2016. január 31., vasárnap

A szerelem sötét verem

"És megcáfolhatatlan tény, hogy a középkorban és a reneszánsz idején nem tárták fel a szív fiziológiáját, egész egyszerűen azért, mert az emberi hullák felboncolása tilos volt, talán mert attól tartottak, hogy fény derül arra, amiről a könyvtáros sem tudott: hogy az emberi szív egyetlen érzelmet sem tartalmaz, éppen ellenkezőleg, nem más, mint egy vért szivattyúzó eszköz, és hogy ha a szerelem egyáltalán köthető valamiféle szervhez, akkor az a mellékvese."

Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája

Kevés az olyan könyv, ami ténylegesen megosztja az olvasótársadalom tagjait, amit vagy szeretnek, vagy köpködve félredobnak. A vágyakozás enciklopédiájánál nincs arany középút, talán azért, mert Hilde Østby / Liv Vestby ritka jó érzékkel több, érzékeny pontot döngető elemet válogatott össze; lehet, hogy vannak olvasók, akik bírják a trágárságot, a provokatív jeleneteket, a negativizmust, a szándékolt ferdítést, a magánéleti sirámot, bizonyos toposzok és legendák páros lábbal a földbe tiprását, de az összeset együtt kevesen tudják jóízűen lenyelni.
Mit csinált az egyszemélyes szerkesztőség, aki leginkább egy szerelmi bánattól összetört és emiatt végtelenül borúlátó tinilányra hasonlít (mert az is, az áthúzott részt kivéve - a blog egyszemélyes szerkesztősége tiszteli annyira a végzetes kórságban szenvedőket [minthogy neki is volt benne elég része], hogy érzelmileg ne tekintse éretlennek a másik szerkesztőt)? Szócikkekbe rendezett ismert és ismeretlen történeteket a szerelem-első-látásra tematika alapján - de a vágyat nem mindig követi boldog beteljesülés, Hilde / Liv világában egyáltalán nem. Itt a szerelem tényleg öl, butít és nyomorba dönt; a nők gyakran halnak bele a maszturbálásba (és a kiszáradásba), esetleg valami ostoba kísérletbe, amit az egyik teszetosza, tökkelütött férfi talált ki. Jézus Pilátusba szerelmes, Rómeót valójában Mariottónak hívták, a történet másik szereplőjét pedig Gianazzának, aki korát megelőző csillagász volt, és a Rómeo-Mariottótól kapott bájital miatt kómába esett. A Titanic egy hótt szerelmes távíró miatt nem ütközött jéghegynek (nem is lett belőle híres románc!), megtudjuk, miért olyan pocsék az angol konyha, hogyan csábította el Boleyn Anna VIII. Henriket és mi a Lolita háttértörténete.
Ilyen, bad enddel végződő történetek szerepelnek a kötetben gúnyos, néha már szatirikus felhangú stílussal megspékelve - közben Liv Vestby történetét is megismerjük egy-egy szócikkbe foglalva, ami alapján nem lepődnék meg, ha a kötet részben terápiás céllal jött volna létre. És azon se, hogy sokaknál ez a profán, szemtelen hangnem, meg a tabudöntögetés kiveri a biztosítékot, de engem jól elszórakoztatott, vevő vagyok a szokatlan regényekre, átértelmezésekre és az írói bátorságra. Mindannyian tudjuk, hogy a szerelem ritkán áll csak konfettiesőből és rózsaszín vattacukorból - a kétség, a méreg, a pusztítás ugyanúgy a része, emiatt érzek némi értetlenséget a csalódott értékelések láttán. Azt pedig mindenki korán megtanulja, hogy a szerelem nem győz le mindent.
Néha úgy éreztem, LV egy mocskos szájú kislány, aki azért produkálja magát, mert kíváncsi, mi a határ, mikor hagyom abba a nevetést és mikor kezdek el szörnyülködni. A megbotránkozás elmaradt, viszont a végére kicsit kifáradt(am) a hatás(tól), 240 oldal bőven elég volt a végzetesen lángoló szerelemből.

Eredeti cím: Leksikon om lengsel
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Pap Vera-Ágnes
Ár: 2900 Ft


2016. január 30., szombat

Éljen a január!

De csak azért, mert egyetlen könyvet szereztem be - megkésett karácsonyi ajándék -, amit már el is olvastam, további héttel egyetemben. Sajnos azt a fogadalmamat, hogy minden, az adott hónapban olvasott könyvről még a zárás előtt írok postot, megint nem sikerült betartani, de továbbra is törekszem rá.

Colm Tóibín: Mária testamentuma

Sztimi53-tól kaptam ezt a kis csodát. Nagyon figyelmesen választott ajándékot; mindketten rövideket kaptunk, a kedves pedig olyat (Temetés az Ebihalban), ami az én kívánságlistámon is szerepelt.
Kísértésbe szerencsére nem estem - helyette járok könyvtárba -, és szeretném még pár hónapig megtartani, hogy apadjon a várólista meg az itthoni készlet, a szokásos duma.

Ennek örömére igyekeztem minél többet olvasni:
Bécsy Ágnes: Virginia Woolf világa Sara Crowe: Campari reggelire John Banville: A tenger Michael Cunningham: Az órák J. J. Abrams – Doug Dorst: S.
Colm Tóibín: Mária testamentuma Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája Peter Buwalda: Bonita Avenue

Ahogy korábban említettem, az év Virginia Woolf jegyében indul, idővel talán az írónő is sorra kerül. Bécsy Ágnes könyve nagyon alapos, nagyon okos - annyira, hogy a tudástól tikkadtan szükségem volt némi Camparira, ami nagyon cuki kis könyv, ha valaki lágy dőreségre vágyik, nyugodtan olvassa el. (Csak a kiadó tanuljon meg nyelvtanilag is pontos fülszöveget írni.) A tenger az első VCs-m, eszméletlen régóta halasztgattam, hogy miért, az a szokásos könyvmoly-rejtélyek egyike. Az órák az idei első katarzis-olvasmány volt - még akkor is, ha a szerző nevét képes voltam rosszul írni:D -, hihetetlenül szép, részletgazdag rácsodálkozás az életre.
Végre befejeztem az S.-t is, amit tavaly karácsonykor nyitottam ki. Nagyon jó kis könyv, de, azt hiszem, néhány évvel ezelőtt lett volna igazán hatásos, nem a megszakításos, agymegfeszítős tempóval. A Mária testamentuma bezzeg gyorsan ment, remélhetőleg valamit írni is sikerül róla. A vágyakozás enciklopédiája igazi megosztó könyv, én a ló szerencsésebbik oldalára estem, de nem ez lesz az év olvasmánya, az tuti.
A Bonita Avenue viszont jó eséllyel pályázik a címre. Imádom az efféle lélekboncolós [ahogy öregszem, egyre jobban szeretem az ilyesmit] csúcsragadozókat, amik az utolsó kerítéslécet is kiszaggatják a földből. Bővebben majd később, még rendeznem kell a soraimat.

Erős volt ez az évkezdés, jelenthetem ki nagy örömmel. Csupa jó könyvet sikerült olvasnom, remélhetőleg marad ez a színvonal, mert a tavalyi hullámvölgyek nem tettek jót a lelkivilágomnak.

A többiek beszámolója:
katacita
Dóri


2016. január 25., hétfő

Gyönyörű barlangok

"Clarissa bűntudatosan  áll a virágokkal kezében, reméli, hogy a sztár ismét megmutatja magát, és szégyenli magát miatta. Nem szokott hírességeket körüludvarolni, nem jobban, mint akárki más, de magához vonzza a hírnév aurája - nem is a hírnévé, inkább a halhatatlanságé -, amelyet egy filmsztár jelenléte áraszt egy lakókocsiból a MacDougal és Spring Street sarkán. Ez a két lány, aki itt áll mellette, húszéves lehet, ha nem fiatalabb, határozottan testesek, egymásba karolnak, a kezükben különböző leértékelt áruházak színes szatyraival; ez a két lány középkorú lesz, majd megöregszik, elfonnyad vagy felfúvódik; a temetők, amelyekbe temetik őket, előbb-utóbb romkertté válnak, fű növi be a sírokat, és éjjelente kutyák kószálnak közöttük; és amikor már nem marad más ezekből a lányokból, mint néhány ezüst fogtömés, a lakókocsiban lévő nőre, legyen akár Meryl Streep, Vanessa Redgrave vagy Susan Sarandon, még emlékezni fognak. Létezni fog archívumokban és könyvekben, hangját más értékes és féltve őrzött tárgy között tárolják. Clarissa úgy dönt, ad magának még tíz percet, hogy itt álljon, mintha ő is a rajongók egyike lenne, abban a reményben, hogy látja előbukkanni a sztárt."

Michael Cunningham: Az órák

Megvolt az idei első nagy hűha-élmény: ahogy tavaly az Ötnegyed narancs, idén Az órák - nem bánnám, ha ebből rendszer lenne. Továbbá, az idei év Virginia Woolf jegyében telik, bár magától az írótól rég olvastam, de fő a kellemérzet. Imádom, ahogy az egymást követő olvasmányok szépen egybecsengnek, hogy erőlködés nélkül fel vissza tudok gondolni VW naplójának egyik sorára vagy életének valamelyik szereplőjére.
Arra is gondoltam, hogy ezt az élményt megtartom magamnak, rákuporodom, mint egy vadászó macska a zsákmány-játékára. Imádom, ahogy Scott Cunningham látja az életet, a saját, csillogó szűrőjén (a szemüvegén?) át, amitől a legjelentéktelenebb dolgok - ő Az Apró Dolgok Istene - is új színt, új jelentést kapnak. Gyönyörű, gyönyörű, egymásba indázó mondatok végtelen körhintajátéka, az ő előadásában olyan az élet, mint egy színesen villódzó kaleidoszkóp, tükörcserepek lángra lobbanó kavalkádja. És gyönyörűen fonja össze a szálakat, mint egy pozitív előjelű Klóthó.
Reggelente azért vártam, hogy felülhessek a fűtetlen trolira, hogy tovább olvashassam. Egyébként az olvasás szeretetéről is szól a regény, az irodalom vélt vagy valós nagyságáról, entitásáról. Majdnem biztos, hogy olyan anya lennék, mint Laura - csak még egy oldal erejéig ne kelljen felkelnem az ágyból, lemenni a lépcsőn és szembenézni azzal az érzéssel, hogy nem vagyok a helyemen, hogy más akarok lenni.
Érdekes, hogy mindhárom szereplőben ott motoszkál egy kényelmetlen érzés - hogy lehetett volna máshogy. A kétely, hogy régen, a múltban másfajta döntés kellett volna meghozni. Vajon tényleg elég ennyi, tényleg ez vagyok én? Mindhárom szálat belengi az elmúlás szaga, még Clarissáét is, aki egész nap dédelgeti magában a júniusi reggel szeplőtelen életörömét. Imádtam ennek a nőnek a fejében lenni.

Miről szól ez a regény? Hirtelen feltűnő és tovakúszó érzésekről. Szikrányi gondolatokról. Pillanatnyi szépségről, soha nem múló fájdalomról. Rólam és még sokakról. Az életről általában.

Eredeti cím: The Hours
Sorozat: Ulpius Klasszikusok
Kiadó: Ulpius-ház
Fordította: Tótisz András
Ár: 2480 Ft

2016. január 24., vasárnap

Vér és tinta

Előszó: ez a post a korábbiakhoz képest is nyafogás szubjektív hangvételű lesz - annyian áradoztak már a regény(ek) külalakjáról, hogy nincs kedvem sokadikként ezt ismételgetni (egyébként is megtettem már párszor). Másrészt: istenkáromló módon eléggé kihallik az alábbi szösszenetből, időnként mennyire elegem volt belőle, amiért nem kérek elnézést..

J.J. Abrams - Doug Dorst: S.

Ami a víznél kezdődik, ott is végződjék, és ami ott végződik, kezdődjék el újra.

Mit lehet erről a könyvről mondani?
Kurva jól néz ki és kibaszott fárasztó olvasni.
Ebben az egy mondatban benne van minden érzésem a könyv iránt; egyrészt nagyon jó érzés beleveszni, agyalni, ötölni-hatolni, de egyben dühítő is, hiszen a nyomozás során be vagyunk zárva a könyvbe, nem olvashatjuk hajnal háromkor a Coriolis vagy A foltos macska idevágó részeit, miközben meredten nézzük az ajtó elforduló kilincsét, hogy vajon a zuhanásos-vagy a vízbe fulladós Straka-halálban lesz-e részünk, mert, aki ebbe az ügybe belekeveredik, nem ússza meg ártatlanul  és óhatatlanul az események részévé válik. Nem turkálhatunk az egyetemi levéltárakban és online adatbázisokban megfejtőkulcsokat keresve, és sajnos nem levelezhetünk egy jóképű sráccal (persze, hogy magas és jóképű - mégis, mit vártatok? Mindjárt kitérek erre.) egy titokzatos regény lapjain. Kimaradunk a javából, és a hátrahagyott morzsákból próbáljuk összerakni a sztorit - de ez is elég izgalmas tud lenni, főleg, ha az embernek van egybefüggő két hete és két szabad keze, hogy ne hulljon ki minden a kötetből.
(Az egyik fényképet beleejtettem a majonézbe, de megmenekült.)
Karácsony utolsó napján kezdtem olvasni a kötetet, először azzal a módszerrel, hogy egy oldal TH után jöjjenek a kék-fekete párbeszédek. Természetesen nem működött, ezért áttértem az egy fejezet-módszerre, így már viszonylag koherens történet(ek) bontakozott ki (bontakoztak ki). Aztán véget ért a szabadság, és nem volt energiám és kellő mennyiségű időm azon agyalni, kicsoda VMS, ki követi Jent, milyen kódokat rejtett FXC a lábjegyzetekbe. Emellett keserűen döbbentem rá, hogy a második nekifutásnál nem elég csak a narancssárga-zöld vagy a lila-piros megjegyzéseket olvasni - a széljegyzetek, színtől függetlenül, egy szövegtestet alkotnak, és sok esetben nem sorrendben követik egymást, a két nyavalyás kölyök meg imád csillagozni és nyilazni, ezért az "újraolvasásnál" az összes párbeszédüket elolvastam. [Pokoli érzés lehet tanárnak lenni. Egyébként elgondolkoztatok olvasás közben azon, hogy mennyire eltávolodtunk a kézírás útján történő kommunikációtól?]
Befejeztem. Hét oldalnyi jegyzetet gyártottam olvasás közben  - amik természetesen már a könyvhöz tartoznak:D -, összeraktam egy történetrekonstrukciót, de nem vagyok biztos benne, hogy hibátlan vagy teljes. De azt akartam, hogy vége legyen, hogy kipihenjem és feldolgozzam, hogy tisztázzam a vele való viszonyomat; rettenetes bűntudatom lett volna, ha az az érzelmi konklúzió, hogy nekem ez nem jön be (hálistennek bejön). Nagyon le kell lassítani ahhoz, hogy ezt a könyvet élvezni lehessen, az elvárásokat pedig átértékelni. A hűha-élményért meg kell dolgozni, nemcsak szépen végigolvasni a sorokat, aztán lapozni, mint egy normál tördelésű regénynél. Ilyenkor nagyon utálom az internetet meg a könyves közösségeket; elvész a személyes élmény, a privát felfedezés, az S.-t pedig messze megelőzte a híre, esélyem sem volt "személyes kapcsolatot" kialakítani vele, mint amikor egy régi, piedesztálra állított klasszikusnál próbálkozol, hogy vajon mit tud neked átadni a ragyogó királyi palást (a hírnév) nélkül. Nem szabad elfelejteni, hogy az S., bármilyen mutatós, csak egy könyv - és a... mozgatórugója rohadt egyszerű. Nagyon sok minden van benne, komplikált, nyomozós-összeesküvős, de a lényege, hát jaj.:) Nem a rossz értelemben vet "jaj", hanem a "nem hiszem el, hogy ezért kellet ennyire megbonyolítani"-jaj.

Ui.: Ehhez tényleg nagyon jó névmemória kell.
Ui2.: Bármekkora blaszfémia, az S. nagyon emlékeztetett A szél árnyékára.

Eredeti cím: S.
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2015
Fordította: M. Bíró Júlia - Bélai Krisztina
Ár: 8990 Ft


2016. január 20., szerda

Tétova elégia

"Talán maga az élet egésze sem más, mint az elmúlásra való hosszas készülés."

John Banville: A tenger

Szeretem Banville-t; többen kiemelték az értékelésükben, hogy A tenger túl lassú, nem történik benne semmi, és végtelenül szomorú - ezek engem cseppet sem zavartak, sőt, imádtam Max Morden emlékei és gondolatai között bolyongani. Olyan volt, mint befeküdni egy tóparti szomorúfűz ágai alá, hallgatni a hullámok morajlását és a levelek halk neszezését a gyenge szélben - az jutott volna eszembe, hogy ha én már nem leszek, ez a tó és ez a fa továbbra is itt lesznek egymás mellett, és talán egy másik nő fog a füvön heverni és ugyanúgy a mulandóságon gondolkodik.
Léteznek ún. "nyaralásregények", amelyek egy vagy több nyaralás során megesett (sokszor tragikus) eseményeket ábrázolnak - ezek döntő befolyással bírnak a szereplők életére. Az ilyen kiruccanások során egyébként is elszabadulnak az indulatok,  mert kiszabadulunk a hétköznapok keretei közül, legalábbis a női magazinok pszichológia rovata szerint. Ilyen regény A katicák éve, az Áldott gyermek vagy A tenger.
"Igen, ilyennek képzeltem a felnőttkort, egyfajta hosszú indián nyárnak, a béke és nyugalom állapotának, a csendes érdektelenség állapotának, amelyben már nyoma sem maradt a gyermekkor alig elviselhető, nyers bizalmasságának, amelyben már minden talán, minden rejtély megoldódott, minden kérdés megválaszolást nyert, és a percek szinte érzékelhetetlenül szivárognak el, egyik aranyló csepp a másik után, a szinte észrevétlen végső megnyugvás felé haladva."
Max Morden a felesége halála után tér vissza abba a tengerparti üdülőbe, ahol gyerekként résztvevője és nézője volt egy egyszerre furcsa és tragikus eseménynek. A férfiban egyszerre kavarognak a gyász, a fájdalom, a régmúlt események feletti töprengés, a saját maga és családja miatt érzett szégyen és kudarc érzései, poros limlom-érzések  - kicsit olyan, mintha számot vetni érkezett volna vissza Ballylessbe, és hogy véget vessen az életének. Max nem éppen szimpatikus ember, vannak dühöt, értetlenséget kiváltó gondolatai, de hát kinek nincsenek - ettől lesz annyira emberközeli és szívszorító. Vajon mind ilyenek leszünk az ötvenes éveinkre? Akik néhány szánalmas emléken rágódnak és arra gondolnak, hogy mi értelme van-volt az életüknek, és mit kezdjenek a hátralévő idővel? Akik csalódtak saját magukban, a gyerekeikben és az életbe vetett hiten?
Ezzel az őszi színekben játszó, borongós hangulatú történettel fonódik össze Banville szinte látomásos, gyönyörű prózája. Nem a leírásai szépek, hanem az egész szövegtest, minden mondatot átsző a költőiség, a Hattyútolvajok jutott róla eszembe. Szeretem az apró részletekkel, plasztikus hasonlatokkal-metaforákkal tűzdelt szövegeket, úgy érzem, mintha kifejezetten nekem íródtak volna, és Banville nyilvánvalóan nekem való író.

Eredeti cím: The Sea
Sorozat: Geopen Regénytár
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2009
Fordította: Pordán Ferenc
Ár: 2990 Ft

2016. január 17., vasárnap

Borús napok lányregényei

Zsinórban ez a második post, aminek a címében a "lányregény" szó szerepel, de ezek tényleg azok. A rózsaszín, puffos ujjú ruhás értelemben, úgyhogy a tautológia teljes mértékben indokolt.

Olyan ügyes vagyok, hogy sikerült befejeznem a második, könyvtárból orozott ballasztkönyvet is (copyright by Nima), aztán, amikor a majdani, róluk szóló postokról gondolkodtam, rájöttem, hogy az emlékeim menthetetlenül összefolynak, és alig emlékszem szegény Fangirlre, pedig micsoda mankó volt tavaly decemberben. Ilyen és ehhez hasonló okok - már megint [vagy: még mindig] három könyvvel vagyok lemaradva, és rettenetesen nyomasztanak - miatt közös íráson fognak osztozni.

"A szürke szoba egy üzleti ügy miatt megszálló japán úriemberé, egy bizonyos Mr. Tsunawáé lett. Coral néni elhitette vele, hogy a szobát gyakran látogatják a szellemek, így próbálva rásózni a hibátlan angol vidéki házakra jellemző miliőt. Ez azt jelentette, hogy éjszakánként lánccal csörögtünk az ajtaja előtt. A szükség azonban úgy hozta, hogy hamar hozzászoktunk ehhez az új életstílushoz."

Sara Crowe: Campari reggelire

Kölcsönzés előtt egy-két héttel mély undorral tekintettem a könyvre; biztos valami ócska chick-lit, eszem ágában sincs elolvasni. Aztán a fülszöveg keresztül verekedte magát az előítéletem vastag ködén, és...
RÉGI HÁZ
ANGOLOK
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ, AMINEK NEVE IS VAN
feliratok villogtak az agyamban. Az ódon, már-már személyiséggel bíró épületek a gyengéim; egész jól elkendőzik a nem hibátlan regényeik megbicsaklásait. Most sem volt másképp, de a rózsaszín vattacukor-hangulaton átsejlett pár dolog, ami miatt, ha még adnék pontszámot, a jóindulatú három és fél megégett pirítósra minősíteném.
Nem okozott gondot, hogy belehelyezkedjek a tizenhét éves Sue Bowl fejébe, ill. a naplójába, szerintem ez hatalmas piros pont nekem. Sue néha naiv, néha idegesítő, persze reménytelenül szerelmes - de tizenhét éves, és alapvetően cuki, ezért megbocsátottam az Icarus utáni sóhajtozását. (Azért elég perverz dolog a delikvens fotóból megmaradt fél szemével aludni... legalább egy fél pár zoknival megkönyörülhetett volna Sue-n az írónő.) Rendkívül pihentető volt Bécsy Ágnes Virginia Woolf-elemzései után hóbortos nagynéniről, családi titkokról, szerelmes, meglett korú ezredesekről olvasni, a Déli álmok jutott róla eszembe - a tragédiák ellenére alapvetően pozitív hangvételű (azért nem kellene minden tinilány édesanyját kinyírni), néhol nevetésre késztető, könnyed kis regények, jó tündérekkel és RÉGI HÁZAKKAL, jólesett olvasni. És itt még a szobáknak is neve van!
(Ha már nevek: elképesztő, hogy hívják a szereplők többségét - Icarus, Buddleia, Loudolle, Avery, Cameo, Coral.)
Ezeknek a tulajdonságoknak szinte csatolmányai néhány kifogásolható dolog: a túl meseszerű, boldog vég, a nem-igaz-hogy-nem-böki-ki-a-szemed-ki-a-hozzád-való-srác - féle bullshit, az abszolút gonosz karakter, a szép Loudolle (azaz Lúdtoll), aki logikus indok nélkül minden gaztett elkövetője. Még jó, hogy gyilkosság nem történik, tuti, hogy az írónő ráfogná. A vége felé kezdett vattacukor-túltengésem lenni, de Sara Crowe-ba szorult annyi bölcsesség, hogy ne hatszáz oldalban mesélje el Sue kalandjait, és így a Campari reggelire megmaradhatott kellemes élménynek és emléknek.
Ui.: a "paradicsomban szálló selyem" képét nem tudom hova tenni.

Eredeti cím: Campari for Breakfast
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2015
Fordította: Beke Zsolt
Ár: 2990 Ft

Rainbow Rowell: Fangirl

Nem hittem volna, hogy valaha Rainbow Rowell (istenem, ez a név!)-regényt fogok olvasni, de a könyvek még mindig meg tudnak lepni, amiért alapvetően hálás vagyok.
Érdekes, hogy mindkét lányregényem az íráshoz kapcsolódik; Cath-nek, akárcsak Sue-nak, az írás a végső mentsvára, a komfortzónája közepe. Róla eszembe jutott még egy fiktív karakter, Quentin A varázslókból - Cath se bír egy elképzelt varázsvilágtól elszakadni. Valószínűleg megenné a sárga irigység, ha tudná, hogy Q. tényleg átkerül álmai világába. Igaz, hogy szerencsétlen srácnak ez sem elég, de ez már egy másik történet.
Cath egy rakás katasztrófa. Vele kicsit nehezebb volt toleránsnak lennem, mert a klinikai eset határa, ha valaki inkább fehérjeszeleteken él, mintsem megkérdezze, merre van a menza, de próbáltam arra gondolni, hogy én is voltam ennyire görcsös (sőt, ma is előfordul). Az ikertestvérével, Wrennel se volt jobb a helyzet: ő az, aki kétségbeesetten önálló, felnőtt és más akar lenni - közben összegyógyul a szobatársával és bonyolult viszonyba kezd az alkohollal. Ugye, mennyivel jobb, mint a szobában kuporogni és fanficet írni?
Az ikrek bonyolult kapcsolata mellett itt van a lelkileg instabil apa és a korán lelépő "nem akarok családanya lenni"anya problémája. Egyik ízletesebb téma, mint a másik, de Rowell egyikben se megy túl mélyre. Mondhatnátok, hogy ha szétcincálós drámát akarok, olvassak Franzent vagy Shivert, ne tinikönyvet, de bizonyos igényeket nem tudok kikapcsolni attól, hogy fáradt vagyok. Egyébként RR elég jól kezeli a cselekményt, a Campari hozzá képest faék egyszerűségű; igazi konfliktusok vannak, Cath valós vargabetűket és kényszerkanyarokat ír le, hogy kitörjön az elefántcsonttornyából. Még a meglebegtetett szerelmi háromszög se rogyasztotta össze a regényt, úgyhogy RR tényleg ügyes YA-szerző.
Csak Levi ne lett volna.
Igen, a Tökéletes Srác. Hipercuki, kurva jól néz ki, és pszichológust megszégyenítően türelmes Cath-tel. Igen, teljesen tökéletes és kielégítő szórakozás, hogy a fejét az ölébe hajtva felolvassa neki a fanficjét, február éjszaka bebarangolják a töksötét campust, és elfuvarozza a lányt, ahova annak éppen mennie kell. Ilyen fiú nem létezik, Cath-nek legalább három kapcsolatkezdeményt kellene normál esetben elkaszálnia, mert az idegbeteg komplexushalmaza elviselhetetlenné teszi és még rettenetesen gyerek. Óriási különbség van egy otthonról éppen elkerült 18 éves és egy 22 éves, a suli mellett dolgozó ember között. Még egy "A jóképű rosszfiú átejti a naiv, tapasztalatlan lánykát"-sztorit se lehet kihozni belőle, mert Cath még stabil állapotában is mentálisan padlóra küldi a jóképű rosszfiút.
Levit leszámítva jól elvoltam a Fangirllel - igazából reménykedtem, hogy a rengeteg ocsú között kitermelődik pár normális ifjúsági regény, és, úgy tűnik, Rowell ilyeneket ír. Volt néhány mondat, ami tökéletesen betalált:
"Túl sokat sírok, gondolta. Túl sok mindenért. Belefáradt, hogy mindig ő az, aki sír."
"Meséld el, miért vagy ennyire boldogtalan."
"De olyan tanácstalan vagy időnként. Mintha egy cicát látnék, aminek beszorult a feje a papír zsebkendős dobozba." Az epic mondat.:D

Eredeti cím: Fangirl
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2015
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 3250 Ft

2016. január 15., péntek

Lányregény

"Ha Armand-ra nézett, óhatatlanul eszébe jutott, hogy hátha mindjárt elfordul, elmegy, elhagyja, beléhasított a gondolat, hogy az a szilaj öröm, amit akkor él át, amikor a testében érzi a férfi testét, az az abszolút boldogság szükségképpen elmúlik, hiszen éppen a tünékenysége a lényege, de egyszermind azokban a röpke percekben rejlik az örökkévalóság, illetve hát ami egyáltalán felfogható belőle. Elég volt meglátnia Armand-t, és felébredt benne a birtoklási vágy, és azt is azonnal elfogadta, hogy a  férfi uralkodjon a kapcsolatukban.
- Azt hiszem, igazi kispolgár voltam akkoriban - nézett Percyre Lady L."

Romain Gary: Lady L.

A cím kissé megtévesztő; ugyan lányregényről van szó, egy ifjú hölggyé, majd büszke dámává korosodó kislány életéről, nyiladozó értelméről és a világról alkotott képéről, de nem pihe-puha, halványrózsaszín csipkék és puffos ujjak csomagolásában - ez a lány, bár roppant bájos és a csontjaiból sugárzik az elegancia (száz évben egyszer születik ilyen!), a mocsokban született, Párizs gyomrában, ami trágár vonásként örökre megőrződik benne, de cseppet sem a hátrányára; ez az éles kontraszt teszi ellenállhatatlan femme fatale-lá és segít megőrizni az életet cinikusan szemlélő, szája sarkában bujkáló mosoly-fintorát, amely nem hagyja, hogy beltenyészetes, angol-és rangkórságos, kipárnázott szemellenzőt növesszen rá.
Miután megalkottam az év(tized) leghosszabb és legrondább mondatát, megpróbálok értelmezhető tagolásban gagyogni a Lady L.-ről.
Gary számomra utolsó művét régóta tartogattam, ahogy a legfinomabb édességből tartalékolunk a válságos időkre; ott üldögélt a kedves könyvespolcán, én pedig állhatatosan szemmel tartottam, hogy majd egyszer eljön az ideje. A Park kiadó  - a legdöglöttebb csendben megjelenő - gyönyörűségének azonban nem bírtam ellenállni, ill. Nita nem bírt ellenállni, és megajándékozott vele karácsonyra.
A kacér könyvecske a brutális S. BKV-kompatibilis váltótársa volt; meg kell mondjam, az agyam (és a perifériás látásom) szörnyen megkönnyebbült az egyszerű, visszatekintő történettől és a szűziesen tisztán fehérlő lapszélektől.
Habár kemény három darab könyvet - nem tehetek róla, hogy csak ennyi jelent meg magyarul, na - olvastam a szerzőtől, ismét sikerült meglepnie. Ez a frivol, játékos, velejéig női hangvétel meglepett, elvarázsolt és alaposan elbódított. Gary valóban életre keltette a szereplőket, magát mint írót pedig eltüntette a háttérben. Üdítő, egyszerre ismerős és meglepő történet, szó szerint öröm volt olvasni.

Ui.: A kisregény nemcsak vizuális orgazmust okozó új köntöst, hanem friss fordítást is kapott, Bognár Róberttől, akibe A virradat ígérete óta plátóian szerelmes vagyok.
Ui2.: Szent meggyőződésem, hogy D'Annunzio említése és az angol öltönyök említése cinkos összekacsintás, ill. utalás A virradat ígéretével.

Eredeti cím: Lady L.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Bognár Róbert
Ár: 2900 Ft

2016. január 5., kedd

Kisgömböc

Az időjárás nem packázik, úgyhogy alaposan fel kell öltözni, a tegnapi megfagyás után ezt beláttam.

Két zokni (a második frottír). hosszú szárú, bélelt csizma, szőrös talpbetét (holmi bakancs már nem jöhet szóba). Extra vastag cicanaci (sokkal jobb, mint a farmer). Atléta, két pulóver, kötött sál, orrig érő. És a legjobb, a dupla kesztyű. Remélem, két sapkára nem lesz szükségem.:D


2016. január 4., hétfő

Virginia Woolf az abesszin császár szolgálatában

Ha valaki nekem azt mondja, hogy Virginia Woolf és néhány barátja azzal tréfálta meg az angol haditengerészetet - minek következtében a szolgálati szabályzaton jócskán szigorítottak* -, hogy beöltöztek az abesszin császárnak és kíséretének, nem hittem volna el.
De arra gondoltam, Priya Parmar fantáziája ennyire nem szabadulhatott el. Tényleg nem; az esetről - és az azt követő botrányról - Bécsy Ágnes is beszámol a Virginia Woolf világában, mellékelve a képet (LadyOrlando linkelte meg a molyos értékelésemhez, köszönöm neki):
A bal szélen Virginia Woolf.
Forrás
A Vanessa és Virginiában Adrian Stephen így meséli el az esetet nővérüknek, Vanessának:
"– Ne aggódj, Nessa. Most nem szultánosdit játszottunk – heherészett Adrian.
– Nem? Hát akkor kik voltatok? – kérdeztem. Igyekeztem a humoros oldala felől nézni a dolgot.
– Abesszínia császára – vágta rá büszkén Adrian. – Tudor sürgönyözött a Külügyminisztériumból, bejelentette, hogy Abesszínia császára meglátogatja Őfelsége flottájának hajóját, a Dreadnoughtot. Szabályos szemlét tartottunk a hajón.
Jóságos ég! A Dreadnought nem csupán a legnagyobb és leghíresebb hajó Őfelsége hadiflottájában, de a kapitánya nem más, mint az unokatestvérünk, William Fisher.
– Nem volt semmi baj, Nessa! – csitított Adrian, amikor látta, mennyire megrémültem. – Anthony Buxton nagyszerűen alakította a császárt! Olyan… fenséges volt! Duncan és Ginia udvari elöljárók voltak, Guy Ridley-vel és Horace Cole-lal együtt. Egyébként az egész Cole ötlete volt. Én voltam a tolmács. Egyedül én nem voltam kisminkelve, viszont nagyrészt én beszéltem – dicsekedett Adrian, hátradőlve a székén.
– És miről beszéltél? – érdeklődtem. – Hiszen te nem tudsz…
– Szuahéliül, gondolom – vágott közbe Adrian. – Anthony és Guy többnyira csak azt mondogatták: »bunga, bunga«. Szabályos időközönként.
– És te mit válaszoltál a bunga-bungára? – kérdeztem elszörnyedve.
– Hát, visszabungáztam, természetesen – vágta rá Adrian. – Nessa, van még torta?
– Vergilius-idézeteket mormolt – vette át a szót Virginia. – Meg belekevert egy kis görögöt is. És teljességgel rémesen festett abban a rosszul szabott ruhában.
– Mint egy kereskedelmi utazó – bólintott Duncan. – De tényleg csodásan beszélt. Anthony Buxton, aki a császárt játszotta, vette a lapot, és Vergiliusszal válaszolt neki.
– A torta elfogyott, egyetek brióst. – Csengettem Maudért. – Latinul beszéltetek? – firtattam. Nem akartam, hogy Adrian eltérjen a tárgytól.
– Némi göröggel és némettel keverve, néha meg egyszerűen csak halandzsázott – mondta Duncan. – Azt hiszem, Lear A bagoly és a cicá-jából is szavalt, egy idő után latinra fordítva.
– A bagoly és a cica elmentek a tengerhez… bunga bunga! – harsogta Adrian.
– Irgalmas ég… – riadoztam.
– Tényleg nagyon jó volt, Nessa – nyugtatott meg Adrian. – Szerintem elég meggyőzően csináltuk."
Nessa feleslegesen idegeskedik; valójában ő is részt vett a csínyben, az abesszin császár kitüntetését készítette el, az angol főparancsnok számára. Haha.

* Virginia Woolf így emlékszik vissza a második világháború során a szigorításra: "Boldoggá tesz a tudat, hogy én is hozzájárultam hazám hathatósabb védelméhez."


Az instant recenziók metamorfózisa

Virslivé. Kicsit túlzás, de Virginia Woolf találóan fogalmazta meg a futószalagon gyártott recenziókról a véleményét:

"1905-ben már a Times irodalmi melléklete is rendszeresen küldi számára a könyveket: a legkomolyabb angol sajtófórum is kritikusává avatja. Virginia sokat tanul ebből a munkából, mely foglalkozás és kereseti lehetőség is, örül a sikernek, melyet tollával elér, de alapos gyanakvással szemléli a növekvő könyvhalmokat, felfedezi a könnyű újságírás rutinveszélyét. A Times minden héten küld egy regényt, ezt vasárnap el kell olvasni, hétfőn írni róla, pénteken kinyomtatni. Amerikában tudvalevően így csinálják a virslit."

In: Bécsy Ágnes: Virginia Woolf világa (41. oldal)


2016. január 3., vasárnap

Vanessa és a nővére

"-... Tea, pirítós, kellemes kandallótűz és francia regények... olyan csábító volt mindez, úgy szerettem volna ezek társaságában eltölteni a délutánt! Hirtelen felötlött bennem, ha összeházasodnánk, minden délutánom ilyen lenne, és mielőtt még meggondolhattam volna, már ki is mondtam...
- Megcsókoltad?
- Pfuj! - Lytton a kezébe temette arcát.
A csóknak még a gondolatától is irtózott. Szemmel láthatóan halálosan megdöbbent, mi több, felháborodott azon, hogy Virginia elfogadta az ajánlatát. Ezt igazán nem várta tőle. Őszintén szólva én sem.
- Mihelyst kimondtam, rádöbbentem, hogy én ízig-vérig buzeráns vagyok! Soha nem lennék képes elvenni egy nőt - jajdult fel. - Különösen nem egy olyat, mint Virginia!
- Megértelek."

Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Az Alexandra jó érzékkel választja ki a színvonalasabb női regényeit - legalábbis azt a pár darabot, amit én olvastam:P -, Paula McLain és Naomi Wood Hemingwayhez kapcsolódó írásai után itt van nekünk Priya Parmar és Virginia Woolf, illetve Vanessa Bell.
Nem kevés cidrizést éreztem, amikor átvettem a rendelést, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Nem hiszitek el, de körülbelül azt az élményt adta a Vanessa és Virginia, mint A párizsi feleség anno; szép, érzékeny hangvételű regényt, amit élmény és kikapcsolódás olvasni.
Azért is jó ilyen könnyed, mégis informatív kötetekhez nyúlni, mert jó eséllyel felkeltik az érdeklődést a történet tárgya iránt, kicsit "lefaragnak" a köztünk lévő távolságból (az senkit ne tántorítson el, hogy Hemingwaytől még mindig az egy szem Vándorünnepet  olvastam - esküszöm, hogy idén változtatok ezen!), ezért ajánlom a Vanessa és Virginiát és társait nemcsak azoknak, akiket érdekel az adott híres személy életműve, hanem a tartalmas szórakozást keresőknek is - aztán, ki tudja, mihez hozzák meg az étvágyat.

Napló-, ill. levélregény formájában ismerhetjük meg Vanessa és Virginia Stephen életét, az egymáshoz kötődő bonyolult, összetett viszonyukat. A naplórészletek fiktívek, Vanessa nem vezetett naplót (ha jól emlékszem...), de a fennmaradt levelek, egyéb dokumentumok, a temérdek Virginia Woolfról szóló életrajz alapján elég részletes képet lehet alkotni a nővéréről is, mondhatni, az írói képzeletnek kevés bebarangolni való "tér" marad.
A szerző az adott korra, a későviktoriánus Anglia változásaira is ad némi kitekintést. A négy Stephen-testvér szüleik halála után a kevésbé előkelő, bohéman züllékeny Bloomsbury negyedben bérel közös házat. Leslie Stephenről ellentmondásos apakép rajzolódik ki a szakirodalom alapján, de az mindenképpen a javára szól, hogy a lányait is színvonalas oktatásban részesítette, nem arra nevelte őket, hogy vigyorgó szobadísz-feleségek és kirakatanyák legyenek. A négy fiatalban egyesül a műveltség, a művészetek iránti érzékenység és tehetség, valamint az újra, a változásra való szomjazás. Elhatározzák, hogy csütörtökönként baráti összejöveteleket szerveznek, amelyek csakhamar a fiatal értelmiségiek vitaestjei lesznek. A később Bloomsbury-körnek elnevezett társaságnak meggyőződése, hogy nagy dolgokat visznek véghez, változást hoznak létre, megtörik a konvenciókat - az összejöveteleken csak úgy repkednek a "buzeráns" és az "ondó" szavak.:D Milyen érdekes, hogy tulajdonképpen igazuk lett, bár ekkor még csak az egyikük, E.M. Forster írt és adott ki regényt (irigyek is rá:D). Bár elég valószínű, hogy más, hasonló csoportosulások is ezt képzelték magukról, mégsem tudunk róluk fikarcnyit sem - elképzeléseiket elsöpörte az idő és a történelem.

Vanessa Bell. George Charles Beserford fényképe,
1902.
Forrás
Térjünk át Vanessára. Tetszik nekem ez a lány; színekben, textúrákban gondolkodik, a hasonlatai mind a festészethez kötődnek. A szülők halála után ő a család szilárd tartóoszlopa, aki figyel a többiekre, befizeti a csekkeket, megszervezi az összejöveteleket, az utazásokat. Közben minden idegszálával próbálja önmagát mint művészt meghatározni, ami nem egyszerű a máris elnyomó Virginia mellett.
Gyakran előfordul, hogy a zseniális alkotók magánemberként, a hétköznapokban... elviselhetetlenek. Vagy szimplán kiállhatatlan a természetük, vagy az eszméik teszik tönkre a szociális hálójukat, vagy a zseniális műveket eredményező, ám ingatag szellemi állapotuk és érzékenységük teszi próbára a kapcsolataikat. Virginia Stephenre egy kicsit mindegyik igaz. Vanessa az ellenpontja, a kikötője, a riválisa, a másik fele, világának elválaszthatatlan része. A nővére iránt érzett szeretete rendkívül összetett (nem kevés abnormális elemmel), emellett olyan pokoli féltékeny, mint egy kisgyerek. Muszáj megszereznie, ami az övé, muszáj jobbnak lennie nála. Vanessának nagyon nehéz dolga van - gondoskodnia kell a testvéreiről, meg kell találnia önmagát nőként és művészként. Végig az volt az érzésem olvasás közben, hogy Nessa próbál keresni egy sarkot, ahol végre kiegyenesedhet és kifújhatja magát - hogy ő mint egyedülálló személy létezzen, nem pedig kontextus.
"A rettenthetetlen Vanessa péntek esti partit adott, hogy ellensúlyozza a mi nehézkes csütörtöki összejöveteleinket. Ő maga egyébként nem kötelezte el magát egyetlen művészeti irányzat mellet sem: a vizuális művészetekbe vetett hitének dogmáit sokféle művészeti vallás tételeiből válogatta össze. A szalonja sem preferál egyetlen hitvallás vagy művészeti módszert sem, inkább a törekvést, az erőfeszítés értékeli. Erőfeszítés és fegyelem az ő ikercsillagai."
A szeretet és a megbocsátás nem ugyanaz - írja a regény utolsó levelében a testvérének. Ha a helyében lettem volna, nem biztos, hogy a világirodalomnak része lenne a Mrs. Dalloway vagy az Orlando. Nessa lemondásokkal teli, nehéz utat tesz meg, mire sikerül függetlenítenie magát a körülötte lévő emberektől és rájön, hogy "Mindvégig önmagamra vártam." Sokáig tartott, mire megszületett Vanessa Bell és nem félt elhinni, hogy ér annyit, mint a többi ember.
Néhány gonosz megjegyzés: eközben úgy várják Leonard Woolfot Srí Lankáról, mint a Messiást, a gyönyörű és zseniális Virgnia méltó párját. Szegény ember.
Tudom, rettenetesen gonosz vagyok, de Virginia Woolfot maximum angol viszonylatban lehet szépnek nevezni. Habár rendkívül illusztris családdal bírt - a dédmamának Disraeli és Tennyson írt levelet, Elizabeth Barrett-Browning Leslie Stephennek ajánlotta az Aurora Leigh-t -, egy lengyel nagymama nem vált volna a hátrányára.

Nagyon jó kis könyv a Vanessa és Virginia, "irodalmi csemege", amit jóízűen lehet ropogtatni, de akár "irodalmi lányregény"-nek is lehetne nevezni. Sose fogom elfelejteni, milyen megkönnyebbülés volt Vanessa színes, gyengéd narratívájába burkolózni a fáradt év vége felé.

Ui.: Nessa talán nem sejtette, de előfutára volt egy 21. sz.-i "toposznak", "a nő és meleg férfibarátja" formációnak - a fenti párbeszéd közte és Lytton Strachey újságíró között hangzik el. Lytton végig Nessa támasza volt a nehéz időszakok alatt. Jót mulattam, amikor Nessa azt írja, hogy "... átjött Lytton, és jó sok tortát megettünk.":)

Ui2.: Örültem volna, ha a kiadó nem viszi túlzásba az antikolt mályvaszínt a dizájnban, elég nyálasra sikeredett. Az eredeti kiadás színvilága sokkal kiegyensúlyozottabb.

Eredeti cím: Vanessa and Her Sister
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Getto Katalin
Ár: 3700 Ft


2016. január 1., péntek

Az ördög Moszkvában járt

"Mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék?"
Forrás
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

Nem kis megkönnyebbülésemre ez is sikerült tavaly: elolvastam A Mester és Margaritát. Hosszú évek óta a könyvmoly-fókuszom perifériáján helyezkedett el, aztán beválogattam a Várólistacsökkentésbe, hogy két évig görgessem magam előtt. Még azt is tudtam, hogyan kezdődik, mert bátortalanul belepislogtam néha; a két férfi, az alacsony és a magas sétája az üdítős bódé felé valahogy nem tűnt bizalomgerjesztőnek.

Utánam, olvasó! - kiáltja az író, és a kabátunknál fogva magával ránt minket a tükör mögötti titokzatos, abszurd, hihetetlen, szürreális, bizarr világba, ahol semmi sem biztos (még a halál sem), ellenben olyan hajmeresztő események, fordulatok esnek meg, amit egy veterán olvasó sem találna ki.
A sátán Moszkvában lakik, még azt is tudjuk, a városon belül hol (Szadovaja háromszázkettő-bé). Csalafinta csatlósaival, köztük egy ménkű nagy, fekete macskával - aki szabályosan óhajt a tömegközlekedési eszközökön utazni -, azt óhajtja felderíteni, milyenek a moszkvai emberek, mennyit változtak - gondolom, a legutóbbi látogatása óta. A nyugtalan városban gombamód szaporodnak az érthetetlen események, és lassan a fél lakosság Sztravinszkij doktor diliházába kerül. Én se viselném kiegyensúlyozottan, ha átmenetileg is, de leharapnák a fejemet. Szó szerint.
Az a leghihetetlenebb, hogy az író egyáltalán nem titkolja, ki a főszereplő, nincs mellébeszélés vagy sejtetés. Az titok, hogy a két szál - a jelen megbolondult Moszkvája és az ókori Jeruzsálem Jézus megfeszítése idején - hogyan fonódik össze, de, amikor rájöttem, mélységes elégedettséggel bólintottam. A regény kezdett megnyerni magának; nem volt könnyű, mert görcsösen igyekeztem mindenbe szimbólumot, jelentést belelátni és egy logikus viszonyrendszerben elhelyezni. A második rész, a háromszázadik oldal környékén esett meg az áttörés - olyan izé, tipikus, egy szerelme után sorvadozó nő, egy boszorkányszombat és egy szürreális estélyi bál varázsolt el. Ekkor tudtam már értékelni a szerző szatirikus, kacsingató humorát és minden elem a helyére került a kirakós játékban, nem zavartak a furcsaságok és nem akartam jelentést erőltetni mögéjük; most már a királynő el van ragadtatva el vagyok ragadtatva. Persze nem nehéz a bankók ásványvizes címkévé változását vagy a Tverszkaján bugyiban szaladgáló hölgyeket megmagyarázni, de szerintem az esetek többségében jobb hagyni az elemezgetést és engedni, hogy a mese forgataga magával ragadjon.
"- Engedje meg, hogy bemutassam... - kezdte Woland, de önnön szavába vágott: - Nem,
Forrás
ránézni se tudok erre a pojácára. Nézze meg, micsoda maskarát csinált magából!
 A tetőtől talpig poros kandúr ezalatt hátsó lábán állva pukedlizett Margarita előtt. Nyakába fehér frakknyakkendőt kötött, mellén gyöngyház borítású női látcső függött, szíjra akasztva. Bajszát pedig bearanyozta.- Mire való ez az egész? - korholta Woland. - Miért aranyoztad be a bajszodat? És mi az ördögnek a nyakkendő, ha nincs rajtad nadrág? - Macska nem visel nadrágot - válaszolta a kandúr rendkívül méltóságteljesen. - Tán csak nem óhajtja, hogy csizmát is húzzak? A csizmás kandúr csak a mesében létezik, Messire. De látott-e már valaha valakit bálba menni nyakkendő nélkül? Nem vagyok hajlandó nevetségessé tenni magamat, hogy bárki a galléromnál fogva kipenderíthessen. Mindenki úgy cicomázza magát, ahogy tudja. Vegye úgy, hogy amit mondtam, a látcsőre vonatkozik, Messire!"
Ui.: Próbáltam úgy kezelni, ahogy Gogolt - az ő humora abszolút testhezálló nekem -, és tessék, szóba is került a Holt lelkek.:)

Eredeti cím:
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1991
Fordította: Szőllőssy Klára
Ár: Antikváriumokban kb. 1000 forinttól elérhető