2012. október 4., csütörtök

Fonnyadt azáleák, dühös kekszek

Ha kíváncsi vagy a kommentekre, kattints ide, a régi postra.

***

"A tanítási nap hátralévő részét az osztálykönyvtár sima, kemény, zöld szőnyegén töltöttem, és mindenféle kutyaszorítóba került állatról olvasgattam képeskönyveket. Kockásra untam magam egész délután."

Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága
Értékelés: 5 hugicakiütés az 5-ből
Kedvenc karakter: George




Kiveszem a sütőből a tálcányi csokis muffint. Na, lássuk. Bekapok egy falatot. A vaj, a cukor, a kakaópor, tojás, liszt elegye lassan morzsolódik a számban. Az ízek lassan másnak adják át a helyüket. Düh. Fájdalom. Magány. Szomorúság.

Neked milyen különleges képességed van? Nincs? Azt te csak hiszed!

Rose például ételmédium. Élete a kilencedik születésnapját megelőző napon végzetesen megváltozik, miután jóízűen megdézsmálja a csokis citromtortát. Legnagyobb megdöbbenésére egy "finom elmozdulás"-t érzékel, és az összetevők íze mellett szökőkútnak törnek fel az ételből édesanyja érzései: felindultság, vágy, üresség, nyughatatlanság, elégedetlenség. Az eset után valamennyi, emberi hozzájárulással készített ételből olyasmiket tud meg róluk, amelyeket a legtöbben még maguknak sem ismernek be - köztük a saját családtagjai. Rose élete gyökerestül felfordul, képessége segítségével máshogy látja az őt körülvevő világot és saját családjának problémáit.

Amióta megláttam ezt a gyönyörű címet, szerelmes vagyok a könyvbe. Igen, elég furcsa, de pont a nekem való furcsaság, szépen beleillik Alice Hoffman, Sarah Addison Allen és a többiek által alkotott sorba. Imádom a mágikus realizmust és vadhajtásait.

"Hangulatilag" két szakaszra tudom osztani a könyvet: az elején derűs, idilli, szinte lubickoltam a jó érzésekben eme rész olvasásakor. Aztán, midőn Rose képessége kibontakozik, az atmoszféra fokozatosan elkomorul, azzal arányosságban, ahogy a lányt képessége elszigeteli a környezetétől, és ahogy egyre több titkot fednek fel előtte az ízek. A szülők nem lopták be magukat a szívembe, úgy éreztem, erőfeszítéseik ellenére nem igazán tudnak mit kezdeni a gyerekeikkel, mert annyira eltérnek az átlagtól, és ők szeretnék, ha kicsit jobban beleolvadnának a tömegbe. Teljesen elhűltem attól a jelenettől, amikor Lane azért fizet Joe-nak húsz dollárt, hogy vigyázzon a húgára, és egyszeri alkalommal Rosie is kap ugyanennyi pénzt. Az anya rajongásig szereti a fiát, de áhítatában elfelejti, hogy Joe-nak segítségre van szüksége, Rose pedig tüntetőleg a másodhegedűs szerepét kapja. Az apa szinte csak ügyvédként létezik a piros bőrmappája számoszlopai mögé bújva, a báty pedig a saját, fizika teremtette világában él. Joe fekete pillákkal árnyalt szürke szemei annyira nyugtalanítóak, hogy inkább zabpelyhes dobozt tolnak elé olvasnivalóképpen, mintsem hogy állják a tekintetét. Az egyetlen ember, aki Rose problémájával hajlandó foglalkozni (és egyáltalán hisz neki), Joe barátja, a szintén fizikabolond George. Napsugaras karakter, természetes lazasága kiváltja az emberek szimpátiáját, és naná, hogy minden lány szerelmes belé az iskolában, köztük Rose is.Ennek ellenére a történet egyik legjobb tulajdonsága a szereplők összetett jelleme,Aimee Bender mintha színes ceruzákkal rajzolta volna meg őket a kifestőkönyvébe, nem félt megmutatni gyarlóságaikat is.

A másik, ami teljesen elbűvölt, a szokatlan szófordulatok, a szép, hosszas leírások, hatalmas köszönetet szeretnék mondani a fordítónak, amiért érzékletesen tolmácsolta Bender írását. Ez az egyik kedvenc szakaszom, és nemcsak a leopárd miatt.

Rettenetesen csonka meg összefércelt ez a post, de majd holnap összeöltöm, most baromi álmos vagyok.

Eredeti cím: The Particular Sadness of Lemon Cake
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2011
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 2490 Ft

Az írónő honlapja



1 megjegyzés: