2014. május 30., péntek

A belső csend

Susan Cain: Csend - A hallgatás ereje egy harsány világban

Hetek óta húzom ennek a postnak a megírását, és ha most nem leszek túl rajta, akkor soha. Azért olyan nyögvenyelős a folyamat, mert fikarcnyit sem jegyzeteltem olvasás közben, vannak olyan könyvek, amelyeknél nem érzem a késztetést, hogy gondolatokat jegyezzek fel.
Ennél a könyvnél ez kifejezetten szívás, mert nehéz róla csacsogni. Nokedlivel elég régóta vadászunk rá a könyvtárban, mert mindig kinn volt valakinél, de legutóbb sikeresen lecsaptunk rá. Bevallottan azért olvastam el ezt a könyvet, mert igazolni akartam néhány kisebb-nagyobb hülyeségemet, azaz bizonyos tulajdonságaimat kéretik nem debilnek minősíteni vagy a kiirtásukkal próbálkozni. Nem mondom, hogy az önértékelésem teljesen helyre billent, de bizonyos dolgokban megnyugtatott - például abban, hogy kb. hat ember az, akire egyszerre tudok figyelni, ennél nagyobb társaságban általában kussban maradok, főleg, ha ezek az emberek idegenek -, már csak ennyiért is megérte elolvasni.
Tetszett a könyvben, hogy kis történeteket ékel be a kísérletek és statisztikák közé, kellően olvasmányos és gördülékeny stílusban, ezért is haladtam vele viszonylag gyorsan, kevésbé éreztem azt, hogy szükségem van mellé egy regényre, mint más non-fictionöknél. Nagyon röhögtem a szerző utolsó oldalon lévő fotóján; szép, okos, intelligens nő, de a képről ordít, hogy introvertált - általában nem szeretjük, ha fotóznak minket. Igen, királyi többes, néha még nekem is jólesik az az érzés, hogy tartozom valahova és nem két csoport között állok.
Susan Cain nem kisebbrendűségi komplexustól vezérelve írta meg a könyvét, nem tutujgatja a magának való emberek érzékeny lelkivilágát és nem küldi el az extrovertáltakat a búsba. Szeretem az egyensúly gondolatát, ami itt megjelenik; mindkét típusnak megvannak az előnyei és a hátrányai, sőt, nem választja el élesen a két csoportot, azaz nincsenek vegytisztán intro-és extrovertált emberek. Ráadásul az introvertáltak kénytelenek egy extrovertált álarcot felépíteni, mert ezt a viselkedési stílust tartja eszményképnek az amerikai és az európai kultúra.
Abszolút laikus vagyok a témában, de nekem úgy tűnik, a szerző kellően alapos munkát végzett ahhoz, hogy érthetően, de tényekkel és szakmai háttérrel - szakértők véleményével, cikkekkel, kutatási eredményekkel - alátámasztva mutassa be a két személyiségtípus széles körre kiterjedő hatását, kezdve a fogalmakkal, és már itt "képlékenyebben" fogalmaz, nem úgy, mint a tankönyvek kőbe vésett, kizáró definíciói. Mondjuk inkább úgy, hogy bemutatja a saját kutatását a témában, miért tartjuk a lazaságot pozitív tulajdonságnak, a bőbeszédű embert okosabbnak a hallgatagnál és miért nem jó ötlet az egylégterű irodák kialakítása, és miért jó népszerű professzorként a WC-fülkében (feltámasztott lábbal!) elrejtőzni. Annyira röhögtem azon, mennyire elterjedt még mindig ez a mezei módszer, és valószínűleg az is marad.
Cain a biológiai és a kulturális háttérre is kitér, a hormonokra, öröklésre, tippeket ad, hogyan tegyünk könnyebbé bizonyos helyzeteket - itt kicsit kizáróvá vált, mert jogászok, pénzügyesek a főbb "szereplők", és, bár hasznosnak tűnnek az introvertáltaknak javasolt tárgyalási technikák, nem hiszem, hogy egy tanár vagy egy pénztáros kellően hasznosítani tudja őket. Marad a WC-fülke, hiába.
Szerencsére az utolsó fejezet, amely a gyerekneveléshez kapcsolódik, már általánosabb példákat hoz fel, bár azt nem tudom, nálunk mennyire elterjedt a csoportos foglalkozás. Intenzív élmény volt az olvasása, eszembe juttatott egy csomó megalázó élményt általános iskolás koromból és azt, mennyire nem tudott velem mit kezdeni anya.

Hm, ahhoz képest, hogy azt hittem, két sort nem bírok kinyögni a könyvről, egész hosszú lett a post. Örülök, hogy végre elolvashattam, szeretnék további hasonló tematikájú könyvekkel megismerkedni, remélhetőleg idén belefér legalább még egy.

Ui.: óriási piros pont jár a kiadónak és a közreműködőknek, hogy kb. két darab hiba van a könyvben. Hibátlan könyv nincs, ez tudott.

Eredeti cím: Quiet
Kiadó: Háttért
Kiadás éve: 2013
Fordította: Ehmann Bea
Ár: 3490 Ft

Mozizunk is

Rám tört a csacsoghatnék, vigyázat.

Szerdán néztük meg a molyos filmklub jeles tagjaival - remek ötlet volt ennek a kitalálása - Az eltűnés sorrendjében c. opuszt, betegesen remek a humora, kicsit brutális és kurva sok hó van benne. Soha többé nem fogok tudni ugyanúgy nézni a hókotrókra, mint a film előtt.
Szándékosan nem írok róla hosszan, valahol muszáj megfékezni a közléskényszerem, könyvek, ego hülyeségek, kaja (bár mostanában állati lusta vagyok, főzni főzök, csak nem írok róla), és még filmek is?! Na nem.




Ha minden igaz, hétvégén megtekintjük az új X-men filmet is, Az eljövendő múlt napjait, nagyon kíváncsi vagyok rá.

Hát még A szépség és a szörnyetegre! Nekem semmi problémám sincs a mesefeldolgozásokkal, igen, ez is divathullám, de sokkal inkább kedvemre való, mint a YA-adaptációk.
Ez a film az eredeti (?) verziót követi, amelyben egy vagyonos ember földönfutóvá válik és gyerekeivel - melyek száma jelen esetben hat - egy viskóba költözik. Egy nap, amikor hazafelé tart, elkeveredik egy rejtélyes kastélyba. A kertben leszakít egy rózsát, amivel magára haragítja a hely szörnyeteg urát. Belle, a legkisebb lány magát hibáztatja és hogy megmentse apja életét, elszökik a kastélyba, de mind tudjuk, hogy nem hal hősi halált és vacsora sem lesz belőle.
Még ha nem is lesz világmegváltó alkotás, már csak a képi világa miatt is érdemes megnézni. Mármint nekem.
Nemrég olvastuk el Nokedlivel Ursula Jones: Szépség és a szörnyeteg c. mesekönyvét, de ebben a kastélyt nem ostromolják meg vadászok, és Angela Carter novellájában sem, ami A kínkamra és más történetek c. kötetben szerepel. A Scribden el lehet olvasni. Alex Flynn: Beastly - A szörnyszívű könnyed ifjúsági regénye is ezt a témát dolgozza fel. Film is készült belőle, de amikor megláttam, hogy a szörnynek milyen a külseje, lemondtam a megtekintéséről.

A Demóna is érdekel, gyerekkoromban a Csipkerózsika volt a kedvenc Disney-mesém, csak a visító kölyköket kellene elkerülni, vicomte szerint majd egy esti előadásra megyünk, állok elébe.
Csupán két könyv jut eszembe a témával kapcsolatban, Jane Yolen Csipkerózsája és Orson Scott Cardtól a Bűvölet, az előbbi a holokauszthoz kapcsolódik, utóbbi egészen modern átdolgozás és nagyon vicces, szerethető és emberi történet.

És, ha már itt tartok, bevésem Lobo értesítését, hogy megfilmesítették Lawrence Block tizedik Matt Scudder-kötetét, és a könyv is jön ősszel, a mozipremierhez igazítva. Ez az egyik kedvenc krimisorozatom a Kenzie-Gennaro mellett, amiért haragszom a kiadóra, megérdemelte volna ugyanazt a támogatást, mint bármely másik megfilmesített könyvük.

Könyvheti megjelenések

Átpörgettem a Libri előjegyzési listáját, új, érdekes hírekkel nem szolgált, magyarán dögunalom volt. Az eddig leleplezett könyvheti felhozatal nem nyűgöz le, egyetlen könyv van, ami annyira érdekel, hogy rögtön beszerezzem, a többi bőven ráér.

Alessandro D'Avenia: Senki sem tudja
Márciusban olvastam el az olasz szerző első regényét, a Fehér, mint a tej, piros, mint a vért, és meglepve tapasztaltam, hogy a másik könyvét még nem adták ki, pedig még a borítóra is emlékeztem. Szerencsére az Európa nem feledkezett meg róla és nemsokára olvasható lesz.
Ár: 3490 Ft /2790 Ft előjegyzéssel





Daphne du Maurier: Madarak
A Gabo mintha egyre jobban a kedvemre akarna tenni. Nagyon szerettem A Manderley ház asszonyát, ezért ezt a novelláskötetet is szeretném majd elolvasni.
Ár: 3490 Ft / 2790 Ft előjegyzéssel





Baráth Katalin: Az arany cimbalom
Az egyetlen azonnal beszerzendő könyv. Dávid Veronka negyedik kalandja egyben az utolsó is lesz egy ideig és a Kati által adagolt információk alapján extrán érdekes lesz. Szeretem ezt a sorozatot, egymás után olvasva a köteteket tuti megcsömörlenék, de évente, ill. jelen esetben két évente egy mindig jó élmény.
Ár: 3480 Ft / 2260 Ft előjegyzéssel

Nicholas Barreau: A nő mosolya
Ezt a regényt Nokedli egyik polcán fedeztem fel, a rögtönzött előítélet alapján valami lányos könyvnek gondoltam volna, de amikor a hősnő egy könyvbe beleolvasván észreveszi, hogy az ő kis étterme a regény helyszíne, a főszereplő pedig ő maga, na, az már több mint érdekesen hangzik.
Ár: 2900Ft / 2320 Ft előjegyzéssel




Daryl Gregory: Stony Mayhall második élete
A zombihullám nekem totál kimaradt, egyedül ez és a World War Z érdekel, de nem sürgősek. A Gabo SFF szekció is felduzzasztotta a hörcsögénem pofazacskóit a London folyóival és a Bábel fiaival, nem olyan nagy baj, ha ezúttal nem okoznak hasonló reakciót. De ha Hanna idetéved, mond három szót és akarni fogom.:D
A könyv a Gabo SFF és az Ad Astra közös kiadványa lesz.
Ár: 3490 Ft



Ti milyen könyveket vártok a könyvheti megjelenések közül? Hátha az én listám is felduzzad.

A többiek:
Dóri könyvheti programos postja
Andiamo listája


2014. május 28., szerda

"»Nem tehetünk arról, hogy kit szeretünk.«"

"Kórházban kezelnek, és az ön kis kötete jobban felvidított, mint a nővérkék. És sokkal-sokkal jobban, mint az a nővérke, akinek az ajakszőrzete vetekszik Phil nagybácsikám bajuszával. Pedig ez a hölgy is jobban megérintett engem, mint az utóbbi években bárki, csak sokkal kevésbé élvezetes módon. Többnyire azzal nyaggatom a doktorokat, hogy hagyjanak felkelni és járkálni, hogy folytathassam csínytevéseimet. Alig egy héttel ezelőtt kékre festettem a dékán lovát, és ugyanezt reméltem elkövetni a terrierjével is. De most, hogy az Ön könyvét tartom a kezemben, hajlandó vagyok ágyban maradni, feltéve, ha továbbra is hoznak narancszselét."

Jessica Brockmole: Levelek Skye szigetéről

A megjelenése óta kíváncsi voltam erre a könyvre, tulajdonképpen csak a megfelelő pillanatra vártam - egy olyan nehezebb olvasmányra, ami után megkönnyebbülés lesz belebújni ebbe a kis levélregénybe. A Csend, bár magához képest nem olyan fajsúlyos, tökéletesen indokolttá tette a Skye elolvasását.

Annyira élveztem a regény elejét, hogy semmi kedvem nem volt letenni és kimenni a szakadó esőbe. Szeretem a levélregények lendületességét, a bensőséges hangvételt, és Davey, a fiatal amerikai a költőnő Elspeth Dunnhoz szóló levele pont ilyen, ahogy a fenti idézet mutatja. Érdekes, hogy egy levelezés - akár kézzel írt, akár virtuális - mennyire közel hoz egymástól homlokegyenest különböző embereket, milyen sokat számít, hogy nem alkothatunk képet és egyúttal rögtönzött előítéletet a másik ember külseje alapján. Davidben és Elspeth-ben látszólag semmi közös vonás nincs, mégis évekig tartó, hosszas párbeszéd indul meg közöttük, amelyből - gondolom, nem nehéz kitalálni - szerelem lesz.
Tudom, hogy már megint gonosz vagyok (hallod-e, kedves nővérem?), de nekem itt megbicsaklott az érdeklődésem. Olyan sztenderd elvárás, hogy ha egy férfi és egy nő elkezd levelezni, egymásba szeretnek, hogy talán egyenesen szentségtörésnek számítana bármi másra kifuttatni a történetet (mondjuk, eljutnak a találkozásig, és szimplán rájönnek, hogy csupán beszélgetni tudnak, együtt élni viszont nem?). Nem arról van szó, hogy ennél a fordulatnál stílusváltás történt, csak engem jobban érdekelt ennek a két embernek az élete, a töprengéseik, mint a szerelmi vívódás - ez utóbbi szerintem túlkomplikált és a magyarázat kicsit erőltetett.
Nagyon megkedveltem Elspeth-et - valamiért imádom ezt a nevet -, az életritmusát, a felfogását. Szeret a vad, nyersen szép skót szigeten, Skye-on élni, az ütött-kopott házuk zsúptetejére kiülni ceruzával, jegyzetfüzettel, és nézni a napfelkeltét vagy az éjszakai csillagokat. Hiába van férje és családja, figyelő, befelé forduló életet él, és ez az elsőre szegényes környezet inspirálja érzékeny verseit.
Aztán jön Davey, aki "botrányos kockás zakót" hord, tehenet lovagol meg és esőcsatornán kúszik fel egy zsák mókussal (aztán leesik és eltöri a lábát), és amerikai stílusával, fiatal könnyedségével egy új világot tár fel Elspeth előtt a leveleiben. Davey-ben az a vonzó, hogy képes megvallani a félelmeit, nemcsak a csirkefogó hősködése kerül terítékre. Bevallja ennek a néhány évvel idősebb, valójában fényévekkel érettebb nőnek, hogy nem akarja folytatni apja orvosi praxisát és képtelen legyőzni magában az ő tekintélyét.
Ahogy telik az idő és váltják egymást a levelet, egyre közelebb kerül egymáshoz a két ember, azokat a titkokat is megosztják egymással, amiket soha senkinek nem árultak el.
Most jut eszembe: habár nem voltam odáig a szerelmi szálért, az tetszett benne, hogy a köztük lévő alapvető különbségek, a környezet, a habitus, konfliktusokat okoz. Nem, ennyire gonosz nem vagyok, az életszerűsége miatt fogott meg. Mert egy távolságban született szerelemnek ezek a buktatói és sajnos könnyű elbotlani bennük.

Elringató, kedves könyv, a várakozásaimnak tökéletesen megfelelt.

Eredeti cím: Letters from Skye
Kiadó: Cor Leonis
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja

2014. május 23., péntek

"Mire férjhez mész, elmúlik."

"Lizi egész kicsi volt még, amikor Anyának feltűnt, hogy legkisebb gyermeke különös előszeretettel majszolja a hideg évszakban a szárított fügét. Irani ezzel bizonyítottnak látta, hogy Lizi Szoli forró vérét örökölte. Jóval még mielőtt szemrevaló fiatal lánnyá serdült, Irani láncot erősített Lizi ruhái szegélyére, apró harangokkal, hogy a szél ne kapja fel olyan könnyen. Éjjelente felbontotta a kislány szoknyái alját, s azok hajnalra hipp-hopp, hosszabbá váltak.
- Nem volt ez tegnap rövidebb? - szemlélte Lizi csodálkozva a miniszoknyáját, ami most egyszer csak a térdét verdeste.
- Ez szoknya, Lizi, nem pedig szakáll! - szaladt ki Anya száján.
Lizi hamarosan átlátott Anya varrási meg harangocskatrükkjein, és nem engedte többé, hogy tűvel-cérnával nyúljanak a holmijához. Minél formásabbá váltak a combjai, annál magasabbra csúszott a szoknyája alja. A láncot a jobb bokáján hordta ezentúl, mert megszerette a lépteit kísérő finom csilingelést: ingtak-bongtak az apró harangok, ahogy a virágzó, fiatal lány ringó járásával parádézott a környékbeliek szeme előtt."

Dorit Rabinjan: Lakodalmaink

Ha nincs az enyhén semmitmondó fülszöveg és a giccses kesztyűt ábrázoló borító, szerintem sokkal népszerűbb lehetne ez a mostanában pár százas akciókban fellelhető könyvecske - a nők körében. Vannak bizonyos női regények, amelyek néhol zavarba ejtően érzékiek, intimek, de nem szexuális tartalom végett, hanem azért, mert olyan bensőségesen mutatják be a nők életét, magamban asszonyregényeknek hívom az ilyen könyveket.
A Lakodalmaink is asszonyregény; több generáció is felvonul a lapokon, de főleg Iranira és négy lányára fókuszál az írónő. Azizjanék egyszerű, hétköznapi emberek, az apa, Szoli egész nap a tengeren halászik, Irani takarítónő és már-már hivatásos anya, ahogy testét-lelkét, húsát és vérét feláldozza a gyerekeiért. De ez - sok esetben - nem elég. Pontosabban nem ez kell, ahogy a lányai is megfogalmazzák gondolatban, hogy az anyjuk hagyja abba az önsanyargatásért gyerekei félresiklott életéért.
A helyszín egzotikus, de a családi viszonyokat akár a saját környezetünkben is viszontláthatjuk; Szoliék extrémen fiatalon kelnek egybe, Irani 17 éves, amikor a fia megszületik, nem csoda, hogy inkább játszópajtások, mint gyerek és szülő. Kezdetben rettenetesen dühös voltam, amiért hagyják, hogy ennyire tönkremenjen az életük, aztán arra gondoltam, hogy nem ez történik mindenkivel, a nap minden órájában?  Az a könyvcím, hogy minden család pszichotikus, sajnos nagyon érvényes; mindenkinek van valamilyen problémája, ami sok esetben a felszín alatt lappang, aztán valami előrángatja a mélyből. Ehhez hozzájárul az emberek életszemlélete, ki mit tart helyesnek, követendőnek, mi az, aminek nincs jelentősége, és miért okozhat földrengést egy apró mozzanat. Azizjanéknál is munkálnak ilyen rejtett indulatok, de talán az a legfőbb probléma, hogy hiába szeretik egymást és a gyerekeiket a szülők, a gyeplő kicsúszik a kezükből, és még a jó eszű Marcelle is a szakiskolába kerül. Lehet, hogy hülyeség, de úgy éreztem, az esküvőjük az, ami a végső kegyelemdöfést megadja a lányoknak, a baljós előjelek, a rémisztő bizonyosság, hogy ez tényleg megtörténik velük, valami, ami visszafordíthatatlan és végzetes. Tudom, hogy más kultúra, de képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy ha Iraninak nem az a legfőbb gondja, hogy a lányait férjhez adja, hanem mondjuk leül velük beszélgetni, hogy biztos megéri-e az a fiú azt, hogy kicsapják az iskolából, nem jutottak volna holtpontra. És talán nem az a megfelelő gyógyír, hogy naphosszat csillag-és tenyérjóshoz meg szentek sírjaihoz mászkál.
A fentiek alapján úgy tűnik, mintha utáltam volna ezt a könyvet, de nem erről van szó. Igen, mérges vagyok a szereplőkre, mert Dorit Rabinjan emberi esetlenséggel ruházta fel őket, hibákat, vágyakat adott nekik, amelyek kirántják a lábuk alól a szőnyeget, és elég sokáig fetrengnek a padlón, hogy ilyen szép kettős szóképpel éljek. Mégis, van benne valami gyönyörűség, olyan élőnek tetszenek ezek az emberek, hogy érezzük a jerikói lonc illatát, halljuk Lizi cipősarkának kopogását, ahogy hajnalban hazaoson, és a
könyvlapok zizegését, miközben az álmatlan Marcelle egész éjszaka olvas. Olyan ez a regény, mint egy végletekig kidolgozott festmény, ahol a ruha legkisebb gyűrődését is látjuk, némi misztikummal megbolondítva, olyannal, ami simán előfordulhat a hétköznapokban. Jól és szépen ír ez a nő, minden keserűségem ellenére imádtam olvasni, és meglepve tapasztaltam, hogy még most is mennyire hiányzik az ötezerkétszáz-ötvennégy gyöngyért vett lakás hangulata, az otthonossága.

Köszönöm szeee-nek, hogy ajánlotta. Mostanában nagyon jól járok a mások által javasolt könyvekkel, tetszik ez nekem. Nee, ne ajánljatok ötszáz remek könyvet, mert elkap a frazeológiám, mint Sir Lancelotot, és akkor megnézhetjük magunkat. De azért tovább ajánlom Nokedlinek, Nimának, Nikkincsnek és csengának.

Eredeti cím: Ha-hatunot selanu
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Fordította: Liska Erzsébet
Ár: 2200 Ft

Hétköznapi balgaságok

1. Szerdán ismét sikerült alaposan megpakolnom a táskám. Boldogan lihegek a megállóban, hogy majd a troli szépen elszállít és addig se zsibbad tőle a vállam.
A troli beáll, felkínlódom, bérlet mutat (az első ajtós felszállás intézményi hasznossága más téma), elhelyezkedem, és...
... a troli lerobban.

2. Gyorsított ruhaszárítás végett a kedves futós nadrágját és zokniját kiteregettem az ablakba. Egyszer odanézek, nadrág sehol. Mifasz, elvitte egy galamb? Majdnem kiugrott a szívem, de szerencsére megakadt az esőcsatorna valami kiálló alkatrészében és sikerült visszapiszkálni egy vállfával.


Ja, hogy van folytatása!

Mély megrendüléssel vettem tudomásul Erika friss beszerzését, a Homokfelhőt. Joanna Bator családregényének, a Homokhegynek van folytatása, hű. Akkorát nem égtem, mert idén jelent meg, de nagyon meglepődtem, hogy sehol nem láttam, mondjuk, jó ideje nem néztem az előjegyezhető könyveket, mert a számomra érdekesekbe úgyis belefutok valahol, vagy nem bukkanok érdekes újdonságra, ellenben van egy csomó sekszi regény izmos fickókkal meg szende nőkkel.


Ez a fülszövege:
"Egy ismerős család vakugrása az ismeretlenbe: a Homokhegyben megkedvelt Bator-hősnők tovább sodródnak a hol barátságos, hol pedig ellenséges világban, új országokat és kontinenseket járnak be, ám egy tragikus baleset miatt arra kényszerülnek, hogy átgondolják és megváltoztassák életüket. A makacs anya, az érzékeny lány és a mindent túlélő nagymama újra- és újraszövik kapcsolataikat, egymáshoz és az idegen emberekhez fűződő bonyolult viszonyaikat, közben teljesen az olvasó szívéhez nőnek, minden gyarlóságuk ellenére. A múlt és jelen, a lehetséges és lehetetlen titokzatos szálakkal vannak összekötve, a hétköznapi valóság mellett, vagy inkább mögötte ott tevékenykednek az elhunytak lelkei, vagy éppenséggel jövőbeli eseményeket képesek megjósolni egyes szereplők. Eközben megismerjük Lengyelország 20. századi történelmét, elsősorban a periférián elhelyezkedők, vagyis a különcök, az elesettek és az üldözöttek szemüvegén keresztül – és ez a világ egészen varázslatos. A regény folytatása az írónő előző könyvének, de annak ismerete nélkül is kerek egész."

A Homokhegyet könyvtárból olvastam, emlékszem, a strandon kezdtem el, az eleje megkínzott egy kicsit, de utána repültek az oldalak. Ennél is megvárom, amíg beszerzi a könyvtár, kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik Dominikáék élete.


2014. május 22., csütörtök

Lusta képes post

Lassan összeszedem magam és jelentkezem normális postokkal is. Addig elmondom, hogy tegnap láttam a boltban utcakrétát, először óriási pillecukornak néztem. Este eszembe jutott, hogy milyen régen rajzoltam járdára és tök jó lenne kidekorálni az utat.

A nevezetes képek:
Könyvfesztes utórengés

A készlet egy része (kb. harminc darab van). Dilis lábkörmökre vágytam, úgyhogy a fedő-és az aranyszín lakk közötti liláspirosat választottam (a valóságban sötétebb a színe), arany pontozólakkal a kis-és nagykörmökön. Amint a kezeim kiheverik az otthoni mosogatást, szálkákat, kormot, gyomlálást, a kézkörmeim is díszt kapnak.

Felkészültem a nyárra.:)
A fenti tégely napvédővel elegy hidratálókrémet rejt (nekem keverték!:). A két Eucerint istenítem, szuperül megvédenek a napallergiától, előtte egy pokol volt a nyár. A naptejből van 25 faktoros is, de inkább biztosra megyek. A dm Sundance napozás utáni gélje a 98%-os aloe vera tartalom miatt érdekes nekem. Tegnap kipróbáltam, azt hittem, folyadék, nagyon meglepődtem a kilövellő zöld trutymón, de kellemesen hűsít, és nagyságrendekkel olcsóbb (1000 Ft) a méregdrága Aloe Firstnél, ami egyébként szuper cucc.

Egyéni szocproblem, de nem értem azokat az embereket, akik a rekkenő hőségben tetőtől talpig feketében járnak (nem a gyászolókról beszélek), és/vagy csizmában. Tegnap egy olyan srácot is láttam, akin vastag, kapucnis pulcsi volt. Én abszolút az időjáráshoz igazodom - ezért volt még egy hete rajtam hosszú szövetkabát -, tegnap, miután farmerrel és dzsekivel kicseleztem az Intercity fagyasztási vidorkodását, pólóban és sortban rongyoltam el a könyvekért, és elhoztam otthonról a kedvenc libegős szoknyámat. Majd követi a többi nyári cucc is, csak ahhoz, hogy elférjek a szekrénypolcon, haza kell vinnem néhány dolgot.

Update: a Sundance trutyi isteni száraz bőrre (mondjuk, epilálás okozta nyavalyákra), és egyes források szerint ekcémára is.

2014. május 17., szombat

Hajszőnyegszövők


Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők

Nagyon jó, egy másik könyvben felejtettem a jegyzetlapot, úgyhogy minden fejből fog menni, és az sem lesz túl sok.

Nagy elvárással kezdtem neki a könyvnek, bár emlékeztem arra, hogy a reputációja nem hibátlan, sok az elmarasztaló, fitymáló vélemény. Igazából csartak értékelése tartotta bennem a lelket, reméltem, hogy ha neki tetszett a kötet, nekem is bejön. Sajnos tévedtem.
Az egzotikus téma vonzott magához; egy bolygón hajszőnyegszövők élnek, akik feleségeik és lányaik hajából gyönyörű szőnyegeket készítenek, hogy azok mindenható uruk, a fényességes császár palotáját díszítsék. Sajnos (másodjára írom le ezt a szót, és sajnos valószínűleg nem utoljára) maguk a hajszőnyegszövők és kasztjuk, kultúrájuk háttérben marad, gondolom, az írói szándék és a szerkezet miatt. Minden novellának más a főszereplője, de a történet láncra fűzi őket, mert egy folyamatot mutatnak be, más aspektusból. Olyan, mint egy mozaik, a kis, apró darabkákból rajzolódik ki egyetlen kép - ami nagyon jól hangzik, de ez egy elnagyolt, randa mozaik, gyakorlatlan készítővel.
Szent meggyőződésem, hogy egy harcedzettebb, gyakorlottabb író sokkal jobban írta volna meg ezt az ötletet. Nem olvastam Eschbach-tól mást, és nem ismerem munkásságát, de ha nem néztem volna utána, hogy tíz díjat nyert, azt írtam volna, hogy nem igazán van otthon a sci-fiben, úgy éreztem, hogy csak dobálózik a szavakkal, itt egy űrhajó, ott egy galaxis, de csak dísznek, igazából ha kihagyta volna a sci-fi vonatkozást, amiből egyébként is kevés van, számomra sokkal elfogadhatóbb lett volna.
Ám nemcsak azt éreztem, hogy Eschbach gyenge sci-fi író, hanem azt is, hogy gyenge író. Olyan semmilyen ez a könyv, vagy két hete olvastam, de alig emlékszem rá, csak a rosszallás meg a képzeletbeli fejcsóválás maradt meg belőle. A szereplők egydimenziósak, az indítékok, konfliktusok elnagyoltak és rengeteg a
felesleges jelenet, pl. minek kellett az a szerelmi szál a végére, ami ráadásul homlokegyenest ellentmond egy korábbi novellának? A Keserű viszontlátás volt a mélypont, semmi köze az eseményekhez és iszonyat kiábrándító a befejezése. Jaj, és a nevek, elég idétlennek találtam őket.

Volt egy, egyetlen egy momentum, érzelem vagy mi a fene, aminél azt éreztem, igen, ezzel lehetett volna valamit kezdeni: a dráma. A tönkretett emberi életek, a borzalmas, hiábavaló áldozatok - és mindezt miért?... Néha úgy érzem, a legszörnyűbb események mind a végtelen emberi kicsinyességből születnek, és pusztítás és fájdalom jár a nyomukban. Ezt pendítette meg bennem az első és az utolsó novella, amelyek ügyesen keretbe foglalják a történetet - tessék, írtam egy pozitív dolgot is a könyvről. Sajnos csak ennyit adott nekem.

Ui.: a szöveggondozás a megszokott Galaktika-minőség, könnyen lehet, hogy ez is hozzájárult a rossz olvasmányélményemhez.

Eredeti cím: Die Haarteppichknüpfer
Kiadó: Metropolis Media
Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordította: Varga Csaba
Ár: 2670 Ft


2014. május 15., csütörtök

A szél árnyéka

"... a könyvben, mint egy tükörben, újra felfedezhetjük mindazt, amit legbelül hordozunk."


Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Ma láttam a Libri kirakatában a hirdetést, hogy "Azt olvasok, ami vagyok" (vagy valami ilyesmit). Eszembe jutott, hogy ezzel a mottóval fogom kezdeni A szél árnyékáról írt postot, mert van pár könyv, amire ez tökéletesen igaz, és Zafón regénye ezek közé tartozik. Szinte minden elolvasott könyv átformál bennem valamit - információval gazdagít, tágítja a látókörömet, megváltoztatja néhány gondolatomat -, de vannak olyanok, amelyek annyira önazonosak velem, hogy a részeimmé válnak, az éntudatom alapköveivé.
A szél árnyéka a felnőtt(ebb) énem egyik oszlopa. Érzelemdús emlékek fűznek hozzá, és rengeteg tulajdonságomat visszatükrözi (vagy én tükrözöm vissza a könyvet?).

Amikor elkezdtem olvasni, azt reméltem, hogy elkap az otthonosság érzése, mintha hazaértem volna. Hát, nem ez történt - majdnem olyan volt, mintha egy ismeretlen könyvet nyitottam volna ki, ami nem meglepő, hiszen 2008-ban olvastam. Ráadásul azon zizegtem, hogy szeretni fogom-e ennyi év elteltével, vagy akkorát változott az ízlésem és én magam is, hogy utálkozva félrehajítom. De amint nyugodt környezetbe jutottam, és a hangulat is biztosítva volt az ablakon szelíden dobogó esővel, minden a helyére került. Csak én és a könyv, meg Barcelona meséje.
A regény nem ugyanazt az élményt nyújtotta, mint hat évvel ezelőtt, a korlátlan rajongáshoz képest árnyaltabb lett a véleményem - az más kérdés, hogy melyik a jobb választás, megőrizni az eredeti élmény patinás emlékét, vagy leporolni azt. Sokan azt róják fel hibának, hogy semmi különleges nincs a történetben. Az újraolvasásnál rájöttem, hogy tényleg nem nagy kunszt, egy srác nyomozása egy ritka könyv írója után, közben megismerkedünk a fiúval, Daniellel, és a régmúlt kísértetein keresztül belepillanthatunk a történelembe, miközben Daniel élete egyre inkább az íróéra kezd hasonlítani, és felmerül a kérdés, hogy ugyanaz lesz-e a sorsa. Szerintem ennek a könyvnek a szeretete érzésre megy. Süt belőle az író könyvek és Barcelona iránti hódolata és a jó emberismeret - a figurái élnek, úgy, ahogy mi. Mosolygunk Fermín cirádás szóvirágain, a lódításain és aggódunk érte, mert a teste tele van égési sérülésekkel. Szánjuk az anyátlan, magányos Danielt, aki csak magára számíthat meg a tiszta szívére, mint a mesebeli legkisebb fiú. Olvasás közben az jutott eszembe - ami első olvasásnál nem tűnt fel -, hogy mennyire szerencsétlenek és nyomorultak ezek az emberek, főleg a múltban játszódó részek szereplői. Elragadta őket az élet egy táncra, amiről azt hitték, irányíthatják, de csupán véresre törték a lábukat és azóta se álltak talpra, valamennyien egy esemény, egy történés foglyai. Zafón ügyesen vegyíti a csupaszon realista emberi sorsokat némi misztikummal, hogy ne ábránduljak ki végleg az életből hogy egy, a gyerekkori izgalmat felidéző regényt olvassak.

Valami nagyon alapvető dolgot mozgatott meg a lelkem mélyén ez a könyv. Olyan, mintha a részem lenne, a személyiségem egy vetülete, a vadromantikus énemé, ami szereti a régi házakat, a gótikus hangulatot, az őszi reggeleket. Csak ezzel az évszakkal tudom párosítani a könyvet, pedig havazik is benne, mégis, az a melankolikus felhang, ami az elmúlás szagát hozza magával, faleveleket táncoltat a barcelonai utcaköveken és ködöt lehel a háztetők fölé, teljesen uralja a könyv hangulatát.
Kicsit ironikus volt, hogy amennyire zsibongtak az érzéseim a könyv elején, annyira hiányzott a történet a befejezése után, olyan erősen vágytam visszatérni, hogy néhány napig képtelen voltam elkezdeni egy új könyvet.

Eredeti cím: La Sombra Del Viento
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2005
Fordította: Vajdics Anikó
Ár: 2980 Ft
Az író honlapja

2014. május 13., kedd

Fecnik 5.

Annyira kitört rajtam az introvertáltság, hogy még bejegyzést sincs kedvem írni, úgyhogy kirakom ezt a régóta hízó piszkozatot. Jesszus, néhány könyv még tavalyi.:D


Alma H. Bond: Ki ölte meg Virginia Woolfot?
Mivel nem értek a pszichológiához és csak három könyvet olvastam Ginny nénitől, vajmi kevés okosat tudok mondani a könyvvel kapcsolatban. Tetszett, hogy Bond mindössze hipotéziseket állít fel bizonyos témákkal kapcsolatban és hogy a művein keresztül próbálja értelmezni az írónő viselkedését, lelki alkatát és öngyilkosságát. Itt-ott színpadiasnak éreztem a stílusát, és eleve a címet, továbbá a magyar kiadásnak nem ártott volna még egy átfésülés, de ezekkel együtt is pozitív az olvasmányélményem.



Charles Dickens: Karácsonyi ének
Nem vagyok híve az olvasmányok aktuális helyzettel való összehangolásának, de a Karácsonyi ének is olyan könyv, amit egyszer illik elolvasni, ráadásul rövid és nem is rossz. Nem fogom minden évben újraolvasni és nem lesz a kedvencem, de elnyammogtam rajta.





Finy Petra: A fűszerkatona
A Molyon láttam meg Szegedi Katalin egyik, a mesekönyvhöz készült illusztrációját (itt többet is megnézhettek) és ment a parancs az agyamnak: kell. Legnagyobb meglepetésemre PuPillától megkaptam karácsonyra ezt a gyönyörűséget, rögtön el is olvastam. Hét földrész meséi szerepelnek a kötetben, van köztük szép, szomorú és vidám is. Hahh, kell az összes ilyen mesekönyv nekem!




George R.R. Martin - Jonathan Roberts: The Lands of Ice and Fire
A kedves egyik karácsonyi ajándéka, esküszöm, hogy nem voltam tudatában az ISBN-számnak! Karácsony környékén "elolvastuk" ezeket a szép, nagy térképeket, ahogy elnézem, az összes fontosabb helyszín kapott egy-egy térképet.






Carlos Ruiz Zafón: The Rose of Fire
Na, ez már idei olvasmány.:) Pár oldalas, Zafón-hangulatú mese, tovább fokozta az újraolvasás vágyát. Az Amazonról ingyér le lehet tőteni.







Ljudmila Ulickaja: Történetek állatokról és emberekről
Avagy nagyon emberi viselkedést mutató állatokról. Jobban tetszett a második kötetnél, kevésbé találtam sötétnek a hangulatát... meg, khm, jobban szeretem az állatokat, az tény. Az első mese eszembe juttatta az egyik gyerekkoromban látott mesét, az volt a címe, hogy Téli mese.





Ljudmila Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről
Inkább életképek voltak számomra, mint mesék. Jellegzetes, orosz életképek, olyan áttetsző szomorúság szövi át, ami Ulickaja sajátja, ha mesét ír, ha regényt.







Ursula Jones - Sarah Gibb: A királykisasszony, akinek nem volt birodalma
Első látásra beleszerettem. A rajzok gyönyörűek, a mese nem bugyuta, és még humora is van. A Könyvfeszten alig bírtam megállni, hogy ne vegyem meg.






Kieg. megj.: a blogspot megint nem engedi kirakni az összes címkét, így a kiadókat kénytelen voltam lehagyni.

2014. május 9., péntek

Flavia de Luce és a túrós halálpite

Egy megjegyzés: a post címe nem spoileres.

"Az egyik pillanatban az arca olyan volt, mint a középkori térképeken a szeleket megszemélyesítő figurák fölfújt arca, a következőben pedig beesett, mint egy lókereskedőé."

Alan Bradley: De mi került a pitébe?

A megjelenése óta roppant kíváncsi voltam erre a regényre. Régi kastély, lökött(nek tűnő) család, kémia - igen, én vagyok az a nemnormális, aki bölcsész létére imádta a kémiát -, méregkeverés és egy gyilkosság - hatásos összeállításnak tűnt.
Jóformán az az egy problémám volt, hogy a szerző nagyon mellélőtt Flavia életkorával; egy tizenegy éves kislányról van szó, de néhány, erre vonatkozó szótól eltekintve semmi nem utal rá, hogy csupán egy kiskamasz. Nem korát meghazudtolóan okos és talpraesett, hanem egy felnőtt, akinek tévedésből elírták a korát. Ha az érettsége csupán abban nyilvánul meg, hogy mérgeket kotyvaszt (és néha robbant) egyik rég halott őse laboratóriumában, elfogadtam volna a koraérettségét. De nem, Flavia felnőtt ember - pontosabban az egyetlen felnőtt ember a környezetében. Apja, az exezredes egész nap a dolgozószobájában kuksol és a bélyeggyűjteményét nézegeti, az egyik nővére ki se dugja az orrát a könyveiből, a másik álló nap zongorázik vagy a tükörképét bámulja. Természetesen a három lány konstans módon szívatja egymást, de azon nagyon megütődtem, hogy az apa fikarcnyit sem foglalkozik velük. Biztos az öregedés miatt van, de egyes ifjúsági regények felnőtt szereplői (pl. Adrian Mole kedves szülei) totál kiakasztanak. Amikor néhány éve újra olvastam gyerekkorom kedvenc regényét, G. Szabó Judit: Megérjük a pénzünket! c. pöttyös könyvét, ugyanez volt a helyzet. Flavia tényszerűen és minden fájdalom (?) nélkül kijelenti, hogy nem szereti senki. De, ott van Dogger, a kertész, aki a háborútól idegileg teljesen kikészült, rohamai és emlékezetkiesései vannak. És persze Flavia az, aki folyamatosan nyugtatgatja a férfit, és nem, egyszer sem ijed meg vagy szalad el sikítva egy felnőttért.
Ráadásul belekeveredik egy szövevényes bűnténybe, és mivel ő a főszereplő, nem kerül ki az események sodrásából, sőt, nyakába kapja a piskótáit, és nyomozni kezd. A történet a klasszikus krimimintát követi, és a végét tekintve jutottam el odáig, hogy nagyon erőltetett, egy tizenegy éves gyerek nem így viselkedik, és a felnőttek sem így viselkednek vele. A testvéreit kivéve mindenki úgy tekint rá, mintha egy legalább 18-20 éves nő volna - még a rendőrfelügyelő is.
Nagyon sajnálom, hogy ennyire hiteltelen volt a dolog, mert ezt leszámítva szabványos, kellemes krimit olvashattam, nagyon angol hangulattal, teázással és keksszel, meg egy Gladys nevű biciklivel. A gyerekkoromban látott Harriet, a kémre emlékeztet a regény, csak itt jóval nagyobb a tét, mint egy ellopott napló. Nem bántam meg, hogy elolvastam, direkt egy fáradtabb időszakra tartogattam, amikor jólesik egy-egy lazább könyvet olvasni. Viszont nem valószínű, hogy a folytatásokra benevezek.

Ui.: a könyvben elég sok az elgépelés, és az idézeteknél kategorikusan elhagyták a lábjegyzetet.

Eredeti cím: The Sweetness at the Bottom of  the Pie
Sorozat: Dream válogatás
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2013
Fordította: Lázár Júlia
Ár: 3000 Ft

2014. május 4., vasárnap

Virginia Woolf arcképe

"Rendkívül elégedett volt, hogy pénzt tudott keresni, a pénzét pedig szerette olyan kézzelfogható dolgokba fektetni, amelyek megszépítik az életet. Sohasem szűnt meg csodálkozni azon az alkímián, ahogy a képzelete szülöttei vázákká, székekké változnak: a Mrs. Dalloway-nek köszönhetően fürdőszoba épült Monk's House-ban, és két vécé is (az egyiket Mrs. Dalloway toalettjének hívták)."


Alexandra Harris: Virginia Woolf

Időről-időre előfordul velem, hogy egy könyvről szóló monologizálást jobban élvezem szóban, mintsem írásban végezni. Néha majdnem (de csak majdnem) megsajnálom a kedvest, mert ő az előadásaim rendszeres elszenvedője, a széles gesztusokkal és dugóhúzós hadonászással kísért szilveszteri alkoholmámoros szónoklatokról nem is beszélve. A Tündérföld 2. stáblistáját egyelőre megúszta (mert még nincs a birtokomban a könyv), helyette Virginia Woolfról meséltem neki és hosszas értekezést folytattunk a jellegzetes angol lófejről fejformáról. Minden tiszteletem és csodálatom az írónőé, de ahogy lapozgattam a könyvben lévő képek között, mindenütt lófejek virítottak. Az angolok nagyon átkozhatják valamelyik termékeny skandináv ősüket.
[Ha esetleg valaki még nem jött volna rá: ebben a postban a szóbeli csacsogást ültetem át betűkre, ékezetekre és egyéb írásjelekre. Persze, lehetne mondani, hogy általában ezt csinálom. Néha szeretnék olyan feszes, analitikus recenziókat írni, csöppnyi személyes motívummal, mint ilweran vagy entropic, de érzésem szerint igen ritkán jön össze. Helyette vannak lófejek, kapcsos zárójeles széljegyzetek és ordenáré hülyeségek, mint a Mrs. Dalloway fenséges kalapjára szerelt minikamera.]

A kedves egyszer megkérdezte tőlem, miért szeretem annyira Virginia Woolfot. A komplett minielőadástól megkímélem azt a pár embert, aki elolvassa ezt a postot (teljesen hihetetlen, de a Molyon tizenhatan csillagozták az olvasásomat), inkább elmondom, mit érzek. Kedvelem őt - ahogy Romain Garyt, Márquezt vagy Capotét -, mint írót és mint embert is, és Alexandra Harris még közelebb hozta hozzám. Szeretem az érzékenységét, a nyitottságát, azt, ahogy visszatükrözi a világot az írásaiban. Szeretem az ironikus, csipkelődő humorát, az itt-ott felvillanó derűt, a hihetetlen intelligenciáját.

Kezdetben az életrajzi kötet hiányosságának tartottam, amiért szinte semmit nem ír Woolf magánéletéről, a házasságáról, kapcsolatairól. Aztán rájöttem, hogy csak azt közli, ami biztos tény, vagy ami hellyel-közel az, a spekulálást, hipotéziseket meghagyja másoknak. Olyan sok kép él VW-ról, annyian sajátították ki, pusztán azért, mert elolvasták a regényeit, a leveleit, naplóit, esszéit. Elképesztően termékeny szerző volt, több művet írt párhuzamosan, mert mindegyik más volt, az egyik kikapcsolta, a másik kihívás volt számára; leesett az állam, amikor azt olvastam, hogy az Orlando az "író vakációja" volt. Képzeljétek el: Woolf befejezi A világítótornyot, aztán "gyorsan, jókedvűen szeretett volna írni valamit", és néhány laza csuklómozdulattal létrehozza Orlandót. Az Orlandót, basszus. Később ugyanez történik a Flush-sel, A hullámok és a Felvonások között után és a festő Roger Fry életrajza előtt. A Flush egy spánielorr fekete fricskája, egy kutya életrajza, még ha az a kutya Elizabeth Barrett-Browningé is. A változatossága a sokadik dolog, ami elbűvöl Woolfban - a felsorolt művek miatt, úgy érzem, nem kell magyaráznom, miért.
De a kép sosem lesz teljes, mert egy élő embert nem helyettesíthet több ezer leírt szó. Miután ezt kimatekoztam magamnak, nagyon hálás voltam Harrisnek, amiért a tényekre szorítkozott - Alma H. Bond: Ki ölte meg Virginia Woolfot? c. könyvével pont az ellentéte volt a problémám, a rengeteg hipotézis és önkényes képalkotás -, és mégis annyi arcát mutatta meg Woolfnak. Bond egyfolytában azt hangsúlyozza, mennyire megviselték Virginiát a rohamai és az őt ért traumák, Harrisnek viszont a kezdetnél is már a hangvétele; valószínűleg mániás depressziós volt, de már sosem derül ki, pontosan mi volt VW problémája. Nem a szenvedő, hanem a harcos arcát mutatja meg, aki megpróbálta elpusztítani a betegségét, az írás javára fordítani a "csendkorszakait", és pontosan tudta, mennyire veszélyes az állapota - mindez levél-és naplórészletekkel alátámasztva. Szerintem mindenki kialakít magának egy képet Virginia Woolfról, de a Harris által megrajzolt portré nekem jobban tetszik, mint Bondé. Az egész könyve szembemegy a sztereotípiákkal, az Utószóban meg sorra cáfolja őket. Nem vonja le azt az egyértelmű következtetést, hogy a háború miatt lett öngyilkos, és a könyve tele van az idősebb Woolfot ábrázoló fotókkal, nemcsak George Beresford fényképe díszeleg benne - amin Virginia még húsz éves. Lehet, hogy ezen a képen a legszebb, de ez árulja el a legkevesebbet róla.
A meghökkentőnek ható tulajdonságok közé tartozhat az írónő humora is. Három napja azon röhögök, hogy szerinte Lady Ottoline Morrell "pontosan olyan volt, mint a vitorlát bontott spanyol armada".
Tényleg állati jó a ruhája. Vicomte nincs annyira elbűvölve tőle, szerinte erőszakosan előreugrik az alsó ajka, civakodó típusnak tűnik. Amúgy neki is lófeje van.
Kapaszkodjatok meg, de Virginia Woolf nem homályos, magas irodalmi műnek szánta az írásait, hanem olyasvalaminek, amit szórakozásból olvasnak az emberek. Olyan, mintha ő maga is arra biztatna, hogy ne totemizáljuk az írásait. Rengeteg recenziót írt és két kötete is megjelent Az átlagolvasó (The Common Reader) címmel, ami magyarul sajnos nem jelent meg.
"Azt szerette, ha az esszéi úgy hangzanak, mint egy beszélgetés az olvasóval, és néha valódi párbeszédeket kreált, mint például a Walter Sicker: A Conversation (Walter Sickert: Egy beszélgetés) című írása esetében, 1933-ban. Nem mondta el az embereknek, hogy mit kell gondolniuk egy könyvről, és ez a forma megszabadította őt a gyűlölt magabiztosságtól. Jobban szeretett hangulatot ébreszteni, és azt felmérni, mit őriz meg az emlékezet, amikor az olvasó már letette a regényt."
A végére hagytam egy abszolút  szenzációhajhász, felszínes dolgot: az idézetben említett Walter Sickert az egyik lehetséges Hasfelmetsző Jack-jelölt. Patricia Cornwell amerikai krimiíró (A Scarpetta-könyvek szerzője) egy vízjelre alapozza a gyanúját. A kutatásba rengeteg energiát és pénzt ölt, megvásárolta a festő jó pár képét és a gyilkos leveleit is megvizsgálhatta. A nyomozását természetesen meg is írta, magyarul Egy gyilkos arcképe címmel jelent meg. Régen olvastam, csak arra emlékszem, hogy olvasmányos volt, bár úgy álltam neki, hogy regényt fogok olvasni. A Konteón részletes cikket lehet olvasni az egész esetről.
Persze az, hogy igaz-e vagy sem az elmélet, sosem fog kiderülni, de végigfutott a hideg a hátamon, amikor arra gondoltam, hogy Virginia Woolf együtt bulizhatott a Hafelmetszővel.

Alexandra Harris írása nagyon jó kis kötet, precíz, mégis olvasmányos, afféle útmutató kalauz mindenkinek, aki szeretné jobban megismerni Virginia Woolfot. Módszeresen végigveszi az életét és a műveit, a tényekre szorítkozva,  és nem akarja az írónőt beskatulyázni, hanem a sokoldalú egyéniségét kívánja bemutatni. Különösen jó kezdés lehet ez a könyv azok számára, akik félnek Woolf műveitől vagy nem találják vele a közös hangot. Nagyon örülök, hogy a General Press megjelentette ezt a könyvet a sok romantikus könyv között, szép, igényes kiadás, jó fordítással. A meghagyott eredeti címért különösen hálás vagyok.

Eredeti cím: Virginia Woolf
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bánki Vera
Ár: 3200 Ft

2014. május 3., szombat

Tükörlabirintus

"Az ember nagyon könnyen azt képzelhette, hogy a nap, London napja csak most kezdődik igazán. Ahogy egy nő veti le sima, nappali vászonruháját, fehér kötényét, hogy kékbe öltözzön, gyöngyöket rakjon fel, úgy vetkőzött-öltözött a nap is; kendő le, tüll fel, estére készült, s ahogy egy nő örömmel sóhajt fel, ha szoknyáját földre engedheti, így vetette le magáról, boldogan, a nap is a port, forróságot, színeket. Az utcák forgalma ritkult; személykocsik surrantak-suhantak, felváltván a zötyögős-lármás teherautókat; és a sűrű lomb közül itt-ott erős fény villant elő. Visszahúzódom, mintha ezt mondta volna az alkonyat, és elsápadt, szökni készült a szállodák, lakótömbök és áruházak cirádás oromzatai-kiszögellései között-fölött; elsápadok, kezdte, eltűnök, de London hallani sem akart erről, bajonettjaival utánaszúrt, odaszögezte az éghez, így kényszerítette, hogy ott legyen, részt vegyen az éjszakai dáridón."

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway

Majd ő elmegy, és megveszi a virágokat, mondta Mrs. Dalloway.

Ahányszor eszembe jutott ez a mondat az elmúlt hét során, annál szebbnek és tökéletesebbnek érzem, holott meglehetősen hétköznapi. Ismételjétek el magatokban háromszor, és ráéreztek a ritmusára. Olyan, mint egy varázsige. (Ugyanakkor szerfelett pimasz is; adott a világirodalom egyik legtotemizáltabb legjelentősebb regénye, és így kezdődik. Szinte a pofámba röhögött, de ennek is megvan a maga jelentősége.)
Mégis, a maga köznapiságában sikerült elérnie azt, amit John Scalzinak a saját bombasztikus, amerikai módján: fogott engem és odaragasztott az olvasóhelyemhez, a kanapé sarkához.
(Tudom, rettenetes szentségtörés egy pontban összehozni egymástól oly különböző regényeket, de annyira élvezem.)
Ez volt az első komolyabb mű, amit Woolftól olvastam - a strandon befalt Felvonások közöttet nem számolom bele, nem volt éppen alkalmas pillanat -, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy tudatosan készültem rá. Első nekifutásra nem jártam sikerrel, aztán rájöttem, hogy ha nem agyalok a jelentésen, a szerkezeten, az életrajzi vonatkozásokon meg ilyesmiken, akkor jól elvagyunk egymással, én és a regény.
Olyan érzés volt olvasni, mint felfeküdni a hullámokra. Gondolatok tengere ez a könyv, ami úgy indul, hogy egy előkelő társasági hölgy elmegy virágot venni az estélyéhez, ami a sokadik a sorban, nincs benne semmi különös. De a nap, amely alatt játszódik a történet, egyedülálló - ahogy mindegyik más is. Olyan nincs, hogy semmi nem történik.
"Nyugalom árasztotta el, elengedettség, elégedettség, ahogy tűje, a selyemszál könnyű kis megfeszülése, ellenállása ritmusára, összehúzta-gyűjtötte a ráncokat, lazán az övhöz erősítette. Így torlódnak meg a hullámok is egy nyári napon, átbuknak, elperegnek; újra felgyülemlenek, elperegnek; az egész világ mintha azt mondaná: »Ez minden« - egyre hatalmasabban, míg a napon fekvő testében a szív is átveszi tőle s azt mondja: »Ez minden.« Ne félj, mondja a szív. Ne félj, mondja a szív, terhét valamiféle tenger árjára bízza, mely együtt sóhajt, nyög valamennyi bánatért, megújul, újrakezd, összegyűjt, hullni hagy. És már csak a test fülel a tovazümmögő méh zajára; a hullámtörésre, a kutyaugatásra, a távoli-távoli kutyaugatásra."
Kicsit úgy éreztem, mintha Mrs. Dalloway kalapján egy mini kamera lenne elrejtve. Széles körképet kapunk az utcáról, az üzletekről, az emberekről, az adott nap "lelkiállapotáról". Az égen feltűnik egy repülő és ez jó pár embert összeköt, akinek belepillantunk a gondolataiba - bekezdésenként váltakozva, tagolás nélkül. Ekkor kezdődhet el az, hogy az olvasónak tyúkszem nő az agyára, de ha ellazítja az izmaimat, és elismeri, hogy az emberek gondolatai pont ilyen szeszélyesen kanyarognak, akkor nem lesz tyúkszem. A későbbiekben kicsit szűkül a látótér, de a megmaradt pár szereplő fejében is olyan járkálni, mint egy tükörlabirintusban. Woolf életszemléletének része, hogy egy ember nem lehet "ilyen" vagy "olyan", nem lehet egyetlen címkével elintézni, és ezt mutatja meg Clarissa alakjában, egyetlen negatív hősében - részben ő az a társasági hölgy, aki az írónő lehetett volna. És Ő Septimus is, a lelkileg megroppant háborús veterán, akit az átélt borzalmak tönkretettek.

Rettenetesen tartottam a fordítástól, de vagy Tandori-kompatibilis vagyok, vagy ez a munkája a jobbak közé tartozik. Mivel nem olvastam az eredeti művet, nem tudom pontosan megítélni a dolgot, de nem éreztem nyakatekertnek, kifacsarodottnak a mondatokat, és még a fonalat se veszítettem el (mivel világéletemben szerettem a hosszú mondatokat, ez annyira nem meglepő).

Szép, érzékeny könyv a Mrs. Dalloway, a formája brilliáns, de ha csak magát a történetet nézem, akkor is szuper. Tényleg érdemes egyhuzamban olvasni, és nem a metrón zötyögve, munkába menet. Nála nem lehet kapkodni, egyfajta töprengő, magába fordult hangulat szükséges (ill. nálam ez kellett), hogy elkapjuk a ritmusát.

Eredeti cím: Mrs. Dalloway
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Tandori Dezső
Ár: 3000 Ft