2014. április 6., vasárnap

A szerelemről és más démonokról

"»Milyen szomorú, hogy van még olyan öngyilkosság, amit nem szerelemből követnek el.«"

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Egy szál rózsával emlékezzen rám.

Márquez regényei olyanok nekem, mint egy-egy testre szabott ruha. Pontosan követik a testem - ill. a könyvek esetében az elmém  - kanyarulatait, megnyugtatóan elrejtik azt, ahol a harmónia megbomlik, kihangsúlyozzák azt, ami szép, egy kiegyensúlyozott képet alkotva, ami engem ábrázol. A Szerelem a kolera idején is ilyen. Hülyén hangzik, de mintha Márquez nekem írta volna, akárcsak a Száz év magányt. Példának okáért ott van a hömpölygés, más néven a kitérő. Ha Victor Hugo vagy Jókai csinálja, vagy idegbajos leszek, vagy álmos, esetleg rettenetesen unatkozom (de általában az összeset egyszerre művelem), de Márquez olyan stílussal műveli, hogy ötven oldalon keresztül is szívesen olvasnék a folyami hajózásról. Mintha olvasás közben végig szieztáznék; ebéd után vagyunk, a perzselő hőségtől megvédő hűvös házban, a kanapén vagy az ágyon végig nyúlva, és lecsukódó szemmel hallgatom a legújabb történetet, a legújabbat, a legősibb dologról: a szerelemről.
Alighanem ez a legrejtélyesebb valami a világon. Elvileg csak hormonokról meg ösztönökről van szó, és a mögöttes lelki okokat nagyon sokáig lehetne elemezgetni, de ez nem az a post lesz, továbbá nem is az én területem, szóval maradok a bűvös megközelítésnél.
A szerelemnek nagyon sokféle fajtája van. Előfordul, hogy úgy fejbe kólintja szerencsétlen áldozatát, hogy élete teljesen az élménye alá rendelődik. Mint "a baljós ábrázatú és vámpír-esernyős" Florentino Arizáé. Vegyes érzelmekkel viseltettem iránta, egyszerre találtam rokonszenvesnek és szánnivalónak ezt a szerencsétlen, drága embert, akit rozsdás vasláncként húz vissza képtelen, monumentális szerelme.
Van, hogy a szerelem később jön. Juvenal Urbino doktor egyáltalán nem szerelmes Fermina Dazába - megtetszik neki a lány büszkesége, nyakassága. Makacs, mint egy öszvér, mondja róla az apja, és igaza van. Fermina impulzív, karakán nő, olyan, aki, történjék bármi, uralja önmagát és az életét. Látszólag nem illik Urbino doktorhoz, és nemhogy nem szereti, annyira rühelli, hogy a szobavécé tartalmát a fejére akarja borítani! Mégis van közöttük valami, az érzelmek meg a fene tudja, minek az összhangja, ami miatt tökéletesen kiegészítik egymást, és kifelé akkor is harmonikus párosnak tűnnek, amikor válságban van a kapcsolatuk. Igazából egy kapcsolatnak, házasságnak a működéséhez több kell, pusztán a szerelem nem elég, és az ő esetükben megvan ez a plusz. Megvívják a saját kis harcaikat, és megtanulják, hogyan lehet együtt élni, mert a szerelem a legbonyolultabb és a legegyszerűbb dolog a világon.
"A spanyol uralom alóli felszabadulás, majd a rabszolgaság eltörlése meggyorsította a tisztes hanyatlást, amelybe Juvenal Urbino doktor beleszületett, és amelyben felnőtt. A hajdani nagy famíliák csöndben sorvadoztak ütött-kopott erődjeikben. A macskaköves utcák kaptatói fölött, melyek valaha a háborús időkben vagy a kalózok partraszállásakor oly nagy szolgálatot tettek, az erkélyekről gaz ömlött lefelé, de az épségben megőrzött házak meszelt falain is réseket ütött, és délután két órakor csak a szieszta félhomályából kiszűrődő bágyadt zongorahangok árulkodtak arról, hogy a falakon belül emberek élnek. Odabent, a tömjénillatú hálószobák hűvösébe visszavonult nők úgy óvták magukat a naptól, mint valami szégyenletes fertőzéstől, és még a hajnali misén is mantillával takarták el az arcukat. Lassú, nehéz szerelmeik voltak, amiket baljós jelek árnyékoltak be naponta, és végeérhetetlennek látszott az élet. Alkonyatkor, az átmenet nyomasztó pillanatában húsevő szúnyogok vihara szállt föl a mocsárból, és egy emberi ürülékszagot hozó langyos és bús fuvallat fölkavarta a lelkek mélyén a halál bizonyosságát."
Tetszett, hogy Márquezben volt elég merészség a humor ábrázolásához, akár Urbino doktor renitens papagájáról (aki tollatlanul, ám élve átvészeli a húsleveses fazekat, és a fán vigyorogva a liberális pártot élteti), akár a házaspár szappanos civakodásáról van szó. Az utóbbi - amikor egy apróság miatti incidens eget rengető veszekedéssé fajul - annyira tipikus, annyira életszerű intermezzo, hogy a könyv olvasása közben végig arra gondoltam, mennyire jól ismerik az embereket az írók, és milyen pontosan, mégsem unalmasan vagy laposan adják vissza az életünket. Én amúgy Ulickaja-hősnő lennék.

Szerettem ezt a könyvet, igaz, egy rövid időre félre kellett raknom, mert túlságosan "elteltem" vele. Kicsit kevesebbnek érzem, mint a Száz év magányt, nem az a tomboló, zseniális őrület, ami a Buendíák sajátja, de ez egyáltalán nem baj, mert ugyanolyan élő, csak más. Történet a szerelem sokféle arcáról, arról, hogy mit tehet velünk és hogyan változtatja meg az életünket, miközben egy kis téren a kavargó, sárga falevelek árnyékában nézzük a szerelmünket és a jázminillatú, langyos éjszakában hallgatjuk a hegedű magányos szerenádját.

Ui.: kevés köze van a történethez, de nem bírom magamban tartani, hogy nem olvasóként, hanem nőként agyf***t kaptam volna Juvenal Urbinótól. Tökéletes férfi volt, morgott, ha nem varrták fel az ingére a leesett gombot, folyamatosan háborgott, amiért a forró étellel megégette a száját (grrrr!!!!). Méghogy a kamillateának ablaküveg-íze van! Habozás nélkül az arcába löttyintettem volna és felordítok, hogy "Szarok én az ablaküvegre!" (Fermina Daza után szabadon.) Utálom ezt a hagyományos férfitípust, na.

Eredeti cím: El amor en los tiempos del cólera
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1996-tól 2011-ig bármelyik lehet
Fordította: Székács Vera
Ár: 2990 Ft

2 megjegyzés:

  1. Számomra kicsit csalódás volt a könyv, bár mindenképpen jobb, mint a filmes adaptáció. Tudom, hogy igazságtalanság összehasonlítani a Száz év magánnyal, de nem tudott úgy körülfonni ez a világ, így erős hiányérzetet keltett az előbbi zsenialitásával szemben. Még a szokásos, lehengerlő stílus ellenére is úgy éreztem, Márquez húzhatott volna belőle 200 oldalt.

    VálaszTörlés
  2. A filmről nagyon rosszakat hallottam, tényleg ennyire félresikerült?
    Ha egymás mellé kellene állítanom a kettőt, én is a Száz év magányt látnám "magasabbnak", a Szerelem... nem olyan zseniális. Az összehasonlítás elkerülhetetlen, de nekem még így se okozott csalódást.

    VálaszTörlés