekeit nézi, azon gondolkodik, a többiek miben mesterkednek, hogyan kerülje ki a csapdákat és előzze meg őket... a pénzért, a bosszúért, a társadalmi felemelkedésért. Ha eltekintünk attól, hogy ez egy izgi regény, elég szomorú, hogy ezek az emberek, még akkor is, ha szeretik a másikat, némi lelkifurdalással kísérve simán tönkreteszik egymást. De maradjunk inkább annyiban, hogy A szobalány fordulatos, hangulatos könyv. Végtére is ma már nem olyan könnyű a gazdag lányokat diliházba zárni.

Ui.: A blognak is jót tenne, ha néhányszor sikerülne fél tizenkettő előtt lefeküdni. De hát nem tehetek róla, ha egy könyv ennyire izgi (vagy úgy, mint a Makedónia oroszlánja), egyszerűen muszáj tovább olvasni. Öreg vagyok már az éjszakázáshoz, bezzeg az alvásigényem nem csökken.

Eredeti cím: Fingersmith
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2017
Fordította: Tóth Gizella
Ár: 3990 Ft


2017. június 21., szerda

Mit ken magára a napallergiás?

Spoiler: alapvetően egy jó naptejet. Nyalánkságként már több mindent.


Az első termék, ami kifejezetten az allergiámra hatott, valószínűleg a Hübner márka Silicea After Sunja volt, csak a terméknév maradt meg bennem, de a márka egy másik cucca nagyon ismerős, ugyanilyen rajzolt kristályok és ilyen betűtípus volt a flakonon. Óriási megkönnyebbülést jelentett használni, annak ellenére, hogy nem érzékeny bőrre kifejlesztett napozó termék volt, a házi gyógynövénygurunk - aki gyógyszerészként dolgozott, majd saját boltot nyitott - mindig felírta a kockás füzetébe és isten tudja, honnan rendelte. Sajnos megszüntették (ennek több, mint tíz éve, 2006-os német fórumokon került szóba utoljára), de addigra már fel voltam szerelkezve az Eucerin 50 faktoros, napallergiásoknak szánt naptejével, amit egy Nők Lapja reklámban láttam meg. Hosszú évekig ezt használtam, azt hittem, ez az allergiások Szent Grálja... Idén szakítottam a hagyománnyal, a Bioderma SPF 50 Kids sprayét vettem meg (szerencsére még volt rá 20% kedvezmény), az összetevőlista sarkallt a változtatásra. Nem vagyok se bőrgyógyász, se hobbi bőrápoló guru, de az INCI ötödik helyén a denaturált alkohol vigyorog, előtte meg az octocrylene - egy öt-hat ezer forintos, nagyon érzékeny bőrűeknek ajánlott naptejtől elvárom, hogy ezek ne legyenek benne, ez ebben a formában parasztvakítás. Ráadásul a két fényvédő egy árkategóriában mozog, egy 5-6000 Ft-os naptejtől elvárom, hogy legalább denat. alkoholt ne tartalmazzon. Nem teszem tiltólistára az Eucerint, mert sokáig megváltást jelentett nyáron, egy hétig védett a napallergia ellen a vízparton - utána már szolid fényben is megjelent, emellett borzalmasan száradt a bőröm, lehet, hogy az alkohol miatt - és még érzelmesen (vagy inkább a biztonság kedvéért) őrzöm a tavalyi flakont, de nagyon reménykedem benne, hogy a Biodermával ki tudom váltani, amelynek sokkal szebb az összetevőlistája és nagyrészt beszívódik, az Eucerinnel ellentétben, amivel a környék teljes bogárpopulációját mindig magamra gyűjtöttem.
Ahogy a képen látható, egy SPF 30-as Bioderma is a kincstár része. Hétköznapi szaladgálásra szereztem be, sokkal jobban beszívódik, mint az ötvenes társa, aminek marad egy kicsi érzete, de egyszer sikerült leégnie a dekoltázsomnak, szóval a párom megörökölte - aki a Spar saját márkás naptejét használta, az INCI első helyén az alkohollal, hörr! -, én meg az ötvenessel nyomulok.
A Sundance Aloe Vera gél vészhelyzetre tartogatott házi fegyver. Az arcomon kívül bárhol jó az ekcémára és kiváló hűsítő.
Jelenleg két arcra való fényvédőm van - a testre valók nem szeretik a sminket -, az egyik a PC legendás Resist fényvédője, SPF 30-cal. Alá kell hidratálni, mert kicsi szárít, de amúgy nagy szerelem... viszont az ára horrorisztikus, úgyhogy nekiálltam másokkal barátkozni, és az A'pieu Pure Block SPF45-re esett a választásom. A PC-szal szemben nem színezett, de ő is könnyen beszívódik, lehet rá sminkelni és a szemkörnyékem se irritálja (annyira örülök, hogy bírja a bőröm a kémiai fényvédőket), eléggé megkönnyebbültem, hogy tesztelés nélkül sikerült jó fényvédőt találni és nem kellett a Krémmánia zsibijére feldobni.
A Yamuna masszázsolaja kicsit kakukktojás, de nekem már összekapcsolódik a fényvédőkkel és vízparti nyaralással. Ha az epilálás miatt kiszáradt bőrömet képes volt megnyugtatni, nagyon remélem, hogy a nyaralás során is segíteni fog, mert mindegyik testápolóm (igen, kettő volt nálam) kudarcot vallott.
A Carmex nekem Az Ajakápoló; korábban mindegyik a kukában landolt, mert szárították a számat, talán ez volt az első, amit teljesen elhasználtam. Eléggé csíp, de a hidratáló hatása miatt elnézem neki, a folyékony matt rúzsokat is kiröhögi, de nem folynak szét tőle. Ha a szám széle kiszárad, azt is pikk-pakk rendbe hozza, korábban hetekig szenvedtem vele.
A dm saját márkás Sundance 50 faktoros ajakápolójának nem tudtam ellenállni - a Carmex csak 15 faktoros -, hiába tudtam, hogy hagyományos stiftes... nos, a régi probléma nem múlt el, nem "javultak meg" az ajkaim, és... igen, szárít. Egyszerűen defektes vagyok, ez van. Van egy 30 faktoros balzsam verziója, azzal is megpróbálkozom, hátha működni fog.



2017. június 19., hétfő

A palacsinta traumája

(Főzős-komplexusos nyafogás, de ha egyszer ki akart jönni.)

Az ember (mármint én) azt hiszi, hogy már milyen fene tapasztalt a sütés-főzésben - ahonnan én jövök, azt a nőt, aki nem tud főzni, nem veszik emberszámba* -, és gondolatban büszkén veri a mellét, hogy nagyrészt** egyedül, privát kínok árán taposta ki az utat magának és alakította ki konyhaművészetét. Pőre kezdőként nehezemre esett értelmezni, mit jelent pontosan az, hogy a levest "összerottyantjuk", a tészta elválik az edény falától, vagy, ha nem áll össze homogén masszává, neki kell esni a habverővel, és nem pánikba esni, hogy eznekemnemmegy, nemvagyokjósemmire és lelepleződtemhogymekkoracsalóvagyok.
Most már tudom (nagyjából...), mire kell figyelni, bátran változtatok az arányokon, nem ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy szó szerint betartsam a recept utasításait. Már csak ritkán érzem a nemfogsikerülni-szorongást, ami kezdetben állandó társam volt.
Tegnap viszont kaptam a képemre, de némi jajongást leszámítva, én győztem.

Volt egyszer egy fél kiló kimaradt túró. Legyen belőle süti. Volt egy szép, ízletesnek tűnő édesség, nem bonyolult recepttel - de rossz arányokkal.
A süti "alja" ennyi és ilyen hozzávalóval nem akart összeállni, egy lisztes morzsalék lett belőle, amiben volt pár összeállt nudliszerűség. Tudtam, hogy ebből nem sülne ki értelmes dolog, hozzávágtam még egy tojássárgáját és némi tejet, hogy összedolgozható tésztát kapjak, aztán az előírásnak megfelelően beraktam a hűtőbe (nem szeretek ilyenekkel vacakolni, de most kivételt tettem).
A következő buktatónál lehetett volna több eszem, látnom kellett volna, hogy az 1 kg túró nagyon sok lesz, főleg a hűtős alaphoz. A hozzá gondolt tepsibe nem fog beleférni, ha nagyobba rakom, az alaptészta lesz kevés. A túrós tölteléket lefeleztem, elővigyázatosságból több búzadarát adtam hozzá, hogy ne tocsogjon az egész és reménykedtem a csodában. Beraktam a sütőbe, és vártam.

De mit csináljak a több mint fél kiló összetojásozott túróval? Süssünk gyorsan pár palacsintát!
Itt volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, a sütés szellemei összeesküdtek ellenem.
Elnéztem az olajmennyiséget, de nem is kicsit. A helyzetet fokozta, hogy a pasim pár méterre tőlem nyomkodta a gépét, nekem meg fokozza az idegességemet és a lelepleződöm-effektust, ha más is szenvedő alanya a bénázásomnak. A keverékhez pánikszerűen öntöttem még lisztet, ami megmentette a palacsintákat, de azért érződik rajtuk, hogy olajosabbak a kelleténél. Persze azt éreztem, hogy vége a világnak.
Közben a túrós süti is elkészült, szemre szép lett és át is sült - régen az volt a fő mumusom, hogy a tűpróba ellenére tényleg átsültek-e a dolgok. Mára kitapasztaltam, hogy még egy kicsit benn kell hagynom az ételeket, főleg a süteményeket, avagy minden sütő más -, de a kedves csak elgondolkodva rágott. Közeledett az Összeomlás. Hát, önmagában az alja nem lett túl finom, még több nedves hozzávaló kellett volna hozzá, de a magas túrós réteg, és a kettő közötti szilva sokat dob a dolgon.

Értitek, elbasztam három órát két szar sütire. Az, hogy tulajdonképpen nem történt baj, sőt, megoldottam a gondokat és nem kötött ki minden a kukában, nem számított, az se, hogy mikor jártam utoljára így. Utolértek a gyerekkori beidegződések, a folyamatos zrikálások, az elvárások és előítéletek, amelyektől mindig undorodtam és úgy éreztem, nem ezek kellene, hogy meghatározzanak. Most mégis eluralkodott rajtam az összes kísértet. Nem tudom megetetni az emberemet, még egy nyüves palacsintát se tudok megsütni, ismét megmutatkozott, milyen haszontalan és semmirekellő vagyok! Lelepleződtem a pasim előtt!

Borzasztó volt.:DD Leírva mindez szörnyen hangzik, de tényleg így éreztem. V. túlszárnyalta az empátia határait, biztosított halhatatlan szerelméről, amelynek semmilyen étel nem állhat az útjába, különben is, finomak lettek, nem baj az, ha kicsit olajos a palacsinta [megjegyzem, jobban fogadta, mint azt, hogy az amerikai palacsintába raktam chia magot]. Titkon hálát rebegtem a katonaság bűnrossz kosztjáért.

Aztán fogtuk magunkat, ettünk olajdús palacsintát meg dinnyét és megnéztük a Zsivány Egyes extráit. A Birdman közelebb állt hozzám, de igazán megható volt látni, ahogy mosogatószivaccsal tapogatják a festéket a díszletfalra.


* Ami, persze, hat rám, ha akarom, ha nem.

** Mindig azt mondom, hogy az internet csodálatos dolog; igen, tudom, lenyűgöző, hogy nézhetem a madridi állatkert jegesmedve-etetését - fogalmam sincs, hogy vannak-e a madridi állatkertben jegesmedvék és lehet-e nézni őket webkamerán keresztül -, de engem a jóval hétköznapibb, prózai dolgok nyűgöznek le; a mosógép programok bemutatása, vagy a Google Maps utcakép-nézete, amely megnyugtatóan mutat nekem képeket az antikvarium.hu átvevőhelyéről, ahol még nem jártam, a Cydoniáról, vagy akár arról a helyről, ahová pár évvel ezelőtt heti rendszerességgel megfordultam, de az utcaképen meg tudom nézni, hogy biztosan ott van, és nem nyelte el valami másik dimenzió.
Szóval nem tudom, az internetes kutakodás mennyire számít segítségnek, de nekem ő a tanítómesterem sok mindenben. De életem végéig hálás szívvel fogok arra gondolni, amikor sztimi felajánlotta, hogy megcsinálhatjuk együtt a kelt tésztát, és, miután apám beszerezte az élettársát, M. abban (is) megnyugtatott, hogy a tepsis sütemények teteje sokszor behorpad - hogy ez micsoda lelkiismereti kínokat okozott nekem!

Ui.: Egyébként valami ilyesmi bénázós-elbeszélgetős, abszolút alapoktól induló blognak szántam anno a Babos kendőt.


2017. június 18., vasárnap

Családi értékek

"- Azt hiszem, mindig is az volt. Zach mindig is, szóval, törékenynek tűnt... érzelmileg. Vagy egyszerűen csak éretlennek. Vagy ki tudja, milyennek.
 - Az ember azt hiszi, olyan gyerekei lesznek, amilyeneket a ruhakatalógusban lát. - Mrs. Drinkwater lába most gyorsabban járt föl-alá. - De nem lesznek olyanok."

Elizabeth Strout: A Burgess fiúk

Valamiért nem volt sok kedvem ehhez a könyvhöz - az Amy és Isabelle olyan magasra tette a lécet, hogy úgy gondoltam, ezt a szintet az írónő többi regénye képtelen lesz elérni és csalódás lesz a vége. Nem lett igazam, olyan gyorsan haladtam A Burgess fiúkkal, mint amilyen lassan az Éjasszonyokkal, és fel is pakoltam a maradék három könyvét a kívánságlistám elejére. Nagyon úgy néz ki, hogy Strout-kompatibilis vagyok, írhat bármilyen témában, én szeretni fogom.

Az Amy és Isabelle áll hozzám közelebb az ábrázolt terhes, viszálykodásokkal teli anya-lánya viszony miatt, a jelen könyve inkább a testvéri kapcsolatok regénye, de a szülő-gyermek páros - amelyből több is van -, is elég hangsúlyos. Nehezen tudom megfogalmazni, mi ragad meg annyira Strout írásmódjában; szeretem, ahogy komplex voltában ábrázolja az életet, ami önmagában nem rózsaszín vattacukorfelhő, hanem egy nehéz, kínlódásokkal és kétségekkel teli folyamat, és az ember néha megvilágosodik és átmenetileg nyugalomra lel - a következő gödörig. Ahogy bemutatja, mennyire visszacsapnak a következő generációban az általunk semmiségnek vélt dolgok. Ahogy azt hisszük, ha máshogy csináljuk, mint a szüleink, a gyerekeinknek jó lesz - hogy aztán rádöbbenjünk, pont úgy ordibáltunk évtizedekig, mint a saját anyánk. Strout aprólékos stílusával remekül utánozza a valós konfliktusokat, az emberben végbemenő tépelődéseket. Majd' elalélok, amikor az egyik főszereplőről átröppenünk pár sor erejéig egy mellékes karakter világába, bírom ezt a sok szempontú, szöszölős írásmódot.
Ha már a sok szempont: kicsit félelmetes, hogy mennyire máshogy látják egymást az emberek, és mennyire másnak tűnnek nekünk, olvasóknak, amikor megismerjük a gondolatvilágukat - az idősebb Burgess felesége, Helen a saját szempontjából nézve közel sem olyan ostoba, mint amilyennek látszik, a két fiú húga, Susan se az a puritán, kiszáradt kóró, aminek a külvilág szemében tűnik. Ellenben Jim Burgess, a nagymenő ügyvéd pont akkora köcsög, mint amilyennek a reakciói alapján gondolhatjuk. Az a fajta karizmatikus ember, aki gyeplővel fogja vissza az agresszivitását, és a megjátszott empátia ellenére mindenkit hülyének tart maga körül. Erőteljes álla megfeszül az indulattól, mosolyt erőltet magára, de a kék szeme hidegen villog. Az ilyenektől feláll a hátamon a szőr. Az öccse, Bob az, akit a bátyja örök vesztesnek tart - elhízott, majdnem-alkoholista, elvált, magányos ember, aki azért imádja a nagyvárost, hogy feloldja a benne uralkodó hatalmas magányt, és a szomszédai kivilágított ablakát figyeli. Nem sikeres (gyűlölöm azt a szót, hogy "sikeres"), de háromszor annyi megértés és tolerancia szorult bele, mint a testvérébe, akit bálványoz, annak ellenére, hogy Jim nem szolgált rá.

A családi kapcsolatokon túl a regény egy nagyon aktuális témáról is szól; az idegenek és a bennszülöttek közötti ellentétekről, a pengeéles kulturális különbségekről - kinek sunyiság, kinek a tisztelet jele, ha nem néznek a szemébe -, a bevándorlásról.

Érdekes, a könyvben mennyire erőteljes a különböző államokból származó emberek habitusa - a maine-iek nyakas puritánok, akik egy szem altatót drognak tekintenek, a New York-iak azok New York-iak (a maine-i idősek valamiért azt hiszik, ha valaki oda megy, csak fekete ruhát vehet fel), a connecticut-iakat meg felvágós sznobnak (vagy valami ilyesminek) tartják a maine-iak, ők meg a connecticutiakat parasztnak. Nekem mindig egzotikusnak tűnt ez a fajta szélsőséges másság, de hát a magyaroknál talán nincsenek ennyire erős ellentétek.


Áh, hiába erőlködöm, nem tudom megfogni a lényegét, kicsúszik az ujjaim közül. Ez az idézet azonban pompásan bemutatja a "stroutiánus" stílust:
"- Most mit csináljak, Bobby? Nincs családom. - Dehogy nincs családod - mondta Bob. - Van egy feleséged, aki gyűlöl. Vannak gyerekeid, akik nagyon haragszanak rád. És van egy öcséd meg egy húgod, akik megőrjítenek. Meg egy unokaöcséd, aki eddig egy kis szerencsétlen nyomoronc volt, de a jelek szerint már nem annyira az. Ezt nevezik családnak."
Ui.: Ez a madárházikós, nőies borító nem volt a legjobb választás. Az eredetin is házak meg madarak vannak, de az összhatás nagyon más...

Eredeti cím: The Burgess Boys
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szieberth Ádám
Eredeti ár: 3000Ft (de újságosnál, itt-ott 1000 Ft alatt elérhető)


2017. június 14., szerda

Megvolt az első

Én is megkaptam fehér bőrűként az első beszólást egy bácsitól: Nagyon fehér vagy, többet napozzál.


2017. június 13., kedd

Oldschool rémisztgetés


Fritz Leiber: Éjasszonyok

Időtlen idők óta nem haladtam ennyire lassan egy könyvvel, ami részben nekem, részben a két kisregénynek köszönhető - a komótos tempó sajnos az élvezet rovására ment, mert egyik történet se volt annyira jó, hogy hosszú napokig akarjak tapicskolni bennük; túl régimódiak ahhoz, hogy megcsiklandozzák a könyvmoly énemet, de igazán nem róhatom fel az írónak, amiért nem képes az időutazásra.
Ez főleg a Boszorkányfeleségre volt igaz; az egyetemi tanár Norman Saylor felfedezi, hogy a felesége boszorkánypraktikákat űz, és rábeszéli, hogy hagyjon fel a varázslással, amit Tansy meg is tesz, a bajok pedig rögtön csőstül jönnek a házaspár fejére. Az én szájízemnek túl gyorsan ment az asszony meggyőzése, a párbeszéd elég esetlen volt, az utána következő baljós események pedig túl... hatásvadászok, nem tudok rá jobb szót. A vége felé javult a helyzet, néha a kezdődő érdeklődés jeleit is felfedeztem magamon, de összességében nem győzött meg. Ha kimarad az életemből, nem vesztek sokat, de gondolatban kap négy csillagot az ötből, 1943-ban jelent meg, na.

A Sötétség Anyja szerencsére jobban tetszett, Vicomte jól tippelt. A főszereplő, Franz Westen még alkoholmámoros időszakában impulzusvásárol egy antikváriumban két kötetet (megesik az ilyen), az egyik Clark Ashton Smith naplója [nálunk nem annyira ismert, de az SFF-ben alapműnek számítanak az alkotásai. Magyarul a Gonosz mesék és A sír szava olvasható tőle, meg pár novella], a másik egy gonosz vénemberhez kapcsolódik, aki fénykorában afféle mágikus guruként tevékenykedett és a nagyvárosok kártékony varázserejét taglalja a könyvében. A főhős a könyveket olvasgatva egy kibontakozó rejtély nyomába ered, miközben hajmeresztő paranormális élményekben lesz része.
Ennek a hangulata sokkal jobban passzolt hozzám, mint a Boszorkányfeleségé; jól visszaadta a nagyvárosban élő magányos ember általános életérzését, és mekkora ötlet már a megapoliszomancia! Tudom, ez ma már nem olyan újdonság, de ez a kisregény se mai csirke, 1977-es írás. Sajnos az ígéretes kezdés nem tartott ki a befejezésig, nekem elég laposra és setesutára sikeredett a nagy "konfliktus" és annak megoldása. Ennek ellenére sokkal szívesebben olvastam, mint a Boszorkányfeleséget, kevésbé unatkoztam, de, ha nagyon őszinte akarok lenni, bevallom, hogy megkönnyebbültem, amikor a végére értem és visszarakhattam a polcra a kötetet. Elég kevés szabadidőm volt, amikor olvastam és annyira zombi voltam, hogy nehezemre esett koncentrálni, szívesebben bambultam ki a fejemből és nyünnyögtettem (by PuPilla) a macskákat, vagy nyomkodtam a telefont, ami nálam elég ritka. A főszereplők nevéért is fel kellett lapoznom a könyvet, pedig negyedikén fejeztem be, másokéra meg 10-15 év távlatából is emlékszem, szóval nem éppen szerencsés csillagzat alatt találkoztunk.

Ui.: Szimpatikus kifejezések: "szociális kenőzsír" (kávé, tea, dohány stb.) és "menedékkönyv", ami kb. lefedi az általam használt kabátkönyv szót, vagyis az olyan könyveket, amelyek elringatnak és kisimogatják a lelki ráncokat, azaz megszüntetik a nyűgösséget túlzott agymunka nélkül. Vagy valami ilyesmi.

Eredeti cím: Dark Ladies
Sorozat: A képzelet mesterei
Kiadó: Delta Vision
Fordította: Kollár Emese
Eredeti ár: 2350 Ft




2017. június 12., hétfő

Könyvheti harácsolás és nyári olvasnivalók

Határozottan emlékszem, hogy a Könyvfeszten nem okozott örömöt a könyvvásárlás. Arra is, hogy megijedtem, hogy most már mindig így lesz-e, méla unalommal fogom nézegetni a friss megjelenéseket, még azokat is, amelyek nagyon érdekelnek? A Könyvhét előtt is hasonló állapotban voltam; hiába nézegettem az előjegyzéseket, egyik se érdekelt. Maga a Könyvhét se.
Aztán valami megváltozott.
Elsőnek a kedvenc antikváriumomban - ami, hogy még jobban passzoljon hozzám, egy ideje beszerzett egy macskát, Samu professzort, ezt az édibédi, hányatott sorsú, anyányi méretű kandúrt, aki lelkesen horpaszt a kirakat közepén és ízlésesen helyez el némi szőrdekorációt a könyvek tetején - felébredt bennem a könyvhörcsög, vagy nem tudom, mi történt, de azt vettem észre, hogy öt könyvvel távoztam, amelyből négy verseskötet. Oké, hogy volt köztük, amit régóta nézegettem, többször megfogtam és visszaraktam a polcra, meg olcsók voltak, de eléggé meglepődtem, főleg ahhoz képest, hogy csak Samut akartam megsimogatni, ami nem jött össze, mert amíg vandálkodtam, visszamászott a simogatásmentes zónába, a kirakatba. Nem mintha otthon nem tudnék elég macskát megdögönyözni.
A borító nélküli kötet Preseren verseit tartalmazza
Aztán vettem a kedvesnek ajándékkönyvet a szülinapjára, és a Múzeum körúton téblábolva megláttam Eugenides Egy test, két lélek c. könyvét, még az általam tolerálható árban... nem lehetett otthagyni.
Utána jött a Könyvhét. Ha valaki azt mondta volna, hogy én hat könyvvel, egy fekete farmerral és egy sárga bőrdzsekivel megyek haza, biztosan elküldöm a fenébe.


Totógyilkos Amadea (by @ponty) vette a legtöbb könyvet a DV-nél, meglátta 800 Ft-ért a Hotel Sapienst, és még kikönyörögte az eredeti, vásárlásmérséklő funkcióját visszanyerő pasijától a Lunát, amit Nitával egyetemben nem is akart megvenni, mondván, hogy ráér még. Tette mindezt azután, hogy komfortossá tette öltözékét egy vadonatúj fekete farmer és egy teljesen nélkülözhető, ám szerelmetes sárga bőrdzseki által, hála a szuperszonikus sebességgel elromló időjárásnak, hogy a fene essen bele, amiért nem múlik el Könyvhét időjárási anomália nélkül. Mert természetesen a szombat volt az egyetlen nap, amikor nem volt nálam esernyő, harisnyazokni, kardigán és nejlon esőkabát.

Hogy miért áll részben ellentétben a cím és a tartalom? Idén félig-meddig komolyan elhatároztam, hogy igyekszem a megvásárolt könyveket minél hamarabb (max. december 31-ig) elolvasni, és a közelmúlt hirtelen vásárlásai előtt egész jól álltam, két könyvvel voltam lemaradva. Mivel szeretnék legalább törekedni arra, hogy ezt a szabályszerűséget betartsam, nyáron főként a képen látható friss szerzeményeket szeretném olvasgatni - ismerve a versolvasási tempómat, nagyon érdekes kísérlet lesz -, ezért nem gyártok külön nyári listát (egyébként se szoktam:D).

Valószínűleg még lesz pár darab újdonság a hónap végéig, de a havi zárásra is kell valami meglepetést hagyni, úgyhogy őket most fedje jótékony homály.
Ui.: Ja, a könyvtárba is visszairatkoztam, lásd a bizonyítékot, az Eleanor és Parkot. Most aztán tényleg adtam a minimalizmusnak.:D


2017. június 8., csütörtök

SFF novellák


Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

Pontosabban az értetlenkedőknek: Az év legjobb science fiction és fantasynovellái  Jonathan Strahan szerint, aki harminc éve foglalkozik SFF novellákkal, de ő is emberből van, szóval bocsi, ha egyes írások (vagy akár egyik se, de az már büdös) nem tetszenek (2016)
A kedves nemrég olvasta el az előző évi válogatást - amely a számomra hullámzó színvonal ellenére pozitív élmény volt - és az értékeléseket nézegetve kicsit mérges lettem. Fél-és egy csillag az egész kötetre nézve? Egy év magyar terméséből jobbakat lehetne összeválogatni? A harmadiknál félbehagyta? Nonszensz dolog az összes - kicsit gonosz leszek, de többségében mintha nem az értő olvasókhoz jutott volna el a válogatás. Az igazság jegyében fél csillaggal feljebb pontoztam a kötetet.

De hagyjuk a mérgelődést, és inkább nézzük meg, idén milyen novellák kerültek be a válogatásba.

Egy év várakozás alatt sikerült függővé válnom. A műfaj mellett a változatosságot is szeretem, amelyben az idei kötet is bővelkedik; mindegyik írásnak azzal a várakozással kezdtem neki, hogy vajon milyen ismeretlen világba röpít el. Hangsúlyosabb témaként a mesék világa és a nők helyzete bukkan fel, de nem túlzó mértékben, a tetszési görbe (ha úgy tetszik: a színvonal) pedig sokkal egyenletesebb volt, mint a 2016-os kötetben.

A tavalyihoz hasonlóan most is három csoportba szedtem a novellákat, illetve csak akartam, mert az első szakasz végén derült ki, hogy Strahan idén feltűnően sok tetszetős történetet szedett össze, vagy az én elvárásaim módosultak az egy éves böjt alatt, emiatt több, meglehetősen unortodox kategóriára bontottam tovább őket.

Átütő erejű, nem-érdekel-hogy-néz-ki-a-lakás - hozzáállást eredményező novellák:
  • Alyssa Wong: Megfulladsz, hogyha itt maradsz - Alyssa "cuki vagyok, de genya" Wong okozta az első katarzist. Elképesztően hangulatos, ötletes és fordulatos novellát írt, nekem sokkal jobban tetszett, mint a tavaly olvasott Sorvadó anyának éhező leánya, amivel egyébként ez a fiatal egyetemista megnyerte a Nebula-és a World Fantasy díjat.
  • Seth Dickinson: Az éj és selyem törvénye - az első ösztönös reakcióm az volt, hogy "baszki, ez milyen jó!" Az a fajta írás, aminél várod, hogy minél hamarabb hazaérj és folytathasd. Ha a Kormorán Baru is olyan ötletes és menő, mint ez, akkor azt is szeretném elolvasni.
  • Nina Allan: Az űrutazás művészete - a kötet legnagyobb meglepetése volt a Mika modell mellett; a szerzőt nem ismertem, a cím kicsit unalmasan hangzott, de a novella abszolút megnyert magának: az elmélázó-gondolkodó, csöndes elbeszélő a körülötte lévő világról mereng, az emberi kapcsolatokat mutatja be, az életét betöltő nagy rejtélytől (amit nem nehéz megoldani, de nem ez a lényeg) az édesanyján át a szállodájában megszálló űrhajósokig.
  • N.K. Jemisin: A vörös föld boszorkánya - ez a nő írt egy egy egy háztáji mágiás, Délen játszódó történetet! Annyira jó, hogy majdnem eldobtam az agyam.
  • Yoon Ha Lee: Rókacsapda - lehet, hogy egy rutinos SFF-olvasó már látott ilyet, nekem újdonság volt, a játékos hangvételt különösen szerettem benne.
Igazán jók voltak - azaz nem tudom, objektíven mennyire zseniálisak, de nálam súrolták a fentebbi kategóriát -, de néha bevillant, hogy főzni is kellene:
  • Catherynne M. Valente: A jövő színe kék - Valentének a szokottnál is messzebbre gurult a gyógyszere; nyitó szerzőként úgy megpörgetett magam körül, hogy azt se tudtam, hogy hívnak. Még mindig van bennem némi bizonytalanság, hogy szimplán furának látom vagy tényleg jónak, de hát  szívcsücsök íróról van szó, na... a kisfóka meg dübekszik (Hanna leleménye), van ennél aranyosabb szó?
  • Paolo Bacigalupi: Mika modell - nem kis bizalmatlansággal álltam a szerzőhöz, de annál jobban tetszett ez a rövid, frappáns kis novella. Tulajdonképpen nem mutat be nagy újdonságot, de értékelem, hogy jól van megírva.
  • Aliette de Bodard: Szellemhalászat - De Bodard-ról már sokat hallottam, nagyon kíváncsi voltam, mit tud. Sokat. Jól. Újszerűen. Egzotikusan.
  • Sam J. Miller: Szakállas dolgok - jól ír ez a pasas. Van benne valami oldschool, retro férfias, szikár vonás, ami nekem nagyon tetszik, bármiről is ír.
  • Delia Sherman: A nagy detektív - általában nem tetszik, ha más szerzők legendás figuráit keltik életre, de ez nagyon érdekes volt. Lehet, hogy más fintorogni fog rá. Naggyon steampunk.
  • Genevieve Valentine: Levelek a Themisről - trükkös novella, engem simán megvezetett az elején, utána pedig élveztem összerakosgatni a kirakóst.
  • Amal El-Mohtar: Az üveg és vas évszakai - szép és egzotikus, kissé komótos (de nagyon jól áll neki) gendermese, szerettem olvasni, csak a befejezés nekem kissé megbicsaklott. (A szerzőnek olyan a neve, mint egy imádság.)
  • Caitlín R. Kiernan: Whisper Road (9-es számú gyilkos ballada) - úgy tűnik, Kiernan-kompatibilis vagyok. Aki nem, annak jó hír, hogy ez a novella sokkal jobb, mint a Dancy vs. a Pteroszaurusz. Sejtetős, borzongató rémálomba illő történet, kicsit King-felhanggal.
  • E. Lily Yu: Az Orion-puszta boszorkánya és a gyermeklovag - tematikájában, hangnemében hasonlít Az üveg és vas évszakaihoz, nekem ez is bejött.
Elolvastam és nem szenvedtem tőle, de nem lesz maradandó élmény:
  • Naomi Novik: Ezüstfonás - szegény Novik úgy elvágódott nálam a Rengeteggel, hogy azóta se tudott felállni. Úgy érzem magam, mint egy gonosz banya, a kis szolgálólányom bárhogy sikálhatja az ezüstöt, nekem sose lesz elég jó. Nem rossz ez a novella, de sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Vagy csak nem vagyok Novik-kompatibilis.
  • Daryl Gregory Még a morzsák is finomak voltak - muris volt, de mi akart lenni az értelme?... Mindenesetre óvatosan nyalogassátok a falat.
  • Carolyn Ives Gilman: Turné az idegennel - erre már alig emlékszem. Jól indult, aztán kifulladt. De az az atrocitás minek kellett bele? És miért pont úgy?!
  • Theodora Goss: Piros, mint a vér, fehér, mint a csont - a kategória legjobbja, ha egy kicsit erősebb, eggyel magasabb kategóriába került volna. Az idén (tavaly) tényleg a meseparafrázisoké (volt) a főszerep.
  • Lavie Tidhar: Végállomás - ez meg a másik. Szép, szomorkás írás.
  • Charles Yu: Mese - A legkevésbé SFF novella, inkább fájóan lélektani. 
Tudtam volna nélküle élni (nagyon röviden):

  • Joe Abercrombie: Két nő - nagyon szép dolog a párkapcsolat. Ha lottó lett volna, nyertem volna, amikor a pasim tetszési indexét totóztuk a tavalyi kötet kapcsán. Sejtettem, hogy Valente Liliom és szarva, ami egy szövegorgazmus, nem nagyon fog neki tetszeni (az én lieblingem!). Nekem meg az ő kedves szerzője, Abercrombie nem jött be. Annyira nem, hogy talán ez tetszett a legkevésbé az egész kötetből. Béna humorizálás az egész.
  • Rich Larson: Pattaya - az a fajta, ami max. ujjgyakorlatnak jó.
  • Alex Irvine: A kilences számú hold - nem nagyon emlékszem rá.
  • Alice Sola Kim: Utód, birtokló, pótlék - tudjátok, mire emlékeztetett? A Faculty - Az inváziumra. Igen, arra a kilencvenes évekbeli filmre. Legalább a végkicsengésében nincs hozzá sok köze.
  • Geoff Ryman: Nevető árnyékok - érthetetlen, hogy Strahan miért ragaszkodik ehhez az íróhoz; akárcsak a Kapitalizmus a 22. században, ez is zavaros, kusza, furcsa, asztalfióknak való írás.
  • Paul McAuley: Az Antarktisz tündéi - szegény a nehéz időszak első áldozatai közé tartozik; sokáig, kis adagokban olvastam, esélye se volt hatni rám. Tulajdonképpen újra kellene olvasnom, de nincs hozzá kedvem.
  • Ken Liu: Hét születésnap - értem én, de nem tetszik.
  • Ian R. MacLeod: Látogató Tauredből - tulajdonképpen nem volt rossz, de a vége nagyon lapos volt.

Eredeti cím: The Best Science Fiction & Fantasy of the Year, Volume Eleven
Sorozat: Az év legjobb science fiction és fantasynovellái
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2017
Fordította: Ballai Mária, Heinisch Mónika, Horváth Norbert, Juhász Viktor, Kamper Gergely, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Kőszeghy Anna, Márton Zsófia, Miks-Rédai Viktória, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Sárpátki Ádám, Varró Attila, Vitális Szabolcs
Ár: 4990 Ft

2017. június 3., szombat

Posta

- Jó napot kívánok, csomagot szeretnék átvenni.
- Avon? Oriflame?
- Skinsmart.
- Micsoda?

:D

2017. június 2., péntek

A küzdelmes május

Eléggé meglátszik a blogon, hogy non-stop mással kellett foglalkoznom, de mostantól több időm lesz (miután kialudtam magam) és remélhetőleg értelmesen be tudok számolni a nemrég olvasott könyvekről meg egyebekről.
Közben berobbant a nyár is - nem értem azokat az embereket, akik azt akarják, hogy "delegyenmártél", isten ments -, még jó, hogy tegnap vettem 50 faktoros naptejet (pontosabban sprayt), és az SPF 45-ös fényvédőm is megérkezett - kicsit csalódott voltam, amikor kibontottam a csomagot, 50 ml, de olyan picinek tűnik a flakon -, remélem, mindkettő működni fog. A WMN-en megjelent egy kókler cikk a témában, amivel nem lenne baj, ha nem tesztnek hívnák.

Nézzük meg, a buzgó bőrápolás mellett milyen könyveket vettem-olvastam.... hoppá, nem vettem egyet se! Mire nem jó egy idegtépő elfoglaltság! De érdekel néhány antikvár könyv, előfordulhat, hogy becsúszik egy rendelés a közeljövőben, és tegnap már a FSzEK honlapját nézegettem, szóval lehet, hogy a stresszlevezetés és önjutalmazás jegyében megváltoznak a dolgok.
Ráadásul nemsokára Könyvhét! Még be kell hoznom a lemaradást a megjelenések terén, az emlékeim alapján egyelőre a Luna - Újhold tűnik érdemesnek arra, hogy alaposan megvizslassam bevizsgáljam megnézegessem.

Az olvasásban se jeleskedtem (szintén túl ideges voltam hozzá), de csak egy múlt havi elmaradásom van, az áprilisban olvasott Felhőatlaszról még nem írtam.
Na, meg ezekről se:

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017 Rose Tremain: Színarany Sarah Waters: A szobalány

Baszki, három könyvet olvastam el. Gyűlölöm a rohadt táblázatokat, elvették az időmet a szépséges szövegektől.
Tavaly óta sikerült függővé válni a Gabo sci-fi - fantasy novelláskötetéről, alig vártam, hogy megjelenjen az új rész, holnap tervezek róla írni. A Színaranyt 2011-ben vásároltam a romantikusan benne felejtett blokk alapján, idén vakmerően beleraktam a VCs-be, jó választás volt, bár nem egy vidám könyv. A szobalány régóta izgatta a fantáziámat (nem úgy, mocskos pernahajderek), és annyira örülök, hogy a Könyvfeszten engedtem a csábításnak és megvettem. Nagyon viktoriánus, izgalmas regény, régen volt, hogy egy regény ennyire meglepett volna, mint ez.

A többiek májusa:
Nita
Pilla (összevont május-június)
Heloise nem írt
almamag se
Nikkincs
Dóri