2014. április 30., szerda

Most olvasom


Megkezdődött az eperszezon.

Hihetetlenül szolid április

Sok izgalommal nem tudok szolgálni az áprilisi zárásban, mert a könyvfesztes postban bemutattam a zsákmányok kétharmadát, de íme:

 John Scalzi: Szellemhadtest Jennifer Egan: The Keep Alexandra Harris: Virginia Woolf

A Vének háborújába annyira beleestem, mint ló a gödörbe, nem érdekelt engem a könyvtár meg a kölcsönkérés, beszereztem a folytatást. A The Keep a fesztivál 500 Ft-os belépőjéért cserébe vándorolt hozzám. Lehet, hogy szívni fogok vele, de nem lehetett otthagyni. Nem tudom, mikor kerül sorra, mert nemrég fejeztem be A szél árnyékát, úgyhogy a kísértettörténeteket egy kicsit hanyagolni fogom. A Virginia Woolf ajándék volt, már kb. a harmadánál tartok és nagyon tetszik.

Annyira örülök, hogy sikerült gatyába rázni az olvasásaimat és főleg a beszerzéseimet. Idén öt könyvnél járok, ebből kettőt már elolvastam és most nyűvöm a harmadikat. Tehát olyan könyveket szerzek be, amiket tényleg el akarok olvasni, és mondjuk nem hét év múlva.

Olvasni megint sokat sikerült, de ezekkel nem is olyan nagy kunszt.:)
  Imre Viktória Anna: Az Őrült Hold alatt Alessandro Baricco: Mr. Gwyn John Scalzi: Vének háborúja Frances Hodgson Burnett: A titkos kert
Ursula Jones: A királykisasszony, akinek nem volt birodalma John Scalzi: Szellemhadtest Virginia Woolf: Mrs. Dalloway Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Ljudmila Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről


A hónapot Serene új könyvével nyitottam, az ábrázolt világ tetszett, a főhősnő már kevésbé. Mr. Gwynnel nagyon nem találtunk egymásra, annyira, hogy még írni se volt kedvem róla. A Vének háborúja és a Szellemhadtest gatyába ráztak, annyira meglepően jólesett az első rész, hogy már most jó eséllyel pályázik az év meglepetése-címre. A titkos kert várólistacsökkentős olvasmány, kis cuki könyv. A királykisasszony, akinek nem volt birodalma egy nagyon helyes mesekönyv, gyönyörű, rokokóra hajazó rajzokkal, és még humora is van! A könyvtárban olvastuk el Nokedlivel, egyszer beszerzem a sorozat többi kötetével (Aranyhaj; A Szépség és a Szörnyeteg, és ősszel jön A királykisasszony, aki nem mehetett el a bálba) együtt. Az e havi embert próbáló olvasmányom a Mrs. Dalloway volt, fogalmam sincs, mit fogok róla írni. A szél árnyéka újraolvasás volt, az Ulickaja mesekönyv pedig közös esti olvasás vicomte-tal. Basszus, már megint el vagyok maradva egy rakás posttal, nem hiszem el...

A többiek:
Theodora
Horsegirl
katacita
Nita


2014. április 29., kedd

Szöszmentén

1. Talán a no.1 perverzióm, hogy imádok sokáig metrózni és közben olvasni. Felszíni közlekedés nem játszik, mert akkor kibambulok az ablakon és figyelek, mikor kell leszállni. Nem, metróval még nem mentem túl egy megállót sem, a figyelmem 1%-a ennek van fenntartva.
2. A pasim közölte, hogy lúzer vagyok.:D Péntek este be voltam zsongva a Könyvfeszt miatt, és láttam magam előtt, ahogy lecsapok a Jane Eyre eredeti nyelven (egyik nagy projektem, hogy angolul olvassak, meg úgy általában foglalkozzam az angollal), és megjegyeztem, hogy milyen menő, ha valaki idegen nyelven olvas, hát még ha az két nyelv vagy több. Erre vicomte közölte, hogy az nem menő. Ill. nem számít annak a szó köznapi értelmében. Ja, hogy úgy! Ezzel tisztában vagyok. Képzelhetitek, ma mennyire voltam lúzer, amikor metrózás közben Virginia Woolf életrajzát olvastam.
Nemrég új edzőterembe váltottunk bérletet. Modernebbek a gépek, tágasabb, nem a föld alatt van, tehát még friss levegő is jut, az árak is kedvezőbbek. Egyetlen hátránya van.
Az emberek.
Rengeteg a kigyúrt faszi - nem tőlük buktam ki, számukra láthatatlan vagyok és ez nekem tökéletesen megfelel - és a plázacica. Nem tudom, ez a kaszt mennyire jár edzeni, de az öltöző (fényesen kivilágított, teljesen átlátható helyiség) agyonszolizott, sovány/vékony nőkkel volt tele. Nekem még a szemöldököm is valódi volt, hát még a természetes bőrszínem, ami a sápadt és a fehér közötti skálán helyezkedik el. Továbbá se műkörmöm, se kilométeresre húzott szempillám sincs. A régi helyen még a recepciósok is átlagosan néztek ki, ja, és normálisan viselkedtek, főleg egy fiatal nő, akinek csak szőkére volt festve a haja, egy sima fehér pólóban és melegítőnadrágban osztogatta mosolyogva a törölközőket és a szekrénykulcsokat. Anno, az első alkalom után - ami az egykori tesiórák megaláztatásai miatt nem volt a legjobb élményem - kedvesen megkérdezte, hogy elfáradtam-e.
Kicsit sokkot kaptam, na. Legközelebb viszem magammal a Mrs. Dallowayt vagy a Javításokat, ne csak nekem legyen átmeneti identitászavarom és rossz közérzetem.

3. Majdnem elfelejtettem, mit akartam írni a második harmadik pontba, annyira elmerültem az emlékekben. Szóval, átalakítottam a várólistám, kb. 100 könyvet letöröltem róla. Az évekig halogatott olvasásnak az is a hátrányai közé tartozik, ha kinövöm valamelyik könyvet, pl. bármennyire tetszett annakidején a Leány gyöngyfülbevalóval, azóta se nyitottam ki azt a másik három Tracy Chevalier-könyvet, amit hirtelen felbuzdulásból összevásároltam az antikváriumban. Utáltam nézni a 240 elemű listát, ami a saját olvasatlanjaimat tartalmazza. Helyettük felpakoltam négy könyvet, így csak azok maradtak rajta, amiket akár most is szívesen elkezdenék olvasni. (Tudom, ultralúzer vagyok.) Most meg az "Esetleg" polcomat porolom le, másfél nekifutás után 357 könyv van rajta. Tkp. az egészet kitörölhetném.:D Többségében olyan könyvek szerepelnek rajta, amik valamilyen szinten érdekelnek, de ha soha nem kerülnek sorra, akkor sem történik baj. Olyan kurva sok könyv van.
Update: kitöröltem. És másnap reggel is vidámsággal töltött el a tény.


2014. április 28., hétfő

A Könyvfesztről nagyon csapongva

A könyves rendezvények nekem inkább a találkozásokról szólnak, mintsem a könyvekről. Az együttes tünetként jelentkező introvertáltságom, mizantrópiám és antiszociális lelkületem ellenére ilyenkor szeretek emberekkel összefutni, pl. Agathával (köszi a csokit!) vagy Gabye-val, akiket a folyamatos virtuális kontakt mellett évente kétszer látok, Könyvfeszten és Könyvhéten.:)
Állítólag az idei volt a leglátogatottabb Könyvfesztivál, nekem csak annyi rémlik, hogy kurva sokan voltunk, a Gabo és a Szandi közötti keskeny folyosó teljesen bedugult szombat délután. A helyzetet nem könnyítette meg, hogy a végén volt a Libri és annak 2+1-es akciója, meg a Líra, ahol szintén izgatott emberek zsizsegtek. Mi csak szombaton mentünk ki, rögtön a bejáratnál összefutottunk a Shanara vezette miskolci szekcióval - remélem, egyikőjük sem bánja, hogy így nevezem őket -, utána beszáguldottunk a fantazmós beszélgetésre, ahol összeszedtük a szokásos társaságot. A társalgás legérdekesebb és egyben legkínosabb pontja egy bácsi felszólalása volt, aki a saját könyvét ajánlotta. Vérciki volt.
Ezután a lányok elpárologtak Patrick Ness dedikálására, mi pedig végigjártuk a standokat, megmutattam vicomte-nak A királykisasszony, akinek nem volt birodalma c. bájos-vicces mesekönyvet (a könyvtárban olvastuk el Nokedlivel), nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne vegyem meg, de végül sikerült. Van a Könyvfesztnek -és Hétnek egy érdekes hatása; ekkor még azok az emberek is könyvet vesznek, akiknek egész évben eszükbe sem jut. Mindenki könyvet tartalmazó szatyrokkal jár-kel, a párás, fülledt levegőben az elégedettség érzése terjeng. Ez a hangulat minden alkalommal megcsap, és nagyon magamba kell szállni  ahhoz, hogy ellenálljak neki.
Ettől függetlenül nem távoztam üres kézzel. Amikor nagyban túrtuk a Librotrade 500 Ft-os kosarát, kezembe akadt Jennifer Egan: The Keep c. gótikus regénye, és a "mysterious castle" szókapcsolatnál eldöntöttem, hogy ez nekem kell, nem érdekel, hogy posztmodern, és esetleg szövegértési nehézségeim támadhatnak. Emellett Alexandra Harris Viriginia Woolf-életrajza is az enyém lett, köszönet érte. El se hiszem, hogy végre megjelent.
A többiek jobban eleresztették a gyeplőt, szegény pat különösen kiéhezett állapotban volt, és a "Megéri, vazze!" gondolatfüzér végig a feje felett lebegett - egyelőre ő a legesélyesebb a 20 km-es, vicomte által diktált tempóban megteendő büntetőtúrára -, az ajkán pedig üdvözült mosoly. Az első roham után lihegve összeszedtünk mindenkit és elvonultunk ebédelni a Finomító Kantinba, aminek az az egyetlen problémája, hogy kicsi, a kaja viszont finom és az árai is reálisak. Mi Nitával epres-spárgás tejszínes spagettit választottunk, málna-, ill. gyömbérszörp kíséretében, ő még édességre is benevezett.
A Millenáris területén, ebéd után, küzdöttünk az alváskényszer ellen és újfent megostromoltuk a standokat. Nem tudom, hányszor mentünk végig rajtuk, állatira elfáradtam, és sokakhoz hasonlóan elkapott a tömegiszony. vicomte dedikáltatta az új Ólomerdőjét, addig én letámadtam theodorát, mert még sose találkoztam vele, és igazán nem hagyhatott ki engem. Asszem, még ebéd előtt PuPilla a nyakamba ugrott, szerintem senki nem örült még nekem ennyire.:D Imádom ezt a nőt, állandóan nevet és ettől nekem is nevetnem kell.
Nem tudom, mikor léptünk le, talán öt óra körül. Kimerülten kerestünk egy italneművel és főleg ülőhellyel felszerelt presszót, nézegettük a könyveket, ittunk és beszélgettünk. Később befutott a sci-fi tagozat néhány tagja (kérdezzétek meg petamast, hány lány lakik a koliban), beszéltünk Connie Willisről, a menstruációról, a Fuck Me, Ray Bradbury című izéről [nem vagyok hajlandó belinkelni, mindenki keressen rá], nagy népszerűségnek örvendett egy ingyenes Galaktika és a helyes asszonytartás mikéntje.

Hú, ez nem is lett rövid, pedig a fene akart ennyit írni a Könyvfesztről, most az egész szféra úgyis ezzel van tele. Ezer bocsánat, hogy nem soroltam fel mindenkit tételesen, akivel találkoztam, remélem, a helyszíni öröm kárpótolt.

A többiek beszámolója:
theodora
makitra
Lobo
PuPilla
katacita


2014. április 25., péntek

Életem legfurcsább könyvei

Minden ember, akinek megvan az a különös szokása, hogy rendszeresen olvas könyveket, belefut néha egy-egy furcsaságba. Nekem egész sok összegyűlt az évek során. Néhányuknak hatalmas élményt köszönhetek, mások előtt évekkel később is értetlenül állok, hogy vajon mit akart üzenni a szerző. Egy biztos: exkluzív klubot alkotnak az olvasmánylistámon belül, és egyenként is olyan színes egyéniségek, mint egy véraláfutás.

Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a Teremtés növendékei
A Galaktika - sok más kiadványához hasonlóan - alaposan elbaltázta ennek kötetnek a magyar kiadását; a cím és a borító félrevezető, itt-ott sántít a fordítás és ráfért volna még egy kör korrektúra. Maga a történet azonban nagyon különleges; borzalmas és elbűvölő egyszerre, egy szörnyű, mégis csodás metamorfózis, ami velem is megtörtént, amíg a történetben éltem. Darabokra szedett, majd újra összerakott.
Szerencsére tavaly megjelent a második kötet (a borító már jobban sikerült), ami nem egyenes folytatása az előző résznek, tehát, akinek hozzám hasonlóan csak nagy vonalakban dereng Szaska története, ne habozzon nekiugrani az Arszen és a játék hatalmának. Én még idén szeretném elolvasni.

Robert Goolrick: Házasság céljából
Látszatra ez egy közepes könyv. Érdekes ötlet, közepes kivitelezés, de a szöveg mögött olyan indulatok feszülnek, ami egy darabig nem hagyott nyugodni, és még most is emlékszem rá.
Előfordul az ilyesmi.




Thomas Wharton: Szalamandra
Kezdetben gótikus hangulatú regénynek tűnik, titokzatos, fura találmányokkal teli kastéllyal, őrült gróffal, különleges kiadványokat készítő nyomdásszal, aztán átalakul valami mássá, amihez szégyen, de nincs meg a kellő filozófiai vagy bármilyen műveltségem.





Viktor Pelevin: T
Nagyon durva cucc. Pelevin évek óta érdekel, de ha nincs Tolsztoj, valószínűleg még évekig tolom magam előtt. Az még hagyján, hogy a gróf itt a keleti harcművészek izmos, harmincas éveiben járó mestere, van... á, össze se tudom foglalni.





Audrey Niffenegger: The Three Incestuous Sisters
Niffenegger már önmagában fura, hát még egyes könyvei! A Hollókisasszonyt sem tudom igazán hova tenni, de ezt a kötetet talán még annyira sem. Ráadásul semmi vérfertőzőt nem találtam benne...





Caitlín R. Kiernan: The Drowning Girl
Könnyen lehet, hogy nagy fába vágtam a fejszém - azaz az angoltudásom és az adott könyv nehézsége nincs szinkronban -, de Hanna írása annyira felcsigázott, hogy egyszerűen muszáj volt elolvasnom. Ismeritek ezt az érzést, na.
Van egy hátborzongató felhangja a könyv stílusának; az őrülettől való félelem, farkasok, sellők, öngyilkosok erdeje, a többször előkerülő gévaudani fenevad és Elizabeth Short halála, és persze Eva Canning. Extrán különleges könyv, nagyon összetett és nagyon talányos. Szívesen elolvasnám magyarul is, kár, hogy jóformán esélytelen a megjelenése.

Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága
Azt hiszem, még a fülszöveg is furának nevezi ezt a könyvet, a legtöbb olvasó ismerősömmel egyetemben, és igen kevés elvetemült ember van, akinek ráadásul tetszett - mint nekem. Az eleje tiszta Alice Hoffman, aztán átfordul egy enyhén depresszív fantasztikumba.




Angela Carter: A kínkamra és más történetek
Ezek a novellák nem furák, hanem bizarrok - az egy Csizmás Kandúr kivételével talán -, néhány egyenesen beteges, de érdekfeszítőek és hosszú oldalakat lehetne megtölteni az elemzésükkel.





Emily Arsenault: Az eltört teáspohár
Ennél a könyvnél bukik ki, hogy nem vagyok a csontvelőmig bölcsész, mert ez a legbölcsészebb krimi, amit valaha olvastam, véleményem szerint egy fölösleges plusz szállal megterhelve. Igazából újra kellene egyszer olvasnom, mert úgy érzem, nem éppen ezt kellett volna nyaralás közben olvasnom, ezért nem voltam rá vevő. A depresszív hangulata maradt meg, meg a katalóguscédulák poros illata.



Jeanette Winterson: Teher
Imádom a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? c. önéletrajzi regényét, de Winterson jelen postba illő könyve nem állt össze egységes egésszé. Túl élesen elválnak egymástól a mitológiai és az önéletrajzi elemek, majd érettebb fejjel újra kellene olvasnom.





Julio Cortázar: Fantomas a vámpírok ellen
Magamtól soha nem olvasom el, büntikönyv volt vicomte-tól. Nem nagyon néztem utána a háttértörténetnek, de azok alapján, amit tudok róla, még úgy is rendkívül fura könyvecske. És az a rengeteg betört ablaküveg...





Lavie Tidhar: Oszama
Állati depresszív élmény volt, önmagam elvesztése. Rosszul viselem az identitást megingató vagy azt lazán kezelő könyvek olvasását (pl. New York trilógia), mert az egyik legnagyobb félelmemmel szembesít. A regény befejezése volt a legfurcsább.





Mathias Malzieu: A szív mechanikája
Azt hittem, valami különcködő mese lesz, és annak is indul, érdekes nyelvezettel, de egészen másra fut ki. Nem tudom eldönteni, hogy a rocksztár író szándékosan alakította így a történetet, vagy csak kicsúszott a kezei közül.





Susanna Jones: A csendmadár
A legkevésbé furcsa regény került a lista végére. A kevés "japános könyv" egyike, amit szerettem olvasni, már nem is nagyon emlékszem rá, csak a különleges atmoszférája maradt meg bennem.






Nektek mi volt a legfurcsább olvasmányélményetek?

"Ez a legkülönösebb ház, ahol valaha ember élt."


Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

Az pedig tudott, hogy ház-gerontofíliában szenvedek, tehát, ha különös, titokzatos házról van szó, azt a könyvet előbb-utóbb szeretném elolvasni, A titkos kertre meg egyébként is kíváncsi voltam.
Az Indiában élő Mary szüleit elviszi a kolerajárvány, ezért a kislánynak az Angliában élő, különc nagybátyja lesz a gyámja. A Misselthwaite majorban lévő, száz szobás, kihalt ház, körülötte a varázslatos lápvidékkel hamar elvarázsolja a csúnyácska, mogorva gyereket; megismerkedik egy hozzá hasonlóan "pocsék természetű" öreg kertésszel és annak kedves vörösbegyével, a szolgálólány állatbűvölő öccsével és minden figyelmét leköti a titokzatos, befalazott kert, ahol tíz éve nem járt senki. Az elhagyatott ház is bővelkedik rejtélyekben; néha titokzatos sírás szűrődik be a folyosóról, rég halott rokonok komor arcképei függnek a falakon, az éjszakai viharok pedig hátborzongatóvá teszik a helyet.

Ez a könyv minden hozzám hasonló vadromantikus lélek szívét megdobogtatja; igaz, hogy régimódi ifjúsági regényről van szó, aminek tizenegy-két éves gyerekek a főszereplői, de olyan kellemes hangulata és bájos mondanivalója van, hogy teljesen lekötött a vonatút során. Az időjárás is az én kedvemben járt, hatalmas, szürke felhők árnyékolták be az aranyszínű naplementét, majd eleredt az eső, vidáman csapkodta az ablakot, szivárványt emelt a tájra, és még a vonat is zakatolt egy kicsit, hogy még autentikusabb legyen a helyzet.
Olvasás közben eszembe jutott az év elején olvasott Az elfeledett kert - amelyben szintén van egy fallal körülkerített kert, nem véletlenül - és a Jane Eyre, a ház nagyon emlékeztetett a hangulatára, rá is kívántam egy újraolvasásra.

[Ezt a könyvet Lobo 2014-es várólistacsökkentésére olvastam.]

Eredeti cím: The Secret Garden
Sorozat: Pöttyös könyvek
Kiadó: Móra
Kiadás éve: 1985
Fordította: Kopácsy Margit
Illusztrálta: Rényi Krisztina
Ár: nem nagyon lehet kapni ezt a kiadást, az enyém 1600 Ft-ba került a Bookline antikban

2014. április 18., péntek

Csillagközi invázió, azaz lőjük szét a világegyetemet!

Ez egy rendhagyó post lesz arról, hogyan csavarta el a fejemet ez a dög Scalzi - akinek majdnem olyan brutális feje van, mint Pelevinnek, és nem kicsi dolog versenyre kelni egy orosz posztmodern szerzővel -, mivel a világon mindent leírtak már a Vének háborúja-sorozatról, ráadásul szerény személyem csak gyakorlott túrórudi-pusztítónak nevezhető, rutinos sci-fi olvasónak viszont nem. Tehát, aki mélyintelligens elmélkedést vár Heinlein hatásától kezdve az intelligens idegen lényekkel való kapcsolatig, elgondolkozva az írástechnikáról, az ne folytassa az olvasást.
Bár, akinek ilyen elvárásai voltak, valószínűleg szélütést kapott a bekezdés végére.

Előfordul nálam, hogy hosszas ideig elmeditálok, mi is legyen a következő olvasmányom - roppant izgalmas kérdés, igen -, és a töprengés során több válasz felmerül. Az Őrült Hold alatt és a Mr. Gwyn után voltam. Valami egyszerű, férfias (ez volt a kulcsszó), szórakoztató regényre vágytam. Fél napos meditálás és a kedves őrületbe kergetése (ő tehet róla, nem én) után nagyon konkrét válasz született: a Vének háborúját akartam olvasni - hiába ajánlgatta vicomte Hrabalt (az neked egyszerű?!) és A fekete sereget, tudtam, hogy nekem ez kell és kész.
Király ez a könyv.
Több helyen olvastam, hogy Scalzi döbbenetesen túlértékelt, és lehet, hogy így van - boldog antiszociális könyvmoly vagyok -, de szerintem ez a könyv nagyon jól van összerakva. Elképzelem a fickó hörcsögfejét, ahogy a billentyűzet fölé hajol, leüti az utolsó betűt, és elégedetten hátradől. Tizenkét változatban sorakozik egymás alatt az első három mondat, és végre megtalálta a tökéletes verziót:
"Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe."
Ezzel a három mondattal elérte, hogy a kanapéra ragassza a seggem, és kb. a történet felénél eszméljek fel kábultan. Scalzi egy nagyon ősi ösztönömhöz nyúlt hozzá (nem, nem a lövöldöző kisgyerekhez, bár volt játékpuskám és imádtam a harmadik emeleti panel konyhájában matchboxokat ütköztetni egymásnak anya lába alatt): a csodálkozó, mesére éhes kisgyerekhez, aki még mindig ott van bennem, és remélhetőleg ott is marad. Elbújsz valami titkos helyre, ahol senki nem találhat meg, a felhúzott lábadnak támasztod a mesekönyvet és elmerülsz a csoda világában. A szemed tágra nyílik, lerágod a körmöd az izgalomtól és libabőrös leszel, amikor valami rettenetes következik.
Nagyjából én is ezt csináltam. Néhány órára elfelejtettem a világ minden nyűgét, beszippantott a Scalzi-féle igen ellenséges, káromkodásokkal teli és tesztoszteronban bugyugó világegyetem, multiverzum vagy mi a franc. Guilty pleasure, de imádom, ha egy könyvben rondán beszélnek, mert én is ezt csinálom, csak leszoktam róla, hogy néha civilizáltnak tűnjek. Néha felvihogtam, vagy inkább sokszor. Mondjuk a Parlamentnél lévő Petőfi-szobor mellett (nem is mertek utána fotózni, pedig az igen dekoratív pöttyös szoknyámban voltam). Istenem, de hülye ez a fickó. A Szellemhadtest végén, a Köszönetnyilvánításban azt írja Scalzi, hogy a kislánya szerint "Apu olyan uncsi lett". Athena, bocsi, de imádom, ha apu uncsi. Majd egyszer megérted.
Tulajdonképpen kabátkönyv ez a regény. Persze minden, csak nem pihepuha, hiszen non-stop lőnek meg ölnek benne. Menj a mittoménmilyen bolygóra vagy hova. Lődd szét az ellenséget, akkor is, ha csápos, ha háromcentis, ha őzikére hasonlít. Lődd szét, bombázd le, pörköld meg, különben ő öl meg téged. Vagy megesz, ami legalább olyan szar opció. A világegyetem végtelen, ellenséges és tele van agresszív, ronda dögökkel. Például az emberekkel.
És John Scalzi, amellett, hogy összerakott egy könnyed, vicces, mégis baromi jól működő sci-fit, még a mézesmadzagot is húzgálja, jobban, mint a szappanoperák ócska függővégei. Igen, én is bekaptam a horgot.

Egy könyvig bírtam, A titkos kert után azonban nem bírtam tovább - remélem, mindenki csodálattal adózik a változatos olvasmánylistámnak - muszáj volt beszereznem a Szellemhadtestet, hiába derül ki az első kötet vége felé, kik azok a Különlegesek és miért nem vegyülnek a reguláris katonákkal.
Ez a könyv már komolyabb hangvételű. A Vének háborúja volt a tűzijáték, amivel Scalzi magára vonta az emberek figyelmét, a második rész viszont már azokat szólítja meg, akiket a lövöldözésen és mindenféle dögökön kívül komolyabban érdekel a sci-fi. Nem, közel nem a mélyvíz, de nem is a hiperkönnyed ballasztkönyv. A humor minimálisra csökken, más az elbeszélő és az emberiség igen komoly problémával kerül szembe. Ennek megfelelően a Szellemhadtest már nehezebben csúszott le, de szerettem olvasni. Igen, roppant velősen véleményezek, de nem akartam különösebben agyalni meg oldalnyi jegyzeteket készíteni, csak elmerülni egy másik világban. Néha erre van szükségem. Bezzeg a tegnap elkezdett Mrs. Dalloway, na, attól majd öt tyúkszem nő az agyamra és átbújok néhány önéletrajzot meg internetes cikket. Változatos olvasmánylista, ugye.

Az első két rész befalása után megpróbálok uralkodni magamon, hogy két nap múlva ne vegyem meg Az utolsó gyarmatot (sőt, ha már ott vagyok, a negyedik részt is), ami ismét más stílusú regény. Tetszik nekem ez a pasi, hogy nem egy kaptafára írja a könyveit.
Ja, és nemsokára megjelenik A lázadás hangjai, ami a sorozattól függetlenül is olvasható, éljen.:)

Ui.: igaz, hogy észvesztő tempóban jelentek meg egymás után a kötetek, és nagyon örülök, hogy Scalzi ennyire bejött az Agavénak, de legalább arra figyelhettek volna, hogy az első részben FejGépnek fordított szó a második részben ne AgyGép legyen.
Ui2.: A Vének háborújában szerepel egy Gaiman és McKean nevű egyén. A második részben bizonyos katonákat már nyíltan híres sci-fi írókról neveznek el.

Eredeti cím: Old Men's War
Sorozat: Vének háborúja 1.
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2012
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 2880 Ft






Eredeti cím: The Ghost Brigades
Sorozat: Vének háborúja 2.
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2012
Fordította: Farkas István
Ár: 2880 Ft
Az író honlapja


2014. április 15., kedd

A káosz városa



Imre Viktória Anna: Az Őrült Hold alatt

Eszméletlen időhúzás után jelent meg Serene második regénye, aki olyan kedves volt, hogy küldött belőle egy példányt, dedikálva, rajzokkal ellátva, ahogy a Kísértés Rt.-t, utólag is köszönöm neki.
Annakidején nagyon szerettem olvasni a Kísértés Rt.-t, emlékszem, kifejezetten jólesett olvasni az aktuális érzelmi hullámvölgyben dagonyázva - ám azóta sok idő eltelt (nem is merek utána számolni, hogy mennyi), és jelentős változásokon ment át a látásmódom, az ízlésem, és persze én is. Rettenetesen begazolva vágtam neki az olvasásnak, de szerencsére a félelmeim csak részben igazolódtak be.
Abban még mindig biztos vagyok, hogy Vikinek jó a fantáziája; adott Nioba városa, ahol a lakók pánikszerűen sietnek végig az utcákon, a feszültség pedig alkonytájt a tetőfokára hág - ugyanis, amint lemegy a Nap, fekete massza önti el a várost, morajlás és recsegés közepette tűnnek el épületek és bukkannak fel újak, hogy másnap egy teljesen ismeretlen város táruljon a lakók szeme elé. Az emberek rettegnek az éjszakától, és jó okkal: aki éjszaka nem jut fedett helyre, örökre elnyeli a massza, és szerettei soha többé nem látják. Ebben a káoszvárosban él a tinédzser Mia Robinson, aki egy éjszaka, miközben a város átalakul, kinéz az ablakon, és bizarr látványban lesz része (mármint Niobához képest is bizarr): egy tetőtől talpig fehérbe öltözött alak vidáman ugrál egyik süllyedő házról a másikra, és mindennek tűnik, csak ijedtnek nem. Másnap reggel belebotlik a titokzatos emberbe, aki hamar rádöbbenti, hogy Nioba közel sem olyan, mint amilyennek képzelte - és ugyanaz igaz a saját életére is.
Szerettem Nioba történetéről, a három holdról és holmi veszedelmes pékekről olvasni (és eszméletlen módon megkívántam a kakaós csigát). Az is tetszett, ahogy Serene gabalyította és összeszőtte a szálakat, a regény jól megállja a helyét a hasonló stílusú ifjúsági regények között a jól felépített világa miatt, sőt.
És most elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor elmondom, mi volt az, ami számomra jelentősen megkeserítette az olvasást: Mia Robinson.
A férfi főszereplővel, Gregory Lancasterrel is akadtak problémáim, nekem bővebb kifejtést kívánt volna a radikális megváltozása, de a regény ennyit bírt el belőle, ez igaz. De Mia... idegesítő, hisztis, kibírhatatlan. Lehet, hogy ezeket a tulajdonságokat el lehetne intézni azzal, hogy tinédzser (a regény vége felé tölti be a tizennyolcat), de a viselkedése két véglet között ingadozik: vagy szeszélyes, önfejű kamaszlány, vagy egy harmincas, kiegyensúlyozott nő érettségét mutatja, aki Lancaster eltorzult jellemvonásait és önpusztító hajlamát igyekszik ellensúlyozni. Elég rendhagyó párost alkotnak, csoda, hogy nem tépik egymást folyamatosan a regény során, de néhány érzelemtől fűtött vitán és az azt követő duzzogáson kívül nagyobb összezördülés nem történik.
Néha - főleg akkor, amikor Mia éppen nagyjelenetet adott elő - zavart a szöveg túlírtsága. Üdítő könnyebbség, hogy Serene-nek sok YA szerzővel ellentétben isteni szókincse van, és szép kövér mondatokat ír, de itt-ott nekem már sok volt a cifrázás, csak egy kicsit kellene (szerintem) megnyesegetni.

Miát és a hangyányi túlcifrázását leszámítva azonban nem volt problémám a történettel; Az Őrült Hold alatt egy ötletes, szórakoztató ifjúsági fantasy regény.

Ui.: kíváncsi lennék egy nagyon sötét hangulatú regényre (vagy képregényre) Vikitől.

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2013
Ár: 3990 Ft 
Viki blogja

Új Shriver

Már egy ideje lehet látni a megjelenések között Lionel Shriver új regényét, a Születésnap utánt. Nagyon kíváncsi vagyok rá, de nem tudom, lelkileg mikor leszek kész az olvasására, tekintve, hogy a Beszélnünk kell Kevinről három évvel ezelőtti olvasása is élénken él bennem. Úristen, de brutális az a könyv... és, ki fogtok röhögni, de azóta félek attól a fegyvertől.

Na, mindegy, szóval már elérhető az írónő új regénye, langyos hatszáz oldal, ára 4000 Ft.

Ez a fülszövege:
"Irina McGovern, az amerikai gyermekkönyv-illusztrátor Londonban éli biztonságos, megállapodott életet értelmes, hűséges és fegyelmezett partnere, Lawrence mellett - mindaddig, amíg egy este megmagyarázhatatlan vágyat érez, hogy megcsókoljon egy másik férfit, a szenvedélyes, extravagáns, elsőrangú snookerjátékost. Két, egymással versengő, alternatív jövő függ ettől az egyetlen csóktól, hiszen Irina döntése - hogy behódol-e a kísértésnek, vagy megmarad a Lawrence-szel való, látszólag biztonságos partnerkapcsolatában - nagy horderejű változásokat fog hozni a karrierjében, a baráti körében, a családi kapcsolataiban és mindennapi életének szövedékében is."


2014. április 14., hétfő

Átmeneti üresedés

"Megértette, hogy ő is abba a sokak által jól ismert helyzetbe került - amitől persze az még nem volt kevésbé fájdalmas - miszerint az egyetlen dolog, amitől az ember élőnek érzi magát, egyben az a valami is, ami arra rendeltetett, hogy a végén megölje őt."

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

Elég hullámzó Balaton-viszonyom van a népszerű olasz szerzővel, vagy szeretem a könyveit, vagy hidegen hagynak. Sajnos a Mr. Gwyn az utóbbi kategóriába fog tartozni, bár voltak érdekes momentumai. Hogy is mondjam... olyan kimódolt volt. Mesterkélt. Értettem, mi a problémája Jasper Gwynnek, de nekem nem kellett megvárni a körhintás lovat [ha jól emlékszem], hogy azt mondjam magamban, ez már túlzás. Rebeccát azonban kedveltem - meg a kézzel készített, királynőkről és hercegnőkről elnevezett villanykörtéket -, ahogy haladt előre a történet, egyre közelebb került hozzám. Ő egy egyszerű, földi lény, aki nem harminc centivel a föld felett lebeg, mint Jasper Gwyn (bár, van az néha fél méter is), és a problémái is teljesen hétköznapiak - egészen addig, amíg nem találkozik a kissé eszelősnek tűnő íróval. Egyébként Rebeccát végig úgy képzeltem el, mint a közeli Sparban dolgozó magas, duci lányt, akinek gyönyörű arca van, olyan "rebeccásnak" tűnik.

Mi a fenét fogok én erről írni? - morfondíroztam olvasás közben. Előfordul velem, hogy nem akarok jegyzetelgetni, a könyvről agyalni, csak olvasni, belehullni a szavak erdejébe. Szemlélődni. A szemlélődés pedig olyan regényeknél is jelentkezhet, amiken nincs kedvem hosszan kérődzni, ami postírás szempontjából katasztrofális - de, mivel magamnak írom elsősorban, kényelmesen kiteszem a mondat végére a pontot, beillesztem a borítót és megnyomom a "Közzététel" gombot.
"Sok mindennek nincs értelme, ha Jasper Gwynről van szó." - legalább illeni fog hozzá ez a nyúlfarknyi bejegyzés. Azért levadászom a könyvtárban a Háromszor hajnalbant, ami ehhez a könyvhöz kapcsolódik. Egyszer. Amikor Baricco-kompatibilis állapotban leszek.

"Félelem nélkül semmi jót nem lehet létrehozni."

Ui.: a Shakespeare-szonáta tényleg nagyon fáj.

Eredeti cím: Mr. Gwyn
Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 2012
Fordította: Gács Éva
Ár: 2490 Ft


2014. április 7., hétfő

Romlatlan szörnyetegek

"Azt hiszem, bízvást kijelenthetjük, hogy még a legtisztább párkapcsolat is eredetileg egymás kölcsönös kihasználásának elvére épül - légyen bár az indíték szexuális kielégülés, vagy oltalomkeresés, esetleg az önbeteljesítés, ami mind csupa hétköznapi, emberi dolog, s úgy különbözik attól, amikor valóban használunk egy másik embert, mint az ehető gomba a mérges gombától, mely öl: ezek a Romlatlan szörnyetegek."

Truman Capote: Álom luxuskivitelben / Meghallgatott imák

A tavaly olvasott Mozart és a kaméleonok olvasása közben valóságos katarzist éltem át, és egy új lelki társ-félére találtam Truman Capote személyében. Tegnap azt írtam, Márquez olyan, mintha nekem írna, Capote viszont olyan író, amilyen én lennék. Ez a kijelentés számomra is homályos érzeményekből és sejtésekből fakad, úgyhogy kéretik nem komolyan venni. A könyvekhez (és ritkábban, az írókhoz) fölöttébb érzelemdús viszony fűz, akaratlanul emlékek kapcsolódnak hozzájuk - ezért van az, hogy sok esetben hamarabb jut eszembe, hogy egy bizonyos esemény idején melyik könyvet olvastam, mint az, hogy pontosan mikor történt az adott dolog.

Amennyire közel került hozzám Capote a Mozarttal, annyira távol áll tőlem a Meghallgatott imák. Ja, azt kifelejtettem, hogy az Álom luxuskivitelbent már olvastam évekkel ezelőtt, úgyhogy rögtön a kötet felénél kezdtem az olvasást (és igencsak felvidultam, amikor rengeteg Mozart-idézet kezdhettem az olvasást). Úgy lenne az igazi, ha újra olvasnám az Álom luxuskivitelbent, de maga a történet nem nyűgözött le annyira, hogy újrázzak. Van egy kis bűntudatom miatta, de remélem, Capote megbocsát.
Ez a könyv volt az, amivel a Szerelem a kolera idejént "pihentettem". Nem is találhattam volna vele ellentétesebb könyvet, és, ha nem áll hozzám annyira közel az író stílusa, valószínűleg abszolút nem érdekelnek a könyv.
A Meghallgatott imák a nagyon amerikai, nagyon gazdag emberek hirtelen ellőtt lesifotója. Látszólag fikció, egy gyökértelen, vándoréletet folytató fiatal férfi, P.B. Jones meséli el ezeket a történeket, aki masszőrként és prostituáltként dolgozott, de író akart lenni, és azt gondolta magáról, hogy zseniális (mi sem természetesebb). Capote a művet nagyregénynek szánta, amivel a prousti polc magasságába emelkedhet, de - az előszó szerint, amelyet közeli barátja és szerkesztője, Joseph M. Fox írt - elkövetett egy nagy hibát: a megírt fejezeteket az Esquire folyóiratban publikálta. A hatás leírhatatlan volt; gazdag és befolyásos barátai elfordultak tőle és örökre megszakították vele a kapcsolatot. Capote többször hangoztatta, hogy nem érdekli a felháborodás, de minden jel arra utal, hogy ez csak a felszín volt - a kiadóval újabb és újabb szerződéseket kötött, de könyvet soha nem fejezte be. Több elmélet született a hiányzó fejezetekről - nekem az tetszik legjobban, miszerint Truman a Los Angeles-i Greyhound Buszpályaudvar egyik csomagmegőrzőjében tartotta a kéziratot, és a mai napig ott van valahol -, amelyek eddig nem került elő, és valószínűleg nem is fognak, mivel nem léteznek.
El tudom képzelni, hogy ezek a nyilvánosság elé tárt, elsuttogott vallomások mekkora sokkot okoztak a gazdáiknak, de engem hidegen hagytak. A könyv nagy részét a vonaton olvastam el, olyan nyílt elfogadással, amit csak a falra hány borsó (más néven a mosott sz**) típusú  kimerültség eredményezhet. Belezuhantam a szavakba, fáradtan magamra húztam őket, mint egy takarót, azzal a felkiáltással, hogy hagyjanak békén. Mintha behúztam volna magam után egy ajtót. Néhány órára kiléptem a saját életemből, ezért a Meghallgatott imák, valahányszor eszembe jut vagy szembe jön velem, mindig a megkönnyebbülés érzését fogja magával hozni.
Egyedül Kate McCloud és Ann Hopkins története fogott meg, főleg az utóbbi. Nem tudom, Kate kicsoda a valóságban (és, bevallom, nem érdekel túlzottan), a jelleme alapján engem Daisy Buchananra emlékeztet; mindketten szép, igéző nők, de szükségük van valakire - ez a valaki általában egy inkompetens férfiszerűség -, akitől azt várják, hogy szilárd talajon tartsa őket. Ann Hopkinsnál előbújt a riporter Capote, úgy tud bűnügyekről tudósítani, hogy egyszerre tart izgalomban és tölt el borzalommal, olyan igazival, amikor azt gondolod, hogy képtelen vagy elhinni a történteket. A Mozart és a kaméleonokban is van egy elbeszélés (vagy kisregény?), ami egy rejtélyes esetről, ill. esetekről számol be. Itt ugyanez az iszonytató, mégis lenyűgöző érzés fogott el. Kíváncsi vagyok, milyen élmény lesz olvasni a Hidegvérrelt.

Eredeti cím: Breakfast at Tiffany's / Answered Prayers
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2008
Fordította: Bart István, Bartos Tibor 
Ár: 2500

2014. április 6., vasárnap

A szerelemről és más démonokról

"»Milyen szomorú, hogy van még olyan öngyilkosság, amit nem szerelemből követnek el.«"

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Egy szál rózsával emlékezzen rám.

Márquez regényei olyanok nekem, mint egy-egy testre szabott ruha. Pontosan követik a testem - ill. a könyvek esetében az elmém  - kanyarulatait, megnyugtatóan elrejtik azt, ahol a harmónia megbomlik, kihangsúlyozzák azt, ami szép, egy kiegyensúlyozott képet alkotva, ami engem ábrázol. A Szerelem a kolera idején is ilyen. Hülyén hangzik, de mintha Márquez nekem írta volna, akárcsak a Száz év magányt. Példának okáért ott van a hömpölygés, más néven a kitérő. Ha Victor Hugo vagy Jókai csinálja, vagy idegbajos leszek, vagy álmos, esetleg rettenetesen unatkozom (de általában az összeset egyszerre művelem), de Márquez olyan stílussal műveli, hogy ötven oldalon keresztül is szívesen olvasnék a folyami hajózásról. Mintha olvasás közben végig szieztáznék; ebéd után vagyunk, a perzselő hőségtől megvédő hűvös házban, a kanapén vagy az ágyon végig nyúlva, és lecsukódó szemmel hallgatom a legújabb történetet, a legújabbat, a legősibb dologról: a szerelemről.
Alighanem ez a legrejtélyesebb valami a világon. Elvileg csak hormonokról meg ösztönökről van szó, és a mögöttes lelki okokat nagyon sokáig lehetne elemezgetni, de ez nem az a post lesz, továbbá nem is az én területem, szóval maradok a bűvös megközelítésnél.
A szerelemnek nagyon sokféle fajtája van. Előfordul, hogy úgy fejbe kólintja szerencsétlen áldozatát, hogy élete teljesen az élménye alá rendelődik. Mint "a baljós ábrázatú és vámpír-esernyős" Florentino Arizáé. Vegyes érzelmekkel viseltettem iránta, egyszerre találtam rokonszenvesnek és szánnivalónak ezt a szerencsétlen, drága embert, akit rozsdás vasláncként húz vissza képtelen, monumentális szerelme.
Van, hogy a szerelem később jön. Juvenal Urbino doktor egyáltalán nem szerelmes Fermina Dazába - megtetszik neki a lány büszkesége, nyakassága. Makacs, mint egy öszvér, mondja róla az apja, és igaza van. Fermina impulzív, karakán nő, olyan, aki, történjék bármi, uralja önmagát és az életét. Látszólag nem illik Urbino doktorhoz, és nemhogy nem szereti, annyira rühelli, hogy a szobavécé tartalmát a fejére akarja borítani! Mégis van közöttük valami, az érzelmek meg a fene tudja, minek az összhangja, ami miatt tökéletesen kiegészítik egymást, és kifelé akkor is harmonikus párosnak tűnnek, amikor válságban van a kapcsolatuk. Igazából egy kapcsolatnak, házasságnak a működéséhez több kell, pusztán a szerelem nem elég, és az ő esetükben megvan ez a plusz. Megvívják a saját kis harcaikat, és megtanulják, hogyan lehet együtt élni, mert a szerelem a legbonyolultabb és a legegyszerűbb dolog a világon.
"A spanyol uralom alóli felszabadulás, majd a rabszolgaság eltörlése meggyorsította a tisztes hanyatlást, amelybe Juvenal Urbino doktor beleszületett, és amelyben felnőtt. A hajdani nagy famíliák csöndben sorvadoztak ütött-kopott erődjeikben. A macskaköves utcák kaptatói fölött, melyek valaha a háborús időkben vagy a kalózok partraszállásakor oly nagy szolgálatot tettek, az erkélyekről gaz ömlött lefelé, de az épségben megőrzött házak meszelt falain is réseket ütött, és délután két órakor csak a szieszta félhomályából kiszűrődő bágyadt zongorahangok árulkodtak arról, hogy a falakon belül emberek élnek. Odabent, a tömjénillatú hálószobák hűvösébe visszavonult nők úgy óvták magukat a naptól, mint valami szégyenletes fertőzéstől, és még a hajnali misén is mantillával takarták el az arcukat. Lassú, nehéz szerelmeik voltak, amiket baljós jelek árnyékoltak be naponta, és végeérhetetlennek látszott az élet. Alkonyatkor, az átmenet nyomasztó pillanatában húsevő szúnyogok vihara szállt föl a mocsárból, és egy emberi ürülékszagot hozó langyos és bús fuvallat fölkavarta a lelkek mélyén a halál bizonyosságát."
Tetszett, hogy Márquezben volt elég merészség a humor ábrázolásához, akár Urbino doktor renitens papagájáról (aki tollatlanul, ám élve átvészeli a húsleveses fazekat, és a fán vigyorogva a liberális pártot élteti), akár a házaspár szappanos civakodásáról van szó. Az utóbbi - amikor egy apróság miatti incidens eget rengető veszekedéssé fajul - annyira tipikus, annyira életszerű intermezzo, hogy a könyv olvasása közben végig arra gondoltam, mennyire jól ismerik az embereket az írók, és milyen pontosan, mégsem unalmasan vagy laposan adják vissza az életünket. Én amúgy Ulickaja-hősnő lennék.

Szerettem ezt a könyvet, igaz, egy rövid időre félre kellett raknom, mert túlságosan "elteltem" vele. Kicsit kevesebbnek érzem, mint a Száz év magányt, nem az a tomboló, zseniális őrület, ami a Buendíák sajátja, de ez egyáltalán nem baj, mert ugyanolyan élő, csak más. Történet a szerelem sokféle arcáról, arról, hogy mit tehet velünk és hogyan változtatja meg az életünket, miközben egy kis téren a kavargó, sárga falevelek árnyékában nézzük a szerelmünket és a jázminillatú, langyos éjszakában hallgatjuk a hegedű magányos szerenádját.

Ui.: kevés köze van a történethez, de nem bírom magamban tartani, hogy nem olvasóként, hanem nőként agyf***t kaptam volna Juvenal Urbinótól. Tökéletes férfi volt, morgott, ha nem varrták fel az ingére a leesett gombot, folyamatosan háborgott, amiért a forró étellel megégette a száját (grrrr!!!!). Méghogy a kamillateának ablaküveg-íze van! Habozás nélkül az arcába löttyintettem volna és felordítok, hogy "Szarok én az ablaküvegre!" (Fermina Daza után szabadon.) Utálom ezt a hagyományos férfitípust, na.

Eredeti cím: El amor en los tiempos del cólera
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1996-tól 2011-ig bármelyik lehet
Fordította: Székács Vera
Ár: 2990 Ft

Holmi szappanokról

Hét év alatt egyszer sem írtam külön a szépségápolásnak szentelt postot, és ezután sem lesz gyakori. Most csak azért írok ebben a témában, mert kedvem támadt hozzá, tehát, aki nem kompatibilis az ügyben, borzadva fordítsa el a fejét, egyébként is el tudom képzelni, a fekete ruhás és a bizsus postok mennyire szétnyiszálták az idegeit.:) Ezek a szösszenetek nagyon nem illenek bele egy könyvesblog tematikájába, de, bár lenne miről írnom, csak ezért nem fogok újra személyes blogot írni, szegény Baboskendő is csak áll, pedig ott is volna miről hadoválnom, csak a könyvekről gyakorlottabban locsogok.

(Gondolom, a hosszas bevezetőből is látszik, hogy nagyon csacsoghatnékom van. Az utóbbi időben halmozottan kitört rajtam a mizantrópia, az antiszocialitás, a hajat égnek meresztő idegeskedés és ezen nyavalyák mellékhatásai, és ilyenkor mindenkinek jobb, ha csendben maradok.)

A női átlaghoz képest állati kevés kozmetikumot és szépségápolási terméket használok, mert hiperérzékeny bőröm van, sikerült már kipöttyösödnöm Palmolive tusfürdőtől, kicsit lejárt Nivea testápolótól. Másrészt, utálom, ha kencés vagyok és ragadok, harmadrészt a minőségibb termékeknek igen borsos ára van, én pedig fukar disznó vagyok, emellett semmi garancia nincs arra, hogy az adott cucc a javamra válik. Igen, tudom, hogy pl. a Vaterán el lehet passzolni az ilyesmit, de a teljes árat nem kapom vissza. Az egyetlen kivétel az Eucerin naptej, mert ez az egyetlen napvédő, ami megakadályozza, hogy kijöjjön a napallergiám.
Most már tényleg a szappanok jönnek, ígérem. Heloise kartársnő kb. egy éve linkelte be nekem a Borzaszappan meskás boltját a sheavaj miatt. Ha ő nincs, valószínűleg sose rendelek tőlük, mert a Meskán is kétévente ha egyszer előfordulok. Mivel most nem a sheavaj a lényeg, csak pár szóban írok róla; a szőrtelenítés miatt extra száraz lábamra a legjobb gyógyír, a többi részemnek túl nehéz a rendszeres használathoz. Az állaga a nevéhez méltóan vajszerű, nehezebb kenni, mint egy szimpla kenőcsöt, de a kezem melegétől megolvad annyira, hogy egyenletesen elterüljön. Ja, és ez az egyetlen krém, amitől nem csíp és viszket a bőr a lábamon, rögtön szőrtelenítés után is felvihetem rá.
Nemrég eszembe jutott, hogy a Mannaszappan után a Borza szappanjait is kipróbálhatom, ha azok már elfogytak. Némi töprengés után a mézes-csokis-narancsos, a teafaolajas és a kamillás szappan mellett döntöttem, és még hozzácsaptam egy dezodort is, mert ha lúd, legyen kövér.
Egyelőre csak az első kettőt próbáltam ki. A mézes-csokis-narancsos szappannak nagyon diszkrét illata van, én inkább csak szappanszagot érzek a vele való zuhanyozás után, de legalább nem fognak rajokban követni a bogarak. Tudom, hogy a szappanok eleve szárítják a bőrt, de a Mannák után se lett szárazabb a bőröm (sőt), úgyhogy ettől a hatástól annyira nem tartok. Ráadásul ez elvileg a száraz, érzékeny bőrre is ajánlott.
Ma leteszteltem a teafaolajas szappant is - mégpedig merész módon a hajamon. Legutóbb Nizoralt használtam, mert valami oknál fogva erősen korpásodott a fejbőröm, de a sampon hatékonynak tűnt. Ám nem akarok állandóan gyógysampont használni, ezért rendeltem meg ezt a szappant, amiben extra szűz olívaolaj, kókuszvaj, ricinusolaj, csalán-és körömvirágkivonat, valamint teafa illóolaj van. Nem szeretek sokáig vacakolni a hajmosással - részben ezért imádom a rövid hajat -, úgyhogy nagyon megkönnyebbültem, amikor a szappan nekiállt bulizni a víz hatására, és jobban habzott, mint a normál samponom, még a csempére is jutott belőle. Nos, egyelőre semmi bajom, a hajam nem büdös, nem ragad, a fejbőröm nem viszket, nem korpás. Majd meglátjuk, meddig tart a hatása, eddig elégedett vagyok vele. Ezzel zuhanyoztam és mostam arcot is, ami szokás szerint kicsit feszül (de nálam ez a szimpla arcmosásnál is játszik), de más problémám nincs.
A kamillás szappant jóval később fogom tesztelni, mert nem használok egyszerre négy szappant (még a fehér agyagos mannából van valamennyi), majd ezt a postot kiegészítem a vele való élménnyel.

A dezodor majdnem kimaradt! Tartottam ettől a terméktől, mert mi van, ha foltot hagy a ruhán, nem szívódik fel, nem használ, de eddig szuper. Könnyű, krémes állaga van, és isteni süti illata, imádom szagolgatni.:)

Összességében elégedett vagyok a Borzaszappan termékeivel, remélem, a viszonyunk tartós marad.

Update: űű, nem hiszitek el, mi történt! Miután megmostam az arcom a teafaolajos szappannal, kicsit feszült, és láttam, hogy a szemöldököm tájéka hámlik, gondoltam, fantasztikus, estére kenhetem be hidratálókrémmel. De nem volt rá szükség! Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de a szárazság eltűnt, és olyan... normálisnak tűnt az arcbőröm. Egyenletesnek. Persze a bőrhibák nem tűntek el, de a tükörbe nézve egy egészségesebbnek tűnő fejet láttam, nem száraz, nem túl zsíros, nincs viszketés, hámlás, semmi nyavalya. Annyira megkönnyebbültem, hogy végre valami nem okoz csalódást. És a hatás ma reggelre se tűnt el, a tegnap esti, pici zsíros érzés eltűnt. És még a hajam is okés, pedig, ha este mosok hajat, másnap reggel általában viszket a fejbőröm, de most semmi. Váááváávááá!:))


2014. április 5., szombat

Fekete vér

"JANUÁR 11. HÉTFŐ
Felkelek és lezuhanyozok. Megmérem magam, felöltözök, és kimegyek a konyhába. Eszek egy almát és egy sovány joghurtot, és kabátba bújok. A homályban kisétálok a buszmegállóba, és a szőrkucsmásokkal együtt felszállok a sáros buszra. Leülök az ablakhoz, és még egyszer átolvasom az aznapra feladott tanulnivalót. Leszállok a buszról, és a barnaságon át elsétálok az iskoláig. Az osztályban az első sorban ülök, és figyelek. A menzán salátát eszek és vizet iszok. A teremben ülök és jegyzetelek. Jelentkezek és sportolok, énekelek, és felelek, ha kérdeznek. Hazabuszozok. Megmérem magam. Eszek egy almát, és megcsinálom a házit, háromszor elolvasok minden tanulnivalót. Aláhúzogatom és bemagolom őket. Kék füzetbe kiírom a nyelvekből feladott szavakat, és fél órán át ismételgetem őket. Kimegyek, és egy órát futok a feketeségben. Visszajövök, és csinálok ötven fekvőtámaszt, száz guggolást, kétszáz hasizmot, száz feneket, száz belső combot. Eszek egy almát meg egy sovány joghurtot, és megmérem magam. Elalszom."

Kira Poutanen: A csodálatos tenger

Régóta kíváncsi voltam erre a könyvre - emlékszem, amikor elindultam, hogy kikölcsönözzem a könyvtárból, a harmadik megállónál lerobbant a troli, és mérgemben hazasétáltam -, és patnek köszönhetően, aki az Egy nap a láthatatlan házbant is megismertette velem, elolvashattam Julia történetét.
Julia 15 éves kamaszlány, osztálya egyik legjobb tanulója, rendezett, viszonylag normális családi körülmények között él. A külső szemlélők számára sok esetben érthetetlen, hogy az ilyen lányok (vagy fiúk) miért lépnek az önpusztítás útjára. A "nem tudja, mit csináljon jó dolgában" attitűddel nem lehet elkönyvelni, ha valaki harminc kilóig éhezteti magát - vagy még tovább.
Kicsit közelebbről megvizsgálva már látjuk a repedéseket; Julia tankönyvbe illően halad a betegség útján, a kiváltó okokat is ismerjük - a túlzott iskolai nyomás, teljesítménykényszer, a kiegyensúlyozatlan családi viszonyok. Alig észrevehető, lényegtelennek tűnő dolgok kezdik zavarni a főszereplőt, a meg nem oldott szorgalmi matekfeladat - hála egy folyton siránkozó, mégis kiválóan teljesítő osztálytársnak -, egy barátnő fogyókúrája, az, hogy mindenki csodálja egy sovány lány kiálló bordáit a tesiöltözőben. Julia a mártásban úszó húsgombócot nézi, eszik egy kanállal, és érzi, hogy a zsír szétárad az ereidben. Undorítóan és nehéznek érzi magát.
Este elmegy futni. Mindenkinél erősebb és gyorsabb akar lenni, a hideg levegő csípi a bőrét.
Egy magazin alapján edzéstervet állít össze. 30 perc futás, 50 hasizom-és fenékgyakorlat.
Nem eszik cukorkát, csokit, kekszet.
Bűntudata lesz a nagyi fánkjától. Elmegy futni.
Csak salátát, almát eszik és csak vizet iszik.
Állva tanul, mert úgy több energiát éget el.
Nem tud aludni. Felkel hasizomgyakorlatokat csinálni.
Azt hazudja, fáj a gyomra. Az ételt a szemetesbe kaparja.
Már nem bír enni.
Aztán már nem is éhes.
A vére feketén zubog, lassan kiárad a szemén, az orrán, a száján keresztül és mindent elönt maga körül.

A naplót olvasva elég hihetetlennek tűnik, hogy senki nem veszi észre a környezetében, mi történik. Már találkoztam egy-két könyvben az asztalnál szalvétába göngyölt és később kidobott étellel, ezt a trükköt Julia is alkalmazza, és a családi vacsoránál senkinek nem tűnik fel. Nemhogy a családjának (az anya ráadásul pedagógus), de az iskolaorvosnak se, 30 kg körül járva pedig a pszichológus azt kérdezgeti, Julia mit szokott csinálni a barátaival. Nagyon sarkos az írónő ítélete, arra tippelek, hogy a saját dühe munkál benne, bár nem tudom, mennyire önéletrajzi ihletésű a regénye. Talán úgy érezte, senki nem veszi észre vagy törődik vele, és még kevésbé értik meg. A könyv felszínre rántott bennem egy rég elfeledett emléket, egy különösen megalázó tesiórát (ahol a barátnőm is kiröhögött), majd anya tombolását arról, hogy így is épp elég kövér vagyok, amikor kértem, hogy mentessen fel tesi alól. Úgy éreztem, egyedül vagyok a világon. Arctalan szorongásként az összes hasonló emlék felszakadt bennem, amikor a pasimnak először sikerült elrángatnia az edzőterembe és (részben emiatt) úgy bőgtem itthon, mint a záporeső.

A társadalomkritika is hangsúlyozottan jelen van a regényben. Julia, sok lányhoz hasonlóan, beveszi a női magazinok retusált hazugságait és a seggfej apja viselkedése is rátesz egy lapáttal arra, hogy Julia gyengének, kiszolgáltatottnak és idiótának lássa a nőket, akik a saját testük foglyai, ezért meg akar szabadulni a sajátjától. Erős és tökéletes akar lenni, akit nem bánthat senki."De én vékony leszek, szép és erős, tökéletes hóangyal, vízitündér, jéghercegnő, akit senki nem érinthet meg..." - az idézetről eszembe jutott a Jégviráglányok, ami a könyv testvérregénye is lehetne. Üvöltő ellenpéldaként szolgálnak a lány öccsei, akik egész nap a lakásban vagy a szabadban tombolnak, a köztes időben meg állandóan édességet zabálnak.

Nyomasztó, dühös érzelmeket kiváltó könyv A csodálatos tenger, igazából alig vártam, hogy vége legyen. Olyan érzés volt befejezni, mint lelökni a mellkasomról egy mázsás súlyt, mintha kicsit kitisztult volna az ég.

Eredeti cím: Ihana meri
Kiadó: Cerkabella
Kiadás éve: 2009
Fordította: Bába Laura
Ár: 1950 Ft

2014. április 1., kedd

Jóravaló nők

"A bor az egyik lehetséges jel. Néha. Néha meg nem. De amikor előveszi a ginesüveget, és tölt magának fél vizespohárral, és semmit nem tesz bele, csak jeget - és hamarosan jeget se -, akkor már ismerős a forgatókönyv. Egy darabig még minden vidám, de az a vidámság vág, mint a kés. Harry Laurenhez fog beszélni, aztán Eileen is Laurenhez fog beszélni, és mindketten többet, mint egyébként. Időnként egymáshoz is szólnak, szinte normálisan. De a szobában valami nemtörődömség is lesz, amely szavakban egyelőre nem nyilvánul meg. Lauren meg reméli, vagy próbálja remélni - pontosabban, valamikor még próbálta remélni -, hogy valahogy nem hagyják, hogy kitörjön a veszekedés. És mindig úgy érezte - sőt még most is -, hogy nem ő az egyetlen, aki ebben reménykedik. Ők is reménykednek. Részben. Részben meg mohón várják, ami történni fog. Ezt a mohóságot sosem tudják legyőzni magukban. Még sosem fordult elő - ha egyszer megvolt a szobában ez az érzés, a megváltozott levegő, a megdöbbentő fényesség, amelytől minden egyforma, minden bútor és tárgy élesebb, ugyanakkor tömörebb lett - sosem fordult elő, hogy akkor ne a legrosszabb következett volna."

Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Régóta adós vagyok magamnak ezzel az olvasással - kb. három-négy éve -, és a szokott módszerrel, a várólistacsökkentéssel poroltam le ezt a szegény könyvet, ami az írónő Nobel-díja miatt duplán aktuális lett számomra.
Alice Munro csupán egyetlen regényt írt, a részben önéletrajzi ihletésű Asszonyok, lányok életét (eredeti címén Lives of girls and women), a kevesebbre tartott novella az igazi műfaja. Én személy szerint szeretem a novellákat, az első mű után belerázódom a kötet hangulatába, és kívülállóként az a véleményem - kíváncsi vagyok, egy író mit mondana róla -, hogy a terjedelmi kötöttség miatt nehezebb műfaj, mint a regény, és gyakran egy regényt kitevő mondanivalót foglal magába.
Alice Munro írásai pont ilyenek, két novella, az első és utolsó kivételével regényként is szívesen elolvastam volna ezeket a történeteket. Az első a Szökevény, ami a bizonyos "belerázódó" mű volt, nem tudtam hova tenni ezt a szerencsétlen Carlát, legszívesebben addig ráztam volna, amíg helyére nem billen a lelkében valami, ami a végzete felé sodorja. Kívülálló szemmel annyira egyszerű megítélni másnak az életét - és, ha benne élsz, ugyanilyen nehéz megváltoztatni vagy kitörni belőle. A befejezés a frászt hozta rám, és a következő bekezdésben megértitek, hogy miért.
A novellák (fő)szereplői egyszerű (ó, istenem, dehogyis egyszerű), hétköznapi nők, akiket nap mint láthatunk a buszon, a boltban, a fogorvosnál, igazán bárhol előfordulhatnak, nem csak eldugott kis amerikai falvakban. Ugyanazok a problémák foglalkoztatják őket, mint minket, közösek a néha szánnivaló töprengéseink, a baklövéseink, velük együtt gondolkodunk azon, hogy akkor, régen jó döntést hoztak-e, és mennyire lenne más az életük, ha nem térnek le az addigi útjukról.
Munro stílusának erőteljes vonása a feminista attitűd, a legtöbb novella főszereplőjét egy férfi pörgeti meg a tengelye körül - azonban az írónő nem a habzó szájú vérfeminista típus, nem negatív eseményként tünteti fel ezeket az eseményeket, csupán annak, ami: változásnak - módunkban áll eldönteni, jónak vagy rossznak ítéljük meg, maguk a szereplők is ezen töprengenek. Emellett bemutatja bizonyos figurák viszonyát a női
szerepekhez; pl. a szülőfalujában Julietre gyakorlatilag cirkuszi majomként tekintenek ("Szóval ez az a lány, aki tud latinul!"), aki néhány büszkén tolja a babakocsit ugyanezen az utcákon, mint bármelyik átlagos nő. Azért megy el a patikáig a gyerekével, hogy lássák.
Érdekes, hogy a novellákban megjelenik egy-egy erős női karakter, a főszereplő ellenpontja, aki uralja a környezetét és az életét. A talpraesett, határozott nők, a fiatal, bizonytalan nők, az éteri, kislányos nők, a harsány, ellenszenves nők, a szépek, az okosak, a közönségesek, a komolyak, a nők, a nők, istenem, ezek a nők!

Minden novella után szünetet kellett tartanom az olvasásban, hogy elrendezzem magamban a történetet, a jelentőségét, a hangsúlyait, a színét; szeretem azokat a könyveket, amelyek elgondolkodtatnak és sokáig velem maradnak. A Csend, vétkek, szenvedély ilyen olvasmányélmény volt.

Eredeti cím: Runaway
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2007
Fordította: Mesterházi Mónika
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja