2015. június 16., kedd

A róka volt a vadász

"A gleccser alatti ötödik napon a pap aggódni kezdett elméje épsége felől; ezért azt cselekedte, ami a legtermészetesebb az izlandi embernek, ha szorultságba kerül. Mégpedig az, hogy verset mondjon, négysorosat meg hosszút is, hangosan és ékesen szavaljon saját magának, és ha már semmi sem segít, a zsoltárokat idézze. Régi tanács ez, de csalhatatlan, ha az ember meg kívánja őrizni ép eszét."

Sjón: A macskaróka

- Nem fog tetszeni - közölte a kedves némi előítélettel a hangjában. Ha te azt hitte, hogy engem csak a cizellált, barokkos körmondatok tudnak elbűvölni, akkor tévedett; engedékeny olvasó vagyok, akit, ha a történet bármely eleme magával ragad, hajlamos megbocsátani az ún. hibáit - például, ha képes elringatni a hangulatával, bőszen nem érdekel, mennyire klisés fordulatokkal van teletömve. És, valljuk be, önmagukban a hosszú mondatok mit sem érnek.
(Kíváncsi vagyok, mit csináltam volna az égnek emelt orrommal és a gőggel, ha a könyv mégsem tetszett volna. Valószínűleg előadok egy önutálós monodrámát.)

A macskaróka világa pont az ellentéte a fülledt, burjánzó, mágikus elemekkel átszőtt történeteknek, amelyekkel engem a kedves azonosított. De nemcsak engedékeny, hanem sokoldalú olvasó is vagyok (és öntömjénezésre hajlamos); tetszenek a szikár, kegyetlen, rövid mondatokkal felvázolt regények / novellák is, azt se bánom, hogy darabokat szaggatnak ki belőlem. Az élet által okozott sebekkel ellentétben ezek begyógyulnak.
A macskarókának pedig hagynom kellett, hogy kicsit felboncoljon.

A történet három részből-szálból áll, amelyek a regény végére összefonódnak. 123 oldal az egész, mégis, kerek egészet alkotva felvillantja a korabeli (tizenkilencedik századi) állapotokat, az emberek habitusát és a hiedelemvilágot, ami még a hétköznapok részét képezi, és nem babonás öregemberek dajkameséinek tartják a mítoszokat.
A civilizáció a környező országokat már meghódította, Izlandon viszont az emberiség még egy korábbi szakaszban jár; próbál küzdeni a természet ellen és életben maradni. Nehéz magasröptű vitát folytatni a kor európai gondolkodóiról, miközben a vacsorának valót próbálod levadászni combig érő hóban és próbálod elkerülni a hóvihart.
Olyan ez a szöveg, mint egy durván elnagyolt balta; nem jó kézre fogni, határozottan nem szép, de vágni aztán tud. Vagy, mint a dermesztő téli hidegben elsuttogott pár szó, főleg az első rész. Szikár, kegyetlen, lebeg a semmiben. A következőkben már-már bőbeszédű lesz, én pedig halál izgatott lettem a villamoson a derengő kora reggeli napfényben, mert tudtam, hogy ezekből a széttördelt krumplicukorra emlékeztető darabok egy történetté állnak össze, és kíváncsi voltam, hogyan fonódik össze a valóság a megfoghatatlannal.
"Mallarmé olyan hatással van rám, mint a szem tükrében visszaverődő virágzó zelnicebokor, mint illatozó zsebkendő, vagy a lassú patakban fürdőzőnek vállára telepedő szitakötő."
Szerintem ennek a regénykének meg kell adni a helyét és az idejét. Én például tudtam, hogy nem szabad aznap este elkezdenem, hanem meg kell hagynom a másnap reggeli utazásra. Ahhoz képest, hogy mennyire zavarnak a külső zajok, a kb. félórás út alatt, félig még kábán - én vagyok az a típus, aki ébredés után tíz percig ül az ágy szélén, hogy magához térjen -, nagyon jól bele tudok feledkezni az olvasásba, pedig gyakoriak az üvöltő gyerekek, a hangos hülyék és a részegek. A macskaróka befogadásához, átérzéséhez ez a fogékony, határátlépős átmeneti állapot kellett.

Eredeti cím: Skugga-Baldur
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2011
Fordította: Egyed Veronika
Ár: 2490 Ft

1 megjegyzés: