2017. január 31., kedd

Januári győzelem

Mivel a Lehane-előrendelésem még nem érkezett meg, az év első hónapját nulla darab beszerzéssel zárom! Mekkora királylány vagyok!:P

Hat könyvet olvastam el, ezek körül egy kölcsönkért volt, a többi saját:

John Williams: Augustus Julia Rochester: Ház a világ peremén Charles Frazier: Hideghegy N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes visszatér Niccolò Ammaniti: Én és te

Nagyon szerencsés voltam olvasás fronton; az Agustus gyönyörű regény, tegnap írtam róla, lírai, érdekes, mélabús, szerintem kedvenccé fog érni. A Ház a világ peremén meglepően illett hozzám, pedig a lehúzó vélemények miatt tartottam tőle. A Hideghegy az első Várólistacsökkentős olvasmányom volt. Az elején eléggé kínlódtam vele, nagyon le kell hozzá lassulni, de később belejöttem és pozitív élményt könyvelhetek el. Az ötödik évszak nagy meglepetés volt, sípoló orral, nyűgösen faltam be és a befejezése után elkapott a semmi-se-jó-ezt-akarom-folytatni - érzés. Ennek a legjobb gyógymódja Sherlock Holmes volt, aki az angolkisasszony-betegségek orvoslója is. Nem viccelek, a Tizenharmadik történetben az orvos ezt írja fel receptnek a beteg főhősnek! Majd írok róla egy rövidkét, alapvetően szeretem SH-t, de a vége felé már kicsit untam a fantasztikus eseteit. Már csak a Sherlock Holmes emlékiratai van hátra a nyomozó univerzumából, egyszer az is sorra kerül.
Az Én és te volt a harmadik VCs. Másnap kaptam kölcsön Nikitől az Ava Lavender különös és szépséges bánatát, és valami rövidke kellett, hogy minél hamarabb elkezdhessem. Röviden: nem voltam lenyűgözve - az ötlet jó, de nem ártott volna neki plusz 100 oldal.

Annak is örülök, hogy a "nagyokról" egy kivételével már sikerült bejegyzést irkálni, már csak a Hideghegy van hátra, remélem, a héten az is meglesz. Ha eltelik egy hónap az olvasás és a megírás között, általában elég nyögvenyelős szülés a vége, plusz megfogadtam, hogy igyekszem többet írni a blogra - nem a frissesség, aktualitás, statisztika miatt, hanem magamért. Én ilyen kis önző csodabogár blogger vagyok.

A többiek januárja:
Dóri
Katacita
Nikkincs
Nita
Heloise
PuPilla
Nokedli

2017. január 30., hétfő

A halhatatlan elmúlás csendessége

"Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy civilizált fajjá váltunk, és ájtatos borzadállyal emlegetjük azokat az időket, amikor a gabona istene emberi testet követelt obskúrus funkciója betöltéséért cserébe. De az az isten, akit annyi római szolgált nem is oly rég, sőt még a mostani időkben is, vajon nem éppoly sötét és félelmetes-e, mint az a régi? Még ha azért is, hogy elpusztítsam, a papja voltam. Még ha azért is, hogy meggyengítsem hatalmát, engedelmeskedtem a parancsának. Nyugtalanul alszik az emberi szívekben, várva, hogy felébredjen vagy felébresszék. A brutalitás között, amely egyetlen ártatlan életet áldoz fel egy névtelen félelemnek, és a felvilágosultság között, amely életek ezreit áldozza fel egy félelemnek, amit megneveztünk, nincs sok különbség."

John Williams: Augustus

Nagyon megörültem, amikor a fordító, Gy. Horváth László elárulta a Molyon, hogy a kiadó megrendelte tőle az Augustus fordítását - ez volt a 2016-os év egyik legjobban várt könyve nálam. Remélem, mind a Stonert, mind ezt imádják az olvasók. (Én megtettem mindent: négy embernek is az Augustust ajándékoztam karácsonyra, én pedig pattől kaptam meg. Ugráltam a széken örömömben, amikor megláttam, hogy valaki bejelölte ajándéknak.)

Ne várjatok tőlem mélyreható irodalmi elemzést, már sokan megtették előttem és közel egy hónapja olvastam a könyvet, szóval maradnak a nyers emlékek, benyomások, ahogy az már lenni szokott.
Nem hittem volna, hogy így lesz, de az Augustus jobban tetszett a Stonernél, a cica rúgja meg. Talán azért, mert sokakkal ellentétben szeretem az ókorban játszódó, ezzel foglalkozó könyveket - a középkorral viszont ki lehet kergetni a világból -, a császárkori Rómát pedig különösen.

Minden történetnek megvan a maga főgonosza. Ha Kleopátráról olvasunk, a szerzők hajlamosak Augustusra testálni ezt a szerepet - a feleségét, Liviát pedig egy méreggel és ármánnyal gyilkoló terminátornak ábrázolni -, ha Római Birodalomban barangolunk és legalább említés szintjén megjelenik, ő a császárkor arany bálványa és a birodalom védelmezője - de milyen ember volt, miktől félt, hogyan vitte keresztül az akaratát és vált igazi uralkodóvá?
Hogy milyen ember volt? Azt ezúttal se tudjuk meg. Az utolsó, harmadik könyvig maga Augustus - vagy ahogy itt emlegetik: Caesar Octavius* - meg se szólal, a körülötte lévő emberek fiktív leveleiből, naplórészleteiből rajzolódik ki az alakja. Homályos, derengő figura, aki Julius Caesar meggyilkolása után tudatosan magába zárkózott, megszűnt barát és ember lenni, mindent Róma érdekeinek rendelt alá. Persze, amit olvasunk, fikció, John Williams regénye - ahogy ő írja: "...ha akadnak igazságok ebben a műben, azok nem a történetírás, hanem a szépirodalom igazságai" -, de továbbra sem sikerült őt megkedvelnem. Nem tetszett, hogy bábuként kezeli a körülötte lévő embereket; a parancsszavára kifacsart házasságok születnek, boldog házaspárokat szakít el egymástól és lefekteti azoknak a patriarchális, képmutató erkölcsi szabályoknak az alapjait, amelyek mintha még ma is érvényben lennének, és amelyeknek semmi érdemi haszna nincs. Semmit nem tesz azért, hogy Liviát megfékezze, és, hogy csökkentse a feszültségeket, legalább egy minimálisan udvarias kapcsolatot kialakítson a felesége fiával, Tiberiusszal.
Az egész regény hangvétele szomorkás, tele az elmúlás fájdalmával, ugyanakkor nagyon méltóságteljes. Ez valamennyi megszólaló szereplőre jellemző (még a harsogó Antoniusra is), de engem egyáltalán nem zavart, mert a történet vitt magával. Olvasás közben próbáltam szem előtt tartani, hogy fikciót olvasok, de annyira színes-szagos, Róma-illatú volt az egész, hogy a fenét érdekelte a narráció monotonitása. Élvezettel elmerültem a könyvben, végigböngésztem Kleopátra ellátmányozási listáját, Augustus ígéretével ellentétben nem égeti el az Aeneis rábízott kéziratát, megjelenik Horatius, aztán a vége felé Ovidius, összeesküvéseket lepleznek le, olyan volt, mintha szélesvásznon művészfilmet nézni. Damascusi Nicolaus leveleit élveztem a legjobban, hosszan bele lehetett merülni a leírásaiba, amiben benne van a kisember hatalmasok iránti megilletődöttsége és a tudás iránti mélységes tisztelet. A másik kedvenc részem Augustus lánya, Julia naplója volt - romantikus történelmi regényírók egész életművüket tűzre vetnék azért, ami Williams könyvének csak egy része. A fiatal lány, akinek apára és nem császárra lett volna szüksége - vajon lehet normálisnak lenni a hatalom középpontjában? Julia soha nem egy gyerek, egy lány, egy nő volt, hanem a császár lánya, egy politikai elnevezés, amit tetszőlegesen ide-oda lehet pakolgatni.
A regényt Caesar Octavius Damascusi Nicolaushoz címzett hosszú levele koronázza meg. Habár a császárt gyenge szervezete miatt sokszor el akarták temetni élete során, csodával határos módon mindig felépült, most viszont, 76 évesen, tudja, hogy közeledik a vég, és egyfajta számvetést-visszaemlékezést ír egyetlen életben maradt barátjának. A keselyűk gyülekeznek, szárnyuk nyugtalanul verdes, de még van idő elmerengeni a múlton, a döntéseken, a hibákon, az áldozatokon, amíg a hajó célba ér.
A befejezés - a császár orvosa, Philippus levele Senecának - egyszerre ironikus és kicsit szíven szúró.

Bevallom, megkönnyebbültem, hogy nem okozott csalódást a könyv, és gátlástalanul rajonghatok érte. Az Augustus gyönyörű regény, minden szavát öröm volt ízlelgetni - hálás köszönet érte Gy. Horváth Lászlónak -, ha valamire lehet azt mondani, hogy szépirodalom, akkor ez az.

Eredeti cím: Augustus
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2016
Fordította: Gy. Horváth László
Ár: 3900 Ft





* Egyébként nem Octavianus a helyes forma? Az apját hívták Octaviusnak.
 Hát nem! Itt felvilágosított Madar Bogi, hogy az Octavius a császár születési neve volt, az örökbefogadása után lett volna Octavianus, de ezt a változatot ő maga sose használta.

2017. január 29., vasárnap

Várólistán toporgók molylepte százada

Az utóbbi időben feltűnt néhány érdekes körbepost, régi adósságok (ez meg a Katáé), mely írókkal kellene megismerkedni, kedvencek változása, jelenjen már meg pár fasza könyv magyarul, kedvenc könyvek. Tulajdonképpen régi csontok, de mindig jólesik őket olvasni - plusz annyi szörnyű book tag jár körbe, hogy üdítő normális kérdéseket, témákat látni -, és egy dinamikus, nyitott könyvmoly véleménye, várólistája általában nem kis változásokon megy keresztül az évek folyamán.

Most a várólista őskövület elemeiről fogok valamit pötyögni, és tervezek még egy postot írni a kedvenc szerzők, könyvek változásáról.

****

Semmi köze a posthoz, de olyan jól néz ki.
(Forrás.)
Úbazmeg, de régi... ez is milyen régóta vár... jaj, még ez is itt van... nem hiszem el, hogy az Ammanitit is 2012-ben vettem... jesszus, a Fred Vargas - egyáltalán, minek kellett az nekem annyira? A Nővérek háza nincs is dokumentálva, franc tudja, mikor és hogyan kötött ki nálam... Ááááá!

Régi bűnösök messzire érő jajszava, ez jellemez engem, miközben végigpörgetem a várólistámat.
A hőskorban, amikor még nem vagy éppen elkezdtem használni a Molyt és jelölgetni a beszerzett köteteket, nagyon, nagyon rossz voltam. 2012-ben még 144 könyvet szereztem be, de emlékeim szerint jártam 200 közelében is. Nyilvánvalóan pótcselekvés volt, emellett sportot űztem a nehezen fellelhető könyvek rutinszerű beszerzéséből - így sikerült összegyűjteni Colleen McCullough Róma-sorozatát - ami hét, egy kivételével két kötetre bontott, magyarán kurva vastag részből áll -, és amiből még egyetlen részt sem olvastam el. De fogok, esküszöm. Tényleg. A könyvek hosszú távú befektetések, és nálam rendszeresen kerülnek elő rég összeharácsolt kincsek; idén ilyen volt a Hideghegy, az Én és te, a Sherlock Holmes visszatér (azaz hétből három régi könyv, szerintem ez jó arány), a tavalyi mérleg pedig 26/87 - nem lehet mondani, hogy nem igyekszem.
Persze ez a szerencse szavatolódás nem minden könyvre érvényes; a fentebb említett ízlésváltozás nem kedvez az összeharácsolt könyvtornyoknak, legalábbis az enyémeknek biztosan nem. A csajos szerzők (Kate Furnivall vagy Katherine Webb) megszívták, a szép címmel bíró Ódon ritkaságok boltja vagy az akkor még kaphatatlan Kis Dorrit Dickens-művek szintén. Monstrum-fóbiám van, még a Hideghegy bizonyos részei is extra adag türelmet igényeltek tőlem, egy igazi angol romantikus, terjengős kötetnek már a gondolatától elzöldülök. Francia testvére, A nyomorultak könyvmoly-pályafutásom egyik legnagyobb kihívást jelentő darabja volt. Inkább verjenek vele agyon, minthogy még egyszer elolvassam. Bernard Schlink Hazatérésére vagy az Éjszakai állatkertre se bírom rávenni magam - a hirtelen felindulásból elkövetett, akciós ámokfutásoknak ritkán pozitív a végkimenetelük. Tegnap, könyespolc-karbantartás közben, tartottam egy kisebb selejtezést, rögtön felszabadult egy fél polc. Ők mennek eladásra, és, ha nem kelnek el, eladományozom őket, hátha örömmel töltenek el valakit. Van némi bűntudatom a kidobott pénz miatt, de kesergés helyett igyekszem ésszel vásárolni - az öt-hat évvel ezelőttihez képest sokat javult a helyzet, nagyon ritka az impulzusvásárlás, és rendszeresen lemeózom a beszerzéses polcokat, hogy igen, még mindig van kedvem őket olvasni. A Vadhattyúk - A fényességek - Az aranypinty bődületes hármasától tartok (a pszichológiai nyomás végett egymás mellé rendeztem őket:D), és megfogadtam, addig nem vehetem meg a 2666-ot, amíg legalább egyet el nem olvasok közülük.

A legnehezebb kategóriát a "van hozzá kedvem, de most mégsem"-féle régi könyvek alkotják, ők teszik ki a Várólistacsökkentés tetemes részét, de még mindig van miből válogatni, és, ahogy telnek az évek, úgy termelődik az új adag, hála a jó égnek.:)
Az alábbiak csupán szemezgetések az olvasatlan 140 könyvem közül, amiket évek óta húzok, érdekelnek, de túl nehéz / ez csak egy krimi, más sürgősebb  / túl vastag / stb. A Bábjátékosok már kétszer szerepelt a VCS-ben, de egyszer se bírtam még magam rávenni, hiába tűnik jónak.

  • Tanja Kinkel: A bábjátékosok
  • Yann Martell: A helsinki Roccamatio család a tények tükrében - ez is tök jó elvileg, de veeeee.
  • Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe
  • John Irving: Árvák hercege - beválogattam az idei VCs-be, meglátjuk, lefordulok-e róla.
  • Azár Náfiszi: A Lolitát olvastuk Teheránban
  • Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet - vaskos, és állítólag nem is jó.
  • Anne Brontë: Wildfell asszonya
  • Anne B. Ragde: Berlini nyárfák - ráadásul egy trilógia első része. Legalább annyi eszem volt, hogy a többi részt ne vegyem meg.
  • Antonio Tabucchi: Fonák játék - túl okos könyvnek tűnik, ami majd jól megmondja, hogy hülye vagyok.
  • Mary Lawson: Varjak tava - láttam, hogy Katacitánál is ott vigyorog. Elvileg sima kis családregény.
  • Melania Mazzuccco: Vita - anno imádtam az Egy tökéletes napot, de, ha ezt meglátom, kiver a víz a hosszától.
  • Michelle Richmond: Úgysem ismered - legtrollabb könyvcím ever.
  • Toni Morrison: Nagyonkék - tőle még a Szerelem is ott van. Attól tartok, hogy nem lesz olyan jó.:D

Sok esetben bebizonyosodik, hogy a félelmem alaptalan volt, az elmegy-egynek - féle közepes élmény is gyakori, de a  legrosszabb eset, hogy a könyv olvashatatlan (számomra), viszonylag ritka.

A többi post, amit nem sikerült fentre bezsúfolni:
PuPilla
Dóri

2017. január 26., csütörtök

Geopen 20 sorozat

Tegnap újfent meggusztáltam kigyönyörködtem magam a Geopen szépséges sorozatában, amellyel a huszadik születésnapját ünnepli a kiadó. A szériában helyet kaptak már megszokott szerzőik - mint Murakami vagy Allende -, vannak kevésbé híres visszatérők - Marina Lewycka vagy Olga Grushin -, és új szerzők is, amelyek közül rendkívül izgatottan várom Kate Atkinson Életeimet (Life after Life), ami jó egy éve szerepel a Megjelenések hasábomban.
Kép innen
A Könyvfesztiválon elcsábultam és 30%-kal olcsóbban megvettem a Maya naplóját, ami nagyon jó kis könyv - gondolom, senkit nem lep meg, hogy a roppant tetszetős külalaktól függetlenül a regények érdekelnek.:)) A másik vásárolt példányom a Nők férfi nélkül, még nem olvastam, de idén mindenképpen sorra kerül. És az a poén, hogy eddig szinte mindegyik kötet érdekel, nem tudom, az esztétikai ráhatás mennyire erős, vagy van-e egyáltalán szerepe. A sorozat már elérhető volt egyszer 40%-kal olcsóbban, amiről sajnos lemaradtam, de legközelebb szeretnék lecsapni rá.

A sorozatot Hitka Viktória tervezte, akinek csodálatos tányérjai és textil zsebkendői is vannak; szépek, eredetiek, megmosolyogtatnak - nekem ez a kedvencem -, elgondolkodtatnak, arcul csapnak, nem is tudnék közülük választani, olyan sok tetszik.


Haldokló Föld


N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Amíg a nátha legrosszabb szakaszában kínlódtam - esküszöm, ez az utolsó, amikor pitiáner szenvedésemet emlegetem -, a zsebkendőn és az Algopyrinen kívül ebbe a könyvbe kapaszkodtam. Amikor leemeltem a polcról, erős meggyőződésem volt, hogy nem fog tetszeni, esetlennek és bukdácsolónak fogom találni, se füle, se farka történetnek. Meg E/2, melyik épeszű írónak jut eszébe ezt a nézőpontot használni?
A rozsdaverte kurva életbe, hogy ez nekem mennyire tetszett! Készséggel elhiszem, hogy Jemisin le akarta dobni egy szikláról a laptopját, hogy soha többé ne lássa a kéziratot, mert ez az egész (nekem) annyira új és kiszámíthatatlan és nem megszokott, mégis kerek egész. Nem nyúlhatott ócska megoldásokhoz vagy sablonos fordulathoz - kitaposott magának egy utat és végig kellett rajta mennie, hogy az ötlete ne egy elszalasztott lehetőséggé váljon.

Úgy érzem magam, mint az egyszeri, tapasztalatlan olvasó, akinek tulajdonképpen mindegy, mi kerül a kezébe, összehasonlítási alap híján bármit mesterműnek kiált ki. Ha nem lennék annyira büszke, bevallanám, hogy egy-két apróságon kívül az egészet imádtam, úgy, ahogy volt, de megpróbálok a csitris rajongás mögé nézni.
A háttérinformációim alapján élt bennem egy olyan homályos feltételezés, hogy Az ötödik évszak is annyira megosztó, szélsőséges reakciókat kiváltó regény, mint Grossmantól A varázslók. Tényleg annyira friss szellemiséggel bíró, új alapokat lefektető írások ezek, a jövő kultuszkönyvei, amelyeknek a nagyszerűségét nem látják a botor olvasók [némi iróniát tessék ideképzelni]? Vagy csak szimplán rosszak, ahogy a fanyalgók sejtetik?
Lehet, hogy tényleg egyszeri olvasó vagyok, mert nincs akkora tapasztalatom fantasyben, hogy objektív kijelentéseket tegyek, ezért marad a jó öreg egyéni nézőpont, az egyszerű olvasó kísérleti nyúl jellege; szerintem Grossmanban van potenciál, de egyre jobban elcseszi - jobban járt volna, ha ír egy hagyományos fantasyt, úgyse bír elszakadni az alapoktól -, Jemisinnél viszont él és virul a kísérleti állat. Nem tudom, hogy csinálta, vannak-e hasonló művek, de nálam, aki irtózik a klasszikus heroikus fantasytől és műfajon belül szereti az újat és a mixelt regényeket, működik.
Kép innen
Rezdületlen - ez valószínűleg nem a mi Földünk, vagy a térképrajzoló nagyon részeg volt - a nevével ellentétben egy folyton forrongó, haragos világ, ahol a rengések, vulkánok, tektonikus mozgások gyulladt sebekként éktelenkednek a felszínen és annak közelében, amelynek csak mitologikus magyarázatát, a dühös, embereket elpusztítani vágyó Földapát, kapjuk egyelőre. Könnyű kitalálni, hogy Rezdületlen nem az ingatlanpanama és a biztosítási ügynökök paradicsoma; az emberek folyamatosan a túlélésre koncentrálnak, vésztartalékok állnak rendelkezésre a házakban és a közöknek nevezett kisebb-nagyobb városok meghatározott pontjain, a világ fejlettsége fényévekkel elmarad a miénk mögött, egyedül az egyenlítői, viszonylag biztonságos térség virágzik úgy-ahogy, a többi helyen szinte őskori körülmények uralkodnak. A katasztrófák elhárításában, megelőzésében az orogének játsszák a főszerepet, a fölmozgásokat titokzatos energiával befolyásoló, a munkájuk ellenére megvetett és gyűlölt "emberek" - az idézőjel annak szól, hogy egy egyezmény alapján az orogéneket, gúnynevükön roggákat nem tekintik embernek.
A regény jelen idejű, E/2 szálában éppen eljön az ötödik évszak; óriási repedés vágja ketté Rezdületlent, amely során Jumenész, a virágzó birodalmi város, a stabil egyenlítői vidék központja is megsemmisül. A törés miatt óriási, szállongó hamufelhő sötétíti el az eget, ami a szokásos Évszakokkal ellentétben nem oszlik el pár év vagy évtized alatt - valószínűleg évszázadokig fog tartani, amit a jelenlegi szívós civilizáció sem fog túlélni. Az apokalipszis küszöbén ismerkedünk meg Esunnal, egy apró köz tanítónőjével, akinek a férje agyonverte a fiukat, és a lányukkal együtt nyomtalanul eltűnt, ő pedig elindul, hogy bosszút álljon és megmentse a gyerekét.
Ezen kívül két szál van még a történetben, amelyek segítségével jobban megismerjük az intézményesített orogéniát, de számos felmerülő kérdésre nem kapunk választ; miért bánnak így az orogénekkel? Hogyan alakult ez ki, és miért nem lázadnak fel? Kik hozták létre az obeliszkeket és mi a céljuk? Tulajdonképpen micsodák a kőfalók és mi a szerepük a világban?

Remélem, a másik két kötetben - természetesen trilógiáról van szó, ezt a klisét még Jemisin se kerülte meg - legalább néhány rejtélyre fény derül, addig kénytelen vagyok beérni a jelenlegi nyalánkságokkal. Rezdületlen egyedi világán túl itt van nekünk az E/2 elbeszélésmód, amit általában nem szeretnek az olvasók, és az írók is ritkán használják. Kicsit idegesített, de a másik két szál hagyományosabb, E/3-mas múlt idejű módja segített elviselni. Ó, és ahogy a szálak összeérnek, az nagyon szép, attól tartok, nekem igen soká esett le, hogy miről van szó. Igazán tudhattam volna, de a nátha és a rácsodálkozás nem hagyott teret a gondolkodásnak, amit igazából nem bánok - szeretek naiv olvasó lenni, akinek még van új a nap alatt. Imádtam, hogy tippem se volt arra, hova fut ki a történet, hogy működik a regény, és minden eleme klappol, hogy Jemisin mer új lenni és a magamfajta sznob olvasóból képes hátulgombolós függőt csinálni, akit az orránál fogva vezet.

Nem mondom, hogy olvassa mindenki, mert sokaknak nem tetszik, de egy beleolvasást mindenképpen megér.

Ui.: A magyar borító szemet gyönyörködtető - igeeeen, csajosak a színei, ésakkormivan.

Eredeti cím: The Fifth Season
Sorozat: A megtört föld 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016
Fordította: Ballai Mária
Ár: 3580 Ft

2017. január 23., hétfő

Tavalyi elmaradások

Annak következtében, hogy szinte órára pontosan egy hete tüdővészes angol ladyt játszom, és fő tevékenységem - a fulladás és a százas zsepi emelgetése mellett -, az olvasás, ismét hatra duzzadt a referálatlan könyvek száma. Mivel ezeknek a fele még tavalyi olvasmány, nem húzom tovább a saját idegeimet, és egyben lerendezem őket.
Elmélyültebb értekezésre még nem vagyok képes, de remélhetőleg a héten már sikerülni fog.


Gail Carriger: Szívtelen

Alexia Maccon nálam sokkal kevésbé hitelesen alakítja a klasszikus angol lady szerepét, azaz roppant szórakoztatóan. Ismét dúskálunk a cselszövésben, a teázásban, a kifacsart szófordulatokban, miközben nagy izgalommal várjuk, hogy végre megtörténjen valami, amit spoilerveszély miatt nem szeretnék leírni, fene tudja, ki hol tart az olvasásban.
A sorozat nekem a második kötetnél kicsit megbicsaklott, de azóta vérszomjas gépkatica módjára süvít a könyvmoly-éterben, és amint megjelenik az új rész - egy lajhár hamarabb mászik fel egy fa tetejére -, igyekszem sort keríteni az elolvasására. Az utóbbi időben ritkán olvasok ennyire könnyű szórakoztató regényt, ezért szinte semmin nem akadok fenn, és marad a könnyed, elvárások nélküli tapicskolás. Jólesik néha az érzés kedvéért lubickolni. A borítók viszont egyre szörnyűbbek.

Jo Nesbø: Vörösbegy

Embertelenül régen vásároltam ezt a kötetet, kétszer is beleraktam a VCs-be, de egy újabb évnek kellett eltelnie, mire rávettem magam az elolvasására - taszított a téma, de azt hittem anno, hogy ez a Harry Hole-sorozat első része, ezért esett rá a választásom. Kiderült, hogy a harmadik. Értitek, a harmadik részt tologattam kb. öt éven keresztül, nagyon fasza.
Egyáltalán nem volt ez rossz, nácik ide vagy oda. Hole az általam olvasott nyomozók közül a legesendőbb (vagyis legemberibb), olyan hétköznapian tud bénázni, főleg, ha egy szép nő közelébe kerül. A humora egyenesen rettenetes, és le vagyon írva, hogy nem az erőssége az összefüggések felfedezése, ami nem tudom, nekem miért esik olyan jól, mert az elkeseredésnek soha nem jutottam el ama fokáig, hogy rendőr akarjak lenni. Ettől függetlenül a cselekmény kellően szövevényes, tele van undorító alakokkal, szomorú dolgok esnek meg (még egy fát is megölnek), szóval, kellően lekötötte a figyelmem, de nem érzem, hogy sürgősen el kell olvasnom a sorozat további részeit. A fiúra kíváncsi vagyok, azaz bekerült a tízéves tervbe, de ennyi. Valami hiányzott, hogy rákattanjak.
Egyébként nem igazságos, hogy ez a faszi alapvetően focista volt, felcsapott katonának, aztán közgazdaságból diplomázott, utána pedig rocksztár lett. Remélem, legalább fél a sötétben vagy imádja a disznósajtot.

William Golding: A Legyek Ura

Öld meg a szörnyet.
Vágd el a torkát.
Ontsd ki a vérét.
Sok mindenre fel voltam készülve, de arra, hogy körömlerágósan izgulni fogok, na, arra nem. Hátborzongató utazás a sötétség mélyére, az ősi félelmek otthonába, ahol csődöt mond a józan ész, kifacsarodik minden logika, és nem marad más, csak az ember, minden civilizációs biztonsági máztól megfosztva. Nagyon erőteljes olvasmányélmény volt, bevallom, nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz.

2017. január 15., vasárnap

Az érzés, amikor...

... megijedsz, hogy milyen mutáns molylepke óriási lába van a csatos üvegben tárolt kristálycukorban, aztán rájössz, hogy az egy fél vaníliarúd.

2017. január 13., péntek

Most múlik

"Reggel fél tizenegy. Egy szinte földig érő felhőből szemerkél az eső. A meteorológus most is tévedett, mint általában. A konyhában ég a villany. A göcsörtös kőrisfa fénylik az esőben, a dolmányos varjú görnyedten ül az ágán. Egyszer-egyszer megrázza a tollait, anélkül, hogy kinyitná a szárnyát, ettől olyan lesz, mint egy veréb, aki a kerti pocsolyában fürdik. Egy óriásveréb. Várok. Az újság az asztalon, de nem tudok olvasni. Csak ülök, és bámulok kifelé. Az óra ketyeg, fent minden csendes, csupromban néhány korty hideg kávé. Nemcsak fent csendes minden, hanem mindenütt, az eső lágyan kopog az ablakpárkányon, az út vizes és kihalt. Egyedül vagyok, senki mellé sem tudok bebújni az ágyba."

Gerbrand Bakker: Az iker

Ha röviden kellene nyilatkoznom róla: Szamarak.

Ha hosszan: hát, legyen, megpróbálom.

Az emberek többségét mélységes pánik önti el az oldalnyi hosszúságú mondatoknak már a gondolatától is - nekem ezek a kedvenceim. A mágikus, szinte önálló identitással bíró, tekervényes, egymásba vesző szövegek, sok-sok, gyönyörű jelzővel (Száz év magány; Más hangok, más szobák). Az aprólékos bemutatások (Cunningham), a véget nem érő szöszmötölések (Cormoran Strike), lehetőleg sok liter tea fogyasztásával - mind az én, mind a szereplők részéről - a tökéletes boldogságom kedvéért. Az előző postban azt írtam, úgy gondolom, Michael Cunningham különleges tehetség - most hozzáteszem, olyasfajta, akinek az alkotó munkáját el tudom képzelni.
A szikár, minimalista szövegek mágiáját viszont nem tudom felfogni.
Hogyan lehet pár szóba belezsúfolni azt, ami a szavak mögött van? Hogyan lehetséges az, hogy az indulatok majd' kirobbannak a lapokról, miközben csak arról van szó, hogy valaki szó nélkül letesz egy almát az éjjeliszekrényre?
A rejtélyre még mindig nem jöttem rá, de próbálkozom.

A történet főhőse atipikus; egy ötvenöt éves, a magatehetetlen apjával magányos, elzárt életet élő farmer. A kora ellenére a haja még mindig sötét és dús, a teste jó formában van, de azért mégiscsak ötvenöt éves. Nem valószínű, hogy az elkövetkező években megtörténik élete nagy kalandja, de próbálkozik. Aztán, ahogy az lenni szokott a regényekben - még a fura, minimalista holland regényekben is -, történik valami, ami kizökkenti a dolgokat a szokásos menetükből.
Nos, nőnek lenni szar, de férfinak lenni sem leányálom.
A rövidke regényben megismerjük Helmer családjának múltját, a patriarcha apát, a kedvenc, ő-lesz-az-utódom-ikertestvért, aki nagyon fiatalon, autóbalesetben meghal. Henk haláláig Helmernek volt esélye arra, hogy kiszabaduljon az apa zsarnoki hatalma alól, ezek után nincs; ha tetszik, ha nem (egyértelmű, hogy nem), neki kell Henk helyébe lépnie, hajnalban tehenet fejnie, megszámolni a birkákat, beszélni a tejszállítóval. Kettős szörnyűségről van szó: Helmer nem elég jó az apjának, aki nyíltan kimutatja, mennyire nem becsüli őt és a képességeit, emellett ott a keserű beletörődés, hogy jobb híján kénytelen lesz vele beérni, a fiúnak pedig nincs más választása, engedelmeskednie kell. Mind a ketten hazug szerepet játszanak, se a szeretetre, se az őszinteségre nincs esély, a hideg gyűlölet pedig mind jobban körülfonja őket. Olyan íze van a szádban, mint a keserű tejnek, és szinte lángra lobbantja a belsődet, ha ránézel arra, aki elvette az esélyed a menekülésre, és akit, a sors valami morbid poénjaként, olyan figyelemmel kell ápolnod, amit te soha nem kaptál meg tőle. Hihetetlenül rideg, kegyetlen ember, akit a tizennyolcadik oldal környékén én is annyira utáltam, hogy legszívesebben agyonvertem volna. Ugyanakkor érdekes, hogy a kívülállók számára (a saját benyomásaik alapján) a privát sötét bálványaink nemhogy közömbösnek tűnhetnek, hanem kifejezetten szimpatikusnak.

Hossza ellenére súlyos, sokrétű témákkal egyensúlyozó könyv, órákig lehetne róla beszélni - az anya szerepéről, az elhunyt ikertestvérről, annak a menyasszonyáról. A mások boldogsága iránti felelősségről, az elengedésről - emberektől és tárgyi javaktól egyaránt -, a büszkeségről, a magányról, a tartalmas kapcsolatok kiépítéséről, az apaképről, a beavató rítusokról. Arról a faramuci egyedüllétről, amit társas magánynak hívnak; talán elmondhatnám Helmernek, hogy úgyis lehet egyedül lenni, ha van ki mellé bebújni az ágyba egy esős, szürke reggelen. Hogy a magány néha még kirívóbb, ha van melletted valaki, és milyen sokan élnek így. De egyedül, a rád kényszerített járomban megöregedni, és várni, hogy az apád meghaljon, az olyan meddő, elszáradt élet, amitől még a magamfajta introvertált is visszariad.

Ui.: A védőborító gyönyörű, tökéletesen illik a történethez és a regény stílusához, ritka az ilyen összhang.

Eredeti cím: Boven is het stil (Fent minden csendes - mennyivel jobb lett volna ezt meghagyni)
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szőcs Petra
Ár: 2990 Ft (érdemes figyelni a Líra akcióit, hála nekik sokkal olcsóbban jutottam hozzá)

Próbálok szelektálni

Niki selejtezésről szóló postja nagyon fellelkesített, és ennek alapján én is nekiálltam átnézni, mi az, amire már nincs szükségem.
Sejthettem volna, hogy nem lesz olyan egyszerű. Pontosabban: tudtam, csak nem sejtettem.

Skizoid módon egyszerre vagyok ragaszkodó gyűjtő és praktikus szelektáló. Az édesanyám* mindent, de tényleg mindent megőrzött, talán már meséltem arról a nyárról, amikor talicskával hordtam a papírszelektívbe a '97-es csekkeket, a régi napilapokat, női magazinokat - ezeket korábban ollóval megritkítottam, amikor a receptgyűjtős korszakomat éltem -, ótvar régi lottószelvényeket. Meghökkentő dolgokat is találtam, amit morbid kíváncsiságból őriztem meg. Régi fotókat. Sose voltunk fényképezős, keretek-sorakoznak-a-kandallópárkányon típusú család, kifejezetten gyűlölöm, ha engem fotóznak, de olyan keveset tudok a felmenőimről, hogy jólesett a birtokomban tudni pár fekete-fehér képet.
És akkor a többiről még nem is tudtok. Ezeket nem is fogom elmesélni, egyrészt azért, mert nem tartozik a tárgyhoz, másrészt mert csak. Azt hiszem, a talicskázás kellően kellően megvilágítja, hogy a rendszeretetemnek volt előzménye, és ugyanígy a gyűjtői romantikámnak is.
Egyébként attól a nyártól kezdve folyamatosan selejtezek a könyvek közül is. Nagyon sok adományozásra került, hajléktalan bácsit örvendeztettem meg Leslie L. Lawrence-ekkel és Robin Cookkal, vittem be könyvtárba, bevándorlóknak pakoltam össze, hozzájuk került néhány régi, macskák által kissé antikolt sarokkal bíró szótár is. Ezek kerültek ki az örökölt családi könyvtárból, és még mindig rengeteg van belőlük. A saját beszerzések közül is kiszanáltam jó párat, de van néhány problémás kategória.
Mit csináljak azokkal, amiket ezer éve tolok magam előtt, és, ha ránézek, magától az olvasástól is elmegy a kedvem?
Várjatok, nem ilyen egyszerű a helyzet: viszonylag gyakori példa, hogy régóta tologatott, öt-hat éve vásárolt könyveket olvasok el - erre használom a VCs-t -, és odáig vagyok az örömtől. Mi van, ha megfosztom magam egy ilyen potenciális élménytől?
És mit kezdjek azokkal, amik emléket képviselnek? Az igazság a Harry Quebert ügyben nagyon felmérgesített, de ezt olvastam, amikor mentünk a tavalyi Kékes csúcsfutásra, és az írásról tök jó mondatok vannak benne.
És mi legyen Az isztambuli fattyúval, aminek olyan szép a borítója? Jó, oké, az egy, mert egyértelműen nem szerettem és nem fogom újra elolvasni.
A harmadik bajos kategória az alapműveké; régen sportot űztem a nehezen beszerezhető könyvek felkutatásából, így lett egy régi kiadású Kis Dorritom, viszont Dickens érzésem szerint nem nekem való szerző. Gyerekként mindig megnyugtatott, hogy mennyi, az iskola által követelhető olvasmány megtalálható nálunk. Emlékszem a gimit megelőző nyárra, amikor fejvesztve kerestük A nyomorultakat az antikváriumokban, egy könyves vásáron, és állandóan lecsúsztunk róla. Csoda, hogy az anyám nem nyúzott meg, mert a kötelező olvasmányok listáján vagy-vagy kitétellel szerepelt A párizsi Notre-Dame és A nyomorultak. Az előbbiből volt otthon három példány. Mentségemre legyen mondva, hogy mindkettőt elolvastam az idők folyamán.

* Mikor lesz az anyából, anyukámból anyám és édesanyám? Veszteség esetén az érzelmi eltávolodást segíti, más esetben a felnőttséghez van köze? Lehet, hogy egy bizonyos kor után infantilis dolog így emlegetni. Más, de az is tudott, hogy a rendes felnőttek nem hordanak sapkát (cicásat végképp nem), kesztyűt max. bőrből, és télen is szövetkabátot hordanak.


2017. január 10., kedd

Ördögök sziklái

"A teát az akkori rózsalugasban fogyasztották el. És miközben anya rózsaillat-felhőben porcelán csészéből kortyolgatott, arra gondolt: Igen. Szép lenne így élni. És tea után apám levitte őt a kunyhóhoz, hogy végignézzék, ahogy lemegy a nap. Apám tudta, mondta ő, hogy a naplemente érthetőbb lesz nála, ezért azt adta neki eljegyzési ajándékul. Június lévén enyhe, balzsamos, laza naplemente volt, nagyon jól ment anyám arcszínéhez.
Aztán anya rengeteget sírt, és a szemfestéke elmázolódott. A történetnek ez a része volt a kedvencünk: a zokogó anyánk. Bőséges könnyzápora számunkra, szabad szellemű gyerekek számára egzotikusnak tűnt. De aztán ez a sztori is kifulladt. Egy idő után már kínosan érintettek minket anyánk inkontinens könnyei. Apám pedig, miután a mélyükre ásott, rájött, hogy anyámat a rózsák indították meg, nem pedig a lemenő nap kérlelhetetlensége."

Julia Rochester: Ház a világ peremén

Az emlegetést és a csuklást megelőzendő, elmondom, hogy rajtam kívül igen kevesen szeretik ezt a könyvet - azt le mertem volna fogadni, hogy Nima is köztük lesz -, tehát óvatosan vessétek rá magatokat, amennyiben megbíztok a nyakatekert ízlésemben.

Régen olvastam ennyire furcsa könyvet. A tetszetős, jó-féle furcsát. A nem találom a helyem-hangulatában, a szereplők egymáshoz való elidegenedett, diszfunkcionális viszonyában, a hangulatban megnyilvánuló misztikumban - amikor nem lepődnél meg, ha valami mágikus dolog történne - leginkább A citromtorta különös szomorúságára emlékeztetett. Kérem, az ne pfújoljon, aki nem szereti azt a könyvet, nem zárja ki, hogy a Ház a világ peremén viszont tetszene, nem akarom megbélyegezni, hogy még kevesebb embert érdekeljen.
A történet nagyrészt a devoni vidéken, Thortonban játszódik, ahol mennybéli ítéletként tombolnak a viharok, a köd állandó jelenség, a házakat rózsák tartják össze, a neveket démonok őrzik, és a mindent uraló, vasszürke tenger áldozatokat követel. Itt áll a roskatag-régi, kísérteties Venton-ház, tele a család nemzedékeinek hátrahagyott, kallódó emlékeivel, több rétegben hámló tapétával és egy csicsás, állandó vitákat generáló kanapéval.
Látom, hogy néhány embernek szinte reszket a keze a rendelés vágyától. Olvassatok tovább.

Régen olvastam ennyire furcsa könyvet, és régen olvastam ennyire elbaszott családról. Önző, neurotikus, a végletekig intoleráns, egymást a csupasz idegekig romboló emberekről, akik addig maradnak együtt, amíg a másik el nem pusztul. A regény annyira tobzódik az ellenszenves karakterekben, hogy örömömben azt se tudtam, melyiket ostorozzam-utáljam a legjobban. Talán az apa, John viszi el a hangszórót - érdekes pszichológiai következtetéseket lehetne abból levonni, ki melyik szereplőt utálja a legjobban -, és Morwenna. Istenem, ezek a nevek, Corwin és Morwenna, a csicsás, urizáló w-vel! Boszinevek. Én se bírtam volna megállni, hogy ne csúfoljam Morwennát boszorkánynak, ha vásott angol iskoláslány vagyok. Az apa, az Arthur-lovagok kíméletlen állhatatosságával, a földgazdálkodási mániájával és végtelen prűd sznobériájával Jane-nek és Jamesnek nevezte volna el az ikreket, a saját felmenői után. Értitek, Jane és James. Ki a fene akarna Morwenna helyett Jane lenni? És az anya véleménye, az ő felmenői, te önző rohadék?
Morwenna egy világszám. A családtagjai szerint sznob és cinikus, szerintem gyerekesen rosszindulatú és undok. Nagyon-nagyon undok. Olyan, aki ragaszkodik a képzelt előítéleteihez. Az ikerbátyján, Corwinon kívül senkit nem szeret - de őt is csak azért, mert összenőtt a lelkük, és inkább egy egész két felét alkotják, mint két különálló egészet. Persze, ez nem zár ki bizonyos csörtéket, az elköszönés nélküli távozásokat, a hosszú, akár éves hallgatásokat is. Morwenna csak lóg a levegőben, és egy helyen nagyon jól érzi, hogy le kell szakadnia Corwinról, különben belehal. Elfunkcionál, fenntartja magát, de nincs kapcsolati hálója, szinte olyan, mint egy örökké váró menyasszony, akinek már megsárgult a fátyla. "Szeretlek - mondta Corwin. - Ennyi elég." Tényleg elég?
Nagyon kegyetlenek, engesztelhetetlenek egymással ezek az emberek, mintha kifejezetten élveznék a többiek lassú haldoklását. Nincs megbocsátás, csak kölcsönös, sokszorosított büntetés.
Van némi nyomozás is, ami nagyon érdekes, de nem krimis-izgalmas módon, hanem úgy, hogy tudod, amikor a rejtély végére érsz, semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt, az életed végítéletét foglalja magába - egyszerre sürgeted és halogatod, hogy legyen már vége, ugyanakkor félsz megtudni az igazságot. És az igazság általában kényelmetlen.

Nagyon megragadott a költőiség és az emberi rútság kontrasztja (meg a rengeteg tea). A zordan gyönyörű táj, a hosszú emlékezettel bíró és annak súlyát nyögő család - imádom, amikor a családok klánba tömörülnek és a vezetéknéven emlegetik őket, mint itt a Ventonokat, és amikor némely családtag külön jelzőt-szimbólumot kap -, a szép nyelvezet, a levendulakék borítóba kötött könyvek, Morwenna könyvkötői munkája, az égőszerelem nevű növény. Annak ellenére, hogy nem egy pozitív végkicsengésű könyv, imádtam elveszni benne, dupla ekkora adagban is szívesen olvastam volna.
Nagyon kíváncsi leszek, hogy azok, akik elolvassák, milyen véleménnyel lesznek róla.

Eredeti cím: The House at the Edge of the World
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 2990 Ft



2017. január 9., hétfő

Szélfútta magány

Michael Cunningham: Otthon a világ végén

Ó, baszki, nem mondod, hogy egy sort se írtam erről a könyvről... Pedig így van. Nos, csak sikerül valamit kiszenvedni erről a regényről - egyértelmű, hogy muszáj róla írni, minél több embernek meg kell ismernie Michael Cunninghamet, akit magamban már elneveztem az apró dolgok istenének.

Nem tudom eldönteni, hogy Az órák, vagy ez a könyve tetszett jobban, mind a kettő egyaránt elbűvölt. Párként tekintek rájuk, Az órák a nőiesség, a női identitás regénye, az Otthon a világ végén a férfiaké, a fiatal fiúk felnőtté válásáé. De nem a nemi identitás a lényeg, hanem maga az ember. Cunningham látásmódjában minden egyén egy külön univerzum, több egy silány, összetákolt karakternél, nem áll meg a szem színénél és egy-két tulajdonságnál; olyan elképesztő részletességgel mutatja be a szereplőit, hogy szinte látjuk egy személyiség felépülését és reakcióinak miértjét. A karaktereit képtelenség bepasszírozni egy skatulyába, nem lehet valakire azt mondani, hogy milyen undok kis hülye - ha éppen hülyeséget csinál, ott van mellette ötven másik gondolat, amit teljesen helyénvalónak érzünk, és az adott hülyeség is más fényt kap. Ehhez járul egy nagyon kifejező, gyönyörű nyelvezet. Egy éjszaka, gondolatban kénytelen voltam Tótisz Andrást megkövetni, amiért ilyen szépen, döccenőmentesen ültette át magyarra a szerző prózáját - persze, lehet, hogy annyira átformálta, hogy inkább Tótiszt kellene dicsőítenem, de ebben nem nagyon hiszek, úgyhogy Tótisz kénytelen lesz megelégedni a képzeletbeli, posztumusz fordító-díjammal.
Cunningham nekem azt mutatja meg, hogy a világ gyönyörű hely, számtalan csoda végtelen halmaza. Ez nagyon giccsesen hangzik, de nála annyira egyben van minden, hogy ez a fickó arra van összecsomagolva, hogy engem lenyűgözzön.
Miről szól ez a könyv? Az életről. A halálról. A meghatározó pillanatokról, amelyeknek a jelentőségével néha még mi sem vagyunk tisztában. Átlagos, hétköznapi emberekről, akik keresik a helyüket, próbálnak valami otthon létrehozni és közös nevezőre hozni magukat a világgal. Nem mindig sikerül, vagy nem úgy, ott és akkor, amikor szeretnénk.
Három főszereplő körül bonyolódik a történet, akik valamennyien nézőpontkarakterek, de több ember életébe, gondolataiba is bepillantást nyerünk - a maga életében mindenki főszereplő. Alice-t, Jonathan anyját különösen kedveltem, valószínűleg a vélt hasonlóságok miatt, minden kamasz ilyen anyát szeretne - mármint, visszatekintve, amikor felnőtt. Az a fajta ember, aki prózai, hétköznapi dolgokhoz ragaszkodik, mégis könnyedén új otthont teremt magának ismeretlen terepen, olykor saját magát is meglepve. Clare-rel, a hármas női szereplőjével nem tudtam azonosulni, Jonathan nyűglődéseivel se igazán - értettem a problémáját, a viselkedését már kevésbé. Bobby nagyon érdekes figura, őt könyvelik el az emberek nehézkesnek, de a belső világa sokkal összetettebb és nem azon elvárások mentén működik, mint az átlagemberek.

Úgy gondolom, Michael Cunningham különleges tehetség - igazi szómágus, aki képes meglátni és megmutatni az élet láthatatlan, mégis fontos dolgait,  a jelentéktelennek tűnő, valójában sorsformáló mozzanatokat.

Eredeti cím: The Home at The End of The World
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2000
Fordította: Tótisz András
Ár: 2480 Ft (a Könyvudvarnál 790-ért vettem)

2017. január 5., csütörtök

Karácsonyi hülyeségek nálunk

Na, ki az a hülye, aki este kilenckor nekiáll fekete chai teát és kólát vedelni, hogy elmúljon a fejfájása? És ki az, aki nem bírja felemelni és elvinni a seggét az ágyig? Az is én vagyok, aki fél tizenegykor trollkodik a saját blogján, de ezek vicces dolgok voltak, szeretném őket megörökíteni.

A tavalyi karácsony finoman szólva nem volt a körünkben vidám ünnep, de a patchwork familyben azért történt pár megmosolyogtató eset.
Idén tavaly roppant divatos volt a grincsfa - egy szatyorban élek, ha PuPilla nem világosít fel, hülyén értem volna meg 2017-et -, de mi tovább mentünk, és bátran kijelenthetem, hogy jövőre idén faszba már mindenki minket fog utánozni; fürdőkádban wellnesszelő, organikus fánk a modern világ legújabb csodája. Igen, belefagyott a vödör vízbe, amibe apám élettársa előzékenyen beleállította, hogy friss maradjon. Apám roppant bánatos volt, hogy a jelenést megörökítettem, így le se lehet tagadni - hát, ha még tudná, hogy közzétettem az interneten...


Ajánlom mindenkinek a figyelmébe az ómódi csempéken ízlésesen elhelyezett Piroska és a farkas-matricákat. Nem, nem én voltam.

A második, kisebb szervezési malőrt okozó zizi apám szülinapi tortája körül volt, aki tudtán kívül folyamatosan keresztbe tett nekünk, háromszor variáltuk át, hogy ki és mikor hozza el a cukrászdából a gyilkos édességű, parfészerű csokitortát.
Utána elfelejtettük időben kivenni a hűtőből, és suttyomban beállítottam a szobámban lévő ipari radiátor elé. Az ebéd közepén én és M. unokája cseppet sem feltűnően bevonultunk különféle szurkáló eszközökkel (fogpiszkálókkal), hogy megállapítsuk az olvadás mértékét. Szerencsére a fűtés megtette a magáét.
Ezután következett a legnagyobb hülyeség; az össznépi zabálást követően mindenki lemázsálta magát két rossz mérlegen. Az egyik, a digitális a miénk, és minden megtörtént vele, amit egy mérleg korlátozott fantáziája képes elképzelni: ráömlött az aludttej, hatkilós dromedár macskák ugráltak rajta többek között, ijedtében másfél kilóval többet mutat. A M. mérlege a hagyományos, annak örömére, hogy kukoricát mázsáltak rajta, öt kilót ad a valós súlyhoz, hogy mindenki elemében érezze magát.
Habár tudtam, hogy csalnak, ijedtemben alig mertem enni, és karácsonykor vajas kenyeret és joghurtot vettem magamhoz. Utóbbival ironikusan sikerült súlyvesztést elérni, éljen a gyomorrontás.
A pesti, megbízható, hiper-szuper Vicomte-mérlegen - ami olyan okos, hogy ha kövérnek talál, kirajzol egy pocakos emberkét - megnyugodhattam, még fél kilót fogytam is a karácsony előtti súlyomhoz képest (köszi, áfonyás joghurt!). Győzedelmesen felhívtam apámat, aki nem volt rest gonoszkodni:
- És mi van, ha az is rosszul mér?

Bosszúból, amikor legközelebb otthon voltam, bezártam a pincébe.
Na, jó, ez nem igaz, véletlen volt. Nagy szerencséje, hogy szokás szerint megálltam udvarolni a macskáknak, mielőtt visszamenekültem volna a fűtött házba.

Ha már macskák.
Apám: Fene a kis ****-ját, tegnap rajta kaptam, hogy rágja a rózsát, nemrég voltunk orvosnál.
Én: Tomika, ne egyél rózsát.
Vicomte: Remélhetőleg megfogadja a tanácsot.:D

Ezeknél már csak az volt jobb, amikor apám szóviccet mesélt ("Aztán hazajövünk és fázni fogunk."), repedtfazék-hangján, szándékosan túlozva énekelte a Meeeeenybőőőől a zangyaaaalt és előadta, milyen fiatalságnövelő intézkedéseket vezetett be vendéglátó intézményében, ha belépsz, le kell venni a kapucnit, lábat kell törölni, hangosan köszönni, fülhallgatót kivenni. A kölykök már egymást tanítják, mielőtt belépnek: vedd le, P. bácsi nem szereti!
Szerintem ilyenkor kicsit visszasírják az iskolát.


2017. január 1., vasárnap

Életünk millió darabja

2016-ban (tavaly! Úristen, tavaly!) elhatároztam, hogy megpróbálok minél több postot írni a blogra. Mivel az elkövetkező napokban nemigen nyílik alkalmam erre, igyekszem megragadni a pillanatot. Nézzük, milyen gondolatokat mazsoláztam össze a 2016-os év (tavaly! Úristen, tavaly!) utolsó, egyben meghatározó könyvéről.

"Egészen hétköznapi dolgokba is belehalhatott az ember. Ha például kimelegedve hideg csapvizet ivott, de előtte nem mosta meg a csuklóját: apró piros pöttyök lepték el a testét, rátört a köhögés, és megfulladt. Ha fekete cseresznyét evett, és nem köpte ki a magját. Ha véletlenül lenyelt egy rágógumit. És főleg ha valaki kapott egyet a halántékára. A halánték rettentő kényes testrész, mindannyian nagyon vigyáztunk rá. Elég egy kő a bajhoz, és mifelénk mindennapos volt a kődobálás. Egyszer kiléptünk az iskolából, és a környékbeli kölykök bandája, élükön Enzóval, a zöldséges Assunta egyik fiával, kőzáport zúdított ránk. Idegesítette őket, hogy nekünk, lányoknak jobban megy a tanulás."

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

A második valóságommá vált ez a történet.
Amikor a befejezése után néhány nappal hazafelé baktattam, a fel-meg eltűnő gondolataim között az is felbukkant, hogy vajon Rino kigyógyult-e az alvajárásból, vagy hogyan áll a tanulással Elena. Aztán rájöttem, hogy ezekre a kérdésekre nem kapok választ félóra múlva, amikor hazaérek, mert befejeztem a könyvet, és Elenáék életébe egy jó darabig nem nyerek bepillantást. Meg kell várnom a következő rész megjelenését.
A felismerés nem volt igazán mellbevágó, mint amikor egy brutális függővéggel záródó könyvet / bármit fejezel be. Éjszaka, a könyv befejezése után nem akartam a falba verni a fejem, még csak azt se mondtam, hogy "nem hiszem el, bazmeg!". A Briliáns barátnőm észrevétlenül, minden hatásvadászattól mentesen érte el, hogy az ünnepi mizériában ne akarjak mást, mint heverni a cicás ágyneműn és olvasni.

Az ötvenes évek Nápolyában járunk, a munkások laktak poros lakótelepen. Az itt lakók autószereléssel, takarítással, cipőtalpalással foglalkoznak, Elena, az egyik főszereplő és a narrátor apja portás a városházán. A módosabbak közé tartoznak a bárt üzemeltető Solarák és a vegyesboltot vezető, gyűlölt Don Achille családja. Az autó, a tévé kirívó luxuscikk és irigység tárgya. A gyerekek gyorsan felnőnek, a szülők 10-15 évvel idősebbnek tűnnek a koruknál, elnyűtte őket az élet, a gond és a pénzhiány.
Tulajdonképpen ismerős közegben játszódik a történet, de a telepen dúló erőszak, hála a magasságosnak és a szüleimnek, teljesen idegen volt számomra. A családokban tettlegességig fajulnak a viták, mintha valójában nem is szeretnék egymást - hogy Elenát az anyja, Lilát pedig, a másik főszereplőt, a mindenki által imádott-gyűlölt Lilát senki nem szereti egészséges szeretettel, az holtbiztos. Nagyon sajnáltam őt, mintha a telep ártó energiái is arra törekedtek volna, hogy tönkretegyék azt, aki más. Azt hittem, az olaszok féltékenysége csak régi mese, de úgy tűnik nem; a lányok kísérői - általában a fiútestvérek és azok barátai - egy lopott pillantásért képesek elverni bárkit. A gyerekek és a nők is szinte ölre mennek, ha elfajul a játék vagy valaki kitalálja, hogy "megszerez" magának valakit, mintha a vágy tárgya nem érző lény volna. Durva, erőszakos világ a telep, mintha nem is létezne rajta kívül más, és karanténként zárja magába az embereket.
Itt születik meg Elena és Lila barátsága - no, nem egy gyengéd, csupaszív kapcsolatot kell elképzelni. Féltékenység, versengés, irigység vegyül a lányok támogatásába és lelki rokonságába - van, aki szerint ez természetes, szerintem nem csak ilyen lehet egy lányok közti barátság. Húzzák-vonják előre egymást az életben, a gyerekkortól kezdve. A történet során végig Elena a narrátor, a leírásában Lila már-már mitikus lénnyé válik, aki mögött ő örök második marad, és az, ami igazán értékes, mind Liláé. Kíváncsi lennék, ő mit gondol a barátságukról. Lehet, hogy nem egy önbizalom-tuning az egymáshoz való viszonyuk, de biztos pontot jelentenek egymásnak, amikor újabb és újabb földrengés rázza meg az életüket. Egymással tudnak igazán beszélni, és a rádöbbenő érzés, hogy a másik ugyanúgy más, mint te, többet ér mindennél.

Nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet - a címéért odáig vagyok -, valamiért úgy éreztem, más lesz, mint Ferrante eddigi regényei; csak kettőt olvastam, a Nő a sötétbent (még Nimától kaptam kölcsön a könyvklubunk keretében) és a Tékozló szeretetet, ezt olvastam később, de már annak is hat éve. Habár nagyon vékony kis könyv, szinte belebetegedtem és alig bírtam befejezni, annyira undorító volt helyenként. Ahogy nézem a művei listáját, látom, hogy ez az első, 92'-ben megjelent regénye, ég és föld a Briliáns barátnőmmel; utóbbi még terjedelmében is (mind a három, magyarul a Magvetőnél megjelent Ferrante nagyon kis vékony, a köztudottan "magvetősen" szellősen szedett kiadások kb. 200 oldalasak) is más, sokkal hosszabb, és, a gyér emlékeimre támaszkodva, azt mondom, nem olyan önkínzóan fájdalmas. Nem egy-egy női életszakaszt mutat be, hanem egy több szereplős családregény-folyam nyitókötete. Ferrante itt nem akar megölni, hanem láthatatlanul megkapó módon szinte dokumentarista látleletet mutat néhány család mikroközösségéről. Nekem jobban tetszik ez a módi, nem lep meg, hogy a Nápolyi regények-sorozat hozta el számára a világhírt.

Ó, drága lágy kenyér, remélem, Könyvfesztiválra jön a folytatás, Az új név története. Utálom a sorozatrészekre vonatkozó, agyonkoptatott frázisokat, de ezt tényleg nagyon várom.

Eredeti cím: L'amica geniale
Sorozat: Nápolyi regények 1.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2016
Fordította: Matolcsi Balázs
Ár: 3990 Ft