2017. február 23., csütörtök

Még mindig nem vagyok rajongó

"Mire azt mondta, hogy - Az apád megöl engem, ha a rendőrséghez fordulok. - Szó szerint ezt mondta. Meg azt is mondta, hogy nem akar meghalni, mert az öreg Jack megmondta neki, hogy mi lesz a következő életében. Azt mondta neki, hogy kaktuszként fog újjászületni, ő pedig nem akar kaktusz lenni, és ezért nem akar meghalni."

Jonathan Franzen: Erős rengés

Az a fixa ideám, hogy minden ízlésbeli csillagállás szerint imádnom kellene Franzen könyveit, ezért küszködtem végig a legjobbnak tartott Javításokat - amelyben az egyik szál abszolút hidegen hagyott -, vettem meg az Erős rengést egy találó idézet alapján, és még a Diszkomfortzónát is beszereztem egy akcióban, mert szeretem az önéletrajzi jellegű esszéket-elgondolásokat, és Franzen hátha kinyög ebben a kötetben valamit, amitől végre hasmánt elterülök a gyönyörűségtől.

Az első kb. 50 oldal után nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy tovább olvassam. Minden, a magam és a szerző iránt érzett empátiámra szükség volt, hogy adjak neki még egy esélyt; mintha egy láthatatlan falat próbálnék áttörni, ami elválaszt attól, hogy minden mondata a vesémig hasson. Nos, örülök, hogy újra nekimentem a falnak, erős rengések repedések (juuj) keletkeztek rajta.

Tulajdonképpen minden egyben van ahhoz, hogy szeressem ezt a regényt; szinte feredőzni lehet az emberi mocsokban, a pitiáner hétköznapi szinttől a globális, mindent megváltoztató nagypályás suskusig. Az anya, aki felfoghatatlan örökséghez jut és rögtön Ferragamo cipőben parádézik, de a gyerekeinek egy lakást sem vesz belőle. A másik anya, aki az adományázásra kiszelektált ruháit nem adja oda a lányának, mert nem akarja az emlékeit rajta látni. A nő, akinek "csak" egy nyolc hónapos gyerek jutott, nem pedig egy csecsemő. A lány, akihez képest egy kiéhezett mocsári aligátor EQ-titánnak számít. A pasi, akiről a kollégák életét megkeserítő és vérnyomásemelő seggfej szobrát élethűen meg lehetne mintázni. És a főszereplő, aki annyira idegesítő, hogy az már az én olvasásomat is kikezdte, pedig sokakkal ellentétben nem a cuki, jófej szereplők alapján döntök egy könyv megítéléséről. Imádom a szenvedő, rosszindulatú, önző karaktereket, a kicsinyes családi játszmákat - hiába, az irodalomnak nem az a kizárólagos funkciója, hogy édibédi rózsaszín kispárna legyen. Fájnia kell, hogy két napig beteg legyél utána és jajongva kapj egy édibédi rózsaszín kispárna-kötet után (milyen fasza árukapcsolás lenne). Vigyorogva állapítottam meg, hogy az abortuszellenes, demagóg vallási vezető a legkiegyensúlyozottabb személyiség.
Nekem ez a könyv nem fájt, de nagyrészt elgyönyörködtetett - tehát az összbenyomásom pozitív -, Louist, a főszereplőt kivéve. Az összes felsorolt mihaszna szemétségében lubickoltam, de vele nem tudtam mit kezdeni. Borzasztóan passzív, aki csak azért merészkedik elő a rákpáncéljából, hogy az ollóival belecsípjen az egyetlen emberbe, aki normális érzéseket táplál iránta. A kritikus kirohanásaiban van valami iszonyatosan irritáló önzés, ahogy kicentezi az emberek általa értékesnek vélt tulajdonságait, de képtelen elviselni, hogy saját magának is vannak hibái, amit viszont mindenkinek fényesre kell dörgölnie és csodálnia. Bár a szülei elhanyagolták, nem tudtam vele együtt érezni, egy sodródó, akarattalan, unalmas, önző pöcsnek láttam.
Talán Renée volt az egyetlen pozitív beállítottságú szereplő, akiről üvölt a magány, a nem-találom-a-helyem érzés. Riadt, bizonytalan nő - és egészen biztos, hogy korábban bántalmazták -, ami bizonyos férfiakból kiváltja a védelmező reflexet. Kérdezhetnék, hogy ebben mi a fene a pozitív beállítottság:), hát az, hogy Renée nem rosszindulatú és önző. A problémáit nem a környezetére vetíti, hanem saját magán torolja meg, amit valószínűleg észre sem vesz. Nagyon furcsa volt, ahogy Louis-zal viselkedett, minden nonverbális reakciója azt mutatta, hogy a fiú (ha jól emlékszem, Louis 22, Renée 30 éves) taszítja, mégse küldi el a búsba. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a személyisége nem követte volna a testi fejlődést és valójában még 18-20 éves, önmagát kereső lány.

Nagyon szerettem a leírásokat olvasni - soha nem hittem volna, hogy ilyen szépen, érdekesen lehet írni egy magányos gépteremről. Tulajdonképpen az ilyesmik is a túlírtság részei, de én szívesen olvasok a "semmiről", ha tetszik az író stílusa és a szöveg mögé bújtatott mondanivaló. Vagy ha egy mosómedve a nézőpontkarakter. Sajnos a regény elején voltak olyan részek, amik nem ebbe, hanem a simán unalmas kategóriába estek és ki lehetett volna dobni a francba, hogy kicsit gördülékenyebb legyen a szöveg.

A könyv másik vérző sebe a fordítás. Nem vagyok különösebben érzékeny rá, de az olyan szavak-kifejezések, mint az "ulibuli tárgy" "bodicsek" - ezek nekem totál ismeretlen szavak voltak -, "divatosan egérrágta haj" és a "szőke parketta" nagyon nem illettek a szövegbe, majd' kibökték a szemem, miközben érződött, hogy ez egy folyékony, harmonikus szöveg szeretne lenni. Az is érdekes, hogy  nyáron mindenki garbót visel, még fürdőnadrág felett is.

Nemrég olvastam Zadie Smith-től (annyira örülök, hogy megjelenik magyarul az NW) A szépségről c. könyvét, és mintha ő szebben, elegánsabban fésülné össze kerek egésszé a különböző témákat, de lehet, hogy én vagyok telhetetlen az írókkal szemben, és a finnyásságom az a kategória, amit Rudman mond Renée-nek, miszerint "Hogy a büdös kurva anyjába képzeli ezt maga?". Érdekes, hogy a társadalom-család-emberkritikus könyvek női szerzők tollából jobban tetszenek, még ha a könyvek, témák nem is "nemspecifikusak". Franzen legalább ebben tükröt tartott elém. Jobb, mint a semmi, na.
Biztosan feltűnt annak, aki végigolvasta ezt a hosszas gagyogást, hogy a földrengésről egy szót nem írtam - ez is roppant érdekes szál, de engem inkább a szimbolikus volta és az emberekre gyakorolt hatása érdekelt, akik valósággal örültek, hogy szörnyülködhetnek és sérelmezték a természettől, hogy nem száz halálos áldozatnyi, kilences erősségű rengést produkált.

Annak ellenére, hogy a Javítások letisztultabb, elegánsabb szöveg,  jobban szerettem olvasni az Erős rengést (de lehet, hogy a Javítások idején elszenvedett bárányhimlő az oka, nem voltam túl empatikus hangulatban), minden összevisszaságával és lehetetlen főszereplőjével együtt. Franzen most se nyert meg magának - intellektuális tisztességet érzek iránta, de a szerelmes rajongástól Jeruzsálem-messzeségben vagyok. Per pillanat úgy érzem, nem szükséges a Tisztasággal folytatnom a fal áttörési kísérletét. Tisztelem, valamennyire elismerem az "isteni Jonathant", de nekem nem megváltó szerző, inkább kicsit túlértékelt és túlhype-olt - annak ellenére, hogy két ember is megkérdezte, mit olvasok, az egyikük jóformán belelógott a könyvembe, és egyikük se ismerte - szerző, a könyvei pedig kissé túlírtak.

Ui.: De lehet, hogy csak azért nem kedvelem, mert nem szereti a macskákat. Bírom a madarakat és mindig megmentem őket, de a macskák, azok macskák.

Ui2.: Miért pont rózsaszín? Nem hiszem, hogy Franzen értékelné a borító belső színét. A meztelen női sziluettet inkább, bár nála sose lehet tudni.

Eredeti cím: Strong Motion
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Bart István
Ár: 4500 Ft, de a mostani mizériában féláron simán ki lehet fogni

2017. február 20., hétfő

A hét öltözete

Terepmintás parka kabát, rózsaszín műszőrme kézelővel és kapucnival.

A másik kedvencem a mirror hatású steppelt dzseki, de hálistennek még senkin nem láttam.


2017. február 16., csütörtök

A kedvencek változásáról

A kedvenc könyvek (vagy kedvenc akármik) valamennyire lekövetik a személyiség változását, mutatják, aktuálisan kit milyen téma, stílus érdekel és mi az, ami maradandó - engem például a mai napig el tud ringatni az Alice Hoffman-féle háztáji mágia stílusa, a mágikus realizmus nőies, gyengédebb kistestvére.
Elég érdekes - vagy, ha úgy nézzük, teljesen tipikus - fejlődési ívet mutatnak a kedvenc könyveim. Van egy kis zavar az erőben, mert nem tudok teljes magabiztossággal különbséget tenni a kedvencek és a nagyon-nagyon jók között, mégse vághatok be 10-12 könyvet a tavalyi olvasmánylistáról a kedvencek közé (vagy de), mert ez nálam sokszor évekig húzódó "érési" folyamat - és van, amire azonnal rányomom a kedvenc gombot, mint például Az órákra.
Ahogy nézem ezt a listát és tanakodok magamban, úgy érzem, némi korrekcióra szorul. Eddig szép gesztusnak gondoltam, hogy rajta hagytam az 5-7-10 évvel ezelőtti, katartikus olvasmányokat, de, úgy érzem, néhány jobb, ha már csak szép emlék marad egy másik korszakból.

Jodi Picoult: A nővérem húga Maggie Stiefvater: Shiver – Borzongás Karen Marie Moning: Álom és valóság Joyce Reardon: Ellen Rimbauer naplója
Jodi Picoult: A nővérem húga - ez volt az első, amit Picoulttól olvastam. Akkoriban még nem böngésztem megjelenési listákat, véleményeket, blogokat, semmilyen előzetes képem nem volt, a fülszöveg idézete volt az egyedüli támpontom. Óriásit ütött. Aztán a negyedik-ötödik Picoultnál kezdtem érezni a futószalag-ízt, a hatásvadászatot és abbahagytam az írónő könyveinek olvasását. Még mindig emlékszem A nővérem húga hatására, de, összehasonlítva az újabb kedvencekkel és a bennem kialakult giccsképpel, kiveszem a kedvencek közül.
Karen Marie Moning: Álom és valóság - kétségtelen tény, hogy szerettem olvasni ezt a sorozatot, főleg az első két részét. Akkor kabátkönyvnek éreztem. De sok minden zavart benne, mint mondjuk az egész Barrons, az általa közvetített üzenet, és, ha jobban megnézzük, pont beleillik a pararománc dobozba, csak nem lóg ki annyira a lóláb. És, hát, Moning labdába se rúghat Romain Gary, Cunningham vagy Rene Denfeld mellett, de még a könnyedebb vonalba (pl. Harris vagy Lehane) se fér bele - nekem.
Maggie Stiefvater: Shiver-Borzongás - ó, a szépemlékű YA-idők (de legalább a Twilightot nem jelöltem be kedvencnek, pedig kétszer is elolvastam az első részt), amikor üde színfolt volt a felhozatalhoz képest Stiefvater költői prózája és a kék színű betűk...
Markus Zusak: A könyvtolvaj - tulajdonképpen újra kellene olvasnom, hogy biztos legyek a levételben, mert anno nagyon szerettem a nyelvezetét (is).
Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap - lehet, hogy egyesek vissza fognak kúszni a listára. Egy forró nyári napon, a lépcső tetején hasalva olvastam, mit olvastam, felfaltam két szuszra, pedig nem rövid. A gondtalan nyári napok is hiányoznak, amikor nem zakatolt a fejemben a sok tennivaló, amikor még nem sajnáltam magamtól a luxusidőt, amit magamra szánok.
Maryrose Wood: Méregnaplók - a YA-tengerben nekem ez is különleges volt (azért is, mert ez volt az első könyv, aminek a fülszövegében szerepelt az ajánlom egy-két sora), nagyon komor, sötét, nem az a fajta, amit fiatal lányok üdvözölésére ajánlanak. Főleg a második rész, de én pont ezért szerettem. A harmadik rész állítólag meg se íródott, a kiadó elvette az írótól (?) a sorozatot és másnak adták ki, legalábbis emlékeim szerint, hogy írja meg a trilógia záró kötetét, ami azóta se készült el.
Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el... - a keményvonalas, tabutémákkal foglalkozó YA-kat is bírtam. Andersont betiltották párszor és előszeretettel döngölik a földbe álszent konzervatívok, pedig jó lenne belátni, hogy az élet nemcsak sunshine vattacukorból és helyes fiúkból áll, hanem létezik fájdalom, szégyen, bűntudat, kirekesztettség, amelyekkel inkább könyvekben szembesüljenek, mint a való életben. A Jégviráglányokat fenn hagyom a listán, mert nincs szívem letörölni. Igazán időtálló.:)
John Williams: Stoner - kizárólag azért, mert az Augustus sokkal jobban tetszik.
Alessandro Baricco: Tengeróceán - nagyon jó kis könyv, nem rossz szerző, de túl instant.
Kathryn Stockett: A Segítség - már érzem, hogy visszalopakodó lesz, csak kellene egy újraolvasás. Tulajdonképpen ugyanannyi joga van ott lenni, mint a Ne bántsátok a feketerigónak! Hm...
Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt - kicseréltem a Sötétség, fogd meg a kezemre, mert az sokkal jobban tetszik.
Joyce Reardon: Ellen Rimbauer naplója - húúú, mennyire a hatása alá kerültem zsenge könyvmolykoromban! Jobban hittem Rose Redben, mint kisgyermekként a Mikulásban.
Anna Gavalda: Együtt lehetnénk - ő is jó kis szerző, sok mindent jól megragad, de egy kicsit mélyebbre kellene menni, hogy kedvenc lehessen.
Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert - jó-jó, de a műfajában vannak sokkal jobbak.

A 2.0-ás Amadeának jócskán módosult az ízlése. Nem feltétlenül a fenti listára gondolok - ezeket a könyveket továbbra is szeretem, az olvasói énem részének érzem -, hanem az elmúlt kb. öt évre; 2012-ben még jó pár olyan könyv előfordult, amire már se néznék, de az uralmat lassan más típusú könyvek veszik át. Már rezgett a léc; unom a YA-kat (The Summoning - A szellemidéző; Vérbe öltözött Anna), a csajos pararománcokat (A démon jele - emlékszem, annyira kínlódtam vele a nyaraláson, hogy inkább a pasim Calvinóját kezdtem el), végérvényesen bebizonyosodik, hogy elmúlt a Jane Austen-kompatibilisságom, a hagyományosan nőies, vagy minek nevezzem, kötetek szintén ebben az évben kopnak ki végleg (Jodi Picoult, Katherine Webb, Cecelia Ahern, A szerelmes Drakula - ez brutál szar volt...). Megismerkedem Virginia Woolffal. Viccesen néz ki egymás mellett a New York trilógia és a Lélektolvajok.:)
Ennek megfelelően a kedvencek listája is átalakul, inkább az újak "jellemzőek rám", ahogy valaki találóan fogalmazott, azaz, ha megkérdezik körkérdésben vagy csak úgy, az alábbiak közül nevezek meg párat, mert ezek tükrözik a legjobban az énképemet, az engem érdeklő témákat.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan Michael Chabon: Jiddis rendőrök szövetsége A. S. Byatt: Mindenem
Peter Buwalda: Bonita Avenue Joanne Harris: Ötnegyed narancs Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei Dan Simmons: Ílion Katharina Hagena: Az almamag íze Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Nehéz volt megállni, de nem másoltam be az egész listát - ami később valószínűleg bővülni fog, csak erős dilemmákkal küszködök, hogy mi kerüljön még ide -, hiszen van rajta egész sok, egymáshoz hasonló kötet, a fentiek a példákat szemléltetik.
Újakról pofázok, erre rögtön A szél árnyékával indítok, amit... jézusom, tíz évvel ezelőtt olvastam először. Azóta sorra került még egyszer, és ugyan egészen másként látom, még mindig joga van a kedvencek között lenni. Sokszor elmondtam már, hogy tisztában vagyok azzal, hogy nem váltja meg a világot és nem az irodalom csúcsa, de nekem már alapkőnek számít, a személyiségem része, amivel szinte együtt változtam. Nem tudok és nem akarok tőle elszakadni, hiába divat leszólni.
Szeretem a bonyolult, több témát-stílust egybe fésülő regényeket, ahogy én nevezem, a különlegeseket. Erre jó példa Dan Simmons (nemcsak az Ílion), Margaret Atwood A vak bérgyilkosa, a Jiddis rendőrök szövetsége, a Marija Morevna és a Halhatatlan, vagy A firenzei varázslónő. Ezek és még néhány társuk elkápráztatnak. Szellemi kalandtúrára hívják az olvasót, és ámulatba ejtenek az intelligenciájukkal, a sokféleségükkel.

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről Marina Gyacsenko – Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a Teremtés növendékei
Néha jólesik olyat olvasni, ami húsba vág. Nem most volt az Alekszandra és a Teremtés növendékei vagy a Beszélnünk kell Kevinről olvasása, de sose felejtettem el a hatásukat. Szétszed és összerak, illetve beleveri a fejed a szarba - egyik sem kellemes élmény, de jó önismereti gyorstalpaló.

Michael Cunningham: Az órák Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok Gabriel García Márquez: Száz év magány
A régebbi vonalat viszik tovább a nőies családregények; Az almamag ízét sokan nem szeretik, és magam sem értem, mit eszek rajta, de már háromszor (kétszer magyarul, egyszer angolul) elolvastam. Ennél több újrázást csak Vavyan Fable tudhat magáénak, a kezdeti könyvmolyéletem egyik szentje. Tehát mondhatjuk azt, hogy néha szembemegyek az általános ízléssel, mert Az almamaghoz hasonlóan A Highgate temető ikrei is elég mostoha gyereke a könyvmoly-társadalomnak, én mégis imádom. Lehet, hogy közelebb érzem magamhoz, mint Az időutazó feleségét. Hűha.
Szeretem az aprólékosságot (Michael Cunningham), rajongok a szépségért (Hattyútolvajok) és perverz módon vonzódok a tekervényes körmondatokért - ha fülledt, egzotikus hangulattal társul, menthetetlenül végem van. Most látom, hogy a Száz év magány nem volt kedvencnek bejelölve, jézusom!

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés Lionel Shriver: Születésnap után Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok Kosztolányi Dezső: Édes Anna
A társadalom-család-és emberkritika is kedvelt téma. Megmutatja, mennyire szemét vagy? Hogy a családtagok valójában gyűlölik egymást? Hogy az életünk nem más, mint reklám és játszma? Jaj, de boldog vagyok! Lionel Shriver mindig ezt csinálja, de ilyesmi történik a Bonita Avenue-ben, az Átmeneti üresedésben, tulajdonképpen a Veszedelmes viszonyokban, az Édes Annában, A szépségről-ben és még sok más könyvben.

Joyce Maynard: Otthon a világban Paula Mclain: A párizsi feleség Stacy Schiff: Kleopátra Alexandra Harris: Virginia Woolf
Egyszerre új és régi témát alkotnak a nő élettörténetek. Ezek többnyire önéletrajziak és eddig csak ketten bírtak a kedvencek közé felkapaszkodni (Semmi nem áll az éjszaka útjába; Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?), de nem lehet figyelmen kívül hagyni, mennyire keresem az ilyen típusú köteteket. A tavalyi  Pia - H, mint héja - Vadon hármast már többször emlegettem, de ide sorolom a Marie Antoinette-tel foglalkozó non-fictionöket, Stacy Schiff Kleopátráját, ami egy okos és alapos tanumány, Amanda Palmertől A kérés művészetét, az Otthon a világban, Alexandra Harris Virginia Woolfját, A párizsi feleséget és még sok mindent.

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt Lauren Beukes: Zoo City Robert Galbraith: A selyemhernyó Lawrence Block: Hosszú út a sírkertbe
Szeretek még krimit olvasni; Rowling Cormoran Strike-sorozata igazi guilty pleasure számomra az aprólékosságával, a rengeteg teával, és gyengém a hard-boiled krimi, Dennis Lehane igazi szívcsücsök, és eléggé szerettem olvasni Lawrence Block Matt Scudder-sorozatát.

Érdekes, hogy a kedvencnek kinevezett könyveim jó részéhez fontos emlékek is kapcsolódnak, de, gondolom, ez valamennyire normális folyamat vagy társítás. Kicsit visszatérve a nagyon-nagyon jó / kedvenc problémára: meglepően sok jó könyvet olvastam tavaly, idén pedig szinte csak szuper könyveket sikerült kiválasztani. Nem tudom, hogy ennek mi az oka; engedékenyebb vagyok, az antennáim (amiket én csápoknak hívok) százas fordulatszámon működnek, vagy mi a franc van, mindenesetre baromi nehéz rangsorolni őket, ezért szoktam várni, hogy kikristályosodjanak az élmények.

A többiek mélázásai:
Katacita nem írt erről?
Dóri
Nima
Nikkincs
PuPilla

2017. február 15., szerda

Az elefáni és az unikornis - meg ne nyisd, ha férfi vagy!

Vettem cuki elefántos kis szivacsot, hogy legyen külön az arcomra (a Neem iszapszörny-pakolást vakarom le vele) is egy. Sikerült jól lenyúzni vele a bőrömet, úgyhogy lángol az egész.

Szerettem volna magaménak tudni a Balea unikornisos tusfürdőjét - amúgy nem szeretem a márka fürdőtermékeit, de ezt a flakont örök időkig megtartanám.
Hasonló dizájnnal bíró ecsetkészlet is létezik, de elvileg felnőtt vagyok vagy mi, csak nem fogok lila, szarvra emlékeztető nyéllel és szivárványszínű szőrökkel felszerelt pemzlikkel sminkelni.
Vettem helyette csillogó primert, amit már egy hónapja kerestem.

Tudom, hogy a nől jelentékeny hányada szenved a cukiság-kór gyermeteg jellemzőitől, úgyhogy csak egy kicsit szégyellem magam.




2017. február 13., hétfő

Az angyal, aki csak egy lány

"Az egyetlen lény a környéken, akit láthatóan nem kavart fel az esőzés elmaradása, nagyanyám volt. Emilienne nem az északnyugati partvidék szülötte volt, és nem is nárcisz. Emilienne inkább egy petúniára emlékeztetett. Szüksége volt a vízre, de jól megvolt pocsolyák és elázott zoknik nélkül is. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy szürke égboltra sandítva merengjen. Őszintén szólva, őt amúgy is zavarta az a sok eső."

Leslye Walton: Ava Lavender különös és szépséges bánata

A kedvenc könyvek változásáról szóló postban említettem - még piszkozatban hever, ezért nem tudtok róla semmit, de majd fogtok -, hogy az Alice Hoffman-féle háztáji mágikus stílus (a mágikus realizmus lightosabb verziója) közel tíz év alatt sem kopott ki az olvasói repertoáromból. Azért az ő nevével kapcsolom össze, mert tőle olvastam először ilyen könyvet, és teljesen elvarázsolt. Ez a varázs a mai napig megmaradt, kicsit tompítja a hétköznapok éles széleit, elringat, beburkol - tényleg olyan, mint belebújni egy egy pihe-puha kabátba.
Ezek a könyvek nem özönlötték el a piacot, mint a YA-k vagy a pararománcok, de azért lehet párat olvasni, a legújabb köztük Leslye Walton regénye.

A narrátor a címbeli Ava Lavender, a pöttyös szárnyú fiatal lány, akit sok mindennek tekintenek - angyalnak, torzszülöttnek, érdekes genetikai mutációnak, pedig ő csak egy lány, aki még csak repülni se tud - holott mi másért lenne szárnya, nem? Avának nagyon rosszul esik, hogy afféle béna madárnak tekintik, ő sose a repülés eszközét látta a szárnyaiban, csupán két plusz végtagnak, aminek az egyik felével betakarja az orrát, hogy kényelmesen tudjon aludni. Kalitkája a magány, amit az anyja lakatol rá, hogy megóvja a külvilágtól, de ő, mint minden emberi lány, társaságra, barátokra, szerelemre, életre vágyik. De nemcsak ő a főszereplő, hanem az egész Roux-Lavender család anyai ága, akiknek tragédiával végződött vagy tönkrement az élete, melynek oka a szerelem, ami egy mottóban körvonalazódik: A szerelem bolonddá tesz.
Nem igazán értem, a kiadó miért nem reklámozza ezt a könyvet; nekem csak azért tűnt fel, mert emlékeim szerint Hanna kétszer is olvasta, és az általában a magyar kiadás gyanúját vetíti az adott könyvre.:) Nikkincs olvasta elsőként és nem igazán tetszett neki, de volt olyan kedves, hogy kölcsönadja nekem. Ava Lavender nálam kedvezőbb megítélést kapott, de vannak problémáim vele.
"A eshetőség, hogy talán arra csábíthatja egyszer Marigold Pie-t, hogy elveszítse minden önuralmát, arra késztette Emilienne-t, hogy egyre fantasztikusabb édességekkel gyarapítsa a pékség menüjét: karamellizált crème brûlèe-vel, háromszögletű napóleonkákkal, almás tarte tatinnal. Igazán beteges szokás volt, és évekkel korábban fel kellett volna már hagynia vele.
(Forrás)
Az utolsó esős napon Marigold szokása szerint nagy dérrel-dúrral vonult be a pékségbe, hogy szipákolva végignézze a kagylóforma madeleine-ekkel, cukormázas palmierkkel, falatnyi kis túrótortákkal megrakott tálcákat, így téve próbára akaraterejét. Emilienne még mindig a tortabevonót kevergette, és a pékség végéből nézte, ahogy szomszédja mogorván mered a fahéjas tekercsek ragacsos halmára, dacol a citromos meringue pite krémes hullámaival, és megrovón tekint végig a petits fours glacés-szal teli talon. Mindig is a vevők kedvence volt ez az aprócska sütemény: halványzöld, rózsaszín, sárga cukormázzal leöntve, cukorrózsával vagy más, édes dísszel megkoronázva olyan volt, mint egy ínycsiklandó, pompás születésnapi meglepetés."
Az látszik, hogy Leslye Walton elég sok Hoffmant és Joanne Harrist olvasott, legalábbis nekem rendre az ő regényeik, az ő stílusuk köszönt vissza a regényben; a család nőtagjainak furcsa és varázslatos élete, a ház központi szerepe, a pékség, a kis közösség dinamikája, mintha az írónő a másik két szerző jellegzetességeit szerette volna összegyúrni, de az eredmény aránytalan lett.
Walton azt felejtette el, hogy a két szerző között jelentős különbségek vannak; igen, mindketten női szerzők, az olvasóközönségük is főleg nőkből áll (bár szerintem Harris egyáltalán nem nőies író, a Csokoládé filmfeldolgozása rettenetesen előnytelenül beskatulyázta) Alice Hoffman lágyabb-nőiesebb, könnyedebb regényeket ír, mint Joanne Harris. Lehet, hogy szentségtörés, de Harris a komplexebb, nagyobb volumenű szerző; a könyveinek mélysége van, és másféle mágiát használ:D, mint Hoffman. Keményebb, sötétebb, erőteljesebb a stílusa, amihez remekül passzolnak az emberi kegyetlenségek, Hoffmanhoz viszont nem, és Lesley Walton könyvéhez se, főleg az, ami a végén történik - még én is meglepetten pislogtam éjszaka, hogy ezt miért így kellett kihozni. Kilógott a lóláb, nem illett a kedélyes-szomorkás hangvételhez és Avához se. Mintha Walton vagy a szerkesztője rosszallóan csóválta volna a fejét, hogy Leslye, ez így nem jó, túl idilli, túl jó, dráma kell bele. Talán tényleg kell, de nem így. Egyszerűen hülyén néz ki.
A legeslegvége elég talányosra sikeredett, remélem, nem azt jelenti, amire rémületemben először gondoltam. Sokat dobott bennem a regény megítélésén, hogy sikerült elérnie, hogy aggódjak egy szereplőért.:)

Persze, az is lehet, hogy a szerző még csak keresgéli a saját stílusát, és majd sikerül kiegyensúlyoznia a saját meglátásait és az őt ért hatásokat. Tudom, hogy az jön le ebből a bejegyzésből, hogy az Ava Lavender nem igazán jó könyv, de ez nem igaz - csak elragadott a frazeológiám meg az irodalmár hajlamaim -, mert jólesett olvasni a ház történetéről, a pékségről, Ava gondolatairól, a tavaszi esőkről. Aki szereti a gyengédebb mágikus regényeket, annak érdemes elolvasnia.

Ui.: Kicsit fájt szikkadt lépcsőházról meg arról olvasni, hogy márciusban cseresznyemagvakkal dobálóznak a varjak. Ejnye.

Eredeti cím: The Strange and Beautiful Sorrows of Ava Lavender
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Körmendi Ágnes
Ár: 2990 Ft


2017. február 11., szombat

Villamos

Imádom fél füllel mások beszélgetését hallgatni - azért nem "kihallgatni", mert nem célom, hogy minél többet tudjak meg vadidegen emberekről, tulajdonképpen nem érdekelnek, csak néha csiklandósan fura érzés rádöbbenni, mennyire ufó vagyok és mennyire más a mentalitásom.

Fiú: ...ő a másik, aki szóba jöhet, de sokkal jobb csaj, mint amilyen jó pasi vagyok én.
Lány: Nem hiszem. Megfektettél már pár túl jónak mondott csajt.

Még mindig ufó vagyok, ez van.


Édentől Keletre

Avagy ami az Elfújta a szélből kimaradt.

"A táj szinte egész nyáron többnyire sötét és komor volt. Az ablakon át beáramló, párás levegő teli volt a rothadó és sarjadó növények szagával, ha pedig ránézett, ugyanúgy vibrált és ugyanolyan sűrűnek tetszett, mint amikor teleszkópon át nagyon nagy messzeségekbe nézünk. A levegő magas páratartalma ugyanazt a tréfát űzte az ember szemével, mint a rossz minőségű szemüveg, eltorzította, megnyújtotta vagy összébb gyűrte a távolságot és a magasságot, amitől mintha a tárgyak tömege is pillanatról pillanatra változott volna. Ahogy most kibámult az ablakon, egyszerre tanulmányozhatta mindazokat a lehetséges formákat, amelyeket a nedves levegő ölteni képes - a könnyű párától a völgyet megtöltő, sűrű ködig, de látott a Hideghegy válláról rongyként lecsüggő felhőfoszlányokat is, és széles sávokban szüntelen zúduló szürke esőt, mintha csak régi köteleket lógattak volna le az égből."

Charles Frazier: Hideghegy

2012 óta nézem ezt a könyvet a polcon. Tudtam én, hogy remek könyvnek tartják és valószínűleg nekem is tetszeni fog, de valahogy körüllengi, hogy vele nem lehet sietni, hanem le kell lassulni az átérzéshez, hogy együtt bandukoljunk Inmannel a hosszú úton és Adával bámuljuk a birtok felett a lemenő nap fényét.
A hosszú várakozás alatt kiment a fejemből, hogy ez egy polgárháborús regény, de semmi kedélyes, napfényes déliesség nincs benne, csak Ada gondol futólag a hírhedten merev udvarlási etikettre - konkrétan arra, hogy nevetséges vénlánynak hatna, ha, azt hiszem, két évvel az elsőbálozása után próbálna meg férjet fogni; mi tagadás, ez volt a fényes összejövetelek értelme fiatal lányok számára. Idill helyett annál több benne a vér, a mocsok, a megpróbáltatás és a keserves küzdelem az életben maradásért - ebből a szempontból a Hideghegy igazi háborús regény.
A két főszereplő Ada és Inman - furcsa, hogy csak így vannak emlegetve, a férfinak a keresztneve sem derül ki -, két különböző társadalmi osztályból származó fiatal, akik nagyon szimpatikusak egymásnak (a "szerelmes"-t indokolatlannak érzem két-három small talk alapján, bár akkoriban egy felvett csipkekeszkenő miatt az oltár előtt találhatta magát egy szerencsétlen flótás). Nagyrészt az ő életüket ismerjük meg. Inman megszökik a szolgálatból és sebesülten, gyalog nekivág a hosszú útnak, hogy hazatérjen Hideghegyre, ahol a folyót ezüstös fényű, csobogó patakok jelentik és a hegyek áttetsző, kékes ködbe burkolóznak.
Ugyanezen a vidéken a fiatal, elkényeztetett Ada egyedül marad egy gazdaságban, ahol naphosszat elmereng az élet dolgai felett, néha fest-rajzol, vagy olvas, és megpróbálja figyelmen kívül hagyni a tojás furcsa mellékízét, amióta a tyúkok rovarokkal táplálkoznak, de legszívesebben egy bokor mélyére bújna a világ elől. Az elszigetelődött, tehetetlen élettől a totyogós kora óta önállósághoz és túléléshez szokott, nyers Ruby menti meg, aki a lópatkolástól a cserekereskedelmen át a dohány termesztéséig mindenhez ért, és az ő cseppet sem úrilányos irányítása alatt a fehér lány megtanul vajat köpülni, szemrebbenés nélkül elvágni a csirke nyakát és fát hasogatni, miközben a köténye zsebéből kikandikál egy könyv.
A két fiatal fejezeteiben kapnak helyet a felbukkanó szereplők rövidke történetei, amelyek szinte olyanok, mint egy-egy hihetetlen mese; a kecskék vontatta lakókocsiban élő javasszonyé, a rabszolgába őrülten szerelmes aranyifjúé, az eltévelyedett lelkészé - mindannyiukkal Inman találkozik, akiről időnként nem tudtam eldönteni, hogy vezeklő zarándokúton vesz részt, a pokolba tart vagy a mennyországba. Elképesztő volt a nyomorúság, amit a szereplők átéltek, de az még inkább, hogy az embereknek nemcsak a nemzetőrök, hanem egymás elől is bujdosniuk kellett, mint egy posztapokaliptikus világban... és, tulajdonképpen, erről is volt szó. Az Inman-szálnak jót is tettek a kis történetek, mert Frazier nagyregényeket idéző, igen komótos tempójú regényt írt, nehezen tudtam megszokni ezt a mélázó, vissza-visszaemlékező, filozofikus stílust. Szeretem azt képzelni, az író is tudta, muszáj valamennyi dinamikát vinni a regénybe, és megjelenik Ruby, aki átlendített a holtponton; akármennyit képes lettem volna a gazdaság irányításáról olvasni, közben Inman is mindenféle, olykor szürreális kalamajkába keveredik önhibáján kívül, magyarán sikerült összecsiszolódnunk.
Gyönyörű tájleírásokat olvashatunk, amelyek éles kontrasztot képeznek az emberiség mocskával, ahol ömlik a vér, a belsőségek kibuggyannak az emberek testéből (és tyúk csipegeti őket), kosz és sár tapad az emberek bőrére és elrongyolódott, mocskos ruháira, olykor pedig meglepő hasonlatok bukkannak fel szarbarna kígyókról és pisáló tehenekről, lovakról. Az ételleírások sem gasztroregénybe illően gusztusos fogások, hanem inkább undorítóak, az ilyesmik miatt viszolygok a zsírtól és a zsírban tocsogó, kiadós fogásoktól.

Annak ellenére, hogy az elején mennyire szenvedtem az olvasással és csak az elszántság, a hátha-jobb-lesz - érzés vitt előre, megszerettem ezt a csendes, hol gyönyörű, hol taszító könyvet. (Ettől függetlenül kb. 50 oldalt szemrebbenés nélkül kivágnék belőle.) Van pár hihetetlen dolog a könyvben - például, azt nem hiszem el, hogy egy kisgyerek képes lenne életben maradni, ha annyira magára hagyják, mint Rubyt -, és a befejezéssel se vagyok kibékülve, de, ahogy telik az idő, a jó részek és emlékek jutnak eszembe a regényből - és a megkönnyebbülés, hogy végre ezt is kipattintottam a várólistámról.:)

Ui.: Nem láttam a filmet, de nehéz volt átrajzolnom Nicole Kidman arcát egy fekete hajú, fiatal lány képére, valamint Ruby és Inman is teljesen másnak tűnik Frazier bemutatásában, mint Renée Zellweger és Jude Law. Persze, lehet, hogy minden másban a film annyira tökéletesen visszaadja a történéseket és a hangulatot, hogy a színészek külseje totál lényegtelenné válik.

Ui2.: Majdnem egy hete húzom-halasztom ennek a postnak a befejezését, utálom több szakaszban megírni őket, de mindig volt valami sürgős dolog, ami eléggé idegesített ahhoz, hogy felálljak a szerkesztő elől.

Eredeti cím: Cold Mountain
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1999
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Ár: Amennyire tudom, elég nehéz beszerezni, elég borsos árat elkérhetnek érte

2017. február 2., csütörtök

Sherlock és Ammaniti

Az év első rövidkés postja.


Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes visszatér

Az első novella közölte velem, hogy előbb a Sherlock Holmes emlékiratait illett volna elolvasnom, de már ismertem a legendás nyomozó ama bizonyos esetét, ezért nem különösebben izgattam magam a kronológiai sorrenden.
Az ötödik évszak utáni mély lelki válságot semlegesítettem ezzel a kötettel. A színvonal a szokásos, érdekes, meghökkentő esetek Watson doktor kissé ósdi tolmácsolásában, ahol Holmes, a szinte emberfeletti intelligenciájával és megfigyelőkészségével a levágott függönyzsinórból, egy pohár borból kikövetkezteti a bűntényt, a tettesek számát és személyét, az indítékot. Indokolatlanul büszke voltam magamra, amiért az egyik esetnél megsejtettem a megoldást. A végére kezdtem kissé unni a fölényes zsenialitást, a többi szereplő ámuldozását, örülök, hogy nem a gyűjteményes, bődült vastag kiadásban van meg ez a sorozat, mert utálok több könyvet párhuzamosan olvasni és/vagy hónapokig parkoltatni valamit az éjjeliszekrény sarkán.
Szóval, szép volt, jó volt, pár év múlva jöhetnek az emlékiratok. Egyébként ez a kötet volt a harmadik VCs a sorban.:)

Ui.: Volt pár momentum, ami alapján nem csodálkozom, hogy egyesek melegnek hitték Holmes és Watson párosát; a nyomozó "kedvesem"-nek szólítja a barátát és Watson elég sok leírásba beleszövi Holmes külsejét, hosszú, vékony ujjai rákulcsolódtak a csuklójára, mintha egy romantikus regényből kölcsönözték volna (vagy ők vették innen?).

Eredeti cím: The Return of Sherlock Holmes
Kiadó: Ifjúsági Lap-és Könyvkiadó Vállalat
Kiadás éve: 1988
Fordította: Boronkay Zsuzsa, Nikowitz Oszkár, Takács Gizella
Ár: antikvár (mennyi lehet? 1000-1500 Ft?)


Niccolò Ammaniti: Én és te

Introvertáltnak lenni még mindig szívás, introvertált gyereknek - amikor napi 6-8 órában hivatalos válogatás alapján vagy összezárva egy terembe húsz-harminc, sok esetben kevésbé civilizált emberpalántával, és csontig hatoló elvárás, hogy KÖZÖSSÉGET alkossatok, és ha nem akarsz ennek a KÖZÖSSÉGNEK a része lenni, baj van veled és beavatkozást igényelsz, hogy beférj az elvárás vonalzói közé - még inkább.
Anno az Én nem félek óriási élmény volt a szerzőtől. Ez viszont nem, nincs mit szépíteni rajta.
Az ötlet nagyon jó, de úgy éreztem, ráfért volna még száz oldal kifejtés, vagy nem a felnőtt szépirodalomba, hanem a komoly ifjúsági regények közé kellett volna sorolni ezt a kis kötetet. De még ez se tisztességes megoldás. Az érzelmek egyszerűen nem kapnak teret, főleg Lorenzo és Olivia kapcsolata, pár pillanatkép tárul elénk, amik fontosak, de nem elegendőek. Afféle értem én, mit érzel-összekacsintást igényel a szerző felé, amit megteszek, ha barátként tekintek Ammanitire, és nem íróként - de egyértelműen nem a barátja, hanem a (lelkes!) olvasója vagyok, így gonosz elvárásaim vannak, amik most nem teljesültek. Nem bánom, hogy elolvastam, de, ha kimarad az életemből, semmit nem veszítek - az ebbe a kategóriába tartozó olvasmányokat szeretném minél inkább elkerülni, mert az élet drága (meg a könyvek is, ill. a fizetések alacsonyak), az idő kevés, a könyv meg sok, vagy mi a fene, tudjátok, miről beszélek. (Na, ez egy megértő összekacsintás.)

Második Várólistacsökkentős könyv volt egyébként, legalább ebben instant sikerélményt garantált.

Eredeti cím: Io e te
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Matolcsi Balázs
Ár: 2900 Ft, de aki követi a könyves világ híreit, megtalálhatja olcsóbban