2014. október 29., szerda

"... vajon mi lesz egyszer énbelőlem?"

"... a győzelem érzése a legfontosabb, mert ha az ember kishitűvé válik, vagy hagyja, hogy elcsüggesszék, akkor élete végéig ilyen marad, és sohasem szedi össze magát..."

Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam

Két apró kis tény, amely miatt ilyen sokáig kerülgettem ezt a könyvet:
1. Totemizált alapmű;
2. A pasim kedvenc könyve.

És egy apró kis tény, amiért végre elolvastam:
1. A pasim, a gonosz, ezt javasolta nekem a kis játékunkban - olyan könyveket ajánlunk a többieknek elolvasásra, amelyeket a kezükbe nem vennének, pedig sanszos, hogy nekik is tetszene.
Nem volt több halogatás, találkoznom kellett őfelsége pincérével. Hálistennek a föld nem nyílt meg alattam (azaz tetszett), de hogy mit fogok róla írni, fogalmam nincs. Néhány könyvet baromi nehéz megfogni; átélem és befogadom a történetet, de nehéz róla komplett értékelést írni. Talán azért, mert annyira teljes és kompakt, hogy nehéz bármit hozzátennem vagy fecserésznem róla.

Azt hiszem, az sugárzik belőle, hogy az élet egyszerre gyönyörű és rettenetes. Olyan, mintha valaki leülne melléd egy kőpadra, valaki, akin láthatóan áthömpölygött az élet, és pár nagy lélegzetvételű monológban elhadarná neked, milyen dolgok estek meg vele.
Annyira fontos, milyen benyomások érik az embert, kikkel találkozik élete során - főleg egy gyerek esetében, aki mellett nincs egy állandó, bölcs felnőtt, hanem emberek garmadája firkálja tele a tiszta lapját, mint egy szállodai vendégkönyvet. Talán mind ilyenek vagyunk - a minket ért impressziók, tapasztalatok végtelen, aprólékos halmaza, a rádöbbenés, az öntudatra ébredés elementáris, szörnyű erejével. Mindenki megharcol saját magával. Tulajdonképpen végtelen állóháborút vívunk a tükörképünkkel.
Felszabadító érzés önmagamnak lenni, ismerni a létezésem határait, ugyanakkor tudatában lenni annak a lehetőségnek, hogy mindez változhat, de (remélhetőleg) nem úgy, hogy egyszer felriadva a pokolban találom magam. Nem szabad hagyni, hogy mások szemmértéke alapján becsüljük meg magunkat.

Nem akarok beállni a kezdő-és zárómondatot idéző értékelések közé, de itt befejezem, mert két napja kínlódok ezzel a pár sorral, és nálam a meddő küzdelemből nem születik sziporkázó értekezés.


Crossovers: az olvasás során kettő is eszembe jutott, egyrészt a Grand Budapest Hotel (és ebben is felbukkan a Thurn und Taxis család!), amely egy szállodai főpincér kalandjait meséli el roppant szerteágazóan, nagyon energikusan és fergeteges humorral, nálam valószínűleg az év filmje lesz. A másik összecsengés Vavyan Fable - tudom, hogy ciki, de nekem mééér' nem mondta senki, hogy a Fable könyveiben lévő "életszeretet" (vagy mi a fene) Hrabal hatását mutatja? Később beugrott egy lábjegyzet, amiben az ő neve szerepel, de előtte

Eredeti cím: Obsluhoval jsem anglického krále
Sorozat: Európa Zsebkönyvek
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1990
Ár: pár száz forinttól elérhető


2014. október 27., hétfő

A reggeli nem normális tevékenységem

Nyugtassatok meg, hogy nemcsak én vagyok olyan konzumidióta, aki házilag, gyerekeknek való ollóval nyirbálja a frufruját.
Kellene keresnem egy normális pesti fodrászt, de van egy olyan érzésem, hogy körberöhögnének, ha azzal toppannék be, hogy izé, nekem csak elöl kellene pár millimétert levágni a hajamból.

Ja, és reggel a hálóingemre húzott férfi pizsamafelsőben, félig kómásan sepertem fel előttünk a dzsuvás folyosót.

Update: és ki olyan ügyes, aki végigcsörtet a fél Árkádon egy felmosónyéllel meg a 11 kilós hátizsákkal? Igazán nem értem, miért néztek akkorát a Naillandnél. Háztartást is kell vezetni, na.




2014. október 25., szombat

A hollófiúk

"Blue Sargent már számon sem tudta tartani, hányszor mondták neki, hogy meg fogja ölni a szerelmét.
Az egész családja jóslással foglalkozott, ám jóslataik nem sok konkrétumot tartalmaztak. Ilyenek voltak, mint: Ma valami szörnyűség történik önnel. A hatos számhoz lesz köze. Vagy: Pénze várható. Csak érte kell nyúlnia. Vagy: Nagy döntés előtt áll, amit nem halogathat tovább.
Az emberek, akik ellátogattak a Róka utca 300. alatt álló kicsi, égszínkék házba, nem akadtak fenn a jövendölések homályosságán. Játékként, kihívásként fogták fel őket, kíváncsiak voltak, felismerik-e a pillanatot, amikor a jóslat valóra válik. Így amikor két órával a jóslás után hatszemélyes furgon rohant bele az egyik ügyfél autójába, a férfi elégedetten bólintott, és rögtön megkönnyebbült. Vagy mikor a szomszéd felajánlotta egy másik kliensnek, hogy szívesen megvenné a régi fűnyíróját, a nőnek rögtön eszébe jutott a jóslat, mely szerint pénz áll a házhoz, és asszal a tudattal adta el a masinát, hogy az ügylet meg volt írva a csillagokban. És midőn egy harmadik vendég felesége így szólt: Ezt a döntést nem halogathatjuk tovább, a férfinak rögtön beugrott, hogy Maura Sargent is pontosan ugyanezt mondta neki a kiterített tarotkártyák fölött, ezért elszánta magát a döntő lépésre."

Maggie Stiefvater: The Raven Boys - A Hollófiúk

Guilty pleasure, lehetne mondani, és így is van. Miután az érdeklődésem megtöltekezett az újmódi ifjúsági regényekkel, óvatosan kezeltem a rajongó véleményeket, még Stiefvatert is, pedig a Shiver szép könyvként él az emlékeimben (a Linger és Forever visszatekintve tök felesleges volt). Van a kiadónál az a karácsonyi kalendáriumos izé, A Hollófiúkba beleolvastam, és tudtam, hogy ez kell nekem, a drága Nita pedig ezzel ajándékozott meg tavaly karácsonykor.:) Egyébként kis társaságunk ajándékkönyvei közül már csak kettőt nem olvastam, olyan büszke vagyok magamra. Ne röhögjetek, vicomte három, pat két kötetet ajándékozott nekem, mert olyan önmegtartóztató voltam (75 könyvvel zártam a 2013-mas évet). fezer se úszta meg, szegény sokkot kapott.:D Ekkor vezettem be a négy könyves szabályt.

Jaj, elkalandoztam. Szóval a könyv. Hm. Úgy gondoltam, négy nehezebb olvasmány után megengedhetek magamnak egy ilyen kis semmiséget, ami nem fáj, nem kell rajta gondolkodni, csak sodródni a sorok mentén. Haj, de jólesett, pedig bőven lett volna min bosszankodni. Ám jobb röhögve elengedni ezeket.
Ez a könyv elsősorban néhány srácról szól, akik kínjukban nem tudnak mit csinálni. Kicsit sarkos vélemény, de akkor is ez volt az első reakcióm, mert annyira laposra csépelték már a halott szülőkkel/testvérekkel/barátokkal kapcsolatos elemet, hogy abszolút nem tud meghatni. Tudjátok, a főszereplő kislánynak/srácnak meghal mondjuk az apja, mire elköltöznek egy kisvárosba, ahol unalmas az élet, meg ugye fáj minden, de jön egy titokzatos idegen, aki mindent felbolygat. Olyan természetes, nem?
Szerencsére itt nincs költözés, az események végig a Virginia állambeli Henriettában játszódnak, ahol titokzatos energiák működnek. Ennek köszönhetően az itt élő Látók (látnokok, boszik, ilyesmik) is erősebbek, mint pl. a Róka utca 300. lakói.
A ház és a Sargentek, továbbá a tevékenységük volt az, ami elolvastatta velem a könyvet, lásd a fenti idézet. Ezek a sorok picit felidézték bennem egy Másik Írónő stílusát (nem írom le a nevét, mert már mindenki unja a mániám), és szerencsére Mauráék elég sokat szerepelnek a regényben ahhoz, hogy Stiefvater megetesse velem a fő témát is - Gansey egy gyerekkori baleset miatt megszállottan kutat a walesi hős, Glendower sírja után. A legenda szerint a király örök álmát alussza rejtett helyén (itt eszembe jutott A Pendragon legenda), és aki felébreszti, nagy-nagy jutalomban részesül. Képbe jönnek még a Ley-vonalak, egy entitás vagy mi, ami meg a Mitágó-erdőt idézi fel, tiszta crossover volt ez a könyv. Még jó, hogy a fenti idézettel kezdődik a történet, mert ha azt a részt olvasom, amikor Blue és Gansey a magas energiaszintet keresi egy bizgentyűvel, nem valószínű, hogy érdekelt volna.

Maga a történet nem nagy szám, megteszi a maga útját, kerekíti az ívét, és bár sorozat, nekem kerek egésznek tűnt. És igen, jön a de - az, hogy olyan kis egyszerű, nekem ez már csak ballaszt, bár a hangulata miatt nagyon kellemes kis ballaszt.

Ui.: ja, azt elfelejtettem, hogy az Aglionby miatt az Urak és játékosok iránt támadt erőteljes nosztalgiám (a guacamole meg a Guru palacsintáját idézte fel, eléggé lehetetlen vágyakozás volt vonatozás közben), talán mondanom se kell, hogy Harris sokkal jobban bánik a témával, bár a két műnek más a fókusza.

Eredeti cím: The Raven Boys
Sorozat: Hollófiúk 1.
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Molnár Edit
Ár: 3000 Ft


Kaotikus gondolatok

Megint pár összevisszaság.

1. A hőmérséklet a lélektani határom (15 fok) alá csökkent, ami angol iskoláslány-kinézetet jelent, a sapkás kesztyűmmel meg a cicás sapival. Valami jó is kell, hogy legyen a hidegben, na.
2. Szerdán, miközben otthon pakolásztam a cuccaim, a kezembe került az első osztályos fotóm, tudjátok, leültetnek az első padba (nekünk még iskolaköpenyünk is volt), tankönyv, ceruza a kézben, nézz előre szépen. Megmutattam vicomte-nak a képet, megjegyezte, hogy szép vörösesszőke hajam volt (szerintem barna, csak pont szerencsés szögben esett rá a fény). Még meg kell emésztenem ezt a tényt. Persze most uncsi barna (ill. szeretek magamnak azzal hízelegni, hogy tud szőkés és vöröses is lenni, figyelitek, milyen következetes vagyok?), úgyhogy késő bánat.
Vörösesszőke!!
3. Otthon 90%-ban befejeződött a felújítás-költözés, ami szerény személyemnek azt jelenti, hogy egy év után már nem három házban vannak szétszórva a cuccaim és visszakaptam a saját szobát. A saját könyveim, ruháim, vicikvacakjaim egy helyen vannak, nagyjából elrendezgetve, nem kényelmetlen, kihajthatós ágyon alszom, amiről lelóg a lábam, alvás előtt kényelmesen tudok olvasni és nem egy billegő, ócska asztalon kell írnom. És még a piros balerinacipőm is meglett. Sebaj, most a norvégmintás, fekete pulcsim nincs meg, de egyszer előkerül.
A két Ikeás fehér patkány, Nils és Gunnar az ágyamon pihennek, illetve Nils az egyik fotel karfáján, mert kimostam. Eredetileg a macskáknak szántam, de nem ismerték fel benne a Vadat (a pezsgősdugóban annál inkább), úgyhogy visszafogadtam és most boldogok Gunnarral. Úgy érzem, ezt az információt feltétlenül közölnöm kellett.
4. Olyan jó lenne, ha hülyéskedés helyett könyvekről írnék, már megint le vagyok maradva a postírással.

Néha úgy érzem, nekem is kellene egy erdő, mint Nellinek. Saját magammal jól elvagyok, már nem érzem azt, mint néhány éve, hogy a fájó és/vagy lényeges dolgokat világgá kell kiáltanom, inkább magamba zárom őket és agresszív leszek, ha feszegetik a határaimat. Bizalmatlan vagyok, és joggal, mert általában az emberek zavarják meg a belső csendem, nem a saját hülyeségeim, azokat nagyjából megtanultam kezelni.
(Ez konklúziója az elmúlt kb. két hét történéseinek, mert már csak így beszélek ilyesmikről nyilvánosan.)
Észrevettétek, hogy mennyire elmagányosodtunk? Internetes felületre írjuk ki, többnyire név és arc nélkül, mennyire elegünk van a többi emberből, mert gyalogosan a biciklisávban feszítenek, mert beállnak elénk a sorba, mert a gyerekük ingyenes olvasójegyére vesznek ki tíz új könyvet, mert az egyik barátunk két hete nem válaszolt az üzenetünkre, mert az anyós mindenben beleszól stb. De ha összefutunk egy ismerősünkkel a metrón, sok esetben legszívesebben elküldenénk a francba, hogy hagyjon már olvasni, mert idegesít minket. És ha IRL megkérdezik, hogy vagy, azt mondod, jól, mert nem akarod, hogy beléd marjanak vagy rajtad csámcsogjanak. Ha leírok egy konkrét, frusztráló dolgot, minimum öt komment érkezik rá, hogy nekik is mennyire elegük van ebből.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a neten nincsenek hülye, idegesítő emberek, de könnyebb őket megkerülni. Olyan is van, aki a való életben átlagosan viselkedik, és itt önti ki a szomorúságát vagy a dühét.
Nem akarok általánosítani, lehet, hogy csak én érzek így, de mindenki arról töpreng a saját kis sarkában a neten, amin akar.;)



2014. október 21., kedd

Impulz vers

Karinthy Frigyes: Lecke


Megcsókoltalak, megmutatni, 
Hogyan kell nékem csókot adni.
Megfúltál, úgy öleltelek 
Mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve térded, 
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,

Bő könnyeim, a könnyü bért, 
Mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent – íme, lásd, 
Hogyan lehet szeretni mást,

Kiért mindent százszor megadnál, 
Ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad, 
Hogy élj, hogy meg ne halj miattam, 
Ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad, 
Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e – 
Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok, 
De jaj neked, ha nem tudod.

Jaj néked, hogyha az egész 
Szabály és példa kárbavész –

Jobb lett volna meg sem születni 
Nékünk, mint egymást nem szeretni.





2014. október 20., hétfő

Szagos édenkert

"Megmutatták Miss Mittennek, hogyan lehet mindkét irányba olvasni a malajálam szót és az indul a görög aludni mondatot. De ez őt nem nyűgözte le, és kiderült, hogy még azt sem tudja, mi az a malajálam. Ők megmondták neki, hogy ez az a nyelv, amelyet Kéralában beszélnek. Az asszony azt mondta, neki az volt a benyomása, hogy ezt a nyelvet kéralainak nevezik. Eszta, akit addigra már a Miss Mittennel szemben leplezetlen utálat kerített hatalmába, azt mondta, hogy ő úgy gondolja, hogy ez Felettébb Hülye Benyomás.
Miss Mitten elpanaszolta Baby Kocsammának Eszta gorombaságát és azt, hogy mindketten visszafelé olvasnak. Azt mondta Baby Kocsammának, hogy látta a Sátánt a szemükben. A tnátáS a nebkümesz.
Le kellett írniuk, hogy A jövőben nem olvasunk visszafelé. A jövőben nem olvasunk visszafelé. Százszor. Odafelé.
Néhány hónappal később Miss Mittent elütötte egy tejeskocsi Hobartban, a krikettpálya melletti úton. Az ikrek szemében ez titkos igazságtételt jelentett, mert a tejeskocsi éppen
tolatott."

Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

Két hete, pénteken otthon voltam, egész nap a szobámat (értsd: a könyveimet) pakoltam és a betegség legmélyebb bugyrában jártam. Este nyűgösen néztem A Rosie-projektet, ami a három órás vonatút alatt sem tudott meggyőzni arról, hogy ez nekem jó (később vissza is vittem a könyvtárba). 
Ha már áthordtam több száz könyvet, keressünk új olvasnivalót, gondoltam. Talán nem volt okos ötlet ilyen állapotban és egy nehéz hét előtt belevágnom ebbe a regénybe, de az első oldal úgy magába rántott, hogy az összes könyv a fejemre potyoghatott volna, akkor is ezt akartam volna folytatni.
Tré dolog két hosszú idézettel kezdeni a postot, de muszáj kiidéznem:
"A május Ajemenemben forró, merengő hónap. A napok hosszúak és párásak. A folyó összeszűkül, és fekete varjak zabálják a mangót a mozdulatlan, poroszöld fákon. Érik a piros banán. Szétreped a majomkenyér. Könnyelmű dongók zümmögnek tétlenül a gyümölcsízű levegőben. Aztán bódultan repülnek neki az átlátszó ablaktábláknak, és vaskos döbbenettel halnak meg a napsütésben.Az éjszakák tiszták, de teli vannak tunya és makacs várakozással.Június elején azonban délnyugatról betör a monszun, és akkor a három hónapos szelet és esőt csak néha szakítja meg a varázslatosan éles, ragyogó napsütés, melyet az izgatott gyerekek elcsennek, hogy játszhassanak vele. A vidék szemérmetlen zöldbe öltözik. A határokat elmossa a gyökeret verő és virágzó tápióka. A téglafalak mohazöld színt kapnak. A paprikaindák villanypóznákra csavarodnak. A vad kúszónövények áttörnek a vörös agyagon, és benyúlnak az elöntött utakra. A bazárokban csónakok közlekednek. És apró halak jelennek meg a vízben, mely az útfenntartók gödreit megtölti."
Pontosan az a fajta regény, amivel teljesen azonosulni tudok. Szeretem a lassú tempójú, hullámzó, összevissza indázó, mégis lehetetlenül sűrű szövegeket, olyanok, mint egy élő szövet. Lüktet, mintha érrendszere, szíve és tüdeje volna. Minden olvasó életre kelti, lélegzetünk a betűkbe áramlik, és újra megelevenedik ez a komplex, mindenre kiterjedő történet.
Voltak olyan szakaszok, ahol egyszerűen belefáradtam, ezért említettem, hogy nem a legjobb időszakban olvastam, de utálok félretenni valamit és másikat elkezdeni, úgyhogy úsztam tovább a szövegben. Az időintervalluma elvileg két hét, gyakorlatilag viszont évtizedek, sokszor három generációt ugrunk előre, hogy aztán megint az ikreknél, Ráhelnél és Esztánál kössünk ki. Arundhati Roy egy fatáblára rajzolta fel a történetet, aztán kockákra vágta és összekeverte a darabkákat, hogy lólépésben, bakugrásban és bekötött szemmel vezessen rajta végig. Persze a kirakós utolsó darabja számít a kulcsmomentumnak, de annyira nyilvánvaló volt, hogy mi lesz ez, hogy nem tudott meglepni.
Számos más mozzanat viszont igen. Naivitásomból fakadóan soha nem értettem, vallási alapon miért kellene egyik embert alacsonyabb rendűnek tekinteni a másiknál, miért kell létrehozni a Szeretet Törvényeit, amelyek meghatározzák, kit és hogyan lehet szeretni. És mennyire.
Ami ennél is jobban megdöbbent, az az emberek egymás iránti rosszindulata. Az irigység. A kicsinyesség. Az, hogy valaki a saját elcseszett életét vétlen embereken torolja meg, és élvezi, hogyan törnek darabokra. Az írónő nagyon jól bemutatja az egymásba kapcsolódó szálakat, hogyan hatnak egymásra az események, és mi történik a dominósorral, ha valaki megpöccinti az egyiket. Ennek a családnak a történetén keresztül képet kapunk a kasztrendszerről, a politikai változásokról, az egzotikus környezetről és néhány családtag életéről.

Nagyon sűrű, nagyon jól megszerkesztett történet, imádtam olvasni, csak arra kell figyelni, hogy ne olyan időszakban vegyétek el, amikor nem tudtok elmélyedni egy könyvben. Ezt leszámítva bátran ajánlom mindenkinek, bár elég gyatra postot kínlódtam össze róla.

Eredeti cím: The God of Small Things
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2005
Fordította: Greskovits Endre
Ár: 2100 Ft


2014. október 19., vasárnap

Önreklám és fejfájás

Az antikvarium.hu a blogverseny kapcsán meginterjúvolja a résztvevőket,itt vannak az én infantilis válaszaim.

A többiek (nem mindenkit linkelek be, csak az ismerőseimet):
Theodora 
Nikkincs
Diamant
Ilweran

Ui.: régen volt már háromnapos fejfájásom, de nagyon nem hiányzott. Éljen a kóla.


2014. október 18., szombat

Fecnipost - Mesefanatik

Ez az egyik új műfajom. A mesék.:D Nem olvasom őket olyan veszett mennyiségben, különösebben nem kutakodok utánuk, de néha annyira jólesik egy-egy ilyen kis semmi történetet elolvasni, hogy hihetetlen.
Látnotok kellene (vagy inkább nem), ahogy a két nagyon felnőtt Nokedli és Amadea a könyvtár gyerekrészlegén turkál, és puffog, hogy az Aranyhaj már megint nincs benn, és ugyan hova dugták az Egy kupac kuflit. Úristen, mindketten közelebb vagyunk a harminchoz, mint a húszhoz.:D Én könyvtárosi segítséget sem restellek igénybe venni, becsületükre legyen mondva, az újpesti Fszek-szekcióban mindenki nagyon kedves és még csak fojtottan se rázza őket a röhögés.

Sven Nordqvist: Amikor Findusz kicsi volt és eltűnt - nekem miért nem mondta senki, hogy Findusz egy kismacska? Egy imádnivaló, zöld csíkos nadrágos-sapis kismacska? Ide nekem az össszes Finduszt! Meg a muklákat!







Alexander Steffensmeier: Liza leselkedik - asszem, ez inkább lapozó, a szöveg csak pár soros minden oldalon, de így is vicces (nincsenek nagy igényeim mesék terén:D). Liza nem kutya, hanem tehén - amikor elhangzott az a felkiáltás, hogy "Te buta tehén!", nagyon röhögtem -, aki halálra rémíti a postást. Láttam elég tehenet közelről, úgyhogy tuti hogy ha engem ijesztgetni egy, a franc hordaná oda ki a leveleket, az biztos.




Ursula Jones: Szépség és a Szörnyeteg - nem volt olyan tartalmas, mint A királykisasszony, akinek nem volt birodalma, de legalább szép, lapozgatnivaló mesekönyv, imádom Sarah Gibb rajzait. És már megjelent A királykisasszony, aki nem mehetett el a bálba! És van benne egy Gotfried nevű macska!:)





Vincent Cuvellier: Emil denevért szeretne - epic mese, Lackfi János rímes magyarításával, annyira jó!:) Emil egy égetnivalóan eleven kölyök, olyan, mint Kázmér. A végső poén zseniális.







Vincent Cuvellier: Emil láthatatlan - ha már ott volt előttünk, Nitával ezt is elolvastuk. Remélem, a többi Emilt is kiadják, imádnivaló ez a kölyök.








Werner Holzwarth: Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére - a pécsi nyaralás alkalmával lapoztam végig a helyi Szandiban. Hihi.:D







Jill Tomlinson: A pingvin, aki mindenre kíváncsi volt - hármat olvastam JT megjelent meséi közül, már csak a gorillás van hátra. Ottó nagyon cuki kis pingvin, örülök, hogy nem ette meg egy bálna mondjuk. Huh.
Ja, és a könyvtárosok ismét nem röhögtek ki, a kedvenc nénim a legnagyobb természetességgel mondta, hogy és akkor még nálam van a kíváncsi pingvin. Így van, kérem.




Dániel András: Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) - a nagy kedvencem a listáról, bár egyetértek Gabye-val, inkább felnőtteknek való gyagya mese, és a gyagyát a lehető legpozitívabban értem. Annyira tetszett, hogy amikor Nokedli is elolvasta a könyvtárban, ismét bele-beleolvasgattam.






Dóka Péter: A kék hajú lány - azért ez fájt egy kicsit. Fájt, de szükség van az ilyen történetekre, amik érthetően elmesélik a nem habos-babos dolgokat. Lakatos István illusztrációi nagyon passzoltak a sorokhoz, úú, emlékeztek az orvosi rendelők narancssárga, műanyag székeire? Na, még az is benne van. Igazi magyar mese.






Jill Tomlinson: A cica, aki haza akart menni - neem, nem ez volt a kedvencem JT meséi közül, ne is ábrándozzatok arról, hogy kitaláljátok. De nagyon bírtam Szuzit, aki hőlégballonnal kerül át Angliába, tisztára meghatódtam, mennyire szeretne hazajutni a gazdáihoz. Sémmoááá, basszus.:))






Dániel András: Egy kupac kufli - na, ez már inkább gyerekeknek való (nem mintha értenék a témához). De Nokedlivel haláljól szórakoztunk ezeken a kis lényeken.:) És minden oldalon van egy repülő a lap jobb vagy bal felső sarkában! És feltűnik Imikém, a bádognyúl!





Rob Scotton: Russell, a bárány - édi lapozó, biztos jól betölti a szerepét, mi inkább a rajzokon röhögtünk.








Borsos J. Gyöngyi: Macskamesék - ott hevert az egyik asztalon, szerintem teljesen érthető, hogy ezt el kellett olvasnom. Kár, hogy nem írtam ki néhány idézetet. Éljenek a macskák!







Jill Tomlinson: A bagoly, aki félt a sötétben - ez volt a kedvencem Tomlinsontól, a bagoly szülőknek nagyon jó a humora, és van benne egy fekete macska is, Orion!
Amúgy tetszenek Anna Laura Cantone rajzai, de mi az a kényszer nála, hogy mindenkinek hatalmas ormányt rajzol? Még Orionnak is, holott mindenki tudja, hogy a macskáknak van a legédesebb, legpirinyóbb orra a világon?

Hű, milyen sok mese.

2014. október 17., péntek

Tematikus post - Őszikék


Végre felhasználtam ezt a cuki képet
Valamiért azt hittem, van ilyen a blogon, de vagy nem találom, vagy rosszul emlékszem. Mindenesetre ez a tematizálás nem maradhat ki.
[Nem társítottam mindegyik könyvhöz idézetet és linket, mert nem volt kedvem ennyi mindent átbogarászni, és rengeteg régi post még nincs ide feltöltve, bocsi.]


Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei - sokan nincsenek kibékülve Niffenegger eme regényével, nekem nem volt vele gondom, a hangulata meg fantasztikus.
"Robert a napot, amely éppenséggel május elseje volt, a keleti temető kapujánál töltötte, ahonnan rengeteg, nagyrészt kínai látogatót irányított Karl Marx sírjához. Este az íróasztalánál ült kimerülten. A számítógépre meredt, és próbált rájönni, mi zavarja annyira a III. fejezetben. A hangnemével volt a baj; bohókás, szinte vidám fejezetet írt a koleráról meg a tífuszról."

Charlotte Brontë: Jane Eyre - ennél őszibb olvasmányom talán nincs is. Nem az ősz napsütötte, színpompás arcáról van szó, hanem a hideg, szeles, esős, mégis festői oldaláról.








Emily Brontë: Üvöltő szelek - na, jó, ez talán lekörözi, sokkal sötétebb a hangulata, mint a Jane Eyre-nek.









Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka és az Angyali játszma - tudom én, hogy Zafónban irodalomérték szempontjából lefitymálandó, de engem valamiért megbabonáz, főleg az első könyve. Ha nagyon bemorcosodom, sutba vágom az idei olvasmányterveimet, és idén másodszor is elolvasom. Az időjárás ideális hozzá.
A második kötet emlékeim szerint sötétebb, depresszívebb, olvasás közben meglegyintett az őrület szele. Még csak egyszer olvastam, az is régen volt, de ha A szél árnyéka harmadjára belefér, miért ne?
(A szél árnyékáról bővebben)



Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan - ó, ez a gyönyörűség. Az egyik olyan regény, ami tökéletesen passzol a lelkivilágomhoz. Simán lehetne téli könyv is, de azért nem rajongok, úgyhogy nekem őszi.
(Bővebben)
"Azért történnek úgy, mert az Élet mindent elemészt és a Halál sosem alszik, és ők ketten mozgatják a világot. A tél tavaszba fordul. S olykor-olykor különös, szomorú némajátékot adnak elő, csak hogy lássák, győzött-e bármelyikük. Hogy a világ még mindig úgy halad-e, ahogy máskor."

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet - érdekes, ezek a tematikus postok mennyi régi olvasmányom rángatják elő (és mennyi kedvencet). Ez se mai darab, de a titokzatos, viktoriánus stílust felidéző, sokak szerint túl nyomasztó hangulata - én lubickoltam benne, vajon mit árul el a lelkivilágomról? - számomra tökéletesen passzol az őszhöz.






Kate Morton: Felszáll a köd / Az elfeledett kert - reménytelenül kiszámítható vagyok, ha gótikus / viktoriánus hangulat, akkor az ősz, kész. Szegény Mortonnal elment egymás mellett a vonatunk, az első könyvét akkor olvastam, amikor minden összeomlott és kb. semmire nem emlékszem belőle, a másodiknál meg már kicsit kiöregedtem belőle.
(Az elfeledett kertről bővebben)





Maggie Stiefvater: Shiver - szándékosan nem soroltam be a második-harmadik részt, mert annyira nem szerettem őket, rétestészta-nyújtás volt nekem mindkettő. A Shiver konkrétan ősszel játszódik és ifjúsági regény létére szép a nyelvezete.
"Hazafelé tölgyfák között kellett áthajtanunk. Száraz és halott, tompa narancs-barna falevelek kapaszkodtak az ágakra, várva az első szélrohamra, amely a földre sodorja őket. Olyanok voltak, mint Sam: átutazók. Nyári falevél, amely addig kapaszkodik a fagyott ágba, amíg csak lehet."

Maryrose Wood: Méregnaplók / Éjmély - csúfos véget ért a Méregnaplók sorozat, nem hogy magyarul nem jelent meg a harmadik rész, még angolul se. A kiadó döntésétől függetlenül én megírtam volna a harmadik részt az írónő helyében. Ó, istenem, miért olyan sorozattal történik meg ez, amit szeretek? Grrr.
Ha valakit ennek ellenére érdekel a Méregnaplók: ez is YA, de elég sötét a hangulata és kicsit beteg dolgok is előfordulnak benne, a második részben pláne.





Peter S. Beagle: Egy csendes zug - Beagle eme lírai, gyönyörű regénye egy temetőben játszódik. Árad belőle az elmúlás szomorú hangulata, mindenkinek a legnagyobb lelki nyugalommal ajánlom.








A házasság pokla

"... Ennek az első összeveszésnek a hatása borzasztó volt. Összeveszésnek neveztem, de nem összeveszés volt, csak annak a szakadéknak a fölfedése, amely a valóságban ott volt kettőnk közt. A szerelem az érzékiség kielégítésével kimerült, és mi ott maradtunk egymással szemben, valóságos viszonyunkban, vagyis két tökéletesen ideges egoista, aki a másikon át lehetőleg minél több gyönyört óhajt kapni. Összeveszésnek neveztem, ami köztünk történt; de nem összeveszés volt az, csak az érzékiség megszűnésének következménye, amely leleplezte valódi viszonyunkat. Nem láttam be, hogy ez a hideg és ellenséges viszony: a mi normális viszonyunk, mégpedig azért, mert az első időben ezt az ellenséges viszonyt megint igen hamar elfödte előlünk az újból föltámadó, túlhajtott érzékiség, vagyis a szerelem."

Lev Tolsztoj - Szofja Tolsztaja: Kreutzer-szonáta / Ki a bűnös?

Emlékszem, tavaly nyáron nagy lelkesültséggel csaptam le az Európa 40%-os akciójában a kis pirosra (magamban így hívom a könyvet), aztán a vad láz elmúltával vakartam a fejem, hogy pontosan miért is kellett ez nekem? Jaa, megvan, a Szofja Tolsztaja élete! Imádtam Alexandra Popoff életrajzát Tolsztoj feleségéről, nagy hatással volt rám, és a kiadó ügyesen elhitette nekem, hogy a házaspár két kisregénye is kell nekem, mert a két kötet, a zöld és a piros, tulajdonképpen egybe tartozik. Birka fogyasztó vagyok.

A Kreutzer-szonátát nagy kínnal erőltettem le a torkomon, mintha olyan kötelező olvasmány lenne, amire csak a bukás veszélye lenne képes rávenni. Elismerem Tolsztoj írói nagyságát és teljesítményét, bőszen bólogatok a nála dolgozó parasztok gyerekeinek alapított iskolájára, de baromi rossz férj volt, és nemcsak azért gondolom így, mert Popoff teletömte a fejem az elméleteivel, a kisregények is ezt mutatják, amelyek egymás tükörképei, mindkettő Tolsztojék házasságáról szól. Az a feneketlen igazság, hogy nem akarok erről a műről írni, hiába vannak benne igazságok, mert éktelenül dühös voltam az önsajnáló és magát mentegető Pozdnisevre. Azt is tudom, hogy valószínűleg igazságtalan vagyok, de nincs kedvem a Kreutzer-szonátával mütyürkézni.

Ha jól emlékszem (nincs mellettem a könyv), Szofját nagyon megrázta a Kreutzer-szonáta, ennek hatására írta meg a Ki a bűnös?-t, amely az ő szemszögéből meséli el a házasság történetét. A "mesekörítés" más, de a két főszereplő szinte ugyanaz; adott egy világlátott, az élet örömeit csömörig kiélvező, idősebb nemes, akit ezúttal Prozorszkij hercegnek hívnak (talán a névhasonlóság sem véletlen), és egy fiatal, naiv, idealista, tisztaságában ragyogó fiatal lány, Anna. Prozorszkijt teljesen megbabonázza Anna kisugárzása, azt hiszi, ez a vonzalom "más", égi, éteri szerelemről van szó, amely majd megtisztítja őt a felhalmozott élvezetek unalmától. Nehezen tudom elhinni, hogy egy harmincöt éves, tapasztalt férfi hogy képes összekeverni a kéjvágyat a lelki rokonságon alapuló szerelemmel, de hát az emberek folyton megcsalják magukat, kortól függetlenül.
De hogy ne legyek ennyire vérgőzös, azt sem értem, Annával miért nem beszélgetett el az anyja, tudja-e, mire számíthat, tényleg egy egész életre el akar köteleződni a herceg mellett, holott egyáltalán nem ismeri? A lány totál tapasztalatlan, szerinte a gondokkal nem kell törődni, "Lelki életet kell élni, és mellékes minden egyéb. Érzem: olyan lelki emelkedettséget érhetek el, hogy enni sem kívánok többé. Egy darab kenyéren nem élhet mg az ember? Dehogynem. Arra mindig számíthat."
Annyira idegesítően naiv, hogy legszívesebben kipróbáltattam volna vele. Legyél mondjuk egy gazdag úr házában szolgáló, kedves Anna, mocskos ruhában, egy részeges férjjel, vagy hat gyerekkel, meg az egy darab kenyereddel, meglátjuk, mennyire megy a lelki elégedettség.
Olyasféle vak hit ez, mint az amerikaiaké, annyira hisznek magukban, hogy ez ezer wattos égőként világít és szilárd talajként kapaszkodnak bele. Annából is az ideáiba vetett hit sugárzik, meg a természetes életöröm, ezekkel babonázza meg akaratlanul a herceget. Nem tudom, Anna miből gondolta, hogy a herceggel lelki életet élhet. Kapott helyette egy rossz házasságot, négy-öt gyereket, betegségeket, állandó stresszt, féltékenységet. És egy halovány alternatívát, hogy milyen élete lehetett volna egy hozzá illő emberrel - nem tudom, hogy ez az ember (a tüdőbeteg festő, Behmetyev) utalás-e Tanyejevre, akinek a zenéjébe Szofja Tolsztaja beleszeretett, és akire Tolsztoj halálosan féltékeny volt, holott a zeneszerző homoszexuális volt. A befejezés tulajdonképpen szomorú igazolása a két ember különbözőségének; mindkét kisregényben a kezdet és a vég ugyanaz, csak a köztes út más.

Hogy irodalmi szempontból milyen Szofja Tolsztaja írása, nem tudom megítélni. Érzékeny, a művészetekre fogékony ember volt, a stílusa itt üde, érzékletes. Nem érdemes összevetni Tolsztojjal, mert nem az irodalmi rivalizálás volt a feleség célja, ő csak ugyanabban a műfajban felelt a vádiratra (legalább én így látom).

Nem azt gondolom, Tolsztoj/Pozdnisev/Prozorszkij egy kéjvágyó szörnyeteg, aki tönkretett és elpusztított egy szép, tehetséges nőt, az túl egyszerű lenne. Ki a bűnös? Mindenki. Mindannyiuknak megvolt a szerepe ebben a pokoli gépezetben.

"A nőknek csak a gyengéd és önzetlen viszony biztosíthatja a teljes boldogságot." - Ezzel viszont nehezen tudnék vitatkozni.

Eredeti cím: 
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Ár: 2900 Ft

2014. október 14., kedd

Tematikus post - Asszonyregények

Odassatok, feltaláltam a spanyolviaszt! Tegnap eszembe jutott - ill. régebben, csak bokros teendőim közepette kiment a fejemből -, hogy egy témába/műfajba/bármilyen skatulyába tartozó könyvekről is írhatnék zsizsegős (röviden összefoglalós-képes) postot, amit annyira szeret a jónép.
Ezúttal az általam "asszonyregény"-nek nevezett könyveket gyűjtöttem össze. Abszolút apokrif, logikátlan és érvénytelen, de számomra létező kategória, és egyébként sem rajongok az éles határvonalakért.
Mi a közös ezekben a regényekben? Nem csupán az, hogy egy vagy több nő a központi alak, hanem a fűszeres-fülledt atmoszféra is, ami már-már az érzékiség határán egyensúlyoz. Teljes erejükben pompázó, erős, érett nőkről van szó, akik tisztában vannak a kisugárzásuk hatásával, és olykor nem félnek használni azt. Meg lehet őket sebezni, de a büszkeségüket nem tudják elvenni, ha pedig a szoknyájuk körül lebzselő gyerekek/állatok/egyéb kicsi, védelemre szoruló lények kerülnek veszélybe, a jóisten kegyelmezzen a bántalmazónak.:) Nem félénk, madárcsontú csitrik, akik kikerülve a rózsaszín lányszobából, hirtelen az Élettel találják szemben magukat (ami első körben kicsit leteríti őket), vagyis nem a hisztérikus, megkérgesedett, sokszor alattomban tevékenykedő Scarlett O'Harára vagy a naiv, később számítóvá váló Amber St. Claire-re gondolok.


Alice Hoffman: Galambok őrizői - homályos emlékeim alapján (eh, újra kellene olvasni őket) a többi regényét is ide lehetne sorolni, de talán A.H. eme könyvére a legjellemzőbbek a fenti tulajdonságok. Az ókori, zsidó erődben, Maszadában játszó történet igazából több nőtípust mutat be, az útkereső fiatal lánytól a megtört, idős asszonyig, aki mindenét elvesztette. Fájdalmas, veszteségekkel és veszéllyel teli, mégis bensőséges hangulatú regény.
(Bővebben)
"Amikor olyan erős a szél, hogy mi nők tudjuk, köhögni kényszerülünk, ha nem kötünk kendőt az arcunk elé, a fiúk soha nem vesznek tudomást az elemekről, és dicsőségről álmodozva szaladnak a viharfelhők között. Még a varázslónők sem akadályozhatják meg, hogy fiukból harcos legyen. Olyan hatalmas varázslat nem létezik."

Anita Diamant: A vörös sátor - elég régen olvastam, csak annyi maradt meg belőle, hogy Jákob feleségeiről és gyerekeiről szól, a vörös sátor pedig a női dolgok rejtett színhelye, ahol valójában sokkal több történik, mint amire a férfiak gondolnak - nem csoda, hogy ez a privát hely néha veszélybe kerül. A narrátor Dína, akinek a saját történetét is megismerjük, persze az ő szemszögéből, ami egészen más, mint ami a Bibliában szerepel.
Egyébként simán szerepelhetne az elfeledett könyvek között is ez a kötet (meg a szerző is). Ha valakit érdekel a regény, a magyar borítótól ne ijedjen meg, ugyanis bűnronda.
"Ráhelnek ugyanis – komolyan mondom – vízszaga volt. A nyomában a friss víz illata lengett. Gyönyörűséges, zöld illat volt abban a sivatagban, az életé és az egészségé. Amikor egy-egy kisgyerek eltűnt, végül rendre Ráhel takaróján találták meg, ahol nagy gyönyörűséggel szopta az ujját.”

Isabel Allende: Lelkem, Inés - emlékszem, sokáig fintorogtam erre a könyvre, mert egy félmeztelen, dévaj nő van rajta, szegény Allendével nem egyszer elbánt a magyar könyvkiadás, pedig jó kis könyveket ír. Ennek a kötetnek Inés Suárez, a szegény varrólány a főszereplője, aki fontos szerepet játszik Chile meghódításában. Igényes női regény, amely egyaránt foglalkozik a történelemmel, az asszonyi sorssal és még pár mágikus realista elem is helyet kap benne, ráadásul igaz történeten alapul.
"Sokszor elég letörölni egy fáradt férfi homlokáról az izzadtságot, és máris a simogató kézből eszik. Nem kell ehhez bűbájosság. Hűség, derű és hallgatni tudás – legalábbis a tettetése –, főzőtudomány és figyelem, úgy vigyázni a másikra, hogy az észre se vegye, hogy megóvjuk az ostobaságoktól, örömet lelni és adni minden öleléssel, ez a recept. Tömören: selyemkesztyűbe bújtatott vaskéz." 
"Végül alig szóltam hozzá, ő pedig már csak kiabálni tudott velem, de megütni azért nem mert, mert amikor először és utoljára rám emelte az öklét, rásóztam a fejére egy nyeles vasserpenyővel, amint azt a nagyanyám nagyapámmal, majd anyám apámmal tette."

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban! - ennek a könyvnek is sanyarú sors jutott, a címe borzalmas, az első kiadás borítója meg lekörözi bármelyik dél-amerikai szappanopera nyitóképét, pedig egy sokat szenvedett, mégis szenvedélyes nőről szól, aki szerelmi bánatát az általa készített ételkölteményekbe fojtja. Minden fejezet egy recepttel kezdődik és olyan, de olyan leírások vannak benne, hogy a kíntól néha szerettem volna beleharapni a villamos kapaszkodójába.
(Bővebben)
"Csak a reá frissítő fürdő illúziója tartotta benne a lelket, ám ezt sajnos nem tudta kiélvezni, mert a zuhanyozóból hulló cseppek el sem jutottak a testéig: elpárologtak, mielőtt akár csak hozzáérhettek volna. Olyan vad forróság áradt a testéből, hogy a deszkák recsegni-ropogni kezdtek, majd lángra gyúltak."

Dorit Rabinjan: Lakodalmaink - ha szeee nem hívja fel rá a figyelmem, ki tudja, mikor olvasom el ezt a picike könyvet. Ő se valami szép külsővel rendelkezik, de a fordítás és a történet bőven kárpótol az esztétikai ficamért. A felsorolásban messze ez a legérzékibb regényke, szintje ontja magából a fülledt illatokat.
(Bővebben)
"Ha Marcelle felemelte tekintetét a szerelmes regényéből, s megpillantotta hazatérő húgát és nővérét, akik kolompjukat vesztett, elbitangolt állatokra emlékeztették, néha majdnem kimondta: »Férjhez mentünk, mielőtt megfejthettük volna az álmaink üzenetét.«Egyetlen, közös magzatburokban növekedtünk mind, gondolta. Anya méhében. Míg kicsi lányok voltunk, összefűzött minket az ereinkben folyó közös vér, egyazon verejték tapasztotta össze egy végből szabott bőrünk szövetét. Liszt, víz, só. Most pedig, gondolta, míg tekintetét visszafordította a török filmre, s a tévé fénye kékesen villódzott az arcán, most ragacsos könnyeink kapcsolnak bennünket ismét egybe."

Joanne Harris: Csokoládé-trilógia - kicsit hezitáltam, ide soroljam-e Harris sorozatát - főleg a franciás kifinomultsága miatt haboztam - de hát hogy a fenébe ne, minden megvan benne, ami asszonyregénnyé teszi.
(Bővebben a harmadik részről, mert a többi még az elveszett archívumban vesztegel)
"De a szél a fülembe fújt, és körülöttünk a fák hihetetlenül felerősítették a hangját, mintha az óceán, mintha monszun dühöngene, az égről a szél halott falevelek konfettijét söpörte le, és annak a folyónak, annak a télnek, annak a szélnek az illatát hozta."

+1.: Niccolò Ammaniti: Én nem félek - csak a főszereplő kisfiú, Michele édesanyja miatt szerepel ezen a listán a könyv; a szótárban az "anyatigris" címszó alatt minden bizonnyal Teresa képe díszeleg, aki szegény, a férje semmirevaló, szar alak, és minden pasi kéjsóvár pillantásokkal bombázza de imádja a gyerekeit és bármit megtenne értük. Azt hiszem, ebben a könyvben szerepel az irodalomtörténet legtökéletesebb tökön rúgása.
(Bővebben)


"Mama felállt a székről, kikapcsolta a rádiót, tett egy lépést előre, majd még egyet, aztán megtorpant, a kezébe temette az arcát, ezután leguggolt, és szemügyre vett.
Kirobbant belőlem a sírás.
Odaszaladt hozzám, és felkapott. Erősen magához szorított és észrevette, hogy csuromvíz vagyok. Lerakott a székre, nézte a lehorzsolt lábamat és karomat, az alvadt vért a térdemen. Felhajtotta a pólómat.
- Mi történt veled? - kérdezte.
- Ő! Ő volt... Össze... vert! - rámutattam Felicére.
Mama megfordult, végigmérte Felicét és rávicsorgott: - Mit csináltál vele, te szemét?
Felice feltette a kezét. - Semmit. Miért, mit csináltam? Hazahoztam.
Mama összehúzta a szemét. - Te! Mit képzelsz, te? - A nyakán kidagadtak az erek, hangja remegett. - Mit képzelsz, mi? Megverted a fiamat, rohadék. - És megindult Felice felé.
Ő hátrált. - Fenékbe rúgtam. És akkor mi van?
Mama megpróbálta megpofozni. Felice megszorította a csuklóját, hogy távol tartsa magától, de mama oroszlánként küzdött. - Rohadék! Kikaparom a szemed!(...)
Mama mezítláb volt, de így is tökön rúgta.
Szegény Felicéből valami furcsa hang tört elő, nagyjából mint a gargarizálás és a bugyborékoló lefolyó hangjának keveréke, a fütyköse elé kapta a kezét, és térdre rogyott. Arca eltorzult a fájdalomtól, megpróbált üvölteni, de nem sikerült, nem volt levegő a tüdejében.
Én a széken álltam, és abbahagytam a pityergést. Tudtam, mennyire fáj a tökön rúgás. És ez egy első osztályú tökön rúgás volt.
Mama nem kegyelmezett. Kivette a serpenyőt a mosogatóból, és pofán vágta vele Felicét. Ő nyüszített, és elterült a földön."


2014. október 12., vasárnap

Könyvek és csokik

Mivel az agykapacitásom per pillanat egy molylepke IQ-jával vetekszik, Liliane megmenti a blogot meg engem ezzel az értelmes kérdőívvel, ami két gyengeségem ötvözi - a csokit és a könyveket.
Erről jut eszembe, aki Pesten jár és lány, látogasson el a La Delizia kekszmanufaktúrába, az is, aki nem szereti a kekszeket, mert van süti, forró csoki, szörp, kávé. Finoman, visszafogottan nőies és nyugodt hely, nagyon kedves munkatársakkal. Pénteken másodjára voltunk itt ilwerannal, hihetetlenül lelazultam.

Étcsokoládé - egy sötét témájú könyv:
Áá, melyik legyen? Mondjuk Dennis Lehane-től a Sötétség, fogd meg a kezem. Nemcsak a címe miatt sötét.:)

Fehér csokoládé - egy vidám könyv:
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták. Idilli, elringató, vicces, napsütötte regény, egy regiment állattal meg fura emberrel.

Tejcsokoládé - egy népszerű könyv, amit nagyon el akarsz olvasni:
Bulgakov: A Mester és Margarita. Meg Andy Weirtől A marsi.:)) Bár a "nagyon" esete egyiknél se erős, inkább csak kíváncsi vagyok rájuk.

Csokoládé, aminek karamell van a közepén - egy könyv, ami ellágyított:
Beth Hoffman: Déli álmok. Gagyi, de annyira jólesett.

Ostyamentes Kit Kat - egy könyv, ami meglepett téged:
Jo Baker: Longbourn árnyékában. Azóta se tudom hova tenni ezt az anomáliát.:)

Snickers - egy könyv, amiért megőrülsz (a book you're going "nuts" about - így érted a csokiválasztást:):
Olyan, hogy egy, olyan nincs. Per pillanat A szél árnyéka és Az almamag íze újraolvasásáért vagyok megőrülve, ha lehet így válaszolni a kérdésre.

Forrócsokoládé tejszínhabbal és pillecukorral - egy könyv, amit bármikor újraolvasol (comfort read):
Vavyan Fable: Szennyből az angyal. Vagy a Mesemaraton. Nem vagyok nagy újraolvasó (tervezek azzá válni), de Fable jóformán konstans módon kiváltja belőlem ezt az érzést, mármint a régi könyvek. Érdekes, hogy ezek szívósan velem maradnak, akárhogyan is változik az ízlésem.

Bonbon - egy sorozat, aminek olyan tulajdonságai vannak, amiket sokféle olvasó szerethet:
Ha normális akarnék lenni, a Harry Potter lenne erre a megfelelő válasz, de valószínűleg mindenki ezt írja, úgyhogy csak azért is Valente Tündérföld-sorozata.

Kinek küldjük, kinek küldjük? Valószínűleg már úgyis mindenki kétszer megkapta, de azért írok öt (pontosabban hat) embert, ha van hozzá kedvük, itt a lehetőség egy töltelékpost megírására.:))
ilweranék
horsegirl
Nikkincs 
Dóri
Lobo
Nita

Aktuális süti

Ezek a vackok néha nagyon passzolnak az aktuális állapotomhoz.

"Már nem rágta az utóbbi napok nyugtalansága, úgy érezte, narancs alakú a szíve."
(Boris Vian: Tajtékos napok)

A mai is (2014. 10. 14.):
"Minden bajra két orvosság van: az idő és a csend."
(Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja)
Nem szeretem a Monte Cristót és erős túlzás ez a mondat, de rám jelenleg igaz.


Amint

Amint összeszedem magam, írni fogok a (miről is? Ja, a) Kreutzer-szonáta / Ki a bűnös?-ről, befejezem Az Apró Dolgok Istenét, kilakkozom a körmöm a Nitával közös egyen-lakkal, megfésülöm azt a pulit, ami a fejemnek ül és Hajnak nevezi magát, visszavarrom a hálóréklim leszakadt csipkeszegélyét, elmegyek kenyeret venni. Basszus, még a mesékről se írtam.
Tudjátok, mit kellene még csinálni? Igen, edzeni!
De előtte úgy szeretném kipihenni a múlt péntek óta tartó mókuskereket - öt napot vett el az életemből egy szar, esetleges melóhely, ahonnan szerencsére időben elmenekültem, hétvégén otthon voltam és a szobámat pakoltuk, háromszor (vagy négyszer?) éltem szociális életet, tegnap meg vicomte lefutotta a maratont - és a három hete tartó betegséget. Meg kiélvezni a vénasszonyok nyarát. Veeee.

Nyafogás vége.


2014. október 10., péntek

A Pendragon-kód

"- Hát egyéb szörnyűségek is történtek? Doktor, kezdem irigyelni magát. Ez a külföldiek szerencséje. Én már három éve lakom itt, és soha még csak egy asztal sem kezdett tangózni a tiszteletemre.
- Kérem, vegyen komolyan. A revolveremből kiszedték a töltényeket. A bőröndömből eltűnt egy csomag, amit Maloney rám bízott. A kastély körül éjszaka fáklyás lovas áll. Ez mindennap így megy maguknál?
Osborne mélyen elgondolkozott. Nem felelt semmit, amíg nem unszoltam. Akkor halkan és fontos arccal azt kérdezte:
- Mondja, doktor, tanítanak maguknál földrajzot, Magyarországon?
- Hogyne - feleltem ingerülten -, sokkal rendesebben, mint Angliában.
- Hát akkor tanulnia kellett volna, hogy a walesiek mind bolondok. Ezt Angliában minden elemista tudja. Nem tudom, mi ütött nagybátyámba, de nem is töröm rajta a fejem. Egyik bolond úgysem tudja kitalálni a másik bolond gondolatait. Amellett lehet, hogy ő nem is tud ezekről a dolgokról. A főkomornyik is bolond, és a szolgaszemélyzet sem egészen normális. Bizonyos enyhe abnormalitás kell ahhoz, hogy valaki átléphesse Llanvygan küszöbét. Ez már tradíció. Ezért mertem meghívni Maloneyt.
- És az earl engem. Thank you."

Szerb Antal: A Pendragon legenda

Hiszek a testnek feltámadásában.
Ez a mondat nem egy ősi vámpírisztikus rituálé kezdő sora, hanem az ősi Pendragon família jelmondata, tudjátok, ami címereken, pecséteken meg ilyesmiken díszeleg. Antik, szép és borzongató, melynek ódonságát a mára feleslegesnek bélyegzett birtokos rag (vagy jel, ez viszont a mai napig vitatott, tehát a -nak/-nek izé) adja. Egyébként ez a mondat és mindaz, ami mögötte rejtőzhet, az egész regényt átszövi és részben meghatározza a hangulatát is - de nem formalinbűzös, ócska horrorponyvákat idéző alagsori bonctermet kell elképzelni, ahol aszott pergamenajkakról hangzik fel, hanem Wales festői, ködös vidékén, ahol a környéket a Pendragon-kastély uralja és babonák szövik át a történelmet.

Már az Utas és holdvilág olvasása közben megtapasztaltam, hogy Szerb Antal mennyire jó a hangulatteremtésben, ami a magamfajta szenzuális olvasónak nagy gyengéje. Az író ezen varázslatos képessége itt is működik, annyira... angol, mind a szereplők, mind a helyszín ábrázolásában, hogy azt csak szeretni lehet, pedig az első pár oldal alapján nem tudtam eldönteni, fel tudom-e venni a ritmusát, egyáltalán, jó lesz, ha ezt választom következő olvasmánynak? Hiányzott a Longbourn könnyedsége, legszívesebben egy másik limonádé után nyúltam volna, de aztán farkasszemet néztem a lustaságommal.
Igazi műfajmix ez a regény, bájos összevisszaságban mutatja fel a történelmi, a bűnügyi és a kalandregény, a kísértethistória, a bölcsészőrület és a paródia mintázatait. Bátky János Budapestről, az Angolországban, pontosabban könyvtárakban élő és élhetetlen életművész, továbbá a nők bolondja megismerkedik az Earl of Gwynedd-del, aki meghívja őt a kastélyába, hogy hallatlanul értékes könyvtárában a tizenhetedik századi misztikusok után kutasson. Hősünk még aznap figyelmeztető, avagy fenyegető telefonhívást kap, társául szegődik egy harsány hegymászó, az earl enervált unokaöccse, felbukkan egy gyönyörű nő, megesik néhány gyilkossági kísérlet, előkerül a legendás fekete lovas, a rózsakeresztesek, az örök élet titka, St. Germain, és még elég sok minden. Szegény Bátky meg azt se tudja, hol áll a feje, miközben nyavalyatörést kap egy nyitva felejtett ablaktól.
"És aztán, mérhetetlen megnyugvásomra szemben álltam a tettessel. Persze hogy az ablak volt. Nem volt rendesen becsukva. Úgy lengett ide-oda, mint egy bánatos akasztott. Haladéktalanul hozzáláttam a becsukásához.Mondom, hozzáláttam, mert a dolog nem volt olyan egyszerű. Az ablaknak nagyon ravasz, történelmi zárja volt. Most értettem meg, milyen okos volt, hogy egyszer elolvastam egy kiváló szakmunkát a régi angol lakatosmesterségről. Egyike volt a ritka eseteknek életemben, amikor szaktudásomnak, a keresztrejtvényektől függetlenül, praktikus hasznát vettem. Az ablakot ragyogóan becsuktam, egy Shakespeare-korabeli szobalány se tudta volna jobban."
Well, remekül szórakoztam. Dan Brown leharapná mind a tíz ujját gyönyörűségében, ha a könyvei fele ennyire szórakoztatóak lennének, de van egy olyan sejtésem, hogy Lőrincz Laci bácsi is bús szemekkel tekint a könyvespolcán ülő példányra. Okos, vicces, szellemes (szó szerint és átvitt értelemben is), Szerb Antal minden írói erényét megcsillantja, még a könnyed ismeretterjesztést is.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2008
Ár: 2690 Ft


2014. október 7., kedd

Büszkeség és balítélet meg a sáros alsószoknyák

"Pollyt egy fagyos januári éjszakán egy kosárban találta az egyik gazda a küszöbön, aztán a plébánia szoptatós dajkája az éhhalál küszöbére sodorta, mikor elhanyagolta az etetését, majd pár kemény évig a szegényházban éhezett, és mindezt teljesen egyedül élte át. Sarah úgy érezte, egyszerűen azért tudta túlélni, mert észre sem vette, milyen valószerűtlen ez a túlélés. Ez másrészről azt is jelentette, hogy Pollyban nyoma sem volt a nosztalgiának, a vágyakozásnak vagy megbánásnak; értelmetlen is volna együttérzést várni tőle ilyesmiben, mivel _ez itt_ a legjobb dolog, amiben valaha is része olt, vagy része lehet: nem őrzött fényes emlékeket.
Sarah azonban még mindig fel tudta idézni a maga nyári napsütéstől elvakított kísérteteit: emlékezett a kunyhó ajtaja előtt kapirgáló csirkékre, egy tej-és pisiszagú kisfiúra, aki még babaszoknyát viselt, nem nadrágot, egy vörös ruhás nőre, aki felkapta és megcsókolta őt; egy férfira, aki egyhuzamra felhajtott egy korsó sört, aztán nevetett, felkapta őt, a vállára ültette, és átvágott vele a hosszú, selymes füvön és a napsütésen.
Sarah számára tehát valós lehetőség volt a boldogság; ő tudta, mi hiányzik neki."

Jo Baker: Longbourn árnyékában

A cím kissé (nagyon) hatásvadász, sőt, még félrevezető is, de ha létrejöhetett olyan, hogy Büszkeség és balítélet meg a zombik, akkor én is lekapargathatok még egy pici, száradt bőrkét az érdemes hölgy szikkadt csontjairól, nemcsak az előbbi fércmű alkotója.
A post címe - és egyébként a magyar kiadás fülszövege is - azért csalóka, mert nem Lizzie Bennet és Pöffeszkedő Fitzwilliam Mark Darcy kastélyon és kecsességen alapuló románcát asszisztáljuk végig (már megint), hanem a Bennet-ház életébe nyerünk betekintést a szolgákon keresztül, miközben őket is megismerjük.

Ez a könyv eddig felejthető BB-utánzatként volt kartotékolva az emlékezetemben, nem is tudom, mi vett rá, hogy belelessek a könyvtárban. Akármi is volt, hálás vagyok neki, mert a szúrópróbaszerű belelapozás - legyes levendulaszappanról és Miz Bennet inkrimináló alsószoknyáiról volt szó - teljesen felajzotta a hörcsögénem, alig bírtam kivárni, hogy kikölcsönözhessem.
Elsöprő tetszést aratott.
Gyanítom, hogy Lionel Shriver nem éppen léleksimogató könyve megemelte a Longbourn tetszési indexét, de valószínűleg akkor is szerettem volna olvasni, ha nem nyökögő lelkiállapotban vagyok. Á, agyaljon rajta a fene, tetszett, és erősen esélyes Az év meglepetése címre, kész.

A történet középpontjában Sarah, a Bennet-ház húszéves szolgálólánya áll, akit kiskorában hoz el a plébániáról Mrs Hill, a házvezetőnő. Jo Baker elég realisztikus és sanyarú képet fest a szolgák életéről, pedig Sarah-ék viszonylag jó helyzetben vannak; hajnaltól késő estig dolgoznak, a lány kezét kimarja a mosáshoz használt lúg, sajog a dereka a nehéz, vizes ruhák emelgetésétől, mosogat, éjjeliedényt ürít, padlót súrol, varrja a kisasszonyok ruháit, díszes alkalmakkor besüti a hajukat, és szakadó esőben kell elcaplatnia a cipőcsokrokért. Ha valakinek van miért élnie, akkor a szüntelen robot is könnyebb, de Sarah lábát ólomként súlyozza le a boldogtalanság, pontosabban a boldogság hiánya - emlékszik rá kislánykorából, ismeri az érzést, ami jelenleg hiányzik az életéből. És tudja, hogy a következő nap ugyanolyan lesz, munkával teli egyhangúság, amit semmi nem szakít meg ezen az esős, kies vidéken. Ó, az angol táj és időjárás! Ha nehéz, ócska cipőben kell végigcaplatni egy aszfaltozatlan sártengeren, közel nem olyan romantikus, mint amilyennek a könyvek-filmek alapján képzeljük.
Lehet, hogy a regényben eltolódott a hangsúly - a szolgák élete csupa fájdalom, tűrés és engedelmesség. Bennetéknek is vannak problémáik, de mennyivel könnyebb az élet fájdalmán töprengeni, ha a tüzet nem nekünk kell megrakni és hoznak nekünk süteményt és mézes tejet! Sarah folyton összehasonlítja magát a kisasszonyokkal, miközben durva, kirepedezett kezével eligazítja Jane tejfehér vállán az új báli ruháját, és a háta mögött állva végignéz foltos, rosszul szabott gúnyáján, ami az egyik öltözete a kettő közül. Fiatal kora ellenére (vagy talán amiatt) marja a keserűség és a lemondás.
Egészen addig, amíg arról a bizonyos sáros útról be nem téved hozzájuk egy idegen fiatalember, akit rögtön felvesznek inasnak - a napóleoni háborúk sajnálatos módon rengeteg háztartást megfosztottak a férfi személyzettől, micsoda szörnyűség. Rettenetesen együtt érzek Mrs. Bennettel.
Miközben Sarah élete bonyolódik, a kisasszonyok szobáiban is érzelmi viharok dúlnak, zajlanak a jól ismert események, de ezekről csak érintőleges képet kapunk, mint amilyen az idióta Lydia szennyes ruhája a szökése után. Ó, igen, Jane Austen története itt szagokat kap, például a báli készülődés közben átjárja a házat az égett haj szaga, de nyugi, a borsmenta virágzik az árokban, és Mrs. Hill nyálcsorgató ételeket komponál a család számára.
A rengeteg érzelem mellett felvonul egyfajta meghittség, ami engem is elringatott. Tulajdonképpen Longbourn a béke szigete az idő szó szerinti és átvitt értelmű viharaiban, menedék, amely óvón védelmezi lakóit.
Baker a fő téma mellett érinti a háborút is, meg ad némi józan betekintést a korabeli nemes hölgyek helyzetébe, melynek fő alanya Lizzie Bennet - azaz hiába ment jól férjhez (akivel bónuszként még szeretik is egymást), számos elvárásnak kell majd megfelelnie, attól kezdve, hogy Pemberley-ben nem ülhet le le az ebédhez valamelyik húga elnyűtt ruhájában, odáig, hogy fiúkat kell szülnie. Egyébként megdöbbentő volt, hogy még Elizabeth és Jane, a család legempatikusabb tagjai is mennyire semmibe veszik a szolgákat, mintha nekik nem lenne életük és egyedüli vágyuk az, hogy őket kiszolgálják.

Nagyon jó élmény volt nekem a Longbourn árnyékában, olyan, mintha én fedeztem volna fel ezt a könyvet.:) Akármilyen tényezőktől is függjön a tetszési indexe, mindenki srófolja lejjebb az elvárásait, ha kíváncsi a regényre, utálok csuklani.

Ui.: erőteljesen kedvem támadt folytatni a Downton Abbey-t.
Ui2.: külön vicces, hogy Jane Austen említ egy Miss Baker nevű kalapos hölgyet, és az írónőnek szent meggyőződése, hogy róla van szó.:D

Eredeti cím: Longbourn
Sorozat: Mirror könyvek
Kiadó: I.P.C. Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Fügedi Tímea
Ár: 3990 Ft
Az írónő honlapja


2014. október 2., csütörtök

Ha tetszik, amit írtam


a Bellefleurről és a Veszedelmes viszonyokról, ha szeretnétek, nyomhattok egy szavazatot rájuk az antikvarium.hu blogversenyén. Ez még a közönségszavazás, ahol az első leadott szavazatért megajándékoznak egy 500 Ft-os kuponnal.
A részleteket a fenti linken elérheted, a szavazáshoz pedig egy kicsit lejjebb kell görgetni, ott vannak a beérkezett postok linkjei a versenyleírás alatt.

Mindenkinek bájos köszönömöt integetek a fonott kiflikaláccsal.




2014. október 1., szerda

Szeptemberben király-lányok vagyunk

Nem vettem semmit, bibíííí! Szerettem volna "diétázni" ebben a hónapban, mert az őszi megjelenések és a karácsony időszaka általában hizlalni szokták a beszerzéseim listáját. Októberre már van két recenzióm könyvem - Blocktól a Sírok között és Miéville-től a Patkánykirály -, és persze sok más érdekes könyv is megjelenik. A Tündöklő lányok, a Síkvándor és az Egy könyvmoly regényes élete az, ami még nagyon érdekel, de karácsonyra is kell hagyni valamit.:) Azok pedig, amelyek valamilyen szinten érdekelnek, elég sokan vannak, velük kapcsolatban megvárom néhány megbízható ember véleményét, illetve lapuló vadként fogom őket lesni a könyvtárban. Utóbbi műintézmény sokat segít nekem a spórolásban, ezért is szeretem.
Gondoltam, hogy írok egy felsorolós postot az összes érdekes friss könyvről, de ahhoz már kicsit unom a témát. Ha érdekel, úgyis megtaláljuk egymást a könyvvel, és nem baj, ha megjelenés után két évvel, és nem rögtön.

Olvasás: jól sikerült ez a hónap, a hét könyvből öt nagyon tetszett.
Németh László: Iszony Amanda Stevens: The Restorer Émile Ajar: Salamon király szorong Lionel Shriver: Születésnap után Zalán Tibor: Lassú halált játszik
Jo Baker: Longbourn árnyékában Szerb Antal: A Pendragon legenda
Az Iszony, bár január óta húzódott az elolvasása, az év egyik legnagyobb élménye lesz számomra. Nemcsak azért, mert alapműnek számít a magyar irodalomban, hanem azért, mert lenyűgözött a dinamikája. Egy ideje szeretem megfigyelni a kapcsolatok alakulását, ki miért teszi vagy mondja azt, amit, ez hogyan hat a környezetére, ilyesmi, szerintem az efféle könyvekből sokat lehet tanulni. Örülök, hogy vannak olyan éleslátó írók, akik nem csupán szórakoztatnak, hanem tanítanak is, anélkül, hogy a saját világlátásukat rám erőltetnék.
Sikerült angolul is olvasnom, bár a történet nem kevés kívánnivalót hagyott maga után. Szeretnék minél több angol könyvet elolvasni, már csak a nyelvtanulás miatt is. Meg a magyarul nem megjelent nyalánkságokra gyúrok, Alice Hoffman, Lehane, Virginia Woolf naplói, hogy csak párat említsek.
A Salamon király szorong kis tünemény volt, alighogy beszereztem, már el is olvastam. Ebből (és az idei beszerzés-olvasás arányból) levonom azt a nagystílű következtetést, hogy olyanokat szerzek be, amiket tényleg el akarok olvasni, és nem valami randa pótcselekvés munkál a háttérben. Biztos keres magának más területet, de remélem, nem műanyag zsiráf figurákat fogok gyűjteni miatta.:D
A Születésnap után és A Pendragon legenda ajándék volt a gézengúz ötösfogattól, igazán jó könyveket válogattak össze.:) Shriverről írtam eleget a postban, A Pendragon legenda ódája még hátra van, de nemsokára megírom.
A Lassú halált játszik... sajnálom, a nagy része nem jött át, pedig olyan lelkes voltam azon pár vers alapján, amit itt-ott olvastam Zalán Tibortól. Majd még próbálkozom, hátha egy másik kötete jobban fog tetszeni.
A legnagyobb meglepetés a Longbourn árnyékában volt. Az értékelések alapján egy megszokott Jane Austen-utánzatnak tűnt, de Larawyn jókat írt róla, meg a könyvtári belelapozgatás teljesen felajzott, úgyhogy kikölcsönöztem, egyébként is szükségem volt valami laza történetre Shriver könyve után. Baromi jólesett, max. holnap írok róla, mert utána vissza kell vinnem a bibliotékába.

A többiek:
Dóri
Pilla - aki most nem tarolt:D
Nikkincs
katacita
horsegirl
Nita