2017. január 15., vasárnap

Az érzés, amikor...

... megijedsz, hogy milyen mutáns molylepke óriási lába van a csatos üvegben tárolt kristálycukorban, aztán rájössz, hogy az egy fél vaníliarúd.

2017. január 13., péntek

Most múlik

"Reggel fél tizenegy. Egy szinte földig érő felhőből szemerkél az eső. A meteorológus most is tévedett, mint általában. A konyhában ég a villany. A göcsörtös kőrisfa fénylik az esőben, a dolmányos varjú görnyedten ül az ágán. Egyszer-egyszer megrázza a tollait, anélkül, hogy kinyitná a szárnyát, ettől olyan lesz, mint egy veréb, aki a kerti pocsolyában fürdik. Egy óriásveréb. Várok. Az újság az asztalon, de nem tudok olvasni. Csak ülök, és bámulok kifelé. Az óra ketyeg, fent minden csendes, csupromban néhány korty hideg kávé. Nemcsak fent csendes minden, hanem mindenütt, az eső lágyan kopog az ablakpárkányon, az út vizes és kihalt. Egyedül vagyok, senki mellé sem tudok bebújni az ágyba."

Gerbrand Bakker: Az iker

Ha röviden kellene nyilatkoznom róla: Szamarak.

Ha hosszan: hát, legyen, megpróbálom.

Az emberek többségét mélységes pánik önti el az oldalnyi hosszúságú mondatoknak már a gondolatától is - nekem ezek a kedvenceim. A mágikus, szinte önálló identitással bíró, tekervényes, egymásba vesző szövegek, sok-sok, gyönyörű jelzővel (Száz év magány; Más hangok, más szobák). Az aprólékos bemutatások (Cunningham), a véget nem érő szöszmötölések (Cormoran Strike), lehetőleg sok liter tea fogyasztásával - mind az én, mind a szereplők részéről - a tökéletes boldogságom kedvéért. Az előző postban azt írtam, úgy gondolom, Michael Cunningham különleges tehetség - most hozzáteszem, olyasfajta, akinek az alkotó munkáját el tudom képzelni.
A szikár, minimalista szövegek mágiáját viszont nem tudom felfogni.
Hogyan lehet pár szóba belezsúfolni azt, ami a szavak mögött van? Hogyan lehetséges az, hogy az indulatok majd' kirobbannak a lapokról, miközben csak arról van szó, hogy valaki szó nélkül letesz egy almát az éjjeliszekrényre?
A rejtélyre még mindig nem jöttem rá, de próbálkozom.

A történet főhőse atipikus; egy ötvenöt éves, a magatehetetlen apjával magányos, elzárt életet élő farmer. A kora ellenére a haja még mindig sötét és dús, a teste jó formában van, de azért mégiscsak ötvenöt éves. Nem valószínű, hogy az elkövetkező években megtörténik élete nagy kalandja, de próbálkozik. Aztán, ahogy az lenni szokott a regényekben - még a fura, minimalista holland regényekben is -, történik valami, ami kizökkenti a dolgokat a szokásos menetükből.
Nos, nőnek lenni szar, de férfinak lenni sem leányálom.
A rövidke regényben megismerjük Helmer családjának múltját, a patriarcha apát, a kedvenc, ő-lesz-az-utódom-ikertestvért, aki nagyon fiatalon, autóbalesetben meghal. Henk haláláig Helmernek volt esélye arra, hogy kiszabaduljon az apa zsarnoki hatalma alól, ezek után nincs; ha tetszik, ha nem (egyértelmű, hogy nem), neki kell Henk helyébe lépnie, hajnalban tehenet fejnie, megszámolni a birkákat, beszélni a tejszállítóval. Kettős szörnyűségről van szó: Helmer nem elég jó az apjának, aki nyíltan kimutatja, mennyire nem becsüli őt és a képességeit, emellett ott a keserű beletörődés, hogy jobb híján kénytelen lesz vele beérni, a fiúnak pedig nincs más választása, engedelmeskednie kell. Mind a ketten hazug szerepet játszanak, se a szeretetre, se az őszinteségre nincs esély, a hideg gyűlölet pedig mind jobban körülfonja őket. Olyan íze van a szádban, mint a keserű tejnek, és szinte lángra lobbantja a belsődet, ha ránézel arra, aki elvette az esélyed a menekülésre, és akit, a sors valami morbid poénjaként, olyan figyelemmel kell ápolnod, amit te soha nem kaptál meg tőle. Hihetetlenül rideg, kegyetlen ember, akit a tizennyolcadik oldal környékén én is annyira utáltam, hogy legszívesebben agyonvertem volna. Ugyanakkor érdekes, hogy a kívülállók számára (a saját benyomásaik alapján) a privát sötét bálványaink nemhogy közömbösnek tűnhetnek, hanem kifejezetten szimpatikusnak.

Hossza ellenére súlyos, sokrétű témákkal egyensúlyozó könyv, órákig lehetne róla beszélni - az anya szerepéről, az elhunyt ikertestvérről, annak a menyasszonyáról. A mások boldogsága iránti felelősségről, az elengedésről - emberektől és tárgyi javaktól egyaránt -, a büszkeségről, a magányról, a tartalmas kapcsolatok kiépítéséről, az apaképről, a beavató rítusokról. Arról a faramuci egyedüllétről, amit társas magánynak hívnak; talán elmondhatnám Helmernek, hogy úgyis lehet egyedül lenni, ha van ki mellé bebújni az ágyba egy esős, szürke reggelen. Hogy a magány néha még kirívóbb, ha van melletted valaki, és milyen sokan élnek így. De egyedül, a rád kényszerített járomban megöregedni, és várni, hogy az apád meghaljon, az olyan meddő, elszáradt élet, amitől még a magamfajta introvertált is visszariad.

Ui.: A védőborító gyönyörű, tökéletesen illik a történethez és a regény stílusához, ritka az ilyen összhang.

Eredeti cím: Boven is het stil (Fent minden csendes - mennyivel jobb lett volna ezt meghagyni)
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szőcs Petra
Ár: 2990 Ft (érdemes figyelni a Líra akcióit, hála nekik sokkal olcsóbban jutottam hozzá)

Próbálok szelektálni

Niki selejtezésről szóló postja nagyon fellelkesített, és ennek alapján én is nekiálltam átnézni, mi az, amire már nincs szükségem.
Sejthettem volna, hogy nem lesz olyan egyszerű. Pontosabban: tudtam, csak nem sejtettem.

Skizoid módon egyszerre vagyok ragaszkodó gyűjtő és praktikus szelektáló. Az édesanyám* mindent, de tényleg mindent megőrzött, talán már meséltem arról a nyárról, amikor talicskával hordtam a papírszelektívbe a '97-es csekkeket, a régi napilapokat, női magazinokat - ezeket korábban ollóval megritkítottam, amikor a receptgyűjtős korszakomat éltem -, ótvar régi lottószelvényeket. Meghökkentő dolgokat is találtam, amit morbid kíváncsiságból őriztem meg. Régi fotókat. Sose voltunk fényképezős, keretek-sorakoznak-a-kandallópárkányon típusú család, kifejezetten gyűlölöm, ha engem fotóznak, de olyan keveset tudok a felmenőimről, hogy jólesett a birtokomban tudni pár fekete-fehér képet.
És akkor a többiről még nem is tudtok. Ezeket nem is fogom elmesélni, egyrészt azért, mert nem tartozik a tárgyhoz, másrészt mert csak. Azt hiszem, a talicskázás kellően kellően megvilágítja, hogy a rendszeretetemnek volt előzménye, és ugyanígy a gyűjtői romantikámnak is.
Egyébként attól a nyártól kezdve folyamatosan selejtezek a könyvek közül is. Nagyon sok adományozásra került, hajléktalan bácsit örvendeztettem meg Leslie L. Lawrence-ekkel és Robin Cookkal, vittem be könyvtárba, bevándorlóknak pakoltam össze, hozzájuk került néhány régi, macskák által kissé antikolt sarokkal bíró szótár is. Ezek kerültek ki az örökölt családi könyvtárból, és még mindig rengeteg van belőlük. A saját beszerzések közül is kiszanáltam jó párat, de van néhány problémás kategória.
Mit csináljak azokkal, amiket ezer éve tolok magam előtt, és, ha ránézek, magától az olvasástól is elmegy a kedvem?
Várjatok, nem ilyen egyszerű a helyzet: viszonylag gyakori példa, hogy régóta tologatott, öt-hat éve vásárolt könyveket olvasok el - erre használom a VCs-t -, és odáig vagyok az örömtől. Mi van, ha megfosztom magam egy ilyen potenciális élménytől?
És mit kezdjek azokkal, amik emléket képviselnek? Az igazság a Harry Quebert ügyben nagyon felmérgesített, de ezt olvastam, amikor mentünk a tavalyi Kékes csúcsfutásra, és az írásról tök jó mondatok vannak benne.
És mi legyen Az isztambuli fattyúval, aminek olyan szép a borítója? Jó, oké, az egy, mert egyértelműen nem szerettem és nem fogom újra elolvasni.
A harmadik bajos kategória az alapműveké; régen sportot űztem a nehezen beszerezhető könyvek felkutatásából, így lett egy régi kiadású Kis Dorritom, viszont Dickens érzésem szerint nem nekem való szerző. Gyerekként mindig megnyugtatott, hogy mennyi, az iskola által követelhető olvasmány megtalálható nálunk. Emlékszem a gimit megelőző nyárra, amikor fejvesztve kerestük A nyomorultakat az antikváriumokban, egy könyves vásáron, és állandóan lecsúsztunk róla. Csoda, hogy az anyám nem nyúzott meg, mert a kötelező olvasmányok listáján vagy-vagy kitétellel szerepelt A párizsi Notre-Dame és A nyomorultak. Az előbbiből volt otthon három példány. Mentségemre legyen mondva, hogy mindkettőt elolvastam az idők folyamán.

* Mikor lesz az anyából, anyukámból anyám és édesanyám? Veszteség esetén az érzelmi eltávolodást segíti, más esetben a felnőttséghez van köze? Lehet, hogy egy bizonyos kor után infantilis dolog így emlegetni. Más, de az is tudott, hogy a rendes felnőttek nem hordanak sapkát (cicásat végképp nem), kesztyűt max. bőrből, és télen is szövetkabátot hordanak.


2017. január 10., kedd

Ördögök sziklái

"A teát az akkori rózsalugasban fogyasztották el. És miközben anya rózsaillat-felhőben porcelán csészéből kortyolgatott, arra gondolt: Igen. Szép lenne így élni. És tea után apám levitte őt a kunyhóhoz, hogy végignézzék, ahogy lemegy a nap. Apám tudta, mondta ő, hogy a naplemente érthetőbb lesz nála, ezért azt adta neki eljegyzési ajándékul. Június lévén enyhe, balzsamos, laza naplemente volt, nagyon jól ment anyám arcszínéhez.
Aztán anya rengeteget sírt, és a szemfestéke elmázolódott. A történetnek ez a része volt a kedvencünk: a zokogó anyánk. Bőséges könnyzápora számunkra, szabad szellemű gyerekek számára egzotikusnak tűnt. De aztán ez a sztori is kifulladt. Egy idő után már kínosan érintettek minket anyánk inkontinens könnyei. Apám pedig, miután a mélyükre ásott, rájött, hogy anyámat a rózsák indították meg, nem pedig a lemenő nap kérlelhetetlensége."

Julia Rochester: Ház a világ peremén

Az emlegetést és a csuklást megelőzendő, elmondom, hogy rajtam kívül igen kevesen szeretik ezt a könyvet - azt le mertem volna fogadni, hogy Nima is köztük lesz -, tehát óvatosan vessétek rá magatokat, amennyiben megbíztok a nyakatekert ízlésemben.

Régen olvastam ennyire furcsa könyvet. A tetszetős, jó-féle furcsát. A nem találom a helyem-hangulatában, a szereplők egymáshoz való elidegenedett, diszfunkcionális viszonyában, a hangulatban megnyilvánuló misztikumban - amikor nem lepődnél meg, ha valami mágikus dolog történne - leginkább A citromtorta különös szomorúságára emlékeztetett. Kérem, az ne pfújoljon, aki nem szereti azt a könyvet, nem zárja ki, hogy a Ház a világ peremén viszont tetszene, nem akarom megbélyegezni, hogy még kevesebb embert érdekeljen.
A történet nagyrészt a devoni vidéken, Thortonban játszódik, ahol mennybéli ítéletként tombolnak a viharok, a köd állandó jelenség, a házakat rózsák tartják össze, a neveket démonok őrzik, és a mindent uraló, vasszürke tenger áldozatokat követel. Itt áll a roskatag-régi, kísérteties Venton-ház, tele a család nemzedékeinek hátrahagyott, kallódó emlékeivel, több rétegben hámló tapétával és egy csicsás, állandó vitákat generáló kanapéval.
Látom, hogy néhány embernek szinte reszket a keze a rendelés vágyától. Olvassatok tovább.

Régen olvastam ennyire furcsa könyvet, és régen olvastam ennyire elbaszott családról. Önző, neurotikus, a végletekig intoleráns, egymást a csupasz idegekig romboló emberekről, akik addig maradnak együtt, amíg a másik el nem pusztul. A regény annyira tobzódik az ellenszenves karakterekben, hogy örömömben azt se tudtam, melyiket ostorozzam-utáljam a legjobban. Talán az apa, John viszi el a hangszórót - érdekes pszichológiai következtetéseket lehetne abból levonni, ki melyik szereplőt utálja a legjobban -, és Morwenna. Istenem, ezek a nevek, Corwin és Morwenna, a csicsás, urizáló w-vel! Boszinevek. Én se bírtam volna megállni, hogy ne csúfoljam Morwennát boszorkánynak, ha vásott angol iskoláslány vagyok. Az apa, az Arthur-lovagok kíméletlen állhatatosságával, a földgazdálkodási mániájával és végtelen prűd sznobériájával Jane-nek és Jamesnek nevezte volna el az ikreket, a saját felmenői után. Értitek, Jane és James. Ki a fene akarna Morwenna helyett Jane lenni? És az anya véleménye, az ő felmenői, te önző rohadék?
Morwenna egy világszám. A családtagjai szerint sznob és cinikus, szerintem gyerekesen rosszindulatú és undok. Nagyon-nagyon undok. Olyan, aki ragaszkodik a képzelt előítéleteihez. Az ikerbátyján, Corwinon kívül senkit nem szeret - de őt is csak azért, mert összenőtt a lelkük, és inkább egy egész két felét alkotják, mint két különálló egészet. Persze, ez nem zár ki bizonyos csörtéket, az elköszönés nélküli távozásokat, a hosszú, akár éves hallgatásokat is. Morwenna csak lóg a levegőben, és egy helyen nagyon jól érzi, hogy le kell szakadnia Corwinról, különben belehal. Elfunkcionál, fenntartja magát, de nincs kapcsolati hálója, szinte olyan, mint egy örökké váró menyasszony, akinek már megsárgult a fátyla. "Szeretlek - mondta Corwin. - Ennyi elég." Tényleg elég?
Nagyon kegyetlenek, engesztelhetetlenek egymással ezek az emberek, mintha kifejezetten élveznék a többiek lassú haldoklását. Nincs megbocsátás, csak kölcsönös, sokszorosított büntetés.
Van némi nyomozás is, ami nagyon érdekes, de nem krimis-izgalmas módon, hanem úgy, hogy tudod, amikor a rejtély végére érsz, semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt, az életed végítéletét foglalja magába - egyszerre sürgeted és halogatod, hogy legyen már vége, ugyanakkor félsz megtudni az igazságot. És az igazság általában kényelmetlen.

Nagyon megragadott a költőiség és az emberi rútság kontrasztja (meg a rengeteg tea). A zordan gyönyörű táj, a hosszú emlékezettel bíró és annak súlyát nyögő család - imádom, amikor a családok klánba tömörülnek és a vezetéknéven emlegetik őket, mint itt a Ventonokat, és amikor némely családtag külön jelzőt-szimbólumot kap -, a szép nyelvezet, a levendulakék borítóba kötött könyvek, Morwenna könyvkötői munkája, az égőszerelem nevű növény. Annak ellenére, hogy nem egy pozitív végkicsengésű könyv, imádtam elveszni benne, dupla ekkora adagban is szívesen olvastam volna.
Nagyon kíváncsi leszek, hogy azok, akik elolvassák, milyen véleménnyel lesznek róla.

Eredeti cím: The House at the Edge of the World
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 2990 Ft



2017. január 9., hétfő

Szélfútta magány

Michael Cunningham: Otthon a világ végén

Ó, baszki, nem mondod, hogy egy sort se írtam erről a könyvről... Pedig így van. Nos, csak sikerül valamit kiszenvedni erről a regényről - egyértelmű, hogy muszáj róla írni, minél több embernek meg kell ismernie Michael Cunninghamet, akit magamban már elneveztem az apró dolgok istenének.

Nem tudom eldönteni, hogy Az órák, vagy ez a könyve tetszett jobban, mind a kettő egyaránt elbűvölt. Párként tekintek rájuk, Az órák a nőiesség, a női identitás regénye, az Otthon a világ végén a férfiaké, a fiatal fiúk felnőtté válásáé. De nem a nemi identitás a lényeg, hanem maga az ember. Cunningham látásmódjában minden egyén egy külön univerzum, több egy silány, összetákolt karakternél, nem áll meg a szem színénél és egy-két tulajdonságnál; olyan elképesztő részletességgel mutatja be a szereplőit, hogy szinte látjuk egy személyiség felépülését és reakcióinak miértjét. A karaktereit képtelenség bepasszírozni egy skatulyába, nem lehet valakire azt mondani, hogy milyen undok kis hülye - ha éppen hülyeséget csinál, ott van mellette ötven másik gondolat, amit teljesen helyénvalónak érzünk, és az adott hülyeség is más fényt kap. Ehhez járul egy nagyon kifejező, gyönyörű nyelvezet. Egy éjszaka, gondolatban kénytelen voltam Tótisz Andrást megkövetni, amiért ilyen szépen, döccenőmentesen ültette át magyarra a szerző prózáját - persze, lehet, hogy annyira átformálta, hogy inkább Tótiszt kellene dicsőítenem, de ebben nem nagyon hiszek, úgyhogy Tótisz kénytelen lesz megelégedni a képzeletbeli, posztumusz fordító-díjammal.
Cunningham nekem azt mutatja meg, hogy a világ gyönyörű hely, számtalan csoda végtelen halmaza. Ez nagyon giccsesen hangzik, de nála annyira egyben van minden, hogy ez a fickó arra van összecsomagolva, hogy engem lenyűgözzön.
Miről szól ez a könyv? Az életről. A halálról. A meghatározó pillanatokról, amelyeknek a jelentőségével néha még mi sem vagyunk tisztában. Átlagos, hétköznapi emberekről, akik keresik a helyüket, próbálnak valami otthon létrehozni és közös nevezőre hozni magukat a világgal. Nem mindig sikerül, vagy nem úgy, ott és akkor, amikor szeretnénk.
Három főszereplő körül bonyolódik a történet, akik valamennyien nézőpontkarakterek, de több ember életébe, gondolataiba is bepillantást nyerünk - a maga életében mindenki főszereplő. Alice-t, Jonathan anyját különösen kedveltem, valószínűleg a vélt hasonlóságok miatt, minden kamasz ilyen anyát szeretne - mármint, visszatekintve, amikor felnőtt. Az a fajta ember, aki prózai, hétköznapi dolgokhoz ragaszkodik, mégis könnyedén új otthont teremt magának ismeretlen terepen, olykor saját magát is meglepve. Clare-rel, a hármas női szereplőjével nem tudtam azonosulni, Jonathan nyűglődéseivel se igazán - értettem a problémáját, a viselkedését már kevésbé. Bobby nagyon érdekes figura, őt könyvelik el az emberek nehézkesnek, de a belső világa sokkal összetettebb és nem azon elvárások mentén működik, mint az átlagemberek.

Úgy gondolom, Michael Cunningham különleges tehetség - igazi szómágus, aki képes meglátni és megmutatni az élet láthatatlan, mégis fontos dolgait,  a jelentéktelennek tűnő, valójában sorsformáló mozzanatokat.

Eredeti cím: The Home at The End of The World
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2000
Fordította: Tótisz András
Ár: 2480 Ft (a Könyvudvarnál 790-ért vettem)

2017. január 5., csütörtök

Karácsonyi hülyeségek nálunk

Na, ki az a hülye, aki este kilenckor nekiáll fekete chai teát és kólát vedelni, hogy elmúljon a fejfájása? És ki az, aki nem bírja felemelni és elvinni a seggét az ágyig? Az is én vagyok, aki fél tizenegykor trollkodik a saját blogján, de ezek vicces dolgok voltak, szeretném őket megörökíteni.

A tavalyi karácsony finoman szólva nem volt a körünkben vidám ünnep, de a patchwork familyben azért történt pár megmosolyogtató eset.
Idén tavaly roppant divatos volt a grincsfa - egy szatyorban élek, ha PuPilla nem világosít fel, hülyén értem volna meg 2017-et -, de mi tovább mentünk, és bátran kijelenthetem, hogy jövőre idén faszba már mindenki minket fog utánozni; fürdőkádban wellnesszelő, organikus fánk a modern világ legújabb csodája. Igen, belefagyott a vödör vízbe, amibe apám élettársa előzékenyen beleállította, hogy friss maradjon. Apám roppant bánatos volt, hogy a jelenést megörökítettem, így le se lehet tagadni - hát, ha még tudná, hogy közzétettem az interneten...


Ajánlom mindenkinek a figyelmébe az ómódi csempéken ízlésesen elhelyezett Piroska és a farkas-matricákat. Nem, nem én voltam.

A második, kisebb szervezési malőrt okozó zizi apám szülinapi tortája körül volt, aki tudtán kívül folyamatosan keresztbe tett nekünk, háromszor variáltuk át, hogy ki és mikor hozza el a cukrászdából a gyilkos édességű, parfészerű csokitortát.
Utána elfelejtettük időben kivenni a hűtőből, és suttyomban beállítottam a szobámban lévő ipari radiátor elé. Az ebéd közepén én és M. unokája cseppet sem feltűnően bevonultunk különféle szurkáló eszközökkel (fogpiszkálókkal), hogy megállapítsuk az olvadás mértékét. Szerencsére a fűtés megtette a magáét.
Ezután következett a legnagyobb hülyeség; az össznépi zabálást követően mindenki lemázsálta magát két rossz mérlegen. Az egyik, a digitális a miénk, és minden megtörtént vele, amit egy mérleg korlátozott fantáziája képes elképzelni: ráömlött az aludttej, hatkilós dromedár macskák ugráltak rajta többek között, ijedtében másfél kilóval többet mutat. A M. mérlege a hagyományos, annak örömére, hogy kukoricát mázsáltak rajta, öt kilót ad a valós súlyhoz, hogy mindenki elemében érezze magát.
Habár tudtam, hogy csalnak, ijedtemben alig mertem enni, és karácsonykor vajas kenyeret és joghurtot vettem magamhoz. Utóbbival ironikusan sikerült súlyvesztést elérni, éljen a gyomorrontás.
A pesti, megbízható, hiper-szuper Vicomte-mérlegen - ami olyan okos, hogy ha kövérnek talál, kirajzol egy pocakos emberkét - megnyugodhattam, még fél kilót fogytam is a karácsony előtti súlyomhoz képest (köszi, áfonyás joghurt!). Győzedelmesen felhívtam apámat, aki nem volt rest gonoszkodni:
- És mi van, ha az is rosszul mér?

Bosszúból, amikor legközelebb otthon voltam, bezártam a pincébe.
Na, jó, ez nem igaz, véletlen volt. Nagy szerencséje, hogy szokás szerint megálltam udvarolni a macskáknak, mielőtt visszamenekültem volna a fűtött házba.

Ha már macskák.
Apám: Fene a kis ****-ját, tegnap rajta kaptam, hogy rágja a rózsát, nemrég voltunk orvosnál.
Én: Tomika, ne egyél rózsát.
Vicomte: Remélhetőleg megfogadja a tanácsot.:D

Ezeknél már csak az volt jobb, amikor apám szóviccet mesélt ("Aztán hazajövünk és fázni fogunk."), repedtfazék-hangján, szándékosan túlozva énekelte a Meeeeenybőőőől a zangyaaaalt és előadta, milyen fiatalságnövelő intézkedéseket vezetett be vendéglátó intézményében, ha belépsz, le kell venni a kapucnit, lábat kell törölni, hangosan köszönni, fülhallgatót kivenni. A kölykök már egymást tanítják, mielőtt belépnek: vedd le, P. bácsi nem szereti!
Szerintem ilyenkor kicsit visszasírják az iskolát.


2017. január 1., vasárnap

Életünk millió darabja

2016-ban (tavaly! Úristen, tavaly!) elhatároztam, hogy megpróbálok minél több postot írni a blogra. Mivel az elkövetkező napokban nemigen nyílik alkalmam erre, igyekszem megragadni a pillanatot. Nézzük, milyen gondolatokat mazsoláztam össze a 2016-os év (tavaly! Úristen, tavaly!) utolsó, egyben meghatározó könyvéről.

"Egészen hétköznapi dolgokba is belehalhatott az ember. Ha például kimelegedve hideg csapvizet ivott, de előtte nem mosta meg a csuklóját: apró piros pöttyök lepték el a testét, rátört a köhögés, és megfulladt. Ha fekete cseresznyét evett, és nem köpte ki a magját. Ha véletlenül lenyelt egy rágógumit. És főleg ha valaki kapott egyet a halántékára. A halánték rettentő kényes testrész, mindannyian nagyon vigyáztunk rá. Elég egy kő a bajhoz, és mifelénk mindennapos volt a kődobálás. Egyszer kiléptünk az iskolából, és a környékbeli kölykök bandája, élükön Enzóval, a zöldséges Assunta egyik fiával, kőzáport zúdított ránk. Idegesítette őket, hogy nekünk, lányoknak jobban megy a tanulás."

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

A második valóságommá vált ez a történet.
Amikor a befejezése után néhány nappal hazafelé baktattam, a fel-meg eltűnő gondolataim között az is felbukkant, hogy vajon Rino kigyógyult-e az alvajárásból, vagy hogyan áll a tanulással Elena. Aztán rájöttem, hogy ezekre a kérdésekre nem kapok választ félóra múlva, amikor hazaérek, mert befejeztem a könyvet, és Elenáék életébe egy jó darabig nem nyerek bepillantást. Meg kell várnom a következő rész megjelenését.
A felismerés nem volt igazán mellbevágó, mint amikor egy brutális függővéggel záródó könyvet / bármit fejezel be. Éjszaka, a könyv befejezése után nem akartam a falba verni a fejem, még csak azt se mondtam, hogy "nem hiszem el, bazmeg!". A Briliáns barátnőm észrevétlenül, minden hatásvadászattól mentesen érte el, hogy az ünnepi mizériában ne akarjak mást, mint heverni a cicás ágyneműn és olvasni.

Az ötvenes évek Nápolyában járunk, a munkások laktak poros lakótelepen. Az itt lakók autószereléssel, takarítással, cipőtalpalással foglalkoznak, Elena, az egyik főszereplő és a narrátor apja portás a városházán. A módosabbak közé tartoznak a bárt üzemeltető Solarák és a vegyesboltot vezető, gyűlölt Don Achille családja. Az autó, a tévé kirívó luxuscikk és irigység tárgya. A gyerekek gyorsan felnőnek, a szülők 10-15 évvel idősebbnek tűnnek a koruknál, elnyűtte őket az élet, a gond és a pénzhiány.
Tulajdonképpen ismerős közegben játszódik a történet, de a telepen dúló erőszak, hála a magasságosnak és a szüleimnek, teljesen idegen volt számomra. A családokban tettlegességig fajulnak a viták, mintha valójában nem is szeretnék egymást - hogy Elenát az anyja, Lilát pedig, a másik főszereplőt, a mindenki által imádott-gyűlölt Lilát senki nem szereti egészséges szeretettel, az holtbiztos. Nagyon sajnáltam őt, mintha a telep ártó energiái is arra törekedtek volna, hogy tönkretegyék azt, aki más. Azt hittem, az olaszok féltékenysége csak régi mese, de úgy tűnik nem; a lányok kísérői - általában a fiútestvérek és azok barátai - egy lopott pillantásért képesek elverni bárkit. A gyerekek és a nők is szinte ölre mennek, ha elfajul a játék vagy valaki kitalálja, hogy "megszerez" magának valakit, mintha a vágy tárgya nem érző lény volna. Durva, erőszakos világ a telep, mintha nem is létezne rajta kívül más, és karanténként zárja magába az embereket.
Itt születik meg Elena és Lila barátsága - no, nem egy gyengéd, csupaszív kapcsolatot kell elképzelni. Féltékenység, versengés, irigység vegyül a lányok támogatásába és lelki rokonságába - van, aki szerint ez természetes, szerintem nem csak ilyen lehet egy lányok közti barátság. Húzzák-vonják előre egymást az életben, a gyerekkortól kezdve. A történet során végig Elena a narrátor, a leírásában Lila már-már mitikus lénnyé válik, aki mögött ő örök második marad, és az, ami igazán értékes, mind Liláé. Kíváncsi lennék, ő mit gondol a barátságukról. Lehet, hogy nem egy önbizalom-tuning az egymáshoz való viszonyuk, de biztos pontot jelentenek egymásnak, amikor újabb és újabb földrengés rázza meg az életüket. Egymással tudnak igazán beszélni, és a rádöbbenő érzés, hogy a másik ugyanúgy más, mint te, többet ér mindennél.

Nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet - a címéért odáig vagyok -, valamiért úgy éreztem, más lesz, mint Ferrante eddigi regényei; csak kettőt olvastam, a Nő a sötétbent (még Nimától kaptam kölcsön a könyvklubunk keretében) és a Tékozló szeretetet, ezt olvastam később, de már annak is hat éve. Habár nagyon vékony kis könyv, szinte belebetegedtem és alig bírtam befejezni, annyira undorító volt helyenként. Ahogy nézem a művei listáját, látom, hogy ez az első, 92'-ben megjelent regénye, ég és föld a Briliáns barátnőmmel; utóbbi még terjedelmében is (mind a három, magyarul a Magvetőnél megjelent Ferrante nagyon kis vékony, a köztudottan "magvetősen" szellősen szedett kiadások kb. 200 oldalasak) is más, sokkal hosszabb, és, a gyér emlékeimre támaszkodva, azt mondom, nem olyan önkínzóan fájdalmas. Nem egy-egy női életszakaszt mutat be, hanem egy több szereplős családregény-folyam nyitókötete. Ferrante itt nem akar megölni, hanem láthatatlanul megkapó módon szinte dokumentarista látleletet mutat néhány család mikroközösségéről. Nekem jobban tetszik ez a módi, nem lep meg, hogy a Nápolyi regények-sorozat hozta el számára a világhírt.

Ó, drága lágy kenyér, remélem, Könyvfesztiválra jön a folytatás, Az új név története. Utálom a sorozatrészekre vonatkozó, agyonkoptatott frázisokat, de ezt tényleg nagyon várom.

Eredeti cím: L'amica geniale
Sorozat: Nápolyi regények 1.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2016
Fordította: Matolcsi Balázs
Ár: 3990 Ft


2016. december 31., szombat

Az év végi zárás (2016)

Forrás
Abban talán egyetérthetünk, hogy 2016 nagyon furcsa év volt - és sajnos sokan vagyunk, akiknek nem csupán furcsa, hanem rossz; az irdatlan pofonok, a megnyílik-alattam-a-föld érzése. 2016 a halál éve volt, a levegőben a baljós előjelek és a világégés hangulatával. Valami jön, valamit várunk, amire még emlékszünk és ami elől nem fogunk tudni elbújni.
Ne legyen így, ne folytatódjon a sor. 2017 legyen az ajándék éve, a megnyugvás, a béke és a rózsaszín unikornisok szigete.

Térjünk át inkább a könyvekre, azokkal viszonylag kevés katasztrófa történik.

Ha minden igaz, 2016-ban 87 könyvet olvastam el - hárommal többet, mint tavaly -; volt köztük sok vékony és sok Kázmér és Huba, de ki nem szarja le, van ISBN száma, és azért olvastam őket, mert rájuk volt szükségem, nem a számok felpörgetése miatt. Tény, hogy nem viseltetek nagy bizalommal a 800-1000 oldalas gólemek iránt, de, ahogy az Ílion megmutatta, nem feltétlenül akarnak ők nekem rosszat - remélem, Az Aranypinty - Vadhattyúk - A fényességek sorból legalább egy sorra kerül jövőre. Még egymás mellé se merem rakni őket, olyan félelmetesek.:)
Bécsy Ágnes Virginia Woolf-tanulmánykötetével kezdtem az évet, és John Williams Augustusával zárom, ami jövőre is a társam marad, de nem bánom, mert nagyon jól kijövünk egymással. Megkockáztatom, jobban tetszik, mint a Stoner.
Írás közben folyamatosan puskázok a tavalyi zárásról, mert az aktuális év végén sose tudom, mit írtam tavaly december 31-én. Úgy látom, idén jobban elegyedtek a régi és az új könyvek, ősrégi várólistás matuzsálemeket is kipucoltam, és az idei beszerzéseknek is több mint a felét már elolvastam. Volt két, eredetileg 2010-ben megkóstolt könyv (Aludj kislány, Vigaszág - ráadásul egymás után), amiket idén sikerült elolvasni, és valószínűleg jobban tetszettek, mint anno. Ez a siker nekem roppantul tetszik, ti már biztosan unjátok.

Meglepően sok jó könyvet olvastam, egy 22 elemből álló listát hoztam össze bejglizabálás (almás és mogyorós-vörösáfonyás) közben és igen nehezemre esne tovább szűkíteni vagy rangsorolni az elemeket, úgyhogy megkapjátok őket az olvasás sorrendjében.

John Banville: A tenger Michael Cunningham: Az órák Peter Buwalda: Bonita Avenue Dan Simmons: Ílion

Michael Chabon: Jiddis rendőrök szövetsége Joyce Maynard: Otthon a világban David Gemmell: Trója – Az Ezüst Íj Ura I-II. Helen Macdonald: H, mint héja

Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak Elizabeth Strout: Amy és Isabelle Caroline Knapp: Pia Cheryl Strayed: Vadon

Shirley Jackson: Sóbálvány Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016 David Guterson: Hó hull a cédrusra Isabel Allende: Maya naplója

Truman Capote: Más hangok, más szobák / A fűhárfa Lauren Beukes: Zoo City Téa Obreht: A Tigris asszonya Zadie Smith: A szépségről

Michael Cunningham: Otthon a világ végén Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
  1. John Banville: A tenger
  2. Michael Cunningham: Az órák 
  3. Peter Buwalda: Bonita Avenue
  4. Dan Simmons: Ílion (Ílion-duológia 1.)
  5. Michael Chabon: Jiddis rendőrök szövetsége
  6. Joyce Maynard: Otthon a világban
  7. David Gemmell: Trója-sorozat cuzámenn
  8. Helen McDonald: H mint héja
  9. Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak
  10. Elizabeth Strout: Amy és Isabelle
  11. Caroline Knapp: Pia
  12. Cheryl Strayed: Vadon
  13. Shirley Jackson: Sóbálvány
  14. Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái
  15. David Guterson: Hó hull a cédrusra
  16. Isabel Allende: Maya naplója
  17. Truman Capote: Más hangok, más szobák
  18. Lauren Beukes: Zoo City
  19. Téa Obreht: A Tigris asszonya
  20. Zadie Smith: A szépségről
  21. Michael Cunningham: Otthon a világ végén
  22. Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
Úgy tűnik, 2016 az érzékeny női olvasmányok és az aprólékos-boncolgatós könyvek, na meg a műfajmixek éve volt. Annak ellenére, hogy 10/12 a nemek aránya a nők javára, tehát viszonylag kiegyenlített, a középső, Maynarddal kezdődő és egészen a Sóbálványig húzódó sorminta elég látványosan nőiessé teszi az összképet. Habár az a pár ember, aki olvas [fogalmam sincs, hányan olvasnak vagy mennyire számítok népszerűnek, vagy mi határozza ezt meg], minimum sejti, de leginkább tudja, hogy a "nőies" nálam nem egyenlő a szimpla romantikus regényekkel, ezért eszem ágában sincs eme jelző miatt mentegetőzni. Mindenki olvas arról, ami foglalkoztatja; az anya elvesztése, az útkeresés, függőség, rossz családi és szociális kapcsolatok, hétköznapi, gúzsba kötő félelmek, apró, mégis fontos benyomások - nem éppen rózsaszín témák, valljuk be, de mostanában ezek a fő motívumok nálam. Talán összefüggnek a bennem végbemenő változásokkal.
Közülük egyelőre csak Az órákat jelöltem kedvencnek, de nálam ez egy hosszabb folyamat, néhányan még érnek erre a címre.

Aztán voltak olyanok is, amelyek nélkül tudtam volna élni:

Elif Shafak: Az isztambuli fattyú Svenja Leiber: Sipino Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról Christa Wolf: Kasszandra

Mary Doria Russell: Verebecske Naomi Novik: Rengeteg Andrea Molesini: Nem minden mocsok bécsi Kosztolányi Dezső: Aranysárkány
  1. Elif Shafak: Az isztambuli fattyú
  2. Svenja Leiber: Sipino
  3. Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról
  4. Christa Wolf: Kasszandra
  5. Mary Doria Russell: Verebecske
  6. Naomi Novik: Rengeteg
  7. Andrea Molesini: Nem minden mocsok bécsi
  8. Kosztolányi Dezső: Aranysárkány
Rájuk nem szeretnék sok szót vesztegetni; nem feleltek meg az elképzeléseimnek, tele voltak logikátlanságokkal, szimplán unalmasak voltak, ilyen érzések kavarognak bennem irántuk. Naomi Novik különösen lebőgött előttem a Rengeteggel, de aligha fáj neki, mert sokan szeretik és több díjat is nyert. Egy önálló személyiséggel bíró, gonosz, sötétlő erdőt, úgy, ahogy én elképzelem, valószínűleg csak Catherynne Valente tudna megírni.

Ezeket még bőven el lehetett olvasni, nem okoztak mérhetetlen szellemi fájdalmat - azokat félbehagytam:

Louisa May Alcott: Kisasszonyok Mihail Siskin: Levélregény Anthony Burgess: Gyilkosság Deptfordban
  1. Louisa May Alcott: Kisasszonyok
  2. Mihail Siskin: Levélregény
  3. Anthony Burgess: Gyilkosság Deptfordban
Gondolom, ismeritek azt az érzést, amikor magától az olvasás aktusától elmegy a kedvetek, annyira rosszul esik a soron lévő könyv. Ezek ilyenek voltak, az első kettő ráadásul még a VCs-be is bekerült, brr. Talán a Levélregény volt a legrosszabb, a női narrátor elviselhetetlen; a Kisasszonyok a maga szirupos, bájos módján tetszhet a tizenkét éves lányoknak, a Gyilkosság Deptfordban meg szimplán unalmas, pedig annyira érdekes a témája.

Voltak újraolvasások is, nem is kevés - tavaly határoztam el, hogy szeretnék minél több könyvet újraolvasni (ill. ez állandó cél), talán sikerült is lépéseket tennem ez ügyben:

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem Gerald Durrell: Istenek kertje Stephen King: Tortúra

Dennis Lehane: Megszentelt életek Charlotte Brontë: Jane Eyre
  1. Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt
  2. Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem
  3. Gerald Durrell: Istenek kertje
  4. Stephen King: Tortúra
  5. Dennis Lehane: Megszentelt életek
  6. Charlotte Brontë: Jane Eyre
Igen, Dennis Lehane nagy szerelem, még a nőiesség ellensúlyozásának sem utolsó.:) Durrell Korfu-trilógiája érzésem szerint még párszor előkerül életemben, attól függetlenül, hogy a mesternek sok egyéb könyvét még egyáltalán nem olvastam el. Akárcsak Stephen Kingét, de ő inkább régi nosztalgikus kedvenc, a Tortúra pedig visszarepített zsenge könyvmolykoromba, és szinte körömrágva izgultam Paul Sheldonért. A Jane Eyre-t évek óta halogatom - nevetséges, hogy az első olvasás is soká esett meg, de hogy a második is... nem tudom, miért tartok ettől a könyvtől.

Jöjjön pár listázós adat, mert év könyve díjat nem tudok osztogatni, de néhány másikat igen.

Forrás
Az év szerzője: Michael Cunningham, egyértelműen. Sokrétű, érzékeny, aprólékos, finoman rezdülős, fájdalmas-szép, a lába elé tudnám vetni magam, hogy meséljen, mindegy, hogy mit, csak mondja.

Az év meglepetése, és egyben az év sorozata: David Gemmell Trójája. Emberemlékezet óta nem sikerült írónak elérnie, hogy egyben lezavarjak négy kötetet, most meg, ha akartam volna, se tudtam volna másként tenni. Gemmell éles ellentéte Cunninghamnek és az általam olyannyira kedvelt részletező, finom prózának; nyers, egyszerű a stílusa, a karakterek ábrázolását se viszi túlzásba, mégis élnek és ordítva szitkozódsz, ha egy kedveltedet sérelem éri. Érződik a szerző háttértudása, de a szöveg nincs agyon nyomva száraz részletekkel. Ez egy színes, négydimenziós, őrült, vérgőzös, tesztoszteron-túltengéses, vadul vágtázó és szexi sorozat, a cinikus, sznob énem egy doromboló cica lesz tőle. És nagyon eredeti, még egy ilyen Hektórt vagy Kasszandrát nem lehet megírni. Megmagyarázhatatlanul zseniális és magával ragadó.

Legrosszabb könyv: Mihail Siskintől a Levélregény. Nyálas, undi részletek. Olvadó bonbonnal a szájban elaludni és azt nézni, hogy kicsorog a leve, az nem szexi. És nem is lehet, de akkor is pfúj.

Legnagyobb csalódás: Naomi Novik Rengetegje, lásd fentebb.

Legjobban várt könyv: Carlos Ruiz Zafón: Marina - ha nem is volt annyira jó, hogy felkerüljön a legjobb-listára, jólesett elolvasni és a kiadó a végsőkig fokozta a feszültséget a háromszor eltolt megjelenéssel meg egyéb stiklivel.

Falhoz vág és örülsz neki: Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima, ugye, nem kell magyarázni? És Szabó Magdától a Régimódi történet.

Férfi-női szerző arány: nőies érzékenység ide vagy oda, 49/38 az arány a férfiak javára. Az évek során az erre való odafigyelés maradt meg egyedül a kis szempontjaim közül, mert az emancicipáció (sic!) híve vagyok.

A magyar szerzők dúsításával továbbra is hadilábon állok, még a nyomorult tíz százalékot se sikerült meghaladnom, nekem ez a nemezisem. Igazából könyvtárra van szükségem hozzájuk, hátha jövőre jobban alakul a sorsuk.

Befejeztem a Várólistacsökkentést, ami nekem általában - eddig mindig, egy évben nem játszottam - sikerülni szokott. Az átlagnál mintha több rossz könyvet sikerült volna kifogni a játék keretén belül, de nagyon jók is voltak, akik bekerültek az idei Topvalahányba (ami most 22); A tenger; Zoo City; A szépségről; A Tigris asszonya; A más hangok, más szobák; a Jiddis rendőrök szövetsége és a Hó hull a cédrusra. Hét nem is olyan kevés.:)

Akit ennél is jobban érdekel, miket olvastam és mi volt róluk a véleményem, turkáljon az éves bontásban, a linklistákban, a keresőkben, de szerintem ennyire nem vagyok érdekes, úgyhogy nézzük inkább a

beszerzéseket:

Minél több macskát bele!
Forrás
Idén jócskán megugrottam a két éve tartott 35-ös darabszámom, ugyanis kereken 50 könyvet szereztem be - és még nem tudtam volna mit venni! Szívós vasakaratomnak hála gátat vetettem a kompenzálás elé, itt tudjátok megnézni, miket vettem meg kaptam, eszem ágában sincs bemásolgatni őket. Egyébként nagyon okosan olyan könyveket is beszereztem, ill. kaptam, amelyeket már korábban olvastam, így a várólistám nem került megint a katasztrófa szélére. Egyébként a kedves is ennyivel zárta az évet, annyira romcsik vagyunk. Ezekből 30-at olvastam el, ill. a Gyilkosság Deptfordban félbehagyódott, az Augustus pedig olvasás alatt van. Idén jobban megragadtak az akciók, az újságosok állványai is többször merényletet vittek véghez ellenem, nagyon sok ajándékot is kaptam.
Nem mondom, hogy nincs köztük olyan, ami ne ért volna rá, de a legtöbb esetben örültem a beszerzésnek, és, ha még nem kerültek sorra, még érzem a hozzájuk való kedvet - és addig nincs baj a vásárlással.

A többiek évzárásai:
Nima
Heloise
Nita
entropic
Dóri
Ilweran
shizoo
Nikkincs
Katacita