2017. január 13., péntek

Most múlik

"Reggel fél tizenegy. Egy szinte földig érő felhőből szemerkél az eső. A meteorológus most is tévedett, mint általában. A konyhában ég a villany. A göcsörtös kőrisfa fénylik az esőben, a dolmányos varjú görnyedten ül az ágán. Egyszer-egyszer megrázza a tollait, anélkül, hogy kinyitná a szárnyát, ettől olyan lesz, mint egy veréb, aki a kerti pocsolyában fürdik. Egy óriásveréb. Várok. Az újság az asztalon, de nem tudok olvasni. Csak ülök, és bámulok kifelé. Az óra ketyeg, fent minden csendes, csupromban néhány korty hideg kávé. Nemcsak fent csendes minden, hanem mindenütt, az eső lágyan kopog az ablakpárkányon, az út vizes és kihalt. Egyedül vagyok, senki mellé sem tudok bebújni az ágyba."

Gerbrand Bakker: Az iker

Ha röviden kellene nyilatkoznom róla: Szamarak.

Ha hosszan: hát, legyen, megpróbálom.

Az emberek többségét mélységes pánik önti el az oldalnyi hosszúságú mondatoknak már a gondolatától is - nekem ezek a kedvenceim. A mágikus, szinte önálló identitással bíró, tekervényes, egymásba vesző szövegek, sok-sok, gyönyörű jelzővel (Száz év magány; Más hangok, más szobák). Az aprólékos bemutatások (Cunningham), a véget nem érő szöszmötölések (Cormoran Strike), lehetőleg sok liter tea fogyasztásával - mind az én, mind a szereplők részéről - a tökéletes boldogságom kedvéért. Az előző postban azt írtam, úgy gondolom, Michael Cunningham különleges tehetség - most hozzáteszem, olyasfajta, akinek az alkotó munkáját el tudom képzelni.
A szikár, minimalista szövegek mágiáját viszont nem tudom felfogni.
Hogyan lehet pár szóba belezsúfolni azt, ami a szavak mögött van? Hogyan lehetséges az, hogy az indulatok majd' kirobbannak a lapokról, miközben csak arról van szó, hogy valaki szó nélkül letesz egy almát az éjjeliszekrényre?
A rejtélyre még mindig nem jöttem rá, de próbálkozom.

A történet főhőse atipikus; egy ötvenöt éves, a magatehetetlen apjával magányos, elzárt életet élő farmer. A kora ellenére a haja még mindig sötét és dús, a teste jó formában van, de azért mégiscsak ötvenöt éves. Nem valószínű, hogy az elkövetkező években megtörténik élete nagy kalandja, de próbálkozik. Aztán, ahogy az lenni szokott a regényekben - még a fura, minimalista holland regényekben is -, történik valami, ami kizökkenti a dolgokat a szokásos menetükből.
Nos, nőnek lenni szar, de férfinak lenni sem leányálom.
A rövidke regényben megismerjük Helmer családjának múltját, a patriarcha apát, a kedvenc, ő-lesz-az-utódom-ikertestvért, aki nagyon fiatalon, autóbalesetben meghal. Henk haláláig Helmernek volt esélye arra, hogy kiszabaduljon az apa zsarnoki hatalma alól, ezek után nincs; ha tetszik, ha nem (egyértelmű, hogy nem), neki kell Henk helyébe lépnie, hajnalban tehenet fejnie, megszámolni a birkákat, beszélni a tejszállítóval. Kettős szörnyűségről van szó: Helmer nem elég jó az apjának, aki nyíltan kimutatja, mennyire nem becsüli őt és a képességeit, emellett ott a keserű beletörődés, hogy jobb híján kénytelen lesz vele beérni, a fiúnak pedig nincs más választása, engedelmeskednie kell. Mind a ketten hazug szerepet játszanak, se a szeretetre, se az őszinteségre nincs esély, a hideg gyűlölet pedig mind jobban körülfonja őket. Olyan íze van a szádban, mint a keserű tejnek, és szinte lángra lobbantja a belsődet, ha ránézel arra, aki elvette az esélyed a menekülésre, és akit, a sors valami morbid poénjaként, olyan figyelemmel kell ápolnod, amit te soha nem kaptál meg tőle. Hihetetlenül rideg, kegyetlen ember, akit a tizennyolcadik oldal környékén én is annyira utáltam, hogy legszívesebben agyonvertem volna. Ugyanakkor érdekes, hogy a kívülállók számára (a saját benyomásaik alapján) a privát sötét bálványaink nemhogy közömbösnek tűnhetnek, hanem kifejezetten szimpatikusnak.

Hossza ellenére súlyos, sokrétű témákkal egyensúlyozó könyv, órákig lehetne róla beszélni - az anya szerepéről, az elhunyt ikertestvérről, annak a menyasszonyáról. A mások boldogsága iránti felelősségről, az elengedésről - emberektől és tárgyi javaktól egyaránt -, a büszkeségről, a magányról, a tartalmas kapcsolatok kiépítéséről, az apaképről, a beavató rítusokról. Arról a faramuci egyedüllétről, amit társas magánynak hívnak; talán elmondhatnám Helmernek, hogy úgyis lehet egyedül lenni, ha van ki mellé bebújni az ágyba egy esős, szürke reggelen. Hogy a magány néha még kirívóbb, ha van melletted valaki, és milyen sokan élnek így. De egyedül, a rád kényszerített járomban megöregedni, és várni, hogy az apád meghaljon, az olyan meddő, elszáradt élet, amitől még a magamfajta introvertált is visszariad.

Ui.: A védőborító gyönyörű, tökéletesen illik a történethez és a regény stílusához, ritka az ilyen összhang.

Eredeti cím: Boven is het stil (Fent minden csendes - mennyivel jobb lett volna ezt meghagyni)
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szőcs Petra
Ár: 2990 Ft (érdemes figyelni a Líra akcióit, hála nekik sokkal olcsóbban jutottam hozzá)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése