2016. június 30., csütörtök

Hesszelő gyarapodás

Kíváncsi vagyok, lesz-e olyan havi zárásokat készítő blogger, aki büszkén mutathatja fel a nagy nullát - én az ellenkező pólust testesítem meg. Szép kövér testtel.

E. L. Doctorow: A vak zongorista Kazuo Ishiguro: Napok romjai Cheryl Strayed: Vadon Caroline Knapp: Pia Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon
Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna Clara Sánchez: A láthatatlanok Baráth Katalin: Arkangyal éjjel Robert Galbraith: Gonosz pálya
Boldogan nyámmogó, óriási pofazacskókkal bíró hörcsög vagyok. Elsőként a Szandi akciója - ha öt könyvet vettél, 50% kedvezményt kaptál korábban nem akciózott könyvekre, szinte rám szabták - intézett el egy jól irányzott huszárvágással, és, valljuk be, nehéz a Könyvhetet üres táskával és dagi pénztárcával megúszni. A Láthatatlanok 500 Ft volt, szinte könyörgött, hogy vigyem el, az Arkangyal éjjel pedig a hónap egyetlen betervezett könyve volt, nem szeretek se szívtelen, fukar disznó, se hűtlen lenni.:)
Végre megjelent a Gonosz pálya! Holmi edzés, függönyelhozás és posta miatt ma nem tudom átvenni, de holnap már az enyém lesz, éljen!:)) Éljen a nyár, éljen a dőzsölés és a guilty pleasure-könyvek!
Régen szereztem be egy hónap alatt kilenc könyvet, de annyira vágytam ezekre, hogy szinte fájt; a Vadont és a Piát állandóan lemeóztam a könyvtárban a megjelenésük óta, de vagy nem volt meg az illetékes könyvtáraknak, vagy állandóan elhalászták előlem. Egyébként tudnék még könyvet venni - a Librinél nagyon szép áron vannak nekem tetszetős könyvek, de most már visszafogom magam, mert a sok könyv nálam mindig a kiegyensúlyozatlanság, a hiány jele.

Akkora királylány vagyok, hogy az e havi adagból már a negyediket olvasom, az Arkangyalt, de ő már a júliusi listát fogja gyarapítani.
Elizabeth Strout: Amy és Isabelle Joël Dicker: Az igazság a Harry Quebert-ügyben Caroline Knapp: Pia Kosztolányi Dezső: Aranysárkány Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem
E. L. Doctorow: A vak zongorista Cheryl Strayed: Vadon
Egész jó hónapot zártam; az Amy és Isabelle, a Pia, az újraolvasott Sötétség, fogd meg a kezem (mert igenis jár nekem) és a Vadon szuperjó volt. A másik három kisebb-nagyobb mértékben csalódás volt; a Harry Quebert ízét elvette a számtalan, hihetetlenebbnél hihetetlenebb fordulat, az Aranysárkánnyal érthetetlen okokból - Kosztolányi másik három könyvét nagyon szeretem - nem találtuk meg a közös hangot, és sajnos A vak zongoristával se. Az utóbbi gyönyörű kiadás, ezért nem válok meg tőle. Ő töltött el a három közül a legkevesebb csalódással. Itt-ott hangulatos volt, de összességében nem tudtam ráérezni a történetre, ezért nem is írtam róla.
Felemásnak tűnik ez a mérleg, de nekem pozitív az összkép, idén mintha kiemelkedően sok jó könyvet olvastam volna.:)

A többiek (nem a visszafogottságról szólt a június:D):
Katacita
Nikkincs
Nita
PuPilla
Dóri


2016. június 22., szerda

Kisvárosi életek

"- Kíváncsi lennék, hogy olyan vagyok-e, mint az igazi anyám. - Stacy eltűnődve szívta a cigarettáját. - Mert ha egyszerűen mindenki olyan lesz, mint az anyja, akkor mi a szarnak ez az egész kínlódás?"

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Csúnyán fogalmazva a puszta véletlennek köszönhetem, hogy a birtokomba került a könyv - a vonat indulása előtt láttam meg az újságos standjánál -, pedig 2013 (!) óta csücsül a kívánságlistámon. Magamban a Légzőgyakorlat fuldoklóknak ikerpárjának tekintem, az olvasás körülményei és a témájuk miatt is.
Az Amy és Isabelle sokkal, sokkal fojtogatóbb, nyomasztóbb hangulatú, mint Orringer novelláskötete (holott az se fakutya - már az első novella úgy orrba vágja az olvasót, hogy csak pislogni bír). Shirley Falls legforróbb nyara szúrós, levegőtlen takaróként borul a városra, és egyúttal ránk is. Az apró titkok, problémák és nagy lelki kataklizmák regénye ez. Kisvárosi életek. A forró nyáron játszódó és a hétköznapi gyarlóságokkal foglalkozó könyveket külön-külön is bírom, a kettő együtt, megfejelve az írónő stílusával, az év egyik legjobb olvasmánya lett.
Strout nagyon jól cincálgatja a két központi szereplő, Isabelle és Amy kapcsolatát. Bonyolult anya-lánya viszonyról van szó, aminek a tiltás-tagadás a fő eleme. Szívszorító látni mind a két oldalt, hogyan gyötrődik folyamatosan Isabelle és hogyan retteg, hogy kisiklik az irányítás a gyönge kezéből, és hogyan emészti Amyt a tehetetlen düh, aki pont azt nem kapja meg, amit annak idején az anyja se; a világban való nagyjából-eligazítást és a szeretetet. Amy azonban más, mint az anyja, a korlátok nála nem meghunyászkodást, hanem lázadást eredményeznek. Az anyját nem tiszteli, Isabelle-t pedig felkavarja, hogyan látja őt a lánya - és szégyelli magát miatta.
"No hiszen, a kutatások! Rosie Tanguay foghatja a kutatásait, és földughatja az összeset a csontos farába. Bev tudta, miért dohányzik. Ugyanazért, amiért eszik: hogy legyen valami, aminek várakozással néz elébe. Ilyen egyszerű az egész. Az élet unalmas tud lenni, és kell, hogy legyen valami, amit vár az ember."
Nagyon női regény ez. Nincs számszerűsítve, de tippem szerint a nyolcvanas években (valaki nem tudja biztosra?) játszódhat, amikor egy amerikai kisvárosban nem nézték jó szemmel a gyerekét egyedül nevelő nőt, és valószínűleg nem hitték el, hogy özvegy. Isabelle akkor elsődleges célja az volt, hogy férjet találjon, szerintem a saját szemében nem sikerült tisztességes asszonnyá válnia, hanem csak egy nő maradt, akinek a gyereke a stigmája. Arra konkrétan nem emlékszem, hogy emiatt, akár tudattalanul, neheztelne a lányára (valószínűleg igen), de a féltékenység, irigység is a kapcsolatuk része. Nagyon tetszett, hogy Elizabeth Strout tabuként kezelt gondolatokat nyíltan kipakol az olvasó elé - hogy az anya érezhet szexuális féltékenységet a lánya iránt; hogy Amy egyáltalán nem kedveli a saját anyját -, egyáltalán, az emberek közötti érzékeny, bonyolult viszonyokat nagyon jól árnyalja.
Amy makacs, önfejű. Egyrészt tipikus tinédzser, a kor minden kilátástalanságával és megvetésével, ami gyúlékony anyagként táplálja az anyja iránti érzelmeit, egy része viszont még mindig kislány, aki görcsösen vágyik a szeretetre. Valamilyen mértékben mindkettejüknek igaza van, de Amynek még nincs akkora rálátása az életre, hogy magabiztosan mozogjon, és irdatlanul pofára is esik. Az eset fájdalmas tapaszlatot ad neki és jócskán átformálja - nem biztos, hogy előnyére.

Pár értékelésben felesleges szálként említik, hogy néha "átugrunk" pár másik szereplő életébe. A koncepc... á, kit érdekel a koncepció, nekem kb. bármit írhatott volna Strout, akár a folyó szemszögéből is. Nagyon találó gondolatok vannak benne (ld. fentebbi idézet), szerettem ezt a könyvet szőröstül-bőröstül.

Eredeti cím: Amy és Isabelle
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2012
Fordította: Szieberth Ádám
Ár: 3000 Ft

2016. június 17., péntek

Az ifjúság szele; Darabokban

Kicsit belehúztam az olvasásba, de hétvégén szeretnék sok mindent kipipálni egy - amúgy végtelen hosszúságú - listán, ezért gyorsan lezavarom a könnyebbik részét, két rövid véleményt két rövid könyvről.
(Főleg azért, mert ki nem állhatom, amikor két bekezdésnyi szöveget próbálok normál hosszúságúra duzzasztani.)

Kosztolányi Dezső: Aranysárkány

Kosztolányi jó, Kosztolányit szeretem. Ez a tendencia tört meg az utoljára hagyott regényével, pedig olyan biztosra mentem - nem voltam kedvem várólistacsökkentős könyvet olvasni, de muszáj alapon egy olyat választottam, ami biztos, hogy jó lesz. Nem jött be.
Semmi nem klappolt nekem ebben a regény, csak a kertleírásokban tudtam gyönyörködni. A szereplők totál szerencsétlenek, és szerintem a kedves Tóni nem jó pedagógus, hanem az egyik legrosszabb fajta; begyöpösödött, aki a saját tárgyát a világbölcsesség csúcsának látja, és akit ez nem érdekel olyan fanatikusan, mint őt, az hülye és megvetésre méltó. Iszonyú vaskalapos, ezért nem tudtam Hildát elítélni, aki egyébként butuska, önző, unatkozó liba, és magára hagyatottságában is van a lényében valami elkényeztetettség.
Értem én, hogy a tanár nevel is, de attól függetlenül, hogy egy diák mennyire buta (vagy lusta tanulni, nem érdekli az adott tárgy, vagy nincs hozzá tehetsége), nem kellene megalázni. Az egész osztály előtt való megszégyenítés az, amit a legjobban utálok az iskola intézményében.
A párbeszédeket is erőltetettnek éreztem, valamiért nem működött Kosztolányi szövegmágiája. A befejezés felidézte a korábban olvasott regényei gyomorszorító, sejtetett lezárását, de kb. semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. A felelések, vizsgák előtti mindjártkiugrikaszívem-érzést viszont nagyon jól visszahozta.:)
Persze lehet, hogy az volt a gond, hogy erőltettem az olvasást, de ha pihentetem, biztos, hogy az életben nem fejeztem volna be, inkább túlestem rajta.

Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 1994
Ár: antikvár

                     ******************************************

"Ha vállaljuk Diandra Warren ügyét, az úgy fog bevonulni a történelembe, mint a valaha hozott öngyilkos döntéseink legnyilvánvalóbbika.
Angie olvashatott a gondolataimban, mert így szólt:
– Mi van, örökké akarsz élni?"

Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem

Ha már sikerült ennyire megkínozni magam, lazításként visszaruccantam egy ismerős világba, Boston erőszaktól fűtött, mozgalmas városába. Kevés benyomás maradt meg bennem a hat évvel ezelőtti olvasásból, de azok most is helytállóak: a sorozat második részében kevesebb a humor, ellenben sokkal, sokkal betegebb ügybe keverednek bele Kenzie-ék. Irtózatosan félelmetes pszichopatákkal kerülnek szembe, akiknek eszébe se jut, hogy fájdalmat okoznak az áldozataiknak - illetve, dehogynem, pont ezt élvezik. Gyomorforgató gyilkosságok történnek, a témára érzékenyek inkább ne olvassák, bár, azt hiszem, a széplelkűeknek mindettől függetlenül sem jönne be Lehane, nekem viszont pont a hard-boiled krimi a gyengém. Már amennyiben Lehane hard-boiled, a hiperrealista sci-fi, a planetary romance és a portálfantasy, meg a különféle punk műfajok után zavarodottabb vagyok, mint fél év irodalom kurzus után.
Közelebbről arról szól a regény - azon túl, hogy izgalmunkban a szánkat harapdáljuk és szurkolunk a nyomozóknak, hogy kapják el a rohadékokat -, hogy mire képesek az emberek. Ki számít gyilkosnak? Ki számít jó embernek? Ha lelősz egy olyan gyilkost, aki szökött gyerekeket darabol fel, te is bűnös vagy? Jogod van-e ezt tenni? Mire vagyunk képesek a szeretteinkért? Mekkora a bennünk rejlő sötétség, és kinyújtjuk-e felé a kezünket?
Szól még a zsigeri félelemről, a gyerekkorba visszavesző és feltámadó, alaktalan rettegéstől. Néha tényleg mumusok rejtőznek a szekrényben, az ágy alatt, a teljesen átlagos furgon pedig nem alaptalanul kelt félelmet.
Úgy érzem, második olvasásra jobban megviselt a történet, mint először - ahogy öregszem, rongyolódnak az idegeim -, amikor éjszaka dobogó szívvel olvastam, és valami megreccsent, majdnem kiugrottam az ágyból, hogy mindjárt jön Kevin Hurlihy és darabokra töri a gerincemet, aztán meggyőztem magam, hogy szükségtelen ellenőrizni a zárat és leengedni az úgy felejtett redőnyt. A földszintes lakás szívás.
Miután bevallottam, hogy milyen gyáva kukac vagyok, azért leírom, hogy változatlanul imádom a Kenzie-Gennaro sorozatot, valószínűleg még sokszor el fogom olvasni. Esélytelen, hogy megunjam.

Eredeti cím: Darkness, take my hand
Sorozat: Kenzie-Gennaro 2.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Huszár András
Ár: ez már antikvár lesz


2016. június 16., csütörtök

Aurora Peaks


Joël Dicker: Az igazság a Harry Quebert ügyben

Az jutott eszembe, hogy a krimiíróknak - nyakatekert ügyek esetében - majdnem olyan okosnak kell lenniük, mint a fizikusoknak.
Bonyolult, hangzik el a válasz a regényben egy-egy firtató kérdésre. Ez a történet tényleg bonyolult, még a gerincvelőm is ketté állt, mikor becsuktam a könyvet és próbáltam rendet tenni ebben a kupiban. Millió, millió szála van az ügynek, és bizonytalan, hogy mikor kezdődött valójában. Talán 2008-ban. Talán 1973-ban. Vagy 1969-ben. Vagy...

Amerika legsikeresebb írójának, Harry Quebertnek a kertjében, a leendő hortenziabokrok helyén egy méter mélyen egy fiatal lány holttestére bukkannak, amiről kiderül, hogy a 33 éve rejtélyes körülmények között eltűnt Nola Kellergané. Mellette, egy táskában megtalálják Quebert bestsellerének kéziratát, de terhelő bizonyítékként az is kiderül, hogy az akkor harmincnégy éves írónak viszonya volt a tizenöt éves Nolával.
Quebertre lassan a villamosszék árnyéka vetül (bocsánat), de Marcus, tanítványa és "ha-fiam-lett-volna" barátja kutatni kezd, amit természetesen valaki(k) nem néz(nek) jó szemmel. Ahogy halad előre a nyomozás, egyre több, harminchárom éve elhallgatott titok kerül napvilágra, megtudjuk, milyen gyökeresen formálta át a kisváros lakóinak életét Nola eltűnése, és mennyire egymásra vannak utalva a bűnösök - mert bizonyos mértékig mindannyian azok.

Eme gyönyörűséges piszkozat kb. egy hete érlelődik, mert zátonyra futottam vele, nem volt ihletem a firkáláshoz. A friss élmény leülepedése után sajnos azt kell mondjam, hogy nekem ez a regény nem volt olyan átütő erejű; nem volt rossz, de hiányzott a hűha-élmény, a folyamatosan durrogtatott csillagszóró-poénok inkább fárasztottak, az ilyesmitől én nem rágom le a körmöm. Túl életszerűtlen, hatásvadász.
A krimi-szálnál jobban tetszettek az emberi természetre vonatkozó kérdések. Lehet-e az ember szerelmes egy tizenöt éves lányba (kivéve, ha ő maga is hasonló korban jár)? Mit teszünk meg azért, hogy fenn tartsuk a látszatot?
Igen, leginkább erről szólt nekem a Harry Quebert. A látszatról. Egyedül az számít, hogy mi van a felszínen. A prominens író és egyetemi tanár, Harry Quebert viszonyt folytatott egy kamaszlánnyal, akinek a holtteste 33 év után az ő kertjéből kerül elő, mellette leghíresebb regényének a kézirata. Az, hogy Harry szerette-e Nolát - és hogy a lány viszont szerette-e őt -, hogy a kéziratot esetleg más is oda csempészhette, nem számít. Az Embereknek nem. A szerencsétlen férfit kb. két nap alatt az ünnepelt író státuszából eljut a halálos ítélet előszobájáig, nevét meghurcolják, a regényeit visszavonják a könyvesboltok polcairól és az iskolai tananyagból is törlik. Mindenki gyűlöli Harry Quebertet és a halálát kívánja - de nem feltétlenül a vélhető tettéért, az indulatok mögött személyes okok is megbújnak.
Ez alól egyedül Marcus kivétel, akit a kölcsönös szimpátián túl a nagyfokú hála vezet; állítása szerint Harrynek köszönheti, hogy az lett belőle, aki - sikerfüggő, a bukástól rettegő csalóból igazi író, aki megtanulta elengedi a kudarcait. Rátapad a szegény Gahalowood őrmesterre, akivel Lehane humorát idéző párost alkotnak, miközben egymás után fejtik fel az összetett ügy szálait.
A másik, ami lenyűgöző a regényben, a mérhetetlen emberi ostobaság; Tamara Quinn-nél, a diner hárpiájánál hülyébb, rosszindulatúbb nőről ritkán lehet olvasni. Előbbit a lánya is örökölte, aki azt képzeli, hogy ha beülnek hozzá reggelizni, lassan tervezheti az esküvőt, és minden elutasító jel ellenére makacsul ragaszkodik az érzelmeihez.:D Marcus anyukája is beleillik a sorba - miért van olyan érzésem, hogy Dicker utálja a nőket? -, a tipikus kotkodácsoló, a gyerekén majomszeretettel csüggő anya. És ez még csak a felszín, de a sötétebb indulatokról spoiler lenne írni.

Huh, azt hittem, sose szenvedem ki magamból ezt a vackot. A legjobban a fejezetek elején lévő, írásról szóló párbeszédek tetszettek, a krimi szálnál egy bizonyos fordulat után elvesztettem a türelmemet. Tudom, hogy uncsi már és fanatikus vagyok, de Lehane feleekkora terjedelemben képes elérni, hogy hevesebben verjen a szívem, amikor a szereplők rájönnek egy összefüggésre - pedig őt másodjára olvasom -, itt viszont minden második oldalra jut Egy Nagy Rejtély, amit viszont az istennek nem lehet kihúzni a szereplőkből, csak húsz oldal vekengés után.
Nem volt olyan rossz élmény - olvasmányos, leköti az ember figyelmét -, mint amilyennek a post alapján tűnik, csak a végére felhúztam magam azon, mennyi mellényúlásom volt már idén.:)

Eredeti cím: La vérité sur l'Affaire Harry Quebert
Kiadó: Göncöl
Kiadás éve: 2014
Fordította: Boros Krisztina
Ár: 3570 Ft



2016. június 15., szerda

Könyvek, amelyek gyakran eszembe jutnak

Ami biztosan összefügg az újraolvasás vágyával.

Dennis Lehane Kenzie-Gennaro sorozata
Tudni kell, hogy ritkán engedek a spontán késztetéseknek, szeretek haladni az ismét hegynyi méretű olvasatlan könyveimmel. Idén égető vágy tört rám, hogy kivételesen félretettem az erős kontrollmániámat és újra belevetettem magam a mocsok bostoni bűnügyekbe. Annyira, hogy ma a Sötétség, fogd meg a kezem jött velem a trolira, neeem a sok vadiúj könyvem egyike, és nem is Ilweran egyik kölcsönkönyve [csak az ment meg a bűntudattól, hogy nála is vannak túszok - persze addig parkolnak nála, ameddig szeretné]. Mellesleg olyan régen olvastam, hogy újdonságként hat a történet nagy része.
Ui.: Tetszik az a régvolt szokásom, hogy a jegyzeteimet a könyvekben hagytam, jó érzés, mintha egy régi barátot üdvözölnék.:D

Silvia Avallone: Acél
Az olvasók annyira nem szerették az olasz írónő első regényét, de engem azonnal hanyatt döntött. Ez a Toszkána nem szép világ, de a különböző elemek ellenére annyira ismerős a környezet, hogy hajnalig olvastam anno.






Charlotte Brontë: Jane Eyre
Szegény hosszú évek óta szeretne újraolvasódni, egyszer talán el is jön az ideje.








Gerald Durrell: Az istenek kertje
Ha nyár, akkor Korfu, nincs mese. És ezt a részt még csak egyszer olvastam!








Alice Hoffman: Itt a Földön
Hoffman eme regénye erősen mostohagyerek az olvasók között - egyszer arról is írni fogok, milyen gyermeteg hozzáállás kizárólag a szimpatikus szereplők miatt szeretni egy könyvet -, de emlékeim szerint nekem ez is bejött, bár Hollist annyira gyűlöltem, hogy püföltem a könyvet.





Alice Hoffman: Hetedik mennyország
Bocsássatok meg, rajongó vagyok, nem tehetek róla, gyengék az idegeim.








Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma
Csúnya Európa, elölről kezdte a sorozat kiadását, az életben nem jutunk el a Marináig! Ettől függetlenül is vágyom vissza ebbe A szél árnyékánál jóval sötétebb történetbe.






Joanne Harris, mint olyan
Akármennyit is változott az évek során az ízlésem, a fő gerincet alkotó Hoffman-Zafón-Harris, meg egyéb mágikus szerzők imádata tizenéves korom óta megmaradt. Harristől jóformán bármi jöhet, az Urak és játékosok meg a Csokoládé jutott mostanában eszembe, de akár a tavaly olvasott Ötnegyed narancsot is szívesen elővenném.
Tudom, hogy már unalmas, de Harrist miért nem folytatja valamelyik kiadó? Nem hiszem el, hogy aaaa (nem, nem írom le, hogy arra a rengeteg szarra) ekkora igény van, Harrisre meg nincs, holott őt nem dobálták az ember után 9+1 akcióban.

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan
Az imádott, a leginkább önkifejező kedvenc könyvem, ha olykor fáj is.








Gabriel García Márquez: Száz év magány
Ez a hömpölygő, mágikus gyönyörűség! Igen-igen, ez a gyengém.








Itt és most befejezem a listát, mielőtt az összes kedvencemet újra akarnám olvasni.
(Írhattok ti is ilyen postot, gyorsan megy és szeretném olvasni.;)

+1: Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
Egyértelműen az a könyv, amit jó darabig még nem szeretnék újraolvasni, habár néhány naponta eszembe jut. Ma a metrón az új, piros borítós kiadását olvasta mellettem egy nő - fájt látni, milyen trehányul bánik a könyvvel, a védőborító ujjnyi hosszan felhasadt -, és azon gondolkodtam, vajon mennyire érzi át, egyáltalán, ő milyennek látja ezt a történetet? Ahány ember, annyi nézőpont, annyi Kevin.




+2. Dorit Rabinjan: Lakodalmaink
Sokszor keserű, de nagyon otthonos-egzotikus asszonyregény. Van egy enyhe erotikus felhangja, mintha buja parfüm lengené be. Keserű azért, mert ezeknek a lányoknak annyira másképp alakult volna az élete, ha a szülők észrevesznek bizonyos dolgokat és megbeszélik velük. Abszolút nem értek a gyerekekhez, de még nekem is nehezemre esett, hogy gondolatban ne rázzam meg az anya vállát, hogy "Vedd már észre, hogy a szakadék felé haladnak! Ki állítja meg őket, ha nem te?". Ennek ellenére az újraolvasós kategóriába tartozik.

Azt hinnéd, hogy nincs lejjebb

Pedig igen. Éljen az agymosás és ugyanazok az előítéletek, csak a másik oldalról.



2016. június 14., kedd

A célzatos könyvajánlók és a szegény férfiak

Ezek azok, amelyektől általában agresszív kismalac leszek. A nőknek szóló ajánlókban miért mindig nyálas romantikus, egzotikus környezetben játszódó regények szerepelnek? Az anyák miért mesekönyveket, pszichológusok nevelési tanácsait kapnak? A férfiaknak meg ott a krimi és a focis könyvek. Miért ilyen markáns vonalak mentén osztjuk fel a könyveket?

Apropó, férfiak. A reggeli zuhany közben beszélgettünk a nőkkel szemben elvárásokról, és, mivel akkora emancipista vagyok, szóba hoztam a sztereotip követelményeket a pasikkal szemben:
- Csak egy fokkal legyél szebb az ördögnél, de a barátnők sárguljanak az irigységtől a közös Fb-fotók láttán;
- Férfi nem létezik egy mázsa alatt, de olyan kockahasad legyen, hogy a gyerek matekfüzete ahhoz képest vonalas legyen;
- Légy férfi, azaz szótlanul viseld a csapásokat, nehogy könnyekre fakadj, de mutasd ki az érzelmeidet (főleg, ha a női egót kell pátyolgatni);
- Ne legyél nagyobb rendmániás a nődnél, mert az az ő privát joga, de a nyakkendő nehogy a kanapén lengedezzen! A szemetet kivinni pedig igenis férfimunka!;
- Azonnal és rögtön tudj mindent megszerelni;
- Érts a matekhoz és a fizikához, meg persze a pénzhez, mert ezek a készségek egy kézben járnak a mellszőrzettel. De lehet, hogy jobb, ha az utóbbit leborotválod, az már nem trendi;
- Lehet ezüstös halántékod, mert az olyan sármos, de csak egyujjnyi széles. És ki ne hulljon egy szál hajad se az érettségi után!;
- Minden létező járművet tudj csont nélkül elvezetni, és a pianínót is egyedül kapod a válladra költözéskor;
- Az ágyban légy egy vadállat, de halmozd el a nőt gyengédséggel;
- Legalább olyan szinten főzz, mint Jamie Oliver, különösen az első együtt töltött éjszaka utáni reggelit, amit vigyél ágyba a kedvesnek;
- Űzz macsó sportokat (nézz focit), de csak metakommunikációval, azaz tévé és egyéb képernyő híján;
- Ma már nem elég, hogy menő kocsid van, helikopter és motorcsónak is kell;
- Ami foglalkozásomból adódóan égnek állítja a hajamat: a menyasszonynak csak az eredeti Bulgari jegygyűrű jó. 51-es méretben, holnapra, fehér helyett rózsaszín kövekkel. Mert mi van, ha a pasi nem jót választ. Örülök, hogy egyesek egy fémdarabra pályáznak élethosszig tartó társ helyett. Ennél jobban már csak az akaszt ki, hogy szülés után gyémántgyűrű jár. Szerintem a pelenkacsere, a babakocsi cipelése és egyáltalán, a gyerekkel való egyenlő foglalkozás többet ér, de mindegy;
- Ne szeress olvasni, mert az olyan tré, de legyél olyan tájékozott, hogy Stephen Hawking fénysebességgel elmaradjon mögötted;
- Húsz évesen legyél egy menő nagyvállalat főigazgatója, de csak nettó napi három órát igényeljen;
- A szemed csak kék vagy zöld lehet.



2016. június 13., hétfő

Csak most az egyszer

"Alkalmi lakkcipőt akartam. Lovaglóórákat és térdig érő lovaglócsizmát, és a lehető legszebb fekete bársony lovaglókobakot. A legmagasabb karácsonyfát akartam. Megszállottan áhítottam ezeket a dolgokat, nyafogtam miattuk, és ha nem kaptam meg őket, félreértettnek és kisemmizettnek éreztem magam.
Ez az érzés állandó volt – nem is emlékszem olyan időre, amikor ne lett volna
valami, akármi a mézesmadzagon, ami vigasszal és megnyugvással kecsegtetett volna – és fontos, hogy ezt ne felejtsem el: ez a valami éveken keresztül lakkcipő és lovaglócsizma volt, aztán az alkohol. Ugyanaz az indítóok, ugyanaz a cél, csak a tárgya más.
Máig sem tudom, hogy ezt az éhséget a család váltotta-e ki bennem, vagy így születtem. Végül is, nem hiszem, hogy számít. Az ember abban talál vigaszt, amiben tud."

Caroline Knapp: Pia - Egy lovesztori

Caroline kifinomult, jól öltözött, fiatal értelmiségi nő, együtt él műkereskedő barátjával, Juliannel. Újságíróként dolgozik, pontos, fegyelmezett munkaerő, egyetlen határidőt sem késett még le.
Vacsora előtt megiszik két sör, evés közben négy pohár bort, utána egy félüveg whiskyt. Otthon mini konyakosüvegeket dugdos a fürdőköpenye zsebébe. A szülei fürdőszobájában a WC mögött van a dugipiája. A másik barátjánál, a kedves, elfogadó Michaelnél a veranda alatt, az üres üvegekkel egyetemben. Egyszer részegen kizárta magát a férfi lakásából, és majd' megőrült az idegességtől: hogyan fog visszajutni a lakásba, hogyan tüntesse el az üres üvegeket, mit hazudjon az első számú pasijának, Juliannek, miért késett a vacsoráról.
Caroline alkoholista.
Az ő esetét (vagy inkább fajtáját) magasan funkcionáló alkoholistának hívják. Nem bűzlő, tántorgó hajléktalanok, (többnyire) nem okoznak közúti balesetet ittas vezetés miatt, nem kerülnek börtönbe, viszonylag biztos állásuk, saját lakásuk, családjuk van. Olyan embereket, akiket ha meglátsz az utcán, eszedbe se jutna, hogy isznak. Alkoholproblémáik vannak.

Jómagam nem vagyok a szeszes italok megkísértettje - a lány, akinek a Bailey's is akkor ízlene, ha nem lenne benne az a csípős, maró alkohol - magyarán behűtött forró csokit szeretne inni -, de amolyan irodalmi katasztrófaturistaként szeretek nagy slamasztikában élő emberekről olvasni. Komolyabbra fordítva a szót: szerettem volna kicsit megérteni, hogyan lesz egy intelligens, érzékeny ember az ital rabja, hiszen, akár tetszik, akár nem, Magyarországon is elég nagy probléma az alkoholizmus, gyakorlatilag mindenkinek van olyan hozzátartozója, ismerőse, aki ezzel a függőséggel küzd, így nekem is.
Nagyon személyes, egyszersmind körültekintő beszámoló Caroline könyve. Hivatásából adódóan is igényes, érzékeny a fogalmazása és eléggé őszinte. Bele se merek gondolni, mit érezhetett, amikor felfedezte, hogy a kiegyensúlyozottnak hitt, őszinte házasság, ami a szülei között van, indulatoktól, sérelmektől túlfeszített kapcsolat, ami folyamatosan recseg-ropog és összeomlással fenyeget. Az anyagi biztonság, az, hogy az apa pszichoanalitikus, az anya művész, nem garancia a biztos érzelmi háttérre, a boldogságra pedig végképp nem. Caroline, hallgatva más emberek történeteit arról, hogy miért lettek alkoholisták, szégyellte magát, amiért nem tud konkrét, megrázó fordulópontot felmutatni. Valószínűleg sokan mondanák rá, hogy jó dolgában nem tudta, mit csináljon, de nekem még mindig az az álláspontom, hogy jó kedvében senki nem akarja magát kínozni. Akinek mindene (fizikailag és érzelmileg is) megvan, nem éhezteti magát és nem issza magát holtrészegre húsz éven keresztül. Mindenkinek saját magának kell rájönnie, mi okozza azt a fájó hiányt, mitől retteg valójában, amit magában érez és miért fojtja el alkohollal vagy bármilyen pótlószerrel vagy kényszercselekvéssel.
Amikor Caroline a nők többszörös, egymást váltogató vagy keresztező függőségeiről ír, megfordult a fejemben, hogy talán volt igazság a 19.-20. századi orvosok álláspontjában a nők gyenge idegrendszeréről (csak nem hidegvizes kúrával meg laudánummal kellene kezelni). Az a rengeteg szenvedés, mondja Caroline egyik barátnője. Éhezés, mániákus edzéssel kombinálva. Hánytatás. Önsebzés, gyógyszerek. Érvényesülj a szürke kiskosztümben és a fekete koktélruhában, miközben a melledet bámulják a munkád helyett. Ez még a nyolcvanas évek, ami visszatekintve egész más világnak tűnik, de, úgy néz ki, nem Caroline Knapp volt az egyetlen, aki a kiszolgáltatottság miatt érzett visszafojtott dühöt alkohollal próbálta feloldani. Gondolatban végigvettem a saját hülye mániáimat, és beleborzongtam, vajon én is ezen az úton bukdácsolnék-e, ha nem a család totál absztinens ágára ütök.
[A férfiakról nem tudok nyilatkozni, de mindenkinek megvan a maga története.]
"Mindig elképedek, ha nők beszélnek a függőséggel való sokrétű kapcsolatukról, ahogy összeegyeztetnek magukban kettőt-hármat, ahogy egyikről átváltanak a másikra, olyan természetességgel és kecsesen, mintha csak a partnereket váltogatnák tánc közben. A függés módozatai ugyanilyen könnyedén csusszannak át egymásba: a kényszeres evés szégyennel tölt el és kisebbségi komplexussal az ágyban, ettől meggyűlölöd magad és kételkedsz magadban, innen egyenes út vezet az iváshoz, ami ideiglenesen enyhíti az önutálatot, és kémiai úton annyi magabiztosságot ad, hogy lefekszel egy férfival, akit nem szeretsz, ettől szégyellni fogod magad, és íme, kezdődik a tánc elölről. És újra is fog kezdődni, mert a zene mindig szól a nő agyában, a félelem és a düh aláfestésével – mértéktartás és fékevesztettség, kokettálás és menekülés, ugyanazt a szomorú körforgást állandósítja."
Elképesztő, milyen univerzális gyógyszernek tűnik a pia. Legyőzi a szorongást. Kiszabadítja a lazább, szexisebb énedet a béklyóiból, hogy végre önmagad lehess. Hogy tudj emberekkel beszélni, társaságban jól érezni magad. Csalónak érzed magad a saját életedben? Igyál. Képtelen vagy felnőni és nem találod az életcélod? Igyál. Nem tudod magad elviselni? Igyál. És persze: olyan rossz napom volt, muszáj innom valamit. Megérdemlem. Később az ivás mint jutalom, örömforrás eltűnik és kényszerré válik.
Persze nem lesz mindenkiből alkoholista, akinek valamilyen problémája van (szép lenne, az egész bolygó szeszfelhőben pácolódna). Knapp megpendíti a genetikai hajlamot, de, mivel ez az ő története és nem szakmai kutatás, viszonylag kevés szó esik erről a témáról objektíven, inkább a saját esetét taglalja; az apja is alkoholista volt, aki a saját feszültségeit próbálta eltompítani az itallal (és ami nem sikerült). Egészen elképesztő formája az önpusztításnak, hogy Caroline mennyire az apja lánya volt és bűntudatot érzett, amiért az elvonókúrával megbontotta a szövetségüket. A "jó-dolgában"-fanyalgók megkaphatnák az elégtételüket, a két szülő halála alig egy év különbséggel még mélyebbre lökte Caroline-t, de felmerült benne a szörnyű kérdés, hogy enélkül (különösen az apja halála nélkül) képes lett volna-e elengedni a folyékony mankót és végre nem mások viszonylatában értékelni magát, hanem önálló személyiségként, akinek véleménye és akarata van.

Elég tanulságos és itt-ott megdöbbentő - néhol letaglózó - élmény volt olvasni ezt a könyvet. Nemcsak a piáról szól, hanem az önértékelésről, a félelmekről, a többi emberhez való viszonyunkról. Keserű pohár arról, mennyire képesek vagyunk tönkretenni az életünket, mert nem tudunk szembenézni a problémákkal és a saját érzéseinkkel.
A történetnek nincs boldog vége. Caroline Knapp 43 évesen halt meg tüdőrákban. A szüleivel is a rák végzett. De ez már egy másik történet.
Remélem, hogy a leszokás után sikerült megtalálnia a békéjét és boldog években volt része.

Eredeti cím: Drinking. A Love Story
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2015
Fordította: Nagy Flóra
Ár: 2990 Ft



2016. június 7., kedd

Nettó hülyeség

Teljesen megértem, amikor a kedves úgy érzi, hogy nehéz velem együtt élni. Olyan kérdéseket teszek fel neki, mint például: - Szerinted Jencike boldog fikusz?
(Amúgy igen.)


2016. június 6., hétfő

Alszanak-e a halak?

"- Sajnálom a szüleinket. Dunsztjuk sincs róla, mi folyik körülöttünk.
- De legalább nem lépsz le Kaliforniába.
- Ezen a héten biztosan nem."

Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak

Nem is tudom, hol kezdjem. Legyen a vége, úgyis az az izgalmas rész.
Ez a kötet baromi jó; aki szereti a hétköznapi apróságokról szóló, azok esszenciáját jól megragadó, egyszerre fojtogató és izgalmas hangulatú írásokat, az imádni fogja. A fülszövegből nem derül ki egyértelműen (talán mert nehezebb eladni?), de ez egy novelláskötet, minden darabja egy kis gyöngyszem, egyre se emlékszem, amelyik ne tetszett volna. Éljenek a nyugtalanító befejezések!
Nézzük az elejét.
Julie Orringernek is jó szar gyerekkora volt, és nem felejtette el.
Igen, mindenkinek szar volt a gyerekkora - akinek nem volt balhé a családjában, nem volt beteg szülője/testvére és még a suliban se alázták meg, az mélyen hallgasson -, ill. van minimum pár szégyentől égő, behegedt lelki sebe. Én már el is felejtettem, mennyi, de Orringer nem; megkapirgálta a felszínt és utat nyitott az emlékeknek. A novelláktól elöntött az epe, a szégyen, a sírhatnék, az együttérzés. Néha úgy éreztem, megfulladok a gyűlölettől.
Meglepett, hogy mennyire tetszik ez a kötet, erősen esélyes Az év meglepetése címre, hiába van még fél év, hogy meglepjenek a könyvek. Érdekes, hogy ezek általában a könyvtárból kerülnek ki, ilyen volt még a Longbourn árnyékában tavalyelőtt.
Két vonatút alatt végigszaladtam rajta, nem is írtam semmit a jegyzetlapra. Érdekes módon az utána következő olvasmány, Elizabeth Strout Amy és Isabelle-je is hasonló tematikájú, habár regényről van szó és jóval komorabb a hangulata. És mindkettőben van egy Althea nevű szereplő.:)
A gyorsaság és a hasonlóság miatt nem akarok több betűt kiizzadni magamból, inkább azzal a mondással takarózom, hogy az igazán jó könyvekről nincs mit írni, azokat olvasni kell. Azt meg már említettem, hogy bizonyos nyomasztó könyvek engem mennyire fel tudnak dobni - ez is ilyen volt.

Ui.: Annyira örülök, hogy végül nem olvasatlanul vittem vissza a könyvtárba. Az Amy és Isabelle is kevésen múlt, de ez már egy másik történet.

Eredeti cím: How to Breath Underwater
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2015
Fordította: Barabás András
Ár: 3490 Ft (de akcióban olcsóbban hozzá lehet jutni, csak figyelni kell)

2016. június 5., vasárnap

Dupla körmös post

Hiányoztak, mi?:P
Tegnap Csütörtökön a kedves házon kívül volt, a macska viszont otthon, telezabálta magát, befejezte a könyvét és nekiállt játszani, közben néha kirepült egy-egy cseresznyemag a matra (ami nálam egy ronda tányéralátét).
Ismét próbálkoztam a watermarble-val, még mindig nem tökéletes, túl sok lakk kerül a körmömre, de már haladok. Rájöttem, hogy az se mindegy, hogyan cseppentem a lakkokat a víz felületére: jól bele kell kotorni az üvegre, hogy szép lazán, kis távolságról essen le a csepp, mert ha egy milliméterre van a felszíntől, nem terül olyan szépen. Az a problémám, hogy az első csepp szépen terül, létrehozza azt a hártyaszerű izét (az ektoplazmát, így hívom), de a másodikból már kicsi maszat marad. Persze lehet, hogy nem csupasz körömmel kellene próbálkozni és akkor szebben tapadna-terülne.
De most legalább annyi eszem volt, hogy körbecelluxoztam az ujjam, helyette csak a másik kezem lett könyékig maszatos, ahogy a maradék ektoplazmát szedtem ki a vízből. Imádom a Flormar ferdén vágott, kemény ecsetjét, olyan helyekre is be lehet vele kotorászni, ahova a kozmetikai vatta se ér el, vagy azzal fenyeget, hogy tönkrevágja a kész művet.
Arra is rájöttem, hogy ha a körömlakklemosó kupakjába öntök valamennyi lemosót, sokkal jobb az ecsettel törölgetni, mintha a teljes üvegbe mártogatnám csuklóig, milyen ügyes kislány vagyok.

Ezután nekiálltam nyomdázni, úgy tűnik, ez a legkevesebb technikám.:) Sokáig gondolkodtam, milyen legyen, aztán a lakkokat pakolgatva két ötletem is támadt, úgyhogy két különböző manit csináltam a jobb és a bal kezemre. Annyi szart kihordtam az asztalra, lakkok, lemezek, fülpimpic, lemosó, vattakorong, tenger lakk, ecsetek, kisolló, hogy hatszor-hétszer fordultam, mire a művelet végén mindent elpakoltam. Tudnék értékelni egy saját, jól megvilágított sarkot a hülyeségemnek.:)
[A képek kattintásra megnőnek.]

Szóval, a bal kezem. Az alapötlet Elizabeth Gilbert Big Magic-borítója volt, nemigen olvasnám el, de a színei nagyon tetszettek. Tudom, ez a végeredményen nem nagyon látszik.:D
Kifestettem a körmeimet fehérre. Érdekes, mennyire különbözik a lakkok állaga, a fehér China Glaze-t vagy három nagyon vékony rétegben kell felvinni és nem szabad sokáig simogatni az ecsettel, mert foltos lesz, más krémlakk (a márkán belül is) olyan szépen terül, hogy oda se kell figyelnem festés közben.
Miután Mindenek Legszuperebb Fedőlakkja, a Séche Vité megszáradt, az agyonkínzott kozmetikai szivacsból kivágtam három darabkát a pasim körömollójával, kék, piros és sárga lakkokat cseppentettem a matra, és a szemöldökcsipeszemmel (ami magán viseli az előző akció zöld nyomát) nekiálltam foltokat nyomkodni a fehér alapra, úgy, hogy az a legkevésbé látszódjon ki.
Nézegettem a lemezeimet, hogy milyen minta fedje az alkotmányt. Végül a legfrissebb lemezem, a Pet'la Terrája győzött, nagyon jól működött, mélyen vésett, háromszor is végighúztam rajta a scrapert, és még dugig volt lakkal a minta, szuperül nyomdázott. Éljen a Pet'la!
A hüvelyk-és a kisujjamon nekem annyira nem tetszenek a körök, olyan húsos benyomást kelt, a repedezett föld mintát viszont imádom. Kentem rá Fairy Dustot is, mert ez a lakk olyan, mint a mandulapehely a sütinél: mindenen jól mutat.:)
Nagyon tetszik a végeredmény.:))

Párhuzamosan csináltam a jobb kezemet, amíg a bal száradt (néha azt se tudtam, mire mit akarok kenni). Az alap a PP Salt Watere lett, ami olyan gyönyörű világoskék, hogy sírnivaló (próbáltam dupe-ot keresni, de egyik olcsóbb lakk se volt ennyire szép). Igaz, hogy annyira telebasztam mintával, hogy alig látszik ki, de majd legközelebb hagyom érvényesülni.:) Szintén a Terrával nyomdáztam rá szövegkiemelő-sárga vonalakat, nagyon tetszik a világoskék, az élénkzöld és ez a rikító sárga színek kombója (bár ebben nincs zöld), nekem ez a "nyári" stílus. Kentem rá fedőlakkot, aztán halványrózsaszínnel tropikus virágokat meg ilyesmiket nyomdáztam rá.
A mutatóujjamat elcsesztem, az egészet le kellett szednem. Mivel átkerültem a lakkőrültek párhuzamos dimenziójába, nem vettem észre, hogy a normál világban már mennyi az idő, majdnem éjfélkor fejeztem be a hülyeséget - ez az oka, hogy a mutatóujjam nem lett olyan szép, de már nem érdekelt.
Az volt a gond, hogy a halványrózsaszín nyomdalakk (Mundo) iszonyatosan sűrű és nem ragadt szépen a körmökre. A fekete nyomdalakk és a fehér gyönyörűen működik, de a színesekkel eléggé szívok, nem tudom, hogy miért, talán mert régóta a raktárban dekkolnak és már nem az igazi az állaguk. Lehet, hogy kapnak egy pofa lakkhígítót, hátha az segít... nem szeretnék másra áttérni, mert ezeknek még jó az ára és a kis kiszerelést is szeretem, a sima lakkokkal (pl. CG) meg eddig hiába próbálkoztam, nem fedtek annyira szépen.
Csináltam még stamping decalt is - nem tudom, mi a magyar megfelelője, nyomdázol, és kifested a mintát más színekkel, lekened nem gyorsan száradó fedőlakkal és ráragasztod a körmödre -, ami meglepő módon elsőre sikerült, azt hittem, nehezebb lesz pontozóval festegetni, de elég könnyen ment. Róla nem készült kép, mert kísérleti jelleggel próbálkoztam, de ezután már merek tervezni ezzel a technikával.

Néhány pacsmagolás után megállapítottam, hogy az elnagyolt, egyszerűnek tűnő minták körmön látványosak és jobban dicsérik őket, mint a vékony, finom vonalas nyomdákat, a papagájt, kardhalat, egyéb fittyfenét, ezeket inkább a mániákusok értékelik.:) Korábban nem értettem, miért van mindenki oda pl. a chevron mintáért, most már osztom a többiek véleményét.
Ezt a manit egyszerű volt elkészíteni, de imádtam nézegetni. És, ami nem elhanyagolható tény, ezek az egyszerű-nagyszerű minták kb. fél óra alatt kész vannak.:)


2016. június 3., péntek

Az érzés, amikor...

... a gombkilincses fürdőszobaajtó belülről bezáródik. Éjfélkor.
De a pasim csodákra képes, ha hústű kerül a kezébe.

Már magam elé vizionáltam, hogy reggel munka előtt betérek a dm-be fogkeféért és fogkrémért - persze csak ezután, hogy hatkor elmegyek az edzőterembe zuhanyozni -, a kedves pedig lakatosért kajtat a szabadnapján.

Ui.: Az előbb eltűnt a kurzor, és harmadszori újraindításra ismerte fel a gép az egeret (pedig nem nyúltam hozzá). Nagyon péntek van és nagyon idegösszeomlás kerülget.


2016. június 2., csütörtök

Így lesz vége a 35 db-os beszerzésnek

Szemét Szandi akció. Van képük odaírni, hogy és ezek még más akcióban nem is szerepeltek! Azt se tudom, mikor voltam utoljára ennyire bezsongva Könyvfeszten könyvvásárlástól, és még így is visszafogtam magam. Külön kín, hogy jön a szülinap és ott kellett hagynom a legérdekesebb köteteket, mert ajándékos polcról nem veszünk magunknak könyveket.

Caroline Knapp: Pia Cheryl Strayed: Vadon Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon Stephen King: Tortúra John Fowles: A francia hadnagy szeretője
Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna William Golding: A Legyek Ura

Ugye tudjátok, hogy az a legszebb az egészben, hogy ebből három nem fog beszerzésnek számítani?:D A Tortúra, A Legyek Ura és A francia hadnagy szeretője megvan egy korábbi kiadásban. Hahaha.
A többiek mind olyanok, amelyekre régóta vágytam, de sose voltak akciósak és a könyvtárból se lehetett őket kivenni.

*A hörcsög jóllakottan elterül*